13. fejezet: Szeretnék hinni

Sziasztok!

Először is, szeretném megköszönni a sok-sok támogatást, a 32 feliratkozót, a kedves szavakat, a díjakat a pipákat és nem utolsó sorban a csodálatos fejlécet, amit tőletek kaptunk, utóbbit drága Azy ajándékozta nekünk (a fejléc alatt, a nevére kattintva megnézhetitek a blogját, ha valaki még nem ismerné, bár ezt kétlem). Nagyon szeretlek titeket, ti vagytok a legjobbak, és ezt komolyan gondolom.

Ez a rész, nos, hogy is mondjam, a kettősségről fog szólni, hiszen drága főhősnőnk, nem igazán tudja eldönteni, kinek is higgyen, ahogy erre már a címből is lehetett következtetni. Remélem mindenkinek tetszeni fog. Jó olvasást! <3

Millio puszi Xx szerecsendio

Szeretnék hinni

Hinni sok mindenben lehet. Szavakban, tettekben, a jövőben s ígéretekben is. A bőség zavara pedig sok embert össze tud zavarni, ami alól én magam sem voltam kivétel. A szívem minden egyes dobbanása Őt támogatta, viszont az eszem… megállás nélkül ellene szövetkezett. Az pedig, hogy végül melyikre hallgattam? Fogalmam sem volt, talán mind a kettőre egyszerre.

Cara Bynes

  Amint elhagyta a számat, az a bizonyos mondat, miszerint látni sem akarom, felkaroltam Willt és a bejárat felé igyekeztem vele. Nem néztem másokra, sem rá, pedig mindenki árgus szemekkel követte az eseményeket, s azok folytatását. A legtöbben sajnálkozva hümmögtek, bár nem voltam benne biztos, hogy a karjaimba zárt fiú az, akiért igazán aggódnak. Én viszont próbáltam teljes mellszélességgel mellette állni, hisz minden kétséget kizárólag ő volt az áldozat. Harry megütötte, pedig ehhez a világon semmi joga sem volt. El sem tudtam képzelni mi történhetett és bár belül a kíváncsiság forró lángnyelvei nyaldostak, mégsem voltam képes szólásra nyitni ajkaimat, hogy kipréseljek a számon pár értelmes kérdést. Kérdéseket, melyek foglalkoztattak, s melyek igazából nem is a barátomnak, hanem Harrynek voltak címezve.

- Cara, én… - Gemma vergődte át magát az emberrengetegen, ami betöltötte a teret, s kíváncsiságukkal elszívta előlünk a levegőt. Úgy éreztem fuldoklom, és legszívesebben sírtam volna. Viszont ezúttal nem a boldogságtól, mint azt a gyönyörű zene alatt tettem volna. Nem. Sokkal inkább a dühtől és a csalódottságtól, mely úrrá lett testem felett. Barátnőm arca komorrá vált, majd értetlenül meredt előre, hol rám, hol Willre. A tettest kereste, végül csalódottan döbbent rá, hogy a hőn védett kisöccse a ludas.

- Hagyd Gemma. Megpróbáltad, nem jött össze. Ez van! – kedves pillantásokat küldtem felé, s eme tettemmel próbáltam lenyugtatni, eléggé feldúlt lelkét. Nem ő tehetett arról, hogy így alakult, hisz bízott abban, hogy ma kibékülök Harryvel, csak úgy, ahogy én is. Én naiv elhittem, hogy ma minden helyre jön, hogy az eddig történtek csak ostoba tévedések sorozati voltak, hogy egy nagyobb erő szórakozott velünk. Tesztelt minket azzal kapcsolatban, vajon képesek vagyunk-e egymás mellett maradni a távolsággal és idővel kapcsolatban létrejött nehézségek ellenére is. De nem így volt. Mi nem voltunk szentek, s belebuktunk egy olyan kötelék fenntartásába, ami talán már nem is létezett.

- Sajnálom – jött oda hozzám, majd megölelt és belesuttogott a fülembe, hogy csak én halljam szavait, mintha a saját kis titkunk lett volna az egész. Szorosan fontam köré karjaimat, hogy kimutassam, mennyire szeretem, és hogy egyáltalán nem haragszom rá a történtek miatt. Azt akartam, hogy tudja, fontos nekem még annak ellenére is, hogy az öccsével soha többé nem akarok találkozni.

