Írói utószó × köszönetnyilvánítás

Sziasztok, drágáink!

Először is, nagyon szépen köszönjük mindenkinek, aki figyelmesen és türelmesen végigolvasta az egész történetet. Igazi hősök vagytok és nagyon szeretünk titeket, még akkor is, ha valaki sosem adott magáról életjelet.

Mivel most hétvégén itt aludt nálam Kriszti és ez is szóba került, úgy döntöttünk, nem megyünk bele semmi nyálas és érzelgős búcsúba, hiszen maga a történet is tele volt hasonló jelenetekkel. A hálánk magától értetődő és hatalmas... így egészen másképp mondunk Ég veled!-et ennek a történetnek. Visszaemlékezéssel.

Pár tény, amit lehet, hogy senki sem tudott:

• Kriszti és én ennek a történetnek köszönhetően lettünk barátnők.
• Eleinte egyikünk sem szerette Will karakterét, olyannyira, hogy Kriszti azon is elgondolkozott, hogy Sweeney belefullad a Temzébe.
• Cara balesete először így történt volna: elfut Harryék házához, és amikor meglátja a fiút, nem néz körül az úttesten, így a többiek szeme láttára elüti egy autó.
• Ezt a verziót később rémálomként írtuk volna bele abba a fejezetbe, amiben Harry Cara mellett virrasztott a kórházban, végül mégsem történt meg.
• Will és Jane szerelmi szála nem volt eltervezve, csak annyira megszerettük őket, hogy boldog végkifejlet dukált a párosuknak.
• Harryt nem terveztük ilyen érzelgősre, ahogy Carat sem (a hisztiről nem is beszélve), de így alakult.
• Cara apukája az első verzióban nem halt meg, de egy hirtelen ötlet erre sarkalt írás közben, így ezt a veszteséget nekem köszönhette.
• Jane testvéréről csak egyszer tettünk említést, de súlyos betegségben szenvedett a képzeletünkben.
• Eleinte Louis jött volna Harry után, végül azért lett Niall, mert nagyon szeretem és találtunk róla és Harryről egy tökéletes képet.
• A trailer hamarabb kész volt, mint maga a történet vázlata.
• Az első kilenc fejezetet, melyek még a múltban történtek, spontán írtuk.
• Az első fejezet hamarabb kész volt, mint a Prológus.
• Amikor Kriszti megcsinálta a chat-et, elfelejtettük a kódot, és ahelyett, hogy újat csináltunk volna, visszatekertem a beszélgetésünk legelejére (3 órát vett el az életemből).
• A trailer szövege egy az egyben Kriszti érdeme, ugyanis ő keresett meg egy kész ötlettel. Megálmodta.
• A fogadás addig a pillanatig homályos volt, amíg le nem ültem a laptopom elé, és meg nem írtam az adott fejezetet.
• Az egyik verziónkban Gemma és Niall összejöttek, végül mégis erőltetettnek találtuk ezt a fordulatot.

Pár hihetetlen adat:

• 81 bejegyzés
• 67 rendszeres olvasó
• 30 díj
• 294 kommentár (még nem válaszoltunk mindre, ha ezt megtettük, természetesen kijavítom)
• 48 600+ oldalmegjelenítés

A blog összes fejlécéért hálás köszönet

mind csodaszépek voltak

Lolita

Natalia Bowman

Azy

Azy

Millio puszi,

 ölelés és hatalmas köszönet! 

kriszty96 és szerecsendio <333

A Whatever happens, we always survivenak

ezennel VÉGE.

Epilógus: Jelentős pillanatok

Drága, kitartó Olvasóink!

Elérkezett az epilógus ideje, s sincsenek szavak arra, hogy éppen mit is érzünk most pontosan. Rettentő nagy hálával tartozunk azoknak, akik végig figyelemmel kísérték a történetet és biztattak bennünket, nagyon szépen köszönjük azoknak, akik írtak nekünk! És most is arra szeretnénk kérni mindenkit, aki olvasta a történetet, eljutott az epilógusig az írjon nekünk hacsak egy sort is, mert érdekelne a véleményetek! Borzasztó hálásak volnánk érte! Ez még nem a búcsú, hiszen még érkezünk majd egy lezáró beszéddel, amelyben mindenkinek megköszönünk mindent! Reméljük, az egész blog, a történet lezárása elnyeri majd a tetszéseteket, kívánjuk, hogy Ti is mindent túléljetek! <3

Ölel benneteket,

kriszty96 és szerecsendio

...............................................

Epilógus: Jelentös pillanatok

 „Az életben sok minden meggondolatlan történés. Egyesek kiszámíthatatlanok, mások megbotránkoztatók, de akadnak olyanok is, amik éppen kellőképp visszarántanak az élet normális kerékvágásába. Hiszen legyen akármilyen nehéz és rögös az út egy ember számára, ettől eltekintve azt a bizonyos járdát rendesen áttapossa, körültekintően tanulmányozza, beletanul abba, hogyan viselje el a napok különc fordulatait. S amikor végül mindent túlélünk, mert bizony mindenki erre vágyik, sokan ezt viszik véghez, úgy érezzük az összes butaság semmit mondóvá válik, már nem állíthat meg bennünket senki és semmi. Nem bizony ám, mert ha netán mégis újabb akadályokkal kerülünk szembe mindet túléljük. Belefeledkezünk a kiérdemelt boldogságba!”

Harry Styles 

Hónapokkal később, Holmes Chapel

  Képzeld el azt, hogy a magasban szárnyalsz, és még akkor sem leszel képes kellőképpen azt átélni, amit én éreztem akkor, amikor futás közben a kezét fogtam. Cara törékeny kacsóját. A tömeg utat engedett nekünk, egyáltalán nem álltak elénk, éppen az volt a cél, hogy eljuthassunk az autóhoz, ami a járdapadkán várakozott ránk. A kulcsot a szmokingom zsebében rejtettem el, hogy védekezni tudjak a rizspotyogás ellen. Néha még Cara elé is odatornyosultam, hogy számára is védelmet nyújthassak a násznép túlzott buzgósága miatt.

