34. fejezet: Hányadán állunk?

Drága Olvasók!

Nagyon szeretnénk Nektek megköszönni a pipákat és a díjakat, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyit is jelent ez! Nem szeretnélek Titeket arra kötelezni, hogy írjatok nekünk, hiszen az nem én volnék, mégis ha tehetitek akár egy sort is próbáljatok meg írni, ha szeretnétek, hiszen tényleg sokat jelent, hogy tudjuk, hogyan vélekedtek a történetről, eseményekről.
A mai fejezet már egy jobb korszakomban íródott meg, azaz valami fejlődésféle mutatkozott meg bennem rajta keresztül, bár szerintem így sem éppen a legjobb azonban azt remélem, hogy ennek ellenére elnyeri majd a tetszéseteket és nem okozok csalódást! :) 
További szép hévégét és jó olvasást kívánok mindenkinek! :) <3333

Millió puszi és szoros ölelés, 

kriszty96 <333

...............................................

Hányadán állunk?

 „Az élet becses ajándékai olykor a legelérhetetlenebbek is. Néha az az érzésünk támad, hogy könnyebb lenne a megfutamodást választani, százszorta egyszerűbb lenne elmenekülni a helyzet súlya alól. Elhagyni a kétséget, a gyötrődést, s a kárt, amit egy újabb cselekmény csak még erősebbé, intenzívebbé formál meg. S ekkor józan eszünk elveszíti a végső megfejtés kulcsát, minden összegabalyodik!”

Harry Styles 

  Kínlódok. Minden nehezemre esik. Teszek egy lépést, a puha, havas fűben, gyötrelmesen, mintha a lábam-ólom anyagából állna össze. Tudtam, hogy véggel kezdődött el minden, és, hogy ezen életemnek olyan lesz a vég, akár a halál adatbázisa. A srácok előre figyelmeztettek. Nem csak pusztán nekem. Neki is nehéz, hiszen ráerőszakoltam a döntést. De ez most már az életem részese. Az érzelmek, amiket használni kezdek furcsák, de logikusak. A jelen, amit megszoktam, amit használnom kell durva, egyszerű és monoton, legfőképp fájdalmas. Reménytelenül leegyszerűsített, ahhoz képest, amit korábban megéltem, ennek ellenére valahogyan mégis sikerül kitanulnom, megszoknom a véget, hogy már nem lehet az enyém. Hogy már nem ruházhatom magamra a közelségét. Időnként már – már bele is törődök a veszteségbe. Most már ez az életem. Az én mély szakadékom.

  A legerősebb érzelmekkel, szilárdan igyekszem elérni testemmel egy kietlen helyre, egy ponthoz, a kicsiny réthez, lerázhatatlanul belém fonódnak a régi emlékek, minden lélegzetvételembe és szívdobbanásomba, hogy megszűnhessek nyugodt lényként élni. Most már ez vagyok én. Nem a küzdő, hanem a feladó lény. Érzem, ahogyan elmúlik a bátorság, elmúlik a küzdőszellemség és az eszméletem egyre megfogyatkozik, ahogyan teljes körűen magam mögött hagyom az értem aggódókat. Megerősítem magamat az első közös emlék felidézésére, amit igazából ki kellene zárnom – eltűntetni, amiket eddig átéltem, ezeknek kell lenniük a vég emlékeiknek. Meg kell tőlük szabadulnom. Beletörődni a veszteségbe. Pontról pontra felkészítettek, gondosan tudtomra hozták, hogy ami történhet nem gyerekjáték. Én is kijöhetek vesztesen. Ki is jötten, veszítettem. Megrohannak az emlékek. És, mint ahogyan számítok rá ez nem olyan élmény, amire valaha is fel tudtam volna készülni.

  Az éles színektől és a csengő hangoktól megrémülök, verejtékcseppek gördülnek végig homlokomon. Hideg a kezem, fájdalomtól ég és görcsbe rándul mindkét lábam. Lassítani akarok tempómon, de nem megy, az erő, ami tombol, bennem a fájdalom miatt előrerepít utamon. Nem vagyok képes megfékezni mozzanataimat. Az elmém kattog. Az emlékek csak fájdalomról szólnak. A gyötrődés fog satuba, ahogyan rádöbbenek; fáj a régmúlt, fáj, hiszen minden elveszett. Hiába volt boldog Mellette a lét, ha mára már elérhetetlen. Futni, menekülni – csak erre vagyok képes, szaladni a problémák csapdája elől.

  Kudarcot vontam magamra borításként. Mindent elrontottam.

Az emlék, ami maga alá von olyan ijesztően erős és élethű, hogy sikerül még inkább felhasítania a pajzsot, amit felkészülés miatt vonok magamra, a védekezési funkciót, ami feleslegesen hasznosítottam. Erőpocsékolás. Időhúzás.

