12.fejezet: Az enyém!

Drága, Imádott Olvasóink!

El sem tudom mondani, hogy mit érzek most legbelül. A hetek folyamán annyi támogatás ért bennünket, hogy még könnyekig meg is hatódtam tőlük. Borzasztó jól esik, hogy ennyien támogattok minket és két bloggerina ajándéka is könnyeket csalt ki a szememből, azt hiszem sosem esett még ennyire jól a sírás és el kell mondanom egy kis kulisszatitkunkat; a sorok a blogger oldalunkban emlékként őrizendők. S szinte nem múlik el úgy nap, hogy ne olvasnám vissza egy – egy kedves, szívet melengető soraitokat! <3 Rettenetesen jól esik mind a kettőknek, hogy ilyen rövid időn belül ekkora nézettséget és olvasószámot sikerült elérnünk. A világ legjobb olvasói vagytok! <3 Köszönünk Nektek mindent” <3

  A mai fejezetben sor kerül annak a kiderülésére, hogy hogyan alakul a két fiatal sorsa. Meg kell mondanom, hogy ez a fejezet is borzasztóan a szívemhez nőtt és bár eddig csak a tízedik epizód volt a leginkább a sajátjaim közül a szívem csücske miután ezt ma visszaolvastam nagyon megszerettem. Még annak ellenére is… na, jó nem kontárkodok bele a dolgok felfedésébe, hiszen, ha lejjebb görgettek minden kiderül! :) Jó olvasást Nektek és még egyszer köszönünk mindent! <3 <3 <3

Millió puszi és megannyi + végtelen ölelés,

kriszty96 <3 <3 <3

...............................................

 Az enyém!

 „Egyetlen szívdobbanás képes kifejezni megannyi érzésfonalat. Az emberek puszta szavak nélkül képesek eljuttatni másokhoz a szívükben lévő érzelmeket azonban vannak, kivételes esetek mikor csak szórezgések által vagyunk képesek megnyilvánulni. Hiszen a szavak képesek a legjobban összetörni és ezekkel lehet leginkább kombinálni a gyűlöletet!”

Harry Styles 

Well you only need the light when it's burning low…

   Elengedni. Valóban csak akkor tudatosul bennünk igazán eme cselekvés, mikor már túlontúl is késő van. Mikor a fény már csak pislákolva az életünk részese és valójában mindent megtennék a Nap egyetlen kósza sugaráért, ami hivatottsága alapján megvilágítja mindenki szürke égboltját. De rengetegen rájövünk az idősík bizonyos múlásának következtében, hogy leginkább akkor döbbenünk rá mérhetetlen hibáinkra, mikor elengedni kényszerülünk egy számunkra kimondhatatlanul fontos személyazonosságú egyedet. Azonban, ha megadatik a remény, hogy minden egyes eltusolni képtelen hibádat helyrehozd muszáj megragadnod a cérnaszál legvégét és tettekkel bizonyítanod a szilárd akaratod, ami vissza akarja nyerni Őt. Hiszen tettek nélkül nincsen virágzó gyümölcs, amely a tiéd lehetne. És én most be akarom Neki bizonyítani minden egyes a lelkem mélyén élő bűnbánást, hiszen jól tudom micsoda gaztettet követtem el ellene, amit még a mai napig nem tudok megbocsájtani önmagamnak. S félek attól, hogy Ő sem lesz képes és sajnálat helyett inkább még jobban meg fog vetni, ha a dalom végeztével végre sort kerítünk az évek óta halogatott eszmecserére. Azokra a bizonyos szavakra, amelyek bár felkeltik, bennem a kíváncsiságot-életet adnak a félelem egyik legnagyobb szikrájának. Annak, hogy a Sors megint ellenem szövetkezik. És éreztem szívem máza alatt, hogy semmi sem lesz gátmentes a mi kapcsolatunkon át szemlélve minden egyes eseménymenetet. Hiszen, ha oly egyszerű volna, már akkor, mikor a balszerencsém és gyávaságom fellépett könnyeden elfeledhető lett volna minden nemű negatívum. De semmi sem annyira egyszerű, mint, aminek a szemünk felismeri, hiszen a valóságban a tettek még súlyosabbak és nagyobb mennyiségűek, mint mi azt hisszük. S csak későn jövünk rá mennyire is nehezek a céljaink és azok elérései. És ez az, amit a dalom hangjegyei is magukba foglaltak, ami teljes mértékben elmém kottájának tartalmából származtatható.