  Mrs. Styles – már csak a gondolat is boldogsággal öntött el. Az elégedett vigyor pedig még akkor is az arcomon csücsült, amikor sikeresen elhelyeztem szerelmemet – most már feleségemet – az anyósülésen, türelmesen vártam arra, hogy bevackolja magát, még az sem igazán szegte a kedvemet, hogy több rizsdarab is a hajamban landolt és el sem tűnt onnan. Egyszerűen még a távolból minket vakuzó paparazzik sem voltak képesek egy szemernyit sem lelohasztani a jókedvemből. Szinte már szárnyaltam a boldogságtól, a tudattól, hogy Cara mostantól az enyém én pedig az Övé vagyok. Mától örökké.

  Gyakorlott mozdulatokkal megkerültem a rozsdabarna sportautót, majd én is bevetve magamat a volán mögé előbányásztam a zsebemből a kocsi kulcsot és bár elhelyeztem azt a gyújtásban még nem keltettem életre a motort. Várakoztam még magam sem tudtam mire, hiszen már mindenem megvolt. Lopva a mellettem boldogan mosolygó lányra pillantottam, a családtagoknak, rokonoknak és barátainknak integetett. Ott volt mindenki, aki számított. Anyáék, a banda, a régi barátaim. Még Will is eljött, ezennel már véglegesen elvetettük a csatabárod és hónapok alatt rájöhettem arra, komoly szándékai voltak Jane-nel kapcsolatban, őszintén szerette a lányt és ez a tény egészen megnyugtatott. Én is integetni kezdtem. Közelebb bújtam Carahoz, végigsimítottam a vállán, mire rám emelte gyönyörűséges tekintetét, egy pillanat erejéig pillantásunk összefonódott, majd egyszerre rebbentünk el egymástól, még egy utolsó kedves gesztus az összegyűltek felé, akiknek mindegyike közelebb lépett a járgányhoz, de a fontosabb személyek előre tömörültek, kitűntek a sorból, mintha csak egy film forgatásán lézengtünk volna.

  Visszafordultam, szemben az út felé ültem készen arra, hogy elinduljunk a boldogság egy újabb kapuja felé. Végül úgy döntöttem közelebb férkőzök Carához. Amikor észrevette a mocorgásomat rögvest felém szegte a fejét, kihasználtam az alkalmat és ajkaimmal lecsaptam az Övére. Intenzív csók volt, egyben lágy és sok érzelemről suttogó is. Mind a ketten beleremegtünk a másik érintésébe, hallottuk, ahogyan a tömeg tapsviharban tört ki, éreztük magunkon a vakuk jéghideg villanását is, amint megörökítették a becses percet. Arra gondoltam mennyi mindenen is mentünk keresztül eddig a nemes pillanatig, amikor is egybekötöttük az életünket, összeházasodtunk. Fiatal fejjel döntöttük el, ifjú korban hoztuk meg ezt a lépést és érdekes módon mindenki támogatott bennünket, ami eleinte megdöbbentett, hiszen az anyukák általában hevesen ellenkezni szoktak az ilyen dolgokkal szemben, amikor arra kerül a sor, hogy miattuk a gyermekük kirepülhet a fészekből. Csakhogy a mi esetünkben ez egészen másképpen alakult, senki sem mondott ellent az elhatározásunkra, anya és Mrs. Bynes még a bejelentésünk estéjén tervezgetni kezdett, mintha nemsokára nekik kolompolt volna a nagy harang. Elmosolyodtam a gondolatra.

  Elhúzódtam Carától, de a tenyerem még mindig a jobb orcáján időzött, aprólékosan szemügyre vettem felfelé görbülő ajkait, melynek okán, az én arcomon is szélesebb lett a mosoly. Profi módon kezeltük a helyzetet, ezt is sikeresen túléltük és tudtam ezentúl mással szemben is így cselekszünk majd. Hiszen ha az élet akadályokat állít elénk azokat mindig képesek vagyunk legyőzni, kellő akaraterővel és a szerelmünkkel az oldalunkon nem számít semmi más csak az, hogy mindig Vele lehessünk. Hogy Ő legyen az utolsó, akinek a gondolatával lefekszünk aludni, akinek érintését a nap végeztével utolsóként érezzünk a bőrünkön. Ezt akartam, csak erre volt szükségem. Őrá.

  - Készen állsz? – néztem rá reménykedőn, csak arra vártam, hogy kimondja azt az egyetlen, bizonyos szót, amitől a lelkem felszabadulhatott volna, a szívem még erősebben verdeshetett volna és, ami egyben az útjára is engedett volna bennünket.

  - Igen – felelte felszabadítva ezzel, mire puha puszival jutalmaztam meg. Még válaszának dacára is jó pár percig nyakcsontjára hajtottam a fejemet, belélegeztem esküvői ruhájának és bőrének kellemesen lágy és bódító illatát, majd mielőtt még eltávolodtam volna tőle jobb gondolatom támadt.

  - Szeretlek – súgtam oda neki, leheletnyit megremegett, testén libabőr suhant végig szavaim vagy éppen meleg leheletem hatására, ami súrolta egész fülének és nyakának vonalát. Újra megcsókoltam, miközben Ő a nyakamra font ujjakkal került közel hozzám. Zihálva váltunk el egymástól, s mihelyt a szemébe néztem végül teljesen egészen megbizonyosodtam arról: bármi is történjék, mi mindent túlélünk!

  S Ő is azt mondta:

  - Én is szeretlek!

A Sors gyakran kiszámíthatatlan, s minduntalan a rejtély szürke köde lengi körül. S míg mi megfejteni szeretnénk, addig Ő szorgosan szövögeti hálóját, melybe belegabalyodnak a figyelmetlen emberek. Ezzel a tettükkel pedig elkerülhetetlenné válik a végzetük. A jövő, amit már kezdetekkor nekik szántak, hirtelen a jelenükké válik, s minden egyes mozzanat beteljesül, hiszen elrendeltetett. Nekem ez volt megírva, és magam sem hiszem el, hogy végül sikerült túlélnem a magam rögös útját, melynek végén ott várt rám a boldogság.