  Mindenem fáj. Olyan sötét van. Alig látok egy kis fénysíkot. Nem látom makulátlanul a talajt lábaim alatt. Nem látom színtisztán a maga elé nyújtott kezemet, nem látom, ahogyan megremegnek ujjaim, de érzem, hogy testrészeim nem nyugodnak meg. Vakon szaladok előre és próbálom meghallani a hangokat, amik felém közelednek, de szívem olyan erősen zakatol, hogy minden hang eltávolodik testem körzetétől, minden hangot elnyom a félelem lüktetése. Olyan hideg van, zord a táj, zord a lét és zord a gyötrődés. Nem kéne ez tennem magammal, de nincs választásom. Menekülni akarok. Elszaladni a valóság elől. Úgy érzem, hogy a levegő, amely tüdőmbe szivárog kellemetlen, maró és büdös. A dohos szag bántja légútjaimat. 
  A kellemetlen élmény tüdőmbe is belehasít, eléri pontomat a még hasítóbb fájdalom. A levegő lassú bejutása tüdőmbe egyre inkább szervem falai között kattog, és ez elveszi tőlem egy pillanatra a régi emlékek rotyogó parazsát, ami a tábortűz alatt teljesíti a pattogás folyamatát. Kirántódok emlékeimből, s amint egy hely mellett elrohanok a régi percek azonnal vissza is rántanak medrükbe. A rét közepe, amelyet most vastag hótakaró borít, minden egyes kockát szemeim elé vetít a múltbéli életemből, azokból az ütemekből, amikor még Ő mellettem volt, amikor még a közelemben dobogott a szíve, élt, mozgott és lélegzett, amikor rám mosolygott. Eltévedtem, elvesztem az életben. Vége. Minden szertefoszlott, akár egy rozoga rongydarab, amik emlékeket mélyesztett magába, de mivel elszakadt a varrása mentén elveszítette legnagyobb emlékét; a ragyogás művészetét. 
  Érezem, hogy valaki a sarkamban van, lohol a nyomomban, hogy megállíthasson, hogy ne legyen esélyem menekülni. Hogy ne vesszek el, hogy én ne szűnjek meg. Olyan hangosak a láb mozzanatai, egyre közelebbről hatnak el fülkagylómig. Szinte már fáj a cipőtalpak dobogása. Egyedül akarok lenni. Kudarcot vallottam és ezzel egyedül akarok szembesülni. Egyedül akarom átérezni az elmúlás fájdalmát. A sötétség éjfekete, zord jelét. Valaki a nevemen szólít, egy lágy, dallamos hang, amiben ugyanúgy jelen van a gyötrelem, akár az én foszlányaimban. Felkavarodik a gyomrom, ahogyan sajnálat szökik el barátom hanglejtéséből irányomba, aggódik értem, értem, aki veszített. Elvették tőlem, de most nem egy személy, Ő csak egyszerűen elhalt. Elveszett a mélységben, ami igazából a magasság oltalmazó piruettje.  

  - Harry, Harry, kérlek, várj meg – kérlel kétségbeesetten egy női hang, hogy meg tudjon nyugtatni, hogy csitítani tudja fájdalmamat.  Jane hangját eltorzítja a zihálás, ahogyan nyomomban lohol, hogy utol tudjon érni, de én erre nem akarok számára esélyességet keríteni, azt akarom, hogy magamra hagyjon, hogy egyedül fájjon ez a sötétség. – Kérlek – kívánja ismét, de nem török meg akár egy termeszek támadásától meggyötört bútordarab. 
  Forróság önti el ereimet és a fojtóható fájdalomba majdnem belehal testem, szenvedek, kétségbeesek, ahogyan elvánszorog elmémig a csalódás, lelkem kettétörik, szívem dobogása lassúbb eszközöket alkalmaz az életben maradásra. Ezen ütem is monotonná kreálódik, elveszíti egykori varázssistergését. Ilyet és ehhez hasonlót még sosem tapasztalt szervezetem, főleg nem az undor határát, amit önlényem iránt generáltam, s ezen fokú függesztés egyre inkább hatása alá kerített. Gyűlölöm magamat. Utána akarok menni, hogy Vele lehessek. Éreztem, ahogyan egyre inkább légútjaimat karmolássza a kétségbeesés, a kaparó érzet tompulása erősödött torkomban és ott mindent szétcincálva tovább indult, hogy szervezetem összes pontját végigbarangolva végül megfojtson.

  - Harry! – kiáltja ismét az ismerős hang, Jane hangja most már egy leheletnyit még közelebb barangol lényem küszöbzetéhez. – Várj meg! Ne fuss el előlem! Mindenkit megrémítesz, a családod és mindenki aggódik érted! – és Érte ki aggódott?  - kiáltom élesen fejemben, miközben egyre hevesebben veszem a levegőt, amely darabokra akar összeroppantani. Hasfalaim között növekszik a fájdalom, éles szúrást érzek mellkasomban, ahogyan lépteim egyre intenzívebben hasítják a hóborította és ettől eltorlaszolt avarfödelet. Egy fa terebélyesedik előttem, az a fa, amire Vele másztam fel még gyerekkorunk, fiatal, élénk éveink során, a növény, aminek látványa könnyeket csillantott meg szememben, s egy pillanatra sem lankadt a sós folyadék lankadása. Egyre jobban markolt magával a kétségbeesés, s egyre inkább éreztem magamat magányosnak. Elveszett minden, elveszítettem Őt. Kijáratot akarok keresni a gyötrelem alól, de a sínylődés burája alól nincsen kiút. Sohasem volt és soha nem is lesz.