And you let her go…

  Mély levegőt jutattam be tüdőmbe, miközben ujjaim egy pillanatra megremegtek a gitár húrjain. Tudtam. Éreztem, hogy jó döntést hoztam, de mégis féltem az ezt a tettemet kiváltó reakciótól, amely lehet oly szeles akár a tenger hullámai. Semmiféle kézzel fogható garancia nem alapozza meg a győzelem virágát, s talán még csak lélekbeli remény sincsen. Egyetlen érzelem lakozhat az Ő szívében, amely inkább tulajdonság, mintsem érzelmiség; s ez nem más, mint a kiszámíthatatlanság. Cara mindig is megfejthetetlen személyként lakozott szívem kincsestárában, hiszen sosem tudtam igazán miféle érzelmeket is táplál, főleg irántam. Tudtam, s most is tisztában vagyok azzal, hogy sokat jelentettem Neki, hiszen kimutatta a felém irányuló kötödését, de mindig oly bizonytalan voltam, hogy bármikor szétnyílhatott volna talpaim alatt a földkéreg. Hiszen habár tudtam, hogy szeret sosem voltam magabiztos, ha a közelébe kerültem, mert mindig volt valami, ami elszakította a kötelet, amely testembe jutatta a reményt, akár csak, mint egy infúziós cső. Mindig féltem, főleg azoktól az érzelmektől, amik gyökeresen megváltoztak felé irányomban. Barátság – egy olyan kötödés, amely két rokonlelket köt össze és szoros akárcsak egy megcsomózott kötélrendszer. És szerelem – azon érzelem, ami bármiből kialakulhat a legváratlanabb pillanatban is. Anyu és Apu mindig azt mondták nekem, hogy egyhamar nem fogom megérezni ezt a köteléket és senki iránt sem leszek képes ilyen kenetű lökéshullámokat táplálni, de a szülői szó nem minden esetben szent és erre itt is van a szilárd példa. Igaz fontos tanácsokkal látnak el, de a szerelem olyan akár egy méreg. Kiolthatatlan fájdalmat okoz olykor, amire nincsen ellenszer és nem áll módunkban ellene védekezni. S ez az érzelem nem korhoz kötött és meghatározott, hiszen mindenki másképpen kötődik a számára fontos lényhez. Van ki szorosan, s van ki még annál is erősebben és intenzívebben. És van, akik egy életen át képtelenek elfeledni a szerelmüket és érzem, hogy én sem leszek sohasem képes elengedni Őt. Még egyszer biztosan nem.

But dreams come slow and they go so fast…

  Lehunyva szemeimet átadtam egész testemet a dal sodrásának és igyekeztem nem könnyekkel is eláztatni hangom tisztaságát, melyekkel inkább meggyőzni akartam Őt. Tudatni Vele, hogy bár az álmok lassan vándorolnak a szemhéjra és gyorsan illannak el a remény mindig erőt ad az emberi szervezetnek az újabb próbálkozások lehetőségeire. Az árnyak világa ugyan kiszámíthatatlan és olykor borús vannak némely fellegek, amik felszabadítanak a gonosz árnyékok fogságai alól, amik orvul becsapnak bennünket és játszanak, penge élen táncoló érzelemhullámainkkal. Összetörnek és még csak nem is érdekli őket a kifejlett végeredmény kimenetele. Fájdalmat kreálnak, amely különböző tónusokban nyilvánul meg előttünk és tudatalatti világunk számára. S mindebben, némely esetekben tulajdon magunk is hibásak vagyunk, amit semmi értelme sincs letagadnunk és gyávaságunk címkéjét más bőrébe égetnünk. S tudom jól, hogy én vagyok a legfőbb fekete bárány. Azért, amiért megbántottam és nem tettem eleget ígért szavaimnak, amik szerint sosem fogom hátrahagyni. De nem is én akartam így. Vagyis nem egész módban, hiszen töménytelen számú levelet adtam fel Neki címezve, amik végül nem jutottak el a célállomáshoz. És ezt még a mostani pillanat szakaszáig is képtelen vagyok felfogni, hiszen nincs olyan postai hivatal, ami ennyi számtalan hibát követett volna el. Főleg azért is, mert már törzsvendég módjára jártam feladni a leveleimet, amik ki tudja hová vesztek és tértek örök nyugalomra. Egy azonban biztos; sosem feküdtek Cara pihe – puha tenyérfelületén. S hogy miért nem? Azért, mert ezt valaki így akarta! És ebben oly biztos vagyok, mint ahogyan abban is, hogy teljes szívemből szeretem ezt a lányt. Mindennél jobban. És akár törhetnek szilánkokra a fejünkben gondosan kifundált álmok, akár maradhatnak egészek – amik a mi esetünkben eddig megvalósulatlannak látszanak – én küzdeni fogok azért, hogy ismét minden egyes kirakós darabka összepasszoljon. És többé nem engedem, hogy az álmok összecsomagoljanak és más környezetbe térjenek. Soha többé! Hiszen már tudom, mit akarok!