  Willel karöltve sétáltunk le azt a pár utcát, ami a házukhoz vezetett, miközben néma csendbe burkolózva, szótlanul fogtuk egymás kezét. Saját gondolataim világába száműztem magam, s ha beszélt is hozzám, nem hallottam meg nekem szánt szavait. Harry kétségbeesett arca, az, ahogy rám nézett és a dal, melyet nekem írt, szüntelen ott motoszkált a fejemben, egy karnyújtásnyira tőlem. Már nem is emlékeztem mikor értünk a bejárat elé, viszont egyszer csak azt vettem észre, hogy az utca sötétjét, ami hatalmas összhangban volt lelki világommal, felváltja egy vakító fényesség, mely utóbb kiderült, az előszoba villanyából származott.

- Hozok jeget, addig maradj itt – ejtettem ki ajkaimon, mikor végre észbe kaptam, és mint egy idióta, rohantam a konyha irányába, hogy a hűtő felső részébe beépített apró fagyasztóból kivegyem a szükséges, megfagyott, kocka alakú vizet. A bal oldali fiókból kiszedtem egy tiszta mosogatórongyot, amibe belepakoltam a jeget, végül a markomban szorongatva a lassan hideggé váló anyagot, visszamentem a nappaliban elhelyezkedő fiúhoz – Így jobb? – nyomtam az orrához az időközben kissé átnedvesedett rongyot, és bár először felszisszent a hirtelen érzéstől, végül egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el száját.

- Sokkal – adta tudtomra, azt követően kezeit az enyémekre tette, hogy átvegye az irányítást ápolása felett, ezzel szabaddá téve végtagjaimat. Leültem mellé, és érdeklődve mértem végig. Most is ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Egy szürke pólót és egy fekete szűkített farmert viselt, ami tökéletesen illett hozzá és stílusához. Haja kócosan állt feje tetején, arra késztetve az embert, hogy beletúrjon, ezzel a tettel még rakoncátlanabbá varázsolva szőkés tincseit. Szemeit mohón legeltette idomaimon, pedig nem voltam kiöltözve és szinte semmit sem mutattam magamból. Maximum a vörös rúzst lehetett volna szexinek nevezni megjelenésemen. Ő mégis képes volt elhitetni velem, hogy én vagyok a legszebb lány a földön.

- Fogalmam sincs, mi ütött belé. Hisz azt hittem, hogy barátok vagytok. Mi történt? – szegeztem neki a bennem megfogalmazódott kérdések egyikét, pedig igazából nem is erre voltam a legkíváncsibb. Engem az izgatott, hogy mikor romlott el a kapcsolatuk, hisz tisztán emlékeztem rá, hogy a búcsú bulin még semmi baj sem volt. Amikor ott voltam, akkor még viccelődtek is egymással, akár két cimbora, akik ezer éve ismerik egymást. És tényleg… hirtelen nem is tudtam felidézni magamban egyetlen olyan napot sem, amikor csak Hazza és én voltunk egymásnak. Minden emlékemben ott mosolygott Will, Haydn, Nick és Jane. Legalábbis valamelyikük.

- Elárult… - kezdett bele, de nem fojtatta, így kénytelen voltam ösztönözni. Kezeimet a combjára helyeztem, és fel-le simogattam, hogy megnyugodjon, sikeresen összeszedve az elméjében kavargó gondolatait. Arcomra kiült az értetlenség, amit ezúttal nem titkoltam előle, sőt. Akartam, hogy lássa – Itt hagyott minket és sosem keresett. Egy beképzelt bunkó lett, aki azt hiszi, hogy egy varázsütésre visszakaphat mindent – fájtak a szavai. Minden hang a fejembe égett és ott vert sátrat, majd mintha csak szórakozni akart volna velem saját testem, visszhangként ismétlődött üresen kongó szívemben. Arcom megrándult, de a lehető leggyorsabban rendeztem vonásaimat, még mielőtt szemet szúrhatott volna a mellettem ülő srácnak, aki újra visszatette a jeget a lángokban álló sérülésének piros foltjára.