  - Ne, ne, ne – csapok bele idegesen az ismerős fába, kezeimben vérző érzelem játszik, ahogyan elönti a forróság és a vörös tónusú folyadék. Szaladni akartam utána, a halál szakadékába akartam repülni, ahogyan Ő is tette. Ahogyan Ő is a fényes kijárat végéhez jutott, utána akartam menni, hogy Vele legyek. Akárhogyan is döntött Nélküle már nem akartam létezni, nincsen értelme, semminek sincsen értelme. Nélküle már nem. – Ne! – kiáltom kétségbeesetten, ahogyan belegondolok elvesztésébe. A kocsi felrobbant, minden szikra felcsapott, egy élettelen test feszült neki a kormánykeréknek. Semmi élet nem játszott mimikáin, kiveszett belőle minden színárnyalat, megszűnt létezni szívének egyenletes, erős dobogása. Elveszítettem, megszűnt létezni nem csak számomra, mindenki számára. 
  Elképzelem, hogyan, milyen fájdalmak hasíthattak törékeny testébe, amikor elérkezett a vég, amikor nem lehettem Mellette, mert meghátráltam. Amikor már feladtam, hogy Vele, Mellette lehessek. De nem tudok logikusan gondolkodni tovább, lábaim összerogynak alattam, térdem a havas földnek ütközik, ahogyan a fa mentén leereszkedek az alsó szintig. Elnyel a sötétség. De ez nem akármilyen felleg, nem repít, magával csak cafatokra szabdal, hogy még inkább megaszalódjon rajtam a fájdalom masszája, a poshadt vegyi anyag, aminek bűze elkábít, elveszi és tompítja térlátásomat. A lábam és mindenem használhatatlanná válik. Kezem folyamatosan a fatörzset ütlegeli, szemeimet elvakítja a könnyáradat, ahogyan kiveszik belőlem a feltételezés. A feltételezés arról, hogy minden bekövetkezett tény puszta délibáb, ami be akar csapni csápjaival, ám ez több száz darabra roppant, ahogyan megbizonyosodok arról, hogy Ő már nincsen többé. Elveszett, most már végérvényesen, visszavonhatatlanul kivesztek testének aromái a hatalmas tér nyújtotta éterből. Mindenemet elönti a fájdalom… minden fájdalommá alakul át, testem összes rezdülése erre az érzetre ruház át mindent. Hagyd már abba. Törjön már meg a pillanat. A fájdalom. Mikor lesz már vége ennek a fájdalmas körforgásnak? Mikor? Mikor foszlik ketté a vég?

  A feketeség nem emésztette fel érzelmeimet, de én el akarok gyengülni, össze akarok rogyni a haláltól, hogy az érzeteim eltompuljanak, és az érzelmeim elvesszenek a messzeségben. Ám a sötétség nem nyel el, nem válok szabadabbá, csak erősödik a fájdalom. Egyre erősebben lüktet bennem, ahogyan veszem a levegőt, ahogyan szívem megdobban, ahogyan elhullajtok egy cseppnyi szemnedvet. Veszek egy mély levegőt, hogy visszanyerjem önuralmamat, hogy csillapítani tudjam a fájdalmamat, de nem vagyok képes lecsapolni magamból a kínt. Nem tudom megállítani a lavinát. Képtelen vagyok rá. Ahogyan mindenre. Újból rám törnek a tónusok, a hangok, megrohannak az emlékek, elborít a gyász köntöse, betakar mély szöveteivel, hogy fekete árnyalatokat öntsek magamra küllemi fedélként. A gyász elhatalmasodik felettem.

  - Ne! – tiltakozok ismét rettegve, ahogyan akadályok nélkül rádöbbenek a végre, ahogyan a fájdalom még erősebben lüktet benne, ahogyan rettegek magától a rettegéstől. Attól, hogy már nem találok rá senki másra. Hogy nem lesz még egy olyan személy az életemben, amilyen Ő volt. Volt – hiszen már nincsen többé.

  - Harry – ér el hozzám egy aggodalomtól túlcsüngő hang. Fejem jobb irányba kanyarodik, szemeim homályosan veszik ki a feketeség gátjától eltompított arcot, a sötétség ebben nem állja utamat, látom őt, Jane – t. Az érzelmei nem idegenek a számomra, ahogyan leguggolva hozzám karjai könnyeden szorítanak mellkasához és erősem tart ölelésében, kezei hátamon simítanak végig lágy összeköttetésben, hogy csitítani tudjanak. Ekkor tudatosul bennem csak igazán a valóság; a sírás erejétől testem majdhogynem kettéroppan, nem érzek mást csak színtiszta gyötrelmet, bármely más adalékanyag nélkül ez tör rám, ahogyan a szavak keringenek bennem, de nem vagyok képes őket elengedni. Nem tudom Őt elengedni. Képtelen vagyok beletörődni a hiányába. Cara, ne! Miért? Miért hagytál itt? Utánad akarok menni, veled akarok lenni! Vigyél magaddal, kérlek! Kérlek!

  - Jane, itt hagyott. Magamra hagyott, elment – zokogom fájón, szavaim elhalnak, ahogyan a könnyek számba férkőznek és gátolnak a beszédben. Mindennek vége. Erősebben simulok barátom testhez, érezni akarom a melegséget, a lét melegségét, azt, ami Csillag testéből már kiveszett. Meghalt – ejtetem ki gondolataimban először burkoltság nélkül a tényt. A tényt, ami végleg kettéroppant. Én is meg akarok halni. Vele akarok lenni, utána menni!