Cara Bynes

Évekkel később, London mellett

  Az élet gyakran állít akadályokat az ember elé. Minket is folyton folyvást tesztelt, s nem egyszer hittem azt, hogy ez az egész egyszeriben túl sok lett nekem. A távolság, a viták, a félreértések és az a bizonyos baleset. Kis híján belehaltam a szerelembe… mégis hány ember mondhatta el ezt magáról?

  Mosolyogva fordultam a grillsütő irányába, mutatóujjammal megpróbáltam kiszedni a számba repült hajszálakat, melyekkel különös játékot játszott a szellő. A tavasz jellegzetes, édeskés illata mindent körbelengett, még a csirkehúson is túltett, pedig ahhoz sokkalta közelebb álltam, mint a virágoskertünkhöz. Fél szemmel a fűben rohangáló, göndör fejecskéket figyeltem, aggódó tekintetem szinte lyukat égetett a homlokukba, mégsem szóltak rám. Nem zavarta őket.

- Kincsem, ne vegyem át a helyed? Túlhajszolod magad – hallottam meg édesanyám kedvességgel átitatott hangját. Munkától érdes tenyere megpihent a vállamon, amit szabadon hagyott a pánt nélküli egyberuhám.

- Biztos, hogy nem lenne gond? – anyu elnevette magát, majd finoman arrébb tessékelt, hogy kényelmesen odaférjen a rácsra fektetett húsdarabokhoz. Még mindig elég nehézkesen vettem rá magam a főzésre, de ahhoz képest, hogy ez első hetekben müzlin és a szüleink jóindulatán éltünk, már egész otthonosan mozogtam a konyhában. Ha nem a kertben lettünk volna, nem szorultam volna rá a segítségére.

  Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hagytam, hogy a tökéletes másodpercek kiteljesedjenek, hogy a csönd magával ragadjon. Olyan régen éreztem már hasonlót, pontosan azóta nem, hogy az ikrek és Theresa az életünk részeivé váltak.

- Anyu! A fiúk nem hagynak békén. Segíts, kérlek segíts! – mire kettőt pislogtam, egy aprócska kéz fonódott a combom köré, s amikor tekintetemmel megpillantottam a mogyoróbarna loknikat, egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a kislányom azért temette az arcát a szoknyámba, mert az orcáján apró rózsák táncikáltak a sok futkározástól. Tenyeremmel végigsimítottam a fején, majd óvatosan leguggoltam mellé, hogy hasonló színekben pompázó íriszeink egy vonalba kerüljenek. Ujjaimmal az álla alá nyúltam és egy gyengéd puszit tapasztottam a homlokára.

  Hirtelen eleredt az eső, Theresa sikoltozva ugrott hátrébb és még az én ajkaim közül is a felszínre szökött egy szolid káromkodás, majd rögtön még egy, amikor rájöttem, hogy nem is az időjárás, hanem a legidősebb Styles csemete áztatta el a ruháinkat.

- Elliot! - kiáltottam el magam, mire az említett azon nyomban eldobta a zöldre festett, műanyag csövet, amiből egy kisebb vízesés zúdult a fejünkre. Még szerencse, hogy a grillsütő megúszta, mert akkor az egész ebédet elölről kellett volna kezdeni. Tenyereimet erősen a derekamra csaptam, próbáltam tiszteletet parancsoló külsőt kölcsönözni a megjelenésemnek. Valamiért Harrynek ez az egész, „apa most megmondja a magáét, te pedig csendben meghallgatod” dolog sokkalta jobban ment. Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az engedékenyebb. - Hányszor mondjam még el, hogy nem szabad a slaggal játszadozni?

- Még egyszer sem mondtad – szomorúan húzta el a száját, miközben a talpával a füvet rugdosta, amitől a zöld pázsit felszakadozott és sűrű, barna sár lepte el a cipőjét. Ahogy az ujjait tördelte, olyan esetlennek tűnt, így most még csak a méregzöld, megbánástól csillogó szemeit sem kellett bevetnie ahhoz, hogy megessen rajta a szívem. Képtelen voltam a haragtartásra, ez a tulajdonságom már régen kiveszett belőlem.

- Hmm… - finoman megpöcköltem az orrát, mire savanyú szája felfelé ívelő görbületté változott. A mosolyától pedig a padlóra kerültem. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer a szívem képes lesz négyfelé szakadni anélkül, hogy belehalnék, de úgy látszik mégis sikerült neki - akkor most mondom. Hol van Jamie? – kíváncsian kémleltem körbe az udvaron, de sem a hintánál, sem a pokrócnál, de még csak a virágoskertnél sem találtam rá bongyor kobakjára. A mellkasom hevesen mozgott fel s alá, hirtelen kivert a víz és úrrá lett a testem felett a pánik. Eszembe jutott a múlt heti incidens, amikor véletlenül az iskolában hagytam és a bűntudat kétszeres erővel ékelődött a szívembe. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mindkettejüket elhoztam-e ma délután a napköziből. Önsanyargató gondolatmenetemből végül Tessa hangja zökkentett ki.

- Hát az úgy volt… - nem mert rám nézni, bár úgy gondoltam, abban a pillanatban én is féltem volna a saját tükörképemtől. Mégiscsak ment ez a fenyítés, ha nagyon akartam. Éreztem, ahogy az ajkam sunyi, már-már ördögi vigyorra húzódott, de hiába próbáltam, nem bírtam türtőztetni magam.

- Tessa! Mit csináltál a bátyáddal? – sötét szemöldökeim a magasba szöktek s mintha ragasztóval tapasztották volna őket a homlokom tetejére, ott is maradtak. Karjaimat összefontam a mellkasom előtt, a rosszcsontot végül egy erőltetett köhintéssel bírtam rá arra, hogy felszegje a fejét.