- De mit mondott? Miért ütött meg? Nem értem, hisz beszélni akart velem. Az a szám pedig… - a kérdések úgy áramlottak belőlem, mint a londoni eső, amire azt szokták mondani olyan, mintha dézsából öntenék. Nos, bár itt semmiféle dézsa nem volt, a szavak határozottan ömlöttek. Türelmetlenül harapdáltam ajkaimat, szinte bele őrültem a várakozásba, s legszívesebben kiszedtem volna belőle minden információt, ha kellett volna, akkor erőszakkal is. Ebben csak az akadályozott meg, hogy soha sem volt kenyerem a verekedés s az ilyesfajta viselkedés. Na meg persze a sebesülteket oltalmazni kell, nem pedig bántalmazni. Ja, és az utolsó indokom is nyomós volt, sokat ütött a latban: Will a barátom, akit szerettem. Vagyis… nem, határozottan szeretem őt, semmi kétség.

- Azt, hogy egy féreg vagyok és nem tekint rám barátként. Remek manipulátorrá vált. Egy pillanatig se higgy neki! – kikerekedett szemekkel kapargattam össze az államat, ami a döbbenettől egészen a padlóig zuhant. Nem akartam hinni a fülemnek, és a fejemben megfordult azon gyerekes gondolat, hogy befogom a fülem és hangos éneklésbe kezdek. Hogy talán ha úgy teszek, mint aki nem tudja, akkor semmissé tudom változtatni a dolgokat, egyszerűen meg nem történtté.

- Rendben. Ezek után úgyis elkerültem volna – fejemet úgy mozgattam, mint a kocsikban lévő bólogatós kutyusok, amikor a farmerom zsebében rezegni kezdett valami, jobban mondva a telefonom. Nem hívtak, csak egy egyszerű üzenetem érkezett, és amikor megnéztem a feladót, már ki sem kellett nyitnom a fehér kis borítékot. Anélkül is tudtam mi áll benne. Az, hogy késő van és ideje haza mennem – Most mennem kell. Anyu írt. Jól leszel? – tettem el a készüléket, majd barna íriszeimet Will hasonlóan sötét szemeibe fúrtam. Aggódtam érte és legszívesebben itt maradtam volna egész este, de tisztában voltam vele, hogy nem érdemes szembeszegülnöm anyámmal.

- Persze. Szeretlek – már ő is és én is álltunk. Kezeit a derekamon pihentette, így húzott közelebb magához, hogy ajkaink édes csókban forrjanak össze. Nyelve azonnal utat tört magának, nem hagyva időt az ellenkezésre, bár amúgy sem tettem volna semmi ilyesmit.

- Szeretlek – adtam egy puszit a szájára, amolyan befejezésként, s még egyszer jól megölelt, mint aki legszívesebben sohasem eresztene el. De ő is jól tudta, hogy ha nem beszéljük meg előre a közös estét, akkor kizárt a maradásom. Mintha még mindig tini lennék… borzasztó.
   Az utca kihalt volt, csak a lámpák pislákoltak halvány fényükkel, így segítve abban, hogy az orromnál is tovább lássak, s hogy ne essek el az első gödörben vagy kavicsban, ami valljuk be elég gyakori a kisvárosi utakon. Ez alól Holmes Chapel sem volt kivétel.