Harry, Harry! Jól vagy? Harry, minden rendben?

  Suttogta egy közeli hang. Fájdalom lüktetett mellkasom alatt, kettészabdalt a gyötrelem, ahogyan világossá vált előttem egy kényes kép. Fájó, erősen lüktető szívem egyre inkább pattanásig feszült, ahogyan ki akart szakadni bordafalaim oszlopzata közül, a mélyen magamba szívott levegő bántotta tüdőm rendszerét, miközben bejutva szervezetembe a felismerés jégcsapokat ontott belém. Hangos levegőt engedtem a ki – be, járkálás folyamatát hasznosítva az éterbe, miközben hátam teljesen az alattam tornyosuló ágynak feszülve küzdött a sokk állapota ellen, harcolt a csatában és addig igyekezett erőt venni rajtam az összeszedettség, mígnem majdnem beleroppantam. Tisztában voltam azzal, hogy más is tartózkodik szobám falai között, de az álom hatása oly erősen maga alá vont, akár egy búra, egy börtön, ami rabságba taszított. Eszembe jutottak a népes utak, a forgalmas csomópontok, amelyekben az emberek loholva menekülnek a viharos, borús fellegek taszigálása alól. Ahogyan a lábak ütemesen gyülekeznek csoportokba, – mint az álmomban Jane, aki mögöttem zihálva osont – ahogyan meleg, száraz fedél borítása alá menekülnek a zivatartól, a bőrigázástól. Én nem tudtam ugyanezt a kerülőutat megkövetelni, nem segített a parancsszó sem. Elvesztem. Az álom sokkja felettem táncolt, miközben agyam kitisztult és szembesültem azzal, hogy fantáziám világának képzeletéből éledtem fel. Egy hangra. Több, vegyes foszlányra.

  - Harry – szólt egy lágy, aggodalomtól túlsúlyos hang, egy kéz érintette meg vállam vonalát, könnyeden, mégis élénkítően lökött testrészembe, kissé magamhoz tértem, ám szemeim tokjai még mindig egymáshoz tapadtak. Nem voltam képes kivonni az álom erejének aromáját. Minden olyan élethű, fájdalmas volt, hogy hittem benső, legformalitásosabban gondolkodó szervem lüktetésének. Kezeim görcsbe rándultak, erősen szorítottam a lepedőt törzsem vonalánál, minden felesleges energiámat ebbe akartam fektetni, kitombolni magamból a kétségbeesést. Elfeledni azt, ami az álmomban történt, hogy ott el kellett veszítenem Őt. Hogy meg kellett… - gondolatom elcsuklott, ahogyan testem reszketett és borzongott egyszerre, egyenes ütemben a halál sötét fogalmától. Nehezen ment az összpontosítás, gyötrelmesen.

  - Harry, haver hallasz? Ébren vagy? – kérdezte egy mélyebb, férfias hang, rögtön felismertem benne Niall barátom hangját, ahogyan az előző foszlányban Jane lejtésének megtestesítését. Egyre egyenletesebben szívtam magamba a levegőt, ahogyan rádöbbentem; minden csak egy délibáb volt, egy rossz sugallat, egy álom becsapása - mégis fájt. Hirtelen nedves löket érte arcomat. Kezeim automatikusan kalandoztak el azon ponthoz, ahol hideg folyadékot itattam fel ujjaimmal, az egész orcám vízben tocsogott, ruhámat is lágyan fedte be az agyag, a vegyi körítés, amit álmom előtt éjjeliszekrényemre helyeztem egy átlátszó pohárba kicseppentve. Hevesen ültem fel és felmértem a terep panorámáját. A két tag, aki létszámával növelte a sereget azon felek voltak, akikre füleimen keresztül feleszméltem, számítottam rá, hogy kikkel kell szembenéznem, amikor szemeim véglegesen felnyílnak.

  - Na, felkelt a hétalvó! – térült be fülkagylómba egy női hang, miközben kezeim reszketésének melankóliája szertefoszlott, elhalt a keserű, fájdalmas rázkódás, ami megrémítette testem összes porcikáját. Anélkül, hogy fejem az ágyam előtt tornyosuló barátaimra kanyarodott volna, ott ahol karba font kezekkel meredtek rám egyre kevésbé reszkető kezeimet tanulmányoztam. Nem volt szükségem tanulmányokra látási hagymáimon keresztül, hogy felfedezzem arcukon az aggódást, azt már hangjuk is pontosan elárulta, tisztában voltam a néma, mégis zajos tényekkel.

  Haragosan fújtattam egyet számon kérő szavaim előtt: 
  - Ez meg mégis mi a szarra volt jó? Nem tudtál volna csak megdobni egy párnával? Sokkal inkább megnyugtató lett volna – ripakodtam rá keserűen. Gyenge fény villant fel a szobában, a villanykörte tónusai halványan szikráztak a falak között. Szemöldökök összevonva térült tekintetem az ajtó előtt ácsingózó lány felé, akinek tenyere a villanykapcsolóon nyugodott, savanyúan húzta el ajkának alsó vonalát. Nem tetszett neki felegmalitásom tetőfoka. Niall könnyeden vetette le magát ágyneműm huzatára, kezét feje alá helyezte, hogy testrészét tárolhassa rajta, az ő ajka is keserűen tombolta ki nemtetszését.

