Prológus: A Sors keze

Drága Olvasóink!

Későn ám, bár a megígért és az egyben előrehozott időpontban! Hihetetlen volt azt látni, hogy már az első napon a nem várt érdeklődést sikerült kiváltanunk belőletek! Nem hittem a szememnek, - s szerintem ebben szerecsendio is osztozik a véleményemen – mikor azt véltem felfedezni, hogy pár óra leforgása alatt máris 5 követőnk lett. Nagyon szépen szeretném/ szeretnénk megköszönni. Fantasztikusak vagytok!

  Nos, a tárgyra, jobban mondva a prológusra térve kicsit elragadtattam magamat a hosszúságát illetőleg, de remélem, ez nem tántorít el titeket attól, hogy olvassatok a sorok között! Kicsit ugrálni fogunk az idősávokban, hogy felidézzük majd nektek a három fiatal múltját, amit már a következő fejezetben szerecsendio sorain keresztül fedezhettek fel. Bocsássatok meg nekem, ha túl sokat locsognék, de, aki ismer, az tudja, hogy nem bírok leállni, ha írok. Még egy utolsó sorban szeretnék újra köszönetet mondani, s jó olvasást kívánni Nektek!

Sokszor puszil és ölel Benneteket, kriszty96

...............................................

A Sors keze

„A jövőnket nem mi irányítjuk, hanem a Sors fondorlatos keze fonja meg életünk hálóját, s az dönti el, mily lépés következik be életünkben. Akár jó vagy rossz legyen ez a fordulat!”

Harry Styles

 2013. február 22, London

  Hangosan fújtam ki a bent tartott levegőt, miközben a stúdió ablakán keresztül kémleltem ki az esős utcára, s a beborult ég felhőire, melyek feketén takarták el a fenti kilátást. A néptelen utakon egy lélek sem járt, hiszen a villámok percenkénti cikázása minden embert visszaszáműzött otthonába. Idegesen játszottam az ásványvizes üvegem kupakjával, hol az ujjaimmal pörgettem a faborítású asztalon esetleg a tenyerembe véve tanulmányoztam már vagy századjára a kék műanyagot. Minden egyes apró rés az üvegfedőn már tisztán agyamba égette magát, akár egy bizonyos személy, aki egykoron az életet jelentette nekem, mi még most sem változott és törlődött ki hevesen dobogó szervemből. Az ember sohasem képes másokat feledni - persze, ha ezek a személyek fontosak a számukra. Jómagam csak egy ilyen lénnyel dicsekedhetek, akit kilométerek választanak el tőlem, s ezen messzeségen már nem állt szándékomban változtatni. S hogy miért? Mert buta és önfejű vagyok! Nem ragadtam meg a kellő alkalmat, mikor még csupán csak pár karnyújtásnyira volt tőlem, s most már ezen  távolság  hétszeresére növekedésével talán nincs is értelme az egésznek. S pontosan tudom azt is, hogy Ő már elfeledett mindent velem kapcsolatban és új életet kezdett. Egy új életet, melynek lapjaira nem engem írt le, egy történet, melyben a férfi főkaraktert egykori barátom személye töltötte be. Egy barát, aki a lehető legnagyobb csalódást okozta számomra azzal, hogy bár pontosan tudatában volt érzéseim mélységével mégis orvul hátba támadott, amit eljöttem hazulról megalapozni a jövőmet és felépíteni életem kockavárát. De ez a torony, mintha inkább kártyákból épül volna fel, mik pillanatok alatt kicsúsztak talpam alól és belöktek a mély, feneketlen gödrébe. Minden egyes pillanatban úgy éreztem zuhanok, s egyre lejjebb kerülök a lejtőn hiába is ragyog már, ily fényesen a csillagom az égen. Csillag. Ez megint csak rá emlékeztet. Ezen becenév megszületése a fejemben a legőszintébb érzéseimet takarta, ugyanis komolyan gondoltam minden egyes szót, amit azon alkalommal a tudtára hoztam. Olyan Ő nekem, mint a legszebben, legtisztábban ragyogó bolygó a végeláthatatlan messzeségben. Egy fényesen szikrázó égitest, s bár tudom, sokan nem csodálják meg, eme természeti jelenségeket, mégis jómagam azonnal elvesztem mélységében. A lelke tisztaságában, és szívének kedvességében, mely előítéletek nélkül gondolt minden egyes élő egyedre. Sosem becsült le senkit, tiport keresztül az érzésein, s bántotta meg okok nélkül, hiszen ismeretség nélkül nem alkotott képet másokról. Nem bántotta és háborgatta mások lelki békéjét. Azonban vele ellentétben jómagam elkövettem ezt a megbocsáthatatlan hibát! Azon ominózus estén, pontosítva a helyszínt és a körülményeket; a búcsúpartimon nem akartam mást csak még egyszer látni mielőtt még hosszú időre elszakadtam volna Tőle. Azonban, talán a Sors fondorlatos keze a maga módján, azon munkálkodott, hogy jó ideig ne lehessek Vele kettesben. Nem hazudtam Neki, mikor egy másik lány felém irányuló flörtölésével kapcsolatban világosítottam fel, de be kell, valljam szánt szándékkal hagytam el a zene által uralt terepet. Az oldalán szerettem volna a fakón, ezüstben ragyogó holtad, s ő követőit megcsodálni, miközben átnyújtottam Neki a búcsúajándékomat. Nem tudtam, hogyan vélekedik az egész távozásomról, s annak sem voltam tudatában vajon többet érez - e irántam barátságnál. S a szívem azt súgta nem lehetek számára egyéb egy egyszerű testvérnél, így nem akartam felfedni előtte miképpen is érzek iránta valójában. És miért nem voltam hozzá őszinte? A válasz csak egy röpke szó: félelem. A szívem belesajgott a tudatba, hogy Ő neki nem jelentek ennyit, így jobbnak láttam hagyni magamat szenvedni, s elmenni innen minél előbb. Menekülni erről a helyről, pusztán gyávaságból, mert nem mertem szembe nézni megannyi nekem visszaköszönő negatív hullámmal. De elfutni lehetetlen volt, mert akármennyire is szöktem el testben, lélekben még mindig ott szálltam, s szívemet hátra hagytam Neki címezve. Szavai, melyek arra kértek ne hagyjam hátra ciklonként okoztak fájdalmat lüktető, éltető szervemnek, s úgy éreztem nem bírok tovább ott maradni és szemébe pillantva felfedezni a szomorúságot. Sötétség – eme, borzasztó megnyilvánulás hagyott foltot más esetekben boldog, szépséges szempárjában, melyért ugyancsak magamat okoltam még most is. És ezen hibámon már sosem tudok javítani és bele kell törődnöm a tudatba, hogy egy örökkévalóság végezetéig elveszítettem. Már sohasem kaphatom