Well you see her when you fall asleep,
But never to touch and never to keep…

  Minden elmosódott kép figurájában Ő rajzolódott ki szemeim előtt. Minden arcon az Ő gyönyörű mimikái csücsültek és akármerre is néztem csak Cara létezett pupilláim számára. Oly közel és mégis oly távol. Tudom, hogy itt van és figyel engem, de mégis úgy érzem, fényévnyi messzeségekre vagyunk egymástól, ahol sosem érhetjük el a másik ujjait. Sosem érintkezhetnek kezeink felületei és akárcsak az álmokban is Őt látom, de nem lehetek hozzá fizikailag is közel. Közöttünk áll egy gát, egy hatalmas falrengeteg választ szét minket, s tudom, le kell rombolnom ezeket a magasságokat. De vajon Ő is ezt szeretné? Képes lesz nekem megbocsájtani vagy el kell engednem örökre, ahogyan énekem előtt megnyilvánult szavaimban a fogadalom? Kétség kívül azzal mindent összetörne. Nem csak a reményeimet, de már így is megviselt dobogó szervemet. Soha többé nem leszek képes senkit sem úgy szeretni, mint ahogyan Őt, s lehet, hogy talán nem gyúl többé szerelem lángja a szívemben. Hiszen akár fáj, akár nem be kell látnom, hogy túl későn jöttem rá, mint is szeretnék igazából és a cselekvésem is kései volt. Most, hogy visszatértem Holmes Chapel – be már mindent tisztán látok, amit eddig takargatott előlem a valóság. Tudnia kell! Tisztában kell lennie vele, hogyan is érzek iránta, mert, ha nem mondom, ki bele fogok bolondulni a gyötrelembe. Abba az érzelembe, amelynek eddig magasabb fokú változata csak bennem lappangott, de ezennel a felszínre tört és megmutatta elmémnek a cselekvésem módját. Azt, hogy itt az ideje felelősséget vállalnom a múltban történt mozzanataim és szavaim miatt.      

  And you let her go – engedtem szabadjára az utolsó sorokat, s lehunyt szemeim kipattanásával egy időben kizártam a tapsviharban kitörő közönséget és csak Őt kerestem. Nem éreztem mást csak kíváncsiságot és csábítást a felé, hogy odamehessek hozzá. Hogy karjaimba kapjam, és soha többé ne engedjem el azok szorításából. Ám tudtam, hogy ez nem ily egyszerű. Mindenekelőtt még sort kell kerítenünk a kényes beszélgetésre, ami kiszámíthatatlan, hogy milyen végkifejlettel jutalmazza meg lelkeinket. Lelépve a színpad deszkáiról dicséretek milliói érkeztek, s miközben kezet ráztam egy nekem gratulálóval láttam, amint egykori zenésztársaim, pontosabban Haydn és Nick Cara és a nővérem körül legyeskednek és megvetően pillantanak rám. A szemükben lévő szikrák teljesen ledöbbentettek, mert mindegyikben egytől egyik a gyűlölet lakozott. S nem értettem, hogy miért. Hiszen sosem ártottam nekik és nem is tennék semmiféle bántó dolgot a barátaimmal szemben, akik hatalmas fontosság adagját érdemelték ki a szívemben. A tömeg hirtelen körém gyülemlett így ezen lépéssel eltakarták a Rá nyíló kilátásomat, de azt azonban még sikerült megpillantanom, hogy egykori barátaim ördögien mosolyognak.