  - Egy frászt lett volna az – szállt velem vitába Niall vegyes érzelmek sokaságával, amikből csöpögött a rosszallás és a megértés kémiai vegyi anyaga. – Így is olyan voltál álmodban, mint valami elmebajos – világosított fel bőszen vigyorogva, tetszett neki, hogy minden rosszkedvem ellenére sikerült egy olyan pontba beletrafálnia, amely talán élénkítő jelleggel képes rám hatni. Nem érte el a célját. Nem mentem bele a játékába. Kivédtem a mélyen belém látó tekintetét, miközben kezeim ismét a lepedő markolását kezdeményezték, eltűnődtem azon, hogy vajon mennyi ideig tart majd kivernem Őt a fejemből, mennyi erőfeszítést kell majd alkalmaznom, hogy eltaszítsam arcát gondolataimból, mennyi időt kell átélnem ahhoz, hogy végleg elszakadjon közöttünk a láthatatlan kötelék, hogy mennyi erőfeszítésemen fog múlni végleg elengedni a hozzá fűződő élményeket. – Nem nagyon hiszek ebben az egészben. Nem hiszem el, hogy Cara elfutott – ragadott ki gondolataim cérnafonalából hímnemű barátom hangzata, megrázkódtam a hirtelen támadt zajtól, ami elememben talált. Könnyebb lett volna most magamban lenni, magányosan elmélkedni. – Nem rá vall.

  Ismét maró gúny rezzent meg szavam vonásaiban, testem hanyag módon mozzant meg: 
  - És gondolom, most azt hiszed, ettől minden megváltozik, hogy felhánytorgatod itt nekem a történteket és közben még az alvási technikáimat is szapulod – az elhalt mondatvéget suttogva ejtettem ki, de két barátom még így is tökéletesen levonta a pontos aromákat és akár a kirakós darabkáit könnyeden illesztették össze. Résnyire kinyitott pilláim alól sandán szűrtem le mimikáikról, ahogyan azok féltőn rezdültek meg, miközben tekintetük találkozott egymással. Jane aggodva harapott alsó ajkába, Niall testtartása megfeszült, amíg felegyenesedett a paplanomon.

  - Gondoltam jobb lesz, ha beszélsz róla és az álmaidat jobban meg kellene válogatnod – utalt a sokktól terhes testemre, amit még most is megrémített az ottani birodalomban megélt lét. Sokkot kaptam, ismét elrévedt tekintetem abba a képsíkba, túl akartam rajta lenni, elsöpörni, hiszen csak egy álom volt. Az álmok pedig nem válhatnak valóra. Ez nem teljesülhet be!

  - Egy virágos rét nyuszikákkal jobb volna? – kérdeztem fanyarul, ajkaimat savanyúan húztam el, ahogyan eme jelenetet idéztem fel lelki szemeim előtt. Hasfalaim azon nyomban görcsbe álltak, ahogyan testem arra vágyott bárcsak ez a kép lebegett volna előttem a látott helyett. Emlékszem, hogy mennyire megrémített minden, a tompa fény, a remegő kezeim, még a levegővétel is. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. Talán nem is fogom tudni.

  - Kétség kívül, határozottan jobb volna. Akkor végre kicsit megnyugodnál – játszi könnyedséggel kúszott mosoly az arcukra, ahogyan rám tekintettek. Jane mosolya fülig barangolt, levakarhatatlanul arcára hegesztette, tudtam, hogy tervez valamit, valamit, de nem tudtam rájönni mi lehet az. Hiába kattogott elmém megállás nélkül megfejtés nélkül maradtam.

  - És tudod, mit kellene még tenned? – tekintetem összes mozzanatát figyelemmel kísérte, ahogyan lassan, komótosan felém ballagott és ugyanígy lustán vetette le magát ágyam szélére, hogy pontosan ki tudja alakítani közöttünk a szemkontaktust. Várakozva meredtem rá, igyekeztem kulcspontra tapintani tekintetében; nem vittem túl sokra. Az összes tettem esélytelen volt, kudarcot vallott a terv. – Elfelejteni mindent és talán… - a levegő mozgása megakadt testemben. Nem akartam tudni a befejezést, be akartam fogni a fülemet, hogy a hanganyag tartalma ne juthasson el elmémig, így cselekednem kellett. Ki akartam verni mindent a fejemből, nem akartam a Vele közös pillanatokra emlékezni. Testem még mindig reszketett és a múlt csak még inkább felzaklatott, ezért is akartam egy percre áttelepíteni a másik szobába. Agyam hátsó felébe.

  - Ezzel meg mire akarsz célozni? – suttogtam elhalón ezzel szavai elé gátat emelve. Bátorság helyett gyáván lehajtottam fejemet, a lepedő gyűrődéseire vezettem tekintetemet, hogy ne kelljen elrévednem barátaim szemében és ott rábukkanni az együttérzés viseletére, amit egész lényükre ráakasztottak. Minden sajnálatuk és féltésük egyre inkább a félelem felé sodort, nem akartam attól eltántorodni, hogy kész, vége és végezetül passz. Itt és most vége mindennek. Tudom, érzem. Nem változtathatok már semmin, nincs mit kijavítani, hiszen a fájdalom így se, úgy se fog eltűnni, megszűnni. Elfutott előlem. Elmenekült.