- Ezt nem hiszem el! – fújtattam egy igen csak hangosat, ezzel kimutatva nem tetszésemet, amikor megláttam a verandánkon csücsülő, göndör hajú srácot. Harry egyből felém kapta a tekintetét, de még mielőtt szólásra nyithatta volna száját, én folytattam heves kirohanásomat, amit egyáltalán nem állt szándékomban palástolni – Te meg mit keresel itt? Engem is meg akarsz ütni? – rám nem jellemző mód köptem a szavakat, mintha egy nyomorult börtöntöltelékkel beszélnék és nem az egykori legjobb barátommal. Tisztában voltam azzal is, hogy hülyeségeket beszélek, hiszen képtelen lenne velem is oly rútul elbánni, mint a fiúval, aki a barátom szerepét tölti be, hogy sosem emelne kezet egyetlen lányra sem, legyen az akár egy számára nem kívánatos személy vagy egy cicababa. Ahhoz ő túl jófiús. Már megint alig hittem el, miket beszéltem, vagyis gondoltam, hiszen egyáltalán nem ismertem. Fogalmam sem volt róla, mennyit változott, hogy vajon még mindig a rántott hús-e a kedvenc kajája, vagy azóta átváltott valami sokkal puccosabbra, mint például az osztriga. Nem tudtam, hogy még mindig rajong-e a macskákért vagy a zöld színért, amit mindketten annyira szerettünk gyerekkorunkban. Nem tudtam semmit.

- Tessék? Nem - vágta rá hevesen - beszélni szeretnék veled - közölte a tényt, mintha nem tudtam volna. Egy agy károsultnak is leesett volna, hogy nem színházba jött vagy rakétát építeni. Szemeimet megforgattam, s úgy néztem zöld íriszeibe, melyekben mintha kétségbeesést véltem volna felfedezni. De az is lehet, hogy csak az utcai lámpa fénye tükröződött szemeiben.

- Én viszont nem vagyok rád kíváncsi. Azt ígérted, hogyha a dal után nem vagyok rád kíváncsi, akkor elengedsz. De mit is számít a te szavad?! Hisz sosem tartod be – emlékeztettem az ígéretére, amit még a színpadon mondott, s bár a lelkem egy része örült annak, hogy megkeresett, annak, hogy nem adta fel, a makacsabbik felem semmi esetre sem akarta eme tényt a tudtára adni. Önző mód magában tartotta, és bezárta egy ládikába, amiknek a kulcsát olyan helyre dugta, ahol még én sem voltam képes megtalálni. Kezeimet összefontam mellkasom előtt, és szinte már magamnak motyogtam az utolsó mondatot, de még épp olyan hangerővel, hogy az ő fülei is hallják. Éreztetni akartam vele azt, amit én is átéltem. S bár szégyelltem magam érte, de titkon egy csöppnyi bűntudatot szerettem volna ébreszteni benne, felelőtlensége okán.

- Cara… kérlek – könyörgött, nekem pedig megesett rajta a szívem. Be akartam menni a házunkba, ott hagyni, egyedül. Lábaim mégsem mozdultak. Gyökeret vertek maguknak, megtagadták tőlem a mozgás művésztét, ami a menedéket nyújtotta volna számomra.

- A francba már – szűrtem ki fogaim között egy kicsike szitkozódást, mert mérges voltam magamra. Arra, hogy megint hatást gyakorolt rám, hogy jobban uralkodik a testem felett, mint én. Belenyúltam a zsebembe, amiből elő halásztam az ott pihenő telefonomat, melynek kijelzőjén már fél tízet mutatott a fránya óra. Hitetlenkedésem közepette megráztam a buksim, s leültem a lépcsőre, ami a házunk előtt helyezkedett el, s ahol nem rég még Hazza pihent, ki tudja, mióta várva arra, hogy haza érjek – Öt percet kapsz – az említett személy ismét elterpeszkedett az épület előtt, majd szembe fordult velem és egy hálás pillantás, majd nagy levegővétel után, belekezdett monológjába.

- Köszi… Sajnálok mindent. Esküszöm, hogy nem így terveztem. Tartani akartam a kapcsolatot. Minden egyes héten küldtem neked leveleket, annak ellenére is, hogy sosem kaptam választ… - szemeim a nap folyamán sokadig alkalommal kerekedtek el, és már attól féltem, hogy az állam nem csak képletesen, hanem igazából is le fog esni, s ezúttal a földön is marad. Megint csak képtelen voltam elhinni, amiket mondott. Magamban elgondolkoztam azon, hogy holnap munka helyett inkább fülészetre megyek, s ezúttal csak bolondját járatja velem sérült hallószervem. Kissé paprikás hangulatban pattantam fel, ezzel belé fojtva a szavakat, azonban cselekedetem nálam épp az ellenkezőjét eredményezte. Forrtam a dühtől és torkom szakadtából üvöltöttem le a fejét.