  - Nahát, nahát – érkezett egy igen ismerős hang, s pillanatokkal később a tömegből kivált az a személy, aki a legnagyobb csalódást okozta a számomra. Will. – Nézzétek, csak ki van itt – intézte szavait a körénk gyűlt emberekhez, akik többnyire nem értették meg a maró gúnyt, amely szavaiban lakozott. – A nagy Harry Styles.

  - Will erre nekem nincs időm – sóhajtottam fel orromat masszírozva, majd állaimon át levezettem kezeimet és próbáltam az emberi fejek közötti apró réseken figyelemmel kísérni mi is történik Cara – ék asztalánál. Azonban semmit sem sikerült leszűrnöm az ott történt eseményekből.

  - Szóval már nincs időd a barátaidra? – kérdezte szomorúságot színlelve, melynek hatására egész gyomrom összerándul, s éreztem, hogy fel is fog fordulni, ha továbbra is tarja magát ehhez a színjátékhoz. – Ezt szomorúan hallom! – jelentette ki fagyosan, s én ennek ellenére tudtam, hogy nem egykönnyen fog letenni erről a közhelyről. Hiszen minden szava pusztán csak hazugság, azért, hogy mindenki őt pártolja velem szemben. Meg mernék rá esküdni, hogy Cara felém irányuló ellenszenvéről is ő tehet.

  - Attól függ, milyen barátra gondolsz – rántottam meg a vállamat könnyeden, amely arcmozdulatai alapján némi tántorítást kölcsönzött neki, de következő szavaim teljesen lerombolták örömforrását: - Mert te bizony nem vagy a barátom! – jelentettem ki fagyosan, s féloldalasan elmosolyodtam, mikor mondatommal sikerült eltörölnöm a vigyort az arcáról.

  - Nem is értem miért vagy velem ilyen lekezelő – döbbenten nyitottam fel pupilláim tokját, amelyeket pár pillanattal ezelőtt jólesően hunytam le. Arcán megrezdíthetetlen maszk tornyosult, de szeméből teljes egészében kiolvasható volt a szimpla gyűlölet, amint irántam táplál.

  - Hát, akinek nincsen, elméje annak nehezére esik a gondolkozás – jelentettem ki cinikusan, aminek következtében egész koponyacsonttal kordában tartott testfelülete vörös árnyalatokban tört ki.

  - Pofa be! – tört ki feszülten, miközben oldala mellett lógatott kezei ökölbe szorultak, oly erővel, hogy inai is megfeszültek. – Tudod, ahhoz mégis volt eszem, hogy megszerezzem Cara – t – pöfékelte gonoszul, amellyel erősen szívembe mart. Hiszen tudtam, hogy igaza van. Ő képes volt megtenni, míg én mindig is gyáva voltam hozzá. – Ha nem tudnád ő az enyém – jelentette ki önelégülten, mire én megcsikorgattam fogaimat és éreztem, ahogyan a féltékenység egyre inkább erőmet szegi. – És ez csak a te baromságodnak az eredménye. Túl féleszű vagy ahhoz, hogy magad mellett tartsd azokat, akiket szeretsz! – igaza van! – adott helyet egy gondolat elmémben a kijelentésének. Annyi bizonyos, hogy mindent a lehető legbénább módon baltázta el és talán már késő, hogy helyre hozzam. Hiszen, ha Cara tudomást is szerez az érzelmeimről Ő már Will – hez tartozik. – De ezért köszönettel is tartozom neked, hiszen nélküled sosem sikerült volna elcsábítanom.

  - Fogd be! – indulataim erőt vettek rajtam és a düh úgy járta át egész testemet, akár Will bántó szavai. Lassan és fájdalmasan.