  - Nem veszed észre, hogy tönkreteszed magadat, Hazz? – kért számon ezúttal Niall, aki ezzel csak tetézte folyamatosan növekvő reszketésemet és aggályaimat. Tekintetemet még inkább elrejteni szándékoztam előlük, de tudtam, hogy lépésemmel csak még inkább magamra vontam a figyelmüket. Munstráló tekintetük majd szétszabdalt. – Cara ma is Willel volt, nem látod, hogy itt véget ért a dolgod? Még több fájdalmat akarsz magadra akasztani? – minden levegő belém fagyott, szívem lüktetése lassulni kezdett, az oxigén komótosan szivárgott be tüdőmbe; megrettentem, fájtak a szavai. Ezek szerint mégiscsak én vagyok a vesztes, nem engem választott.

  - Azt hittem segíteni akarsz nekem nem eltántorítani. Ez így nem fair – tereltem a témát másik ütembe cseppnyit számon is kérve heves lüktetéssel, miközben tekintetemet felvezettem Niall élénk kék íriszeire, ahol kegyetlenül összpontosító odafigyelésre eszméltem fel. – Hogy választásra akarsz kényszeríteni - motyogtam kis ingerültséggel, még hevesebben szívtam magamba az életet adó oxigént, már lassan túltermelődtem a feleslegtől, hiszen kifújni nehezebb volt, mint belélegezni. Sokkal fájdalmasabb. Fájt mindenem, kegyetlenül belém hasított a fájdalom. Cara ma Willel volt – jutott eszembe barátom egyik fél mondata, ettől összetörtem, akár egy behorpadt üvegdarab. Sebek keletkeztek rajtam, mélyek, amelyekre nincsen kenőcs, legkevésbé gyógyír.

  - Te is ezt tetted Caraval – ellenkezett szavaimmal, s közben dühösen fonta össze kezeit mellkasa előtt, mint, akit sértett az, hogy védekezni próbálok. Magamat menteni. Gőgösen fújtattam egyet, tekintetemet az ég felé emeltem és elmerengtem a hallottakon, kerültem mindennemű szemkontaktust. – De itt most nem ez a lényeg – huppant le ismét az ágyra, lábamat hevesen félretúrta, hogy helyet szabadítson fel a fedett matracon. Erős szorítást éreztem a jobb karomon, fejem arra kanyarodott. Jane bátorítóan szorongatta az ujjaimat, szeméből sütött a féltés érzéke. – Mostanában egyre inkább aggaszt minket a viselkedésed. Nem csak engem, hanem Jane – t is – az említett felé ívelt fejem, döbbent hálával révedtem el égszínkék szemeiben, miközben arcán meleg mosoly áradt szét. Az idill környezetet Niall féltő kérdése szakította félbe: - Mi van veled?

  - Jól vagyok – feleltem, de nem hittek nekem, mindkettejük tekintete kételyekről árulkodott, akár a becsapottak érezték, hogy itt valami nem stimmel. Jól érezték. – Tényleg – bólogattam laposan, hogy hazug szavaim mégis hitelt tudjanak nyerni. Próba szerencse, ahogyan azt mondani szokták. – Örülök annak, hogy Cara ezek szerint boldog. Hogy megtalálta az igazit – elfojtottam magamban a kitörni készülő könnyeket, nehezemre esett a feledés, az elhagyás és legfőképpen a feladás, de nem tehettem mást. Már veszítettem – semmi értelme továbbá az egésznek. Ha egy lyukat égetnek a szívedbe egy olyan pontra, ami már így is egy ementáli sajthoz fogható jobb megoldás a csendben megbújó karaktert választanod, hogy még kevesebb fájdalom érjen. De egy törött szívvel mekkora az esély arra, hogy túléled a telet? A zord időjárást, ami benned is fellobban? Semmi!

  - Nem kell játszanod, Harry – emelte fel egy fokkal hangerejének tekerőjét Jane, keze még erősebben fonódott csuklóm köré, ahogyan hatni próbált rám, testemre és benső érzelmeimre. Tudtam, hogy igaza van, hiszen elméletbeli tekervényeim már gondosan fonogattak egy tervet, egy tervet, aminek fontos posztot szándékoztam odaajándékozni. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy a mellettem ülő lány ebbe nem fog belemenni, nem fogja magára eszkábálni a beletörődést, nem, mert meg van róla győződve, hogy nekem Cara mellett a helyem. Én ebben már nem tudok száz százalékig hinni, semennyire sem. – Előttünk nem kell tettetned, hogy jól vagy – mélyen szemembe nézett, szavaiból ráhatás ereje csengett el füleimig. Rá akart venni az őszinteségre, valamiért ez sikerült is neki. Testem megfeszült, ahogyan tekintetem messze barangolt arcától, igyekeztem összeszedni magamat, de fájt belegondolni az igazságba. Hát még kimondani milyen szívszaggató lesz.