- Meghúzta a hajam, szóval belelöktem a medencébe és elfutottam – játékosan megvonta a vállát, mintha semmiség lett volna az, amiről beszélgettünk pedig ez nem így volt. Jamie ugyanis sokkal érzékenyebb volt, mint a bátyja vagy a húga, hármójuk közül ő hasonlított leginkább rám vagy az apukájára. Kíváncsi voltam, vajon mikor tanulják majd meg, hogy a tetteknek és a bántó szavaknak hatalmas erejük van, hogy mikor eszmélnek rá, hogy az általuk keletkezett sebeket sokkal nehezebb begyógyítani, mint azt gyermekfejjel hinnék? Talán sosem. Még én is csak tanulgattam.

- Na, mindketten üljetek le a feneketekre a nagypapa mellé, érthető voltam? – Mr. Mitchelle megpaskolta a kockás pokróc szélét, mire Elliot és Theresa katonás rendben csücsültek le mellé. Már eltelt hét teljes esztendő azóta, hogy anyu kimondta a boldogító igent Jane apukájának, mégis, mintha tegnap történt volna. Eleinte minden porcikám ellenezte, néhanapján még a torkomon akadt a nagypapa vagy az apa szó, de most kivételesen mindenféle nehézség nélkül sikerült megformálnom őket. Nem mintha nem szerettem volna eléggé az őszülő férfit vagy az édesanyámat ahhoz, hogy utat engedjek a boldogságuknak. Szimplán a lényem egy önző része úgy érezte: elárulták. Hogy elárulták apát. - Remek! – Anyáskodóan megsimogattam a fejüket, kellően összekócoltam a fürtjeiket, majd belevetettem magam a keresésbe. - Jamie?

  Körbenéztem a virágágyásnál, tekintetemmel végigpásztáztam a kert nyitott területeit, végigsimítottam a hinta kérges kötelén, lábujjhegyre magasodva vizslattam a tölgyfát, amin a játék lengett, miközben egyfolytában a nevét kántáltam. Szerintem még akkor sem ijedtem meg ennyire, amikor élet-halál között lebegtem a kórházi ágyon. Rettegtem attól, hogy valami komoly baja történt, hogy nem voltam mellette, amikor mindennél jobban szüksége volt rám. Végül, tompa szipogása buktatta le. Az apukájával összetákolt kuckójában rejtőzött.

- Hagyjál!

  Mivel esze ágában sem volt kijönni onnan, nekem kellett átlépnem birodalma határait. Finoman belöktem az ajtót, majd farkasszemet nézve a középső Styles csemetével, hagytam, hogy engedélyt adjon a közeledésemre. Fordított esetben én sem örültem volna a hívatlan társaságnak.

- Gyere ide, ne sírj! – bizonytalan lépteivel a karjaimba vetette magát és hagyta, hogy a fejét simogatva, össze-vissza puszilgassam. - Megütötted magad?

- Nem, csak… - szaggatottan vette a levegőt, ahogy finoman eltolt magától, éppen csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Arcának gyermeki vonásai megkeményedtek, egy érett fiatal tekintete égette az enyémet - az a kis törpe megint legyőzött. Én vagyok a nagyobb, nem nekem kéne megvernem őt? – önkénytelenül mosolyogtam el, ahogy felfogtam a szavait. Éreztem, ahogy a mellkasomról legördültek a mázsás kövek, melyek megnehezítették számomra a légzést. A torkomból a felszínre szökött egy megkönnyebbült sóhaj, s ismételten a karjaimba kaptam a kisfiamat.

- Senkinek sem kell megvernie senkit – magyaráztam, mire kicsapódott a kisház ajtaja és egy, a kezemben szorongatott kisfiúéhoz olybá hasonló, méregzöld szempár mérte végig a családi pillanatot.

- Szia lurkó! Hiányoztam? – Harry kényelmesen helyet foglalt mellettem, ezzel szűkösebbé varázsolva az amúgy sem tágas belteret. Karjait széttárva, szinte kiszakította az ölelésemből a kisfiunkat, hogy aztán egy hatalmas puszival ajándékozhassa meg a percekkel ezelőtt még igencsak letört gyermeket.

- Apa!

- Miért tört el a mécses? – már épp félúton voltam a kijárat felé, amikor egy kéz a karomra kulcsolódott, ezzel sikeresen megállásra késztetve. Haz ajkai megcirógatták a fülemet, ahogy ezt az egy, ártatlan kérdést nem éppen ártatlanul a fülembe suttogta.

- Tessa belelökte a medencébe és megsérült a férfiúi önbecsülése. Ez a te asztalod – világosítottam fel, mire szerető férjem megajándékozott egy cuppanós puszival, amit természetesen a szemfüles Jamie sem hagyhatott szó, jobban mondva grimasz nélkül.

- Na gyere, mit szólnál hozzá, ha… - már nem hallottam a mondat végét, hiszen amint becsuktam az ajtót visszasétáltam az anyukám felé, aki még mindig az ételek elkészítésével foglalatoskodott. Kíváncsian néztem rá a garázs tetejére szerelt órára, ami már negyed kettőt mutatott. Ismételten lekéstük a normális ebédidőt.

   Hihetetlen volt már belegondolni is, hogy hét óra múlva teljes lesz a család létszáma, hogy nem egészen fél nap múlva hét személlyel többen fogunk leülni az ebédlőasztalhoz. Gemma és Derek, na meg a csodaszép Helena már ötkor itt lesznek, azonban Jane, Will és a kislányaik ténylegesen csak vacsorára érnek ide, hiszen a repülőgépet és a szeles időjárást még a nagy Harry Styles sem tudta befolyásolni.

- Kész az ebéd! – anya hangjára Harry és Jamie is előbújtak a rejtekükből, mindkettejüknek fülig ért a szája, ahogy a büszke apuka a nyakába ültetve cipelte kisfiát. Mr. Mitchelle segítségével kiosztogattam a műanyag tányérokat, majd kényelmesen helyet foglalva, mindannyian belekóstoltunk a sült krumplival körített csirkemell szeletekbe.

- Milyen napod volt?