  - Látom, fáj az igazság, a pici kis szívednek – gügyögött száját lebiggyesztve akár egy anyuka újszülött csecsemőjének, de, míg abban nem volt gúny ebben rengeteg e fajta tulajdonság rejtőzött. – Mindjárt sírok, – szipogott egy sort, de könnyedén távolította el arcáról a megjátszott szenvedést és ismét a szívembe döfött. – de én csak örömömben, amikor majd megcsókolom őt. El sem tudod képzelni mennyire jó megérinteni…

  - De gondolom azért az ágyig nem sikerül elcitálnod – jegyeztem meg elégedetten összefonva magam előtt karjaimat, hiszen tisztában voltam azzal, hogy ahhoz még neki sem lehetett szerencséje. Már csak azért sem, mert tudom milyen Cara.

  - Miből gondolod? – kérdezte sunyin egyetlen szemrebbenés nélkül, amellyel kissé elbizonytalanított, de az elmémbe vésődött kép a lány arcáról és tetteiről teljes mértékben kizárta ezt a cselekményt. Még nem lehetett köztük ez a fajta testi érintkezés megnyilvánulása!

  - Ismerem – válaszoltam magabiztosan kihúzva magamat. – Túl tiszta és jólélek ahhoz, hogy egy idiótának adja magát. És rólad messziről bűzlik, hogy az vagy! – ujjaimat felé irányítottam, s szavaim hallatán erőteljes fintor ült ki arcára, amelyet elégedettséggel raktároztam el. Ugyanakkor lelkiismeret furdalás is gyarapodott bennem, hiszen nem állt szándékomban megbántani őt akármennyire is bántó dolgokat követ el velem szemben. Nem akarok a fajtájává lenni.

  - Azért barátnak régen megfeleltem, nem? – kérdezte miközben szemöldökei gúnyosan felfelé íveltek és egyre csak a színtiszta gyűlöletet generálta felém. Talán kihívást lát bennem – feltételezte elmémben egy halk suttogás, amint elködösített a döbbenet érzése.

  - Barátnak? – kerekedtek el szemeim s kérdő mondatomat feszülten engedtem a minket körülvevő oxigénközpontba. – Te azt nevezed barátságnak, hogy a hátam mögött elvetted tőlem az egyetlen lányt, akit valaha is szerettem? – törtem ki hisztérikusan és kezem bizsergett a kívánkozó pofonok iránt, amiket Will arcára szerettem volna kimérni. – Egy undorító féreg vagy – sziszegtem fogaim között gyűlölködőn, ami őt elégedettséggel töltötte el.

  - Styles, Styles – csóválta meg a fejét hamis érzelmeket kifejezve, eme mozdulattal. – Ezzel aláírtad a halálos ítéletedet! – nézett fel rám hirtelen, ami kicsit eltaszított közeléből, de próbáltam erős maradni és nem a kedvében járni.

  - Nem fogok megijedni tőled! – jelentettem ki határozottan cseppnyi megremegő hangrezgés nélkül, amivel erősíthetném már így is hatalmasra növekedett egóját. – Túl kevés vagy ahhoz, hogy eltántoríts. És most… - léptek megiramodására határoztam el magamat, amit a tömegen keresztül láttam, hogy Cara heves vitába kezd a két Őt követő fiúval, de tetteimet visszafogta egy erősen vállamba mélyesztett kar ujjai.

  - Nem mész te sehová – húzott vissza Will, s én erőteljesen rántottam le kezét testemről, hogy megszabadulhassak érintésétől. – Cara az enyém és ez így is marad! Na, mi lesz? – nézett rám várakozóan és én tudtam mire megy ki a játék. Ki akart hozni a béketűrésemből, hogy lejárassam magamat és mindenki ellenem forduljon, aki számít, és nem hallhatja ezt a párbeszédet. Fogadok Will ezért küldte oda Haydn – t és Nick – et a két lányhoz. Hogy feltartóztassák őket. – Megint nem fogsz megütni és elmenekülsz? Nem unod még a gyávaságot? Azzal semmit sem oldasz meg, ha játszod előtte a jófiút! Ezzel csak nevetségessé teszed magadat, bár, ha jobban belegondolok az is vagy! – hátát mutatva nekem készült eltűnni a tömegben, s bennem már úgy fortyogott a düh, mint tűzokádó hegyben a lávarengeteg. – Ostoba barom! – nem bírtam tovább visszatartani az indulataimat, így hagytam, hogy azok kiszökjenek bensőmből megnyilvánulva egy tettként.