  - Jane, – szólítottam meg elhalón, töretlenül nekem feszülő tekintete még inkább nagyobb intenzitással méregette lényemet. – emlékszel arra, amikor a szüleink azt mondták, hogy a távolság csak erősít egy szerelmen? – aprót bólintott jelezve ezzel, hogy emlékeiből nem halt el a kép és bár lehetséges, hogy homályossá fakult, mégis benne éltek a régi pillanatok jelenetei. Akárcsak bennem, színtisztán. – Hát, én tudom, hogy ez így van. Próbálom, tényleg igyekszem beletörődni – hatalmas nyeléssel tuszkoltam le a torkomban megüszkösödött rézgolyót, de túl erős volt én pedig túl kevés ahhoz, hogy ki bírjam iktatni létét. – Srácok miért, miért nem tudom elérni azt, hogy boldog legyek? – könny úsztatta tekintetemet feléjük emeltem, amit fejem felemelkedett és szipogva töröltem meg orromat. Nem akartam elgyengülni, csendesen és nyugodtan akartam beletörődni a veszteségbe, helyette viszont gyenge és elesett lettem; összetörtem, mégpedig végleg. Szertefoszlott a remény, értelmetlenné vált hazatértem és már csak egy dolgot tehetek, pontosabban kettőt. Visszatérni és elfogadni – kattogott elmémben a két jövőkép, amely egymáshoz kapcsolódott.  London és Cher – az egyszerűsítettebb változatalkat. – Hiszen szeretem őt, mindennél jobban – suttogtam egyre inkább megfogyatkozó erőbedobással.

  - Harry, nem tudjuk, hogy miért döntött így Cara, de én biztos vagyok abban, hogy nyomós volt az oka – Jane elém csusszant, hogy szemem mélyére tekinthessen, szinte fojtogatott íriszeinek odafigyelése, amely akár egy parázsból felnövekvő tűzcsóva megpirította testrészeimet. Felemésztő volt a figyelmessége mégis jóleső érzelmekkel telített el. – Szeretném tudni, hogy segíthessek. Segíteni akarunk neked – együtt érzően harapta be alsó ajkát, tekintete könnyektől fuldoklott, miközben Niallel összepillantottak, majd mindkettejük figyelme ismét nekem feszült. Éreztem a levegőben a feszültséget, amely pattogva somolygott, utáltam ezt az érzelmi identitást.

  - Már éppen eleget segítettetek így is – morogtam rekedtesen, mert úgy éreztem lassan már nem csak az erőm, hanem a hangom is elhagyja testem portékáját, gyengének és elhagyatottnak érzékeltem magamat. Már nem volt mibe kapaszkodnom, kibe. – Talán visszatérek Londonba – suttogás keretein belül hagyta el eme mondat az ajkaimat, nem tudtam normális hangnemet megütni, már nem éreztem magamat képesnek rá. Elgyengültem, nem volt bennem egy cseppnyi erőlét sem. Hirtelen emlékeim közé szökött, ahogyan pár hónappal ezelőtt bemostam Will keskeny arcának – fanyar mosoly játszott az arcomon a gondolatra, hogy ebben a pillanatban ezt a mozzanatot nem tudnám végrehajtani. – Mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha eltűnök a képből. Hogy boldogok lehessenek, hiszen megígértem neki, hogy nem tartóztatom fel, ha vissza akar lépni. Akkor nem tartottam be a szavamat, de most be fogom váltani az ígéretemet – erősen masszírozva redőkbe rendeződő homlokomat a klub további eseményei zajlottak le elmémben. Amikor megígértem neki a színpadon, hogy nem fogom zaklatni, ha nem kíváncsi a magyarázataimra. Akkor megszegtem, de most már nem volt okom továbbra is ezt az utat róni, hiszen egyértelmű a néma sugallata. Ő már örökké Will – hez tartozik, mindig is hozzá tartozott.

  - Te megőrültél, Harry? – csattant fel Jane, teste hevesen hagyta el az ágy platformját, ahogyan döbbenettel játszotta át szemét a keserűség. Csalódottság fortyogását éreztem kiszivárogni belőle, ahogyan megrebbentek szemei és ujjai is reszkettek, nem hitt abban, hogy ezt valaha is ki fogom mondani. Hogy burkoltan fejezem ki a veszteséget. – El akarod hagyni csak azért, mert azt hiszi, hogy Will az igazi, mert természetednél fogva mások boldogságára vágysz, és közben hátráltatod a tiédet. De Cara szeret téged, csak megrettent, mert szembesült az érzelmeiddel. Nem hagyhatod itt, ezt egyszerűen nem teheted meg vele – ripakodott rám egyre hangosabb taktusban, testem megremegett egyre inkább lüktetett bennem a felismerés gyávaságom okán. Szégyelltem magamat, de tudtam, hogy nincsen más választásom, ha Cara már döntött. Nem mászhatok és lóghatok imbolyogva a nyakán, ha Ő már tettével egyértelműen kifejezte, hogy nincsen rám szüksége, hogy nem engem választott, hogy mindvégig csak a barátot látta bennem. Vagy talán többet is? Ez megmagyarázza a sérelmei okát, viszont akkor ezek szerint Sweeney kétszer annyira fontos, mint én, talán ezerszer is. – Egy olyan fiúra van szüksége, aki…

  - Aki micsoda? – emeltem fel a hangomat, amely ezen tettem következtében levedlette tompultságát, ahogyan mondata közepébe csattant szavaim ostora. – Aki éveken keresztül csak bántotta? Mert én bizony ezt tettem. Mindenki azt hiszi, hogy minket egymásnak teremtettek, de azok, amiken keresztül mentünk éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Mi sohasem lehetünk egymáséi – nyomatékosításom közepette azt tapasztaltam, hogy hangom megint fakóvá ernyed, ismét elgyengültem a jövő elérhetetlen képe után vágyakozva, ami sosem valósulhat meg, hiányozni fog a jövő, a jövő, ami a miénk lehetett volna.