- Fárasztó, na és neked? – Harry kivette a kezemből az üressé vált tányért, majd egy laza mozdulattal mind a kettőt kihajította a szemetesbe. A gyermekeink természetesen megpróbálták leutánozni, aminek az lett a vége, hogy eltalálták a nagyit, aki megjátszott méreggel telve takaríttatta fel velük az így keletkezett mocskot.

- Tűrhető, de most hogy itt vagyok, már egyenesen élvezem – apró puszikkal hintette be az arcom, mintha én magam lettem volna a desszert.

- Néha helyet cserélhetnénk. Mondd meg a fiúknak, hogy üdvözlöm őket – óvatosan közelebb húzódtam hozzá, majd lecsuktam a szemeimet és élveztem a nap cirógatását, ahogy felfalta a testem. Egy újabb tökéletes pillanat, amit már nem vehetett el tőlem senki.

- Megmondom. Apropó, a hétvégén Niall és Elinore pizsama-partit szervez Noahnak. A törpéket is meghívták – kijelentésére kipattantak a szemeim, de kivételesen nem bántam, hogy megzavarta a sziesztázásom. Mi több, hirtelen beindult a fantáziám és már akkor sem állíthatott volna le, ha szándékában állt volna.

- Szóval szabad a hétvége? Hmm…

- Én is pont erre gondoltam – játékosan beleharapott a nyakamba, mire hangos hahotázásba kezdtem. Össze-vissza csapkodtam, mintha én magam is gyermek lettem volna, mintha mind a ketten kisiskolások lettünk volna, mint a barátságunk hajnalán a Holmes Chapel-i mezőn. - Szeretlek Csillag.

- Szeretlek.

   Mint ahogy azt az elején is mondtam, az élet gyakorta állít akadályokat az emberek elé, de ettől nem szabad megrettenni. Emelt fővel kell viselni a bukásokat, mert csak akkor tudjuk értékelni a szépet, ha az rosszal párosul. Velünk is így volt. Mi is rengetegszer estünk, talán többször is, mint mások. De ha valamilyen csoda folytán visszájára fordíthatnám az időt, ha esélyt kapnék arra, hogy egy levélben mindent leírhassak a fiatalabbik énemnek, akkor sem tenném meg. Ez mind így volt jó, mert lehet, hogy eggyel kevesebb eséssel most nem lenne ilyen édes és teljes az életem. Szóval küzdjetek, essetek, majd álljatok fel – mert bármi is történjék, mi mindig túléljük, pont úgy, ahogyan ti is.

57. fejezet: Egy kérdés

Sziasztok :)

Elérkezett az utolsó fejezet ideje... lassan vége mind a blogban, mind a vakációnak. Hihetetlen, hogy elszállt az idő! Ezt a részt kivételesen nem én töltöm fel, hanem Kriszti, én ugyanis a mamámnál süttetem magam *mosolygós fej* Remélem nem lesz esőzés, és kicsit lebarnulok így a nyár végére. Élvezzétek ki ti is az utolsó napokat, ezt az egy hetet!

Ebben a részben - ki gondolta volna, hiszen már maga a cím is árulkodó -, Cara és Harry élete fordulóponthoz érkezik. Ismételten. Már csak ez az egy akadály áll a fiú előtt, s hogy elbukik-e? Na, azt majd meglátjátok.

Jó olvasást és kellemes napot!

Millio puszi Xx szerecsendio

Egy kérdés

Kérdezni sokféleképpen lehet, s az eltelt évszázadok során több ezer fajtáját alkották meg az emberek. Van számon kérő, kíváncsi és bizakodó. Azonban akad egy, mely kiemelkedik a szürkeségből. Ezt, az általában két aprócska szóból álló mondatot az olyan személyek szokták feltenni, akik mérhetetlen szerelmet őrizgetnek a szívükben. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki nekem is felteszi majd eme kérdést, ahogy azt sem, hogy pont te leszel az.

Cara Bynes

  Összeszorított fogakkal és remegő kezekkel ültem le a színpad közepére helyezett, magasított bárszékre. Lábaimat megtámasztottam az egyik keresztben húzódó fémlécen, úgy nyúltam az elém állított mikrofon felé. A szívem hevesen dobogott, nem választott el sok attól, hogy elhányjam magam az egész város szeme láttára. Fogalmam sem volt, mikor énekeltem utoljára ekkora közönség előtt s hirtelen kedvem támadt felállni és egyszerűen csak lesétálni a színpadról. Még nem álltam készen és úgy gondoltam: hülye ötlet volt bevállalni ezt a nagy felhajtást - pedig tegnap este még jó ötletnek tűnt.

- Cara? – hallottam meg Gemma hangját, közvetlenül a hátam mögül. Nem néztem rá, de puha érintése, az, ahogy végigsimított a vállamon, elképesztően jól esett. Mintha úrrá lett volna a testem felett egy különös békességérzet, amit ha szerettem volna, sem tudtam volna megmagyarázni. Létezett… ott lebegett a levegőben és rám terítette leheletvékony takaróját. – Minden rendben?

- Persze… - mondtam, bár a hangom koránt sem csengett olyan magabiztosan, mint szerettem volna. Barátnőm értetlen arckifejezése pedig tovább nehezítette a helyzetet. Nem szerettem volna elmondani neki, hogy mi járt – pontosabban: ki járt – a fejemben, így ráfektettem a tenyerem a mikrofon tetejére és közel hajolva rövidnadrágba bujtatott alakjához, suttogóra vettem a figurát: - csak egy kicsit félek.

- Nincs rá szükséged. Csodálatos leszel – küldött felém egy biztató mosolyt, majd szorosan magához vont. Éreztem vattacukros parfümjének jellegzetes illatát s hullámos hajának finom cirógatását, ahogy a könnyed szellő nekifújta az arcomnak.

- Köszönöm.