  - Will – ejtettem ki nevét, mire kíváncsian fordult vissza, de még csak ideje sem volt felfogni a történést. Súlyos csapást mértem arcára az öklömmel, oly erővel, hogy orrából azon nyomban megindult a vérfolyam, miközben elterült a talpunk alatt rejtőző földön. Megrázva kezemet elégedettség szikráját éreztem magamban felpattanni, hiszen végre elégtételt nyertem minden egyes felém irányuló rosszért. Kölcsön kenyér visszajár! – ahogyan a mondás is tartja.

  - Az orrom – kapott a fájó, említett ponthoz kínlódva és jobb kezének könyökével emelte fel kissé testét és azzal is támasztotta meg azt.

  - Will, jól vagy? – hallottam meg jobbról egy aggódó hangot és oldalra fordulva látkép is csatlakozott elmém számára. Cara döbbenten állt a tömeg elején, ahová a veszekedésünk közben elküzdötte magát. Emberfeletti sebességgel guggolt le a még mindig földön fekvő fiú mellé és karját simogatva nyugtatni próbálta nem mintha ráfért volna.

  - Igen, csak az orrom – Cara megérintette az említett felületet, mire Will fájdalom hangjait eresztette el ajkain keresztül. – Cara, kedvesem, nem kell ezt végig nézned – mondta puhán, finoman, ami hányingert keltett bennem, már csak azért is, hogy milyen könnyen váltogatja a személyiségeit.

  - Mi… mi folyik itt? – járatta szemeit ijedten kettőnk között, de én csak ledermedve kísértem figyelemmel az eseményeket. Miért van most is mellette? Miért Will – t ápolja, amikor ő hozott engem ebben a kellemetlen szituációba? Miért nem képes az én pártomon állni?

  - Harry megütött, mert tudja, hogy velem vagy és szeretjük egymást – sziszegte fájdalom ittasan, s szavaival felszínre hozta azt, ami csak kismértékben került szóba, hiszen nem ez váltotta ki a dühöm tettekben való megnyilvánulását.

  - Szeretitek?! – horkantam fel fagyosan és az orrom alatt motyogtam tovább, ahol összes szavamban átkoztam a pillanatot, mikor ezt a szemétládát a barátságomba fogadtam.

  - Te megőrültél? – rivallt rám Cara, ami még jobban fájt, mint Will összes bántó szava. Azok egyike sem érhetett fel ezzel a mondattal és az előttem guggoló lány mimikáival. – Hogy tehetted ezt? Csalódtam benned! – jelentette ki, amely végleg a padlóra lökött. – Azt hittem, már kezdtem hinni abban, hogy érdekel, mi van velem, de már látom, hogy az egész csak egy színjáték volt.

  - Cara, ez… - kezdtem volna elkeseredett mentegetőzésbe, de Ő figyelmen kívül hagyva azt feltámogatta Will – t a földről és megtámasztva őt elkészült otthagyni a helyszínt.

  - Hagyj engem békén! – mondta fagyosan, amellyel félbeszakította mondatomat. – Soha többé nem akarok még csak hallani sem rólad!  - kijelentését  követőleg Will oldalán otthagyott engem teljesen lefagyva. A tömeg oszlani kezdett és érzetem, ahogyan egyesek sajnálkozóan pillantanak rám, azonban én csak meredten bámultam magam elé. Egy kar bátorítóan siklott vállamra, miközben szemem előtt elhomályosodott és összemosódott minden egyes kép.

  - Megint elrontottam – suttogtam fájón, miközben Gemma átölelt és vállára hajtva a fejemet éreztem, ahogyan a keserédes Sors megint ellenem fordult. Kaptam egy esélyt, amit megint csak elrontottam és már többé nincs lehetőségem helyrehozni a hibáimat. Ő már nem az enyém. Soha nem volt az és nem is lesz.