- Várj, várj, várj! Te most rám akarod kenni?! Mire válaszoljak, ha nincs is levél? Megáll az eszem – csaptam magam homlokon, és legszívesebben kikergettem volna a világból. Normális?! Hogy vághat ilyeneket a fejemhez, amikor ebben, bár egy szinten ludas vagyok, mégsem én okoztam a probléma nagyobb részét? Hisz ő volt az, aki elment, ő volt az, aki a zenét választotta helyettem, ő volt az, aki minden nap más lánnyal feküdt le, s most hazug mód azt állítja, hogy gondolt rám és írt nekem. Az fájt a legjobban, hogy hülyének nézett és gyáva módon mást okolt. Ha nem is engem, akkor a postásokat, mert az ő feladatuk lenne a papírra vetett üzenetek közvetítése a távol lévő felek között.

- Nem. Félre érted – ő is felállt, hogy egy szinten legyünk, s karjaival maga felé tudjon fordítani, ezzel arra kényszerítve, hogy ismét farkas szemet nézzünk egymással. Egy röpke másodpercre elvesztem arcában, annak tanulmányozásában, melyet legutóbbi alkalommal nem volt időm megtenni. Szemei nem ragyogtak úgy, mint arra emlékeztem, hisz kiskorunkban még szinte a sötétben is láttam, ahogy eme szervei mosolyognak örömükben. De ez megváltozott, hisz egyikőnk sem volt már gyerek. Megváltozott az életünk, és mi magunk is. Göndör fürtjei már nem voltak olyan csiga alakúak, de még mindig szívesen simogattam volna őket. Ajkai szétnyíltak, miközben ő is hasonló alapossággal mért végig engem, ezzel együtt pedig minden porcikámat, testem minden négyzetcentiméterét. Szemem mellkasán legeltettem, amire időközben rátettem egyik kezem.

- Nincs erre időm – toltam el magamtól, és lehajtott fejjel igyekeztem az ajtó irányába, mely mögött anya már elég zabos hangulatban rágcsálhatta a körmeit, rám várakozva.

- Még van két percem – Harry kezei a karomon pihentek, s gyengéden, mégis erőszakosan rántottak vissza, ezzel eltávolítva úti célomtól. Szemem ismételten a telefonom kijelzőjére vándorolt és magamban nyugtáztam, hogy igaza van, kijár neki még, ha nem is kettő, de egy teljes perc a figyelmemből. Megadón ültem le mellé, ismét helyet foglalva a lépcsőn, mely csöppet sem volt kényelmesnek mondható. Egyenesen nyomta a fenekem – A szülinapomon Taylor egyfolytában a hívásaival zaklatott és idegességemben a Temzébe dobtam a mobilom. Ha tudtam volna, hogy írtál nekem, akkor egy egész regény méretű üzenettel válaszolok. Sőt! Azonnal felhívlak – magyarázta, amit megértettem. Testemből eltűnt a harag melyet eme téma kapcsán generáltam a mellettem elhelyezkedő fiú irányába. Elhittem neki, amit mond, mindannak ellenére, hogy a postás dolgot még mindig abszurdnak találtam, és egyenesen lehetetlennek.

- Értem – adtam tudtára szerény véleményem, amit egy bólintással reagált le.

- Szeretnék újra a barátod lenni, az életed része – vallotta be, miközben a lábait tanulmányozta, s cipőjével a földet tologatta ide-oda. Megmosolyogtatott a kisfiús zavarával, de sajnos hamar eltűnt a pillanat varázsa, s ahogy végig néztem rajta, megpillantottam kézfejét, és az azon lévő sérülését. Akkor szerezte, amikor bevert Willnek, bennem pedig igencsak felment a pumpa. Azonban ez alkalommal próbáltam visszafogni magam. Annyira próbáltam.