  Miután Gemma lesétált a színpadról, vettem egy nagy levegőt és visszafordultam a közönség tagjaihoz. Sok ismerős ember pislogott rám, de próbáltam kirekeszteni őket, mintha csak én léteztem volna. Én s azok az emberek, akikért bármit megtettem volna, és akik tényleg mindent megtettek értem. Visszahoztak az életbe, rávilágítottak a hibáimra és hagyták, hogy a magam módján javítsam ki őket. A kezeim megremegtek, de már nem riasztott meg a tömeg monoton morajlása, sem a sok pusmogó beszélgetés, melyekben fel-felbukkant a nevem. Vártak; ki türelmesebben, ki visszafojtott lélegzettel, de kivétel nélkül együttérzéssel. Tisztában voltak vele – hiszen a kisvárosokban mindig is gyorsan terjedtek a pletykák -, hogy majdnem meghaltam, hogy Will és én szakítottunk, hogy a fiú, akit egykoron a kedvesemnek szólítottam, mára már az egyik legjobb barátnőmet halmozta el feltétel nélküli szeretetével…

- Sziasztok – megköszörültem a torkom, majd finoman megkocogtattam a mikrofon tetejét, mire minden szempár rám szegeződött. Óvatosan beszívtam az alsó ajkam, csokoládészín íriszeimmel Őt kerestem, de sehogy sem találtam rá, így feladtam a feleslegesnek titulált próbálkozásomat és belekezdtem a monológomba. Már tegnap óta ezen agyaltam; folyamatosan szépítgettem a mondatokat, majd kidobtam az összegyűrt papírlapra firkantott sorokat a kukába és elkezdtem az egészet elölről. Az egyik pillanatban még jó ötletnek tűnt elmondani mindenkinek az igazat, felfedve előttük legbelsőbb érzelmeimet, a következőben már leginkább önsajnáltatásnak hatott; végül mégis megtetszett. - Sokan tudjátok, hogy egy ideje abbahagytam az éneklést, bár az okát sosem árultam el senkinek, még a legjobb barátnőimnek sem. Az igazság az, hogy miután az édesapám meghalt, nem éreztem magam elég erősnek ehhez – mosolyogva és a könnyeimmel küszködve mutattam végig a színpadon s a hangszereken. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz beszélni az érzelmeimről, pedig számítanom kellett volna rá, ugyanis sosem tartozott az erősségeim közé az efféle lelkizés. - Rá emlékeztetett, én pedig rá emlékeztettem anyut. Remélem, hogy nem jöttem ki annyira a rutinból, mint azt gondolom és tetszeni fog ez a szám. Annak az embernek küldöm, aki a legtöbbet jelenti a számomra, és aki nélkül meg sem születhetett volna.

  Szavaimat hangos tapsvihar követte, mire megszorítottam a gitáromat és pengetni kezdtem a húrjait. Lehunytam a szemem, ahogy megszólaltak az első akkordok, hiszen szerettem volna átadni magam a szavaknak. Arra vágytam, hogy a zene életre keljen, hogy helyettem beszéljen.

„You’re the first face that I see and the last thing I think about.

You’re the reason that I’m alive, you’re what I can’t live without.”

  A gyomrom ököl méretűre zsugorodott, ahogy kieresztettem a hangomat - mintha ezer és ezer pillangó repkedett volna a hasamban. Olyannyira izgultam, hogy az szinte már fizikai fájdalmat okozott, arról nem is beszélve, hogy egyszeriben úgy éreztem: meztelen lettem. Levetkőztem a gátlásaimat, leromboltam a magam köré emelt védőfalakat, a bástyát, ami mögött elrejtőzhettem volna. Már nem volt más, csak én – a lány, aki lettem, és aki mindig is lenni szerettem volna.

„You never give up when I’m falling apart. Your arms are always open wide.

And you’re quick to forgive when I make a mistake. You love me in the blink of an eye.”

  Mosolyogva gondoltam bele, hogy Harry ténylegesen megtette mindezeket. Nem adta fel, amikor úgy éreztem: széthullott körülöttem a világ, amikor darabokra estem és kis híján örökre búcsút mondtam a létezésnek. Kitárta a kezeit és hagyta, hogy zokogó testem megnyugvást találjon az ölelésében. Szemet hunyt a legnagyobb hibáim felett, melyekért legszívesebben elátkoztam volna magam és vakon szeretett. Feltétel nélkül, pedig meg sem érdemeltem.

„I don’t deserve a chance like this

I don’t deserve a love that gives me everything

You’re everything I want”

  And I don’t deserve you. – Ahogy kimondtam az utolsó szavakat, mindenki ujjongani és sikítani kezdett, amit nem tudtam mire vélni, mégis jól esett, hogy ennyire tetszett nekik, amit csináltam. Merthogy ezt a számot s minden egyes akkordját én magam alkottam.

  Még akkor is mosolyogtam, amikor lesétáltam a színpadról és a barátaim a karjaikba vontak. Jane üdvrivalgása olyan volt, mintha egy ezer főből álló rajongótábor rohamozott volna meg egy telt házas koncert után, de még akkor sem szóltam rá, amikor apró karjaival majdnem kiszorította belőlem az életet.

- Megható monológ – a szívem kihagyott pár feleslegesnek vélt ütemet, ahogy Haz jellegzetes, rekedtes baritonja megcirógatta a fülemet. Tekintetemmel őt kerestem, és amikor nem találtam meg, úrrá lett rajtam az idegesség. Hiszen tisztán hallottam, hogy beszélt hozzám. Csak képzelődtem volna? Kicsit megijedtem, ugyanis az orvos egy szóval sem mondta, hogy a hallucináció is a balesetem esetleges mellékhatásai közé tartozott volna, így érthető volt, hogy a tenyerem verejtéktengerré változott egyik röpke pillanatról a másikra. A torkomban egy óriási gombóc éktelenkedett, megakadályozva abban, hogy rákérdezzek a titokzatos idegen hollétére, s szemeim ide-odajártak a tömeget pásztázva, egészen addig, amíg egy hatalmas tenyér el nem lopta íriszeim világát. - Remélem tényleg rám gondoltál.

  Megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben rekedt, megfáradt oxigénmolekulákat. Eddig görcsösen összeszorított izmaim ellazultak, pedig igazából észre sem vettem, hogy megfeszítettem őket. Ösztönös volt, akárcsak a lélegzés vagy maga az élet.

- Nagyon vicces vagy – pirítottam rá, miközben mind a két kezemet ráfektettem az ujjaira. Megpróbáltam lefeszíteni őket a szemeimről, de addig nem engedett szabadon, amíg ajkai meg nem találták a fülem mögötti, vékony bőrt, amit nedves puszikkal halmozott el. Pár rövidke másodpercig úgy éreztem, a fellegek felett repülök, és könyörögtem az égieknek, hogy sose múljon el az a boldogság, ami mintha már a véremmel együtt keringett volna a szervezetemben. - Hogy ment a beszélgetés Cherrel?

  Hazza arca alig észrevehetően megvonaglott, de a mimikái hamar rendeződtek, még mielőtt kiolvashattam volna belőlük bármit is. Megijesztett a reakciója, de bíztam benne annyira, hogy ne erőltessem a beszélgetést. Ha úgy érzi, képes rá, akkor úgyis válaszolni fog, nem? Óvatosan beszívtam az alsó ajkam, amit addig harapdáltam, amíg meg nem éreztem a számban saját vérem jellegzetes ízét. A só és a vas ismerős kavalkádjától felfordult a gyomrom.

- Jobban, mint azt elsőre gondoltam volna – suttogta a fülembe, gondosan ügyelve arra, hogy senki se hallja rajtam kívül. Tenyerével megkereste az enyémet, s amint Will és a White Escimo elfoglalta a színpadot, finoman összefonta az ujjainkat. Imádtam, amikor ezt csinálta, mert ilyenkor úgy éreztem: tényleg egymásnak lettünk teremtve. Máskülönben nem illettek volna össze a kezeink olyannyira, mint egy kirakós két elveszett darabkája. -  Azt mondta, beszél az apjával.

- Akkor a múlt most már tényleg múlt? – tekintetem az övébe fúrtam, és a vállára hajtottam a fejem. - Nem tér vissza? Nem kísért többé?

  A White Escimo egy lassú számmal indított, amit Jane és Gemma egymást túlharsogva énekeltek. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy mindenki megbocsátott egykori szerelmemnek, ha egyáltalán volt jogom ahhoz, hogy így hívjam őt. Hiszen Jane már a kezdetek óta jobban szerette, mint én valaha képes lettem volna rá.

- Ami azt illeti – langyos lehelete megmelengette az orcám és libabőrbe borította a karomat. Önmagához hűen, játszadozni kezdett az idegeimmel, amit meglepően könnyen fogadtam. Nem éreztem késztetést arra, hogy leüvöltsem a fejét vagy bármi hasonló. Élveztem és vártam, hogy megunva a játszadozást, beavasson a titkaiba - van még egy befejezetlen ügyem.

- Visszaköltözöl Londonba? – kérdeztem, bár tudtam, hogy mi lesz a válasza. „Igen.” Hogyan is kérhettem volna tőle, hogy maradjon velem, amikor az egész világ csakis rá várt? Ez a két hónap kényszerpihenő is túl sok volt a banda számára. Lassan de biztosan fordultam meg a tengelyem körül, így szemtől szemben álltunk egymással. Karjaimat összekulcsoltam a feje felett és egy érzelmes csókkal adtam a tudtára, hogy minden szó fölösleges lett volna – tisztában voltam a döntésével.

- Majdnem – nyögte bele a csókunkba, mire elhúzódtam tőle. A mellkasom gyors egymásutánban mozgott fel s le, akár egy versenyautó, de zihálássá fokozódott lélegzetemnél sokkalta inkább érdekelt a furcsa válasz, amit költőinek szánt kérdésemre adott.

- Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz – biztattam, amikor pár végtelenségnek tűnő másodperc elteltével sem szólalt meg. Az arcomat fürkészte, miközben ujjaival a hajamat tekergette. Olyan volt, mint egy óvodás kisgyerek, aki nem merte elmondani az anyukájának, mit művelt a napköziben. - Az sem érdekel, ha valamelyik volt barátnőd bejelenti, hogy terhes tőled.

- Komolyan? – húzta fel egyik sötét szemöldökét, amiért legszívesebben azonnal megütöttem volna, mégsem tettem. Sután hajtottam le a fejem, tekintetemmel a topánkámat fixíroztam, pedig a nedves talajnak hála igencsak csúnyán nézett ki, ugyanis a ragacsos sár megtelepedett a szélén. Haz gyengéden az állam alá nyúlt, úgy kényszerített szemkontaktusra, de még így is elkalandozott a tekintetem. Zavaromban hol az égen repdeső madarakat, hol az elém tornyosuló fiú mögött éneklő és táncoló tömeget figyeltem.

- Na jó – fújtam ki a számon a megüszkösödött levegőt. Orrlyukaim kitágultak, ahogy megpróbáltam a lehető legtöbb frissítő oxigént beszívni rajtuk, majd egy hangos nyelést követően folytattam a kínosnak vélt vallomásom: - ez mondjuk zavarna, de tudod, hogy értettem.

  Szavaimat csönd követte, melyre Haz némasággal válaszolt. Kezével kisöpört az arcomból egy rakoncátlan tincset, majd hüvelykujjával finoman megcirógatta a bőrömet. Tekintetében megült a félelem, mely engem is magával ragadott. Beleestem egy gödörbe, ahonnan csak ő tudott volna – a szavai tudtak volna – kirángatni, mégsem felelt. Csak állt némán, akár egy érzéketlen kőszobor, hatalmas pislogásokkal bámulva kétségbeesetten vergődő alakom.

- Csak nehezebb, mint gondoltam volna – jobb tenyerét az ég felé fordítva könyörgött azért, hogy menjek vele egy számomra ismeretlen helyre. Egy másodpercet sem hezitáltam, azonnal az övébe csúsztattam a kezemet.

  Ahogy a lépteink kopogása felerősödött, úgy halkult a háttérzaj, amit Harry egykori bandája biztosított. Will hangját elnyelte a természet, a többieknek azonban még csak fel sem tűnt, hogy elsétáltunk mellőlük. Magunkra maradtunk, holott egy egész város vett körül minket. A Park tele volt bódékkal, melyek tradicionális ételeket, finomabbnál finomabb süteményeket és egyszerű szuveníreket kínáltak az érdeklődőknek. A fákat színes lampionok kötötték össze, melyek szüntelen arra vártak, hogy este megvilágíthassák az egész helyet. Mindig is ez a része volt a kedvencem az ünnepségnek.

  Fogalmam sincs, mióta menetelhettünk és addig fel sem tűnt, hogy milyen távol kerültünk anyáéktól, amíg Hazza szembe nem fordított magával. Akkor ugyanis hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy ott voltunk, ahol minden elkezdődött. A fák semmit sem változtak, a rét ugyanolyan gyönyörű volt, mint kiskorunkban, az idő vaskarmai mintha megkegyelmeztek volna a város eme részének. Örökké fiatal maradhatott; velünk ellentétben, akik felnőttünk.

- Cara Bynes, hozzám jössz? – az ajkaim elváltak és bármennyire is szerettem volna a karjaiba vetni magam, a lábaim nem engedelmeskedtek. Megfagytak és gyökeret eresztettek. Eggyé váltam a természettel, a fákkal, melyek eltakarták előlünk Holmes Chapelt. Az idő egyre csak telt, én mégsem szólaltam meg, helyette az előttem térdelő fiút néztem: arcának angyali vonásait és méregzöld íriszeit, melyek teljesen elkábítottak. - Kérlek, mondj valamit! – könyörgött, mialatt ujjai szorosan közre fogták a tenyerében lapuló díszdobozt.

- Harry, én…

- Nem kell most rögtön összeházasodnunk. Ha kell várok… - bizonygatta, ami mosolygásra késztetett. Olyan aranyos volt tőle, hogy mindazok után, amin keresztül mentünk, még kételkedett a válaszomban. Hiszen miatta éltem, ő volt az oka annak, hogy nem adtam fel, ő biztatott arra, hogy felálljak, valahányszor a padlóra küldött az élet. Nélküle talán nem is léteztem volna. - Mindegy, hogy egy órát, egy napot, egy hónapot, egy évet vagy egy teljes évtizedet kell várnom. Ha tudom, hogy mellettem döntesz, megteszem. Gyere velem Londonba!

  A könnyeimmel küszködve hallgattam végig a monológját, a gyomromban repdeső pillangók, mintha minden egyes szavát hallották volna, egyszerre akartak kitörni a hasamból. A boldogság fizikai fájdalommá erősödött és hirtelen nem tudtam eldönteni az arcomon végigcsordogáló, sós folyadék az örömömet szimbolizálta-e, vagy a tudatot, hogy a választásommal elveszthettem volna valakit. Mindenkit.

- Nem hagyhatom itt anyut – szipogtam, mire maga mellé ejtette a kezét, átadva a gravitáció mindent elsöprő erejének. Szomorúan guggoltam le mellé, hogy ezzel egy szintbe kerüljenek a szemeink. Nem akartam megbántani és hatalmas bűntudatom volt, amiért ezzel a kijelentésemmel csalódást okoztam neki. Ennek ellenére bíztam benne, hogy megérti: a családom mindennél fontosabb volt a számomra. - Viszont boldogan hozzád megyek.

- Ő is jöhet. Ez nem akadály! – egyszerre sírtam és nevettem, amitől egy fura és eltorzult hang szökött a felszínre a torkomból. Harry óvatosan, mégis mohón húzta fel a megfelelő ujjamra az elegáns gyémántgyűrűt és ez idő alatt egyetlen másodpercre sem vált el az ajkaimtól.

- Kedves tőled, de te is tudod, hogy nem fog – suttogtam a fülébe, amikor finom puszikkal halmozta el az arcom és a nyakam. Boldog volt, felhőtlenül boldog, aminek nagyon örültem, mert tudtam, hogy miattam lebegett a felhők felett.  Szerelmes szíve engem választott, s az enyém képtelen lett volna egyetlen dobbanással is többet verni nélküle. - Ide köti apu emléke és Mr. Mitchelle is.

- Hmm? – Harry hátradőlt, erős karjaival pedig magára rántott így nevetgélve terültünk el a hatalmas fűben, melyben ezer és ezer virág lengedezett. A lágy szellő belekapott a hajamba, táncra kérte s a tincseim boldogan követték a parkettre. Tenyeremet ráfektettem Haz mellkasára és vidáman rajzolgattam rá nonfiguratív ábrákat. Minden porcikám vágyott rá, a közelében akart lenni én pedig nem bírtam és nem is akartam ellenkezni. Átadtam magam a pillanatnak.

- Szerintem titkon szeretik egymást, de lehet, hogy tévedek.

- A Bynes lányok elcsavarják a fiúk fejét? – nem néztem rá, de biztos voltam benne, hogy felemelte a szemöldökeit, ezzel elérve, hogy tükörsima homloka ráncokba szaladjon. Hatalmas tenyere a csípőmre vándorolt s éreztem, ahogy szíve szaporább tempóra váltott, mintha az eddigi nem lett volna így is eléggé, már-már veszélyesen gyors.

- Jaj, fogd már be! – ripakodtam rá, azonban bosszússágom játékos verekedésbe torkollott – melyben én lettem a vesztes fél. Harry egész testével rám nehezedett, a földbe nyomta a kezeimet és puha, nedves puszikkal kínozta reszketeg testemet. Tisztában volt vele – ó, már hogyne lett volna! -, hogy többre vágytam, mégsem adta meg. Élvezte, hogy kínozhatott s bár mérges voltam rá, amiért visszaélt a helyzetével, egy részemnek tetszett a játék és remélte, hogy sosem hagyja abba. Hogy sosem szűnik meg szeretni, hogy az ígérete, miszerint az idők végezetéig mellettem akar maradni, tényleg igaz. Hogy az örökké tényleg örökké tart majd. - Szeretlek.

- Szeretlek.