  - Te megőrültél – kiáltotta egyre kétségbeesettebben, Niall felpattant az ágyról, hogy remegő testét megtartsa, de a lány nem kért támogatásából, kezével könnyeden jelzett, hogy maradjon ott, ahol van, léptei ne szaporodjanak tovább. – Úgy érzed kevés vagy, hogy sohasem érhetsz fel hozzá, mert Will ezt ültette el a fejedben – hangjában most először jelentkezett a maró gúny, ha nem lettem volna pontosan tisztában azzal, hogy Sweeney uralja, szívének szilánkjait bizonyára kétség kívül azt a feltételezést engedem meg magamban megszületni, hogy utálat növekedett benne Will személye iránt, talán már hosszú évek sokasága óta. – Csak egyszerűen gyáva vagy beismerni magadnak, hogy félsz – bökött rá legnagyobb, legszíntisztább aggályomra, amit képtelen voltam kiheverni, még ennyi esemény és évtized során sem voltam elég erős a kiiktatásukhoz. – Félsz saját magadnak újabb sebeket okozni.

  - És ha igen? – csattantam most fel ezúttal én, talpam egész felülete a padlóhoz ért, ahogyan felemelkedtem ültőmből és elhagytam a lány közelségét, az ablakhoz sántikáltam és a néptelen utcát bámultam, amit sós folyadék árasztott el, a szél csak úgy süvített, minden utcát ellepett a vihar pora. – Már nem érzem magamat a réginek. Már sohasem leszek az a Harry Styles, aki régen voltam – mondatom a végéhez közeledve megbicsaklott, miközben ujjaim a párás üvegre rajzolgattak mintaformákat. Cara – jelent meg szemim előtt a végső simítást. Mindent kizártam és csak a felfirkantott névre összpontosítottam, ami még inkább felkavart, megsebzett.

  - Akkor bele kell törődnöd a veszteségbe, viszont erősen gondolkozz el egy mondaton; én megmondtam – hallottam a távolodó léptek robaját, amik sebesen hagyták el hanyag viselkedésem éterét, a düh is színtisztán kivehető volt minden talpdobbanásból. Cseppnyi fontosságot sem szentelve neki továbbra is a kinti tájra irányítottam tekintetemet, ezzel kötöttem meg a szemkontaktust. A néma térrel, ami nem kötött szemrehányást az orromra, megnyugtató volt, azonban mégis sekély, hiszen jobban tűrtem volna most a megtorlás folytatását.

  - Jane – nek igaza van – teljesült be vágyam, ahogyan Niall távolról érkező szavai elértek hallójáratomig. Hangja közelről érintett még, mégis oly távolinak tűnt, mint az életem boldog sémába révedésének lehetősége. – Közelebb vagy a vereséghez, így, hogy már fel akarod adni. Hogy vissza akarsz térni Londonba – hangja ellágyult, eltért a számonkérés antikvitásáról és egészen más sémát ütött meg, mint Jane – ő nem érthette meg mi játszódik le bennem, viszont Jane igen, hiszen ő is ebben élt, egy viszonzatlan szerelem, beteljesületlen kémiai képlet körforgásában.

  - Talán ez az egyetlen kiút – találgattam szórakozottan, minthogyha egy könnyed téma szerepelne az étlapon, belül korántsem éreztem ilyen fényesen magamat, csak elfojtani próbáltam, hogy a felszínre törés újabb hulláma ne aggassza még jobban barátomat, elég, ha én okozok önlényemnek csalódást. – Ameddig én odébbállok, ő boldog lehet. Megkapja azt a boldogságot, amit megérdemel és, amit én sosem tudnék neki megadni.

  - Vagy inkább még jobban tönkreteszed a döntéseddel – találgatott ezúttal ő, léptei tompulni kezdtek, fölkagylóim érzékelték, hogy teste egyre távolabb barangol tőlem. – Más utat akarsz választani, csak, azért, hogy a magad bőrét mentsd. Mellette kell lenned, megérdemlitek, hiszen végtelenül szeretitek egymást. Gondolkodj mielőtt még túl késő volna. Hidd, el megéri maradnod! – szavai szertefoszlottak, megszűnt jelen lenni a szobában. Magamra maradtam a gondolataimmal, lelki szemeim hatalmas, csurig teli bőröndök képét idézték fel, amelynek következtében tekintetem ágyam alá siklott, ahol eme táskák ideiglenes elraktározásban részesültek. Menjek vagy maradjak? – morfondíroztam el, de nem találtam rá választ.  Hidd, el megéri maradnod! – csöngött gondolatmeneteimben barátom tanácsa, de nem segített semmiben. Nem tudtam mi tévő lehetnék. De vajon hányadán állunk is most? – jutott eszembe ismét egy kérdés. Bizonyára a semmiben, és a semmiből nincsen kiút, szabadulni kell a körforgásból. Cselekednem kell, lehetőleg minél előbb.