- És erre nem találtál jobb módot, minthogy beversz Willnek? – hangom megmaradt a normális hangerejénél, így legbelül büszkén veregettem magam hátba. Úgy éreztem, megnyertem az olimpiai aranyat. Szemöldököm mindezek ellenére az egekbe szökött, mire Harry alig észrevehetően mosolyra húzta száját. Ő is az érzelmeivel küszködött, s míg én a dühöm, addig ő a szórakozottságát takargatta. Biztos voltam benne, hogy elméjét megrohamozták az emlékképek, és belül örült annak, hogy sikerült a földre küldenie barátom, egyetlen ütéssel.  Arca mégis elkomorult, amikor eljutott tudatáig mondandóm igazi értelme. Az, hogy mérges vagyok rá emiatt, és hogy szerintem bocsánatot kéne kérnie régi barátjától. A sráctól, aki mindig mellette állt az iskolában.

- Nem tudod, mit mondott – oktatott ki felsőbbrendűen, mint aki úgy érzi ezzel sikerült pontot tennie a mondat végére, de el kellett szomorítanom. Ezzel még koránt sem értünk el a hőn áhított befejezéshez.

- Nem, de azt tudom, hogy te mit mondtál. Féregnek tartod. Vagy tagadod? – szegeztem neki egy újabb kérdést, aminek következtében a mai nap folyamán először történt meg az, hogy nem én, hanem ő szedegette össze állát, s annak darabjait. Nyugtalanul mozgolódott ültében, de nem hagytam, hogy kitérjen a válaszadás elől. Tudni akartam mi folyik kettőjük között.

- Nem tagadom – vallotta be, csöppnyi megbánás nélkül, ami megrémisztett. A céltudatosság, ami lerítt arcáról, az, amilyen vehemenciával kiejtette a szavakat. Mintha Will tett volna valamit ellene. Mintha valamiért haragudna rá és megvetné. Agyam szüntelen azon törtem, mi történhetett kettejük között, de csak nem akart semmi értelmes az eszembe jutni. Már épp szólásra nyitottam a szám, hogy megkérdezzem a sok-sok miért kezdetű mondatomat, amikor bentről egy ismerősen csengő hang zavart meg minket.

- Cara! – anyu a bejáratban állt, és karjait szorosan összefogta mellei alatt. Amikor megpillantotta Harryt, mintha elmosolyodott volna és se szó se beszéd ismét a házunk belseje felé sétált. Határozottan különös volt.

- Mennem kell. Holnap dolgozom – löktem oda egy indokot, majd felálltam és leporoltam a nadrágom, amire ráragadt egy leheletnyi porréteg, ami csöppet sem ért váratlanul, tekintve, hogy a lépcsőt a legtöbben sétálásra használják és nem ülésre.

- Hol? – kérdezett rá, amikor már az ajtóban álltam és egyik kezemmel a kilincs felé nyúltam. Tekintetem felé fordítottam, miközben a már említett testrészem a már említett tárgyon pihentettem.

- Semmi közöd hozzá! – rivalltam rá – Bár gondolom Gemma úgyis elmondaná, szóval. A kávézóban – vetettem oda félvállról, hiszen kár lett volna tagadni. A városban szinte mindenki ismerte és szerette Harryt, így az első járókelőből kiszedhette volna a mindenki által ismert információt, még akkor is, ha a nővére megtartotta volna a titkomat. Amit megint csak nehezemre esett elképzelni – Na, szia – köszöntem el, és véglegesen hátat fordítottam személyének.

- Szép álmokat csilla… Cara – helyesbített az utolsó másodpercben, majd becsaptam magam mögött az ajtót, ezzel magára hagyva a kint ácsorgó fiút. Fáradtságra hivatkozva, felrohantam a szobámba, még mielőtt anya bármit is kérdezhetett volna, és magamra zártam annak ajtaját. Ruhástól vetettem magam az ágyra és legszívesebben azonnal elaludtam volna, de minden próbálkozásom ellenére, nem jött álom a szemeimre. Az agyam a történteken kattogott. Nem tudtam eldönteni, hogy kinek higgyek, hogy miben higgyek. Túl hosszú volt ez a nap, és túl sok dolog történt ahhoz, hogy dönteni tudjak. Minden kérdésem egy újabbat kreált, s végül olyan dolgok jutottak az eszembe, hogy az már a lehető legröhejesebbnél is röhejesebbnek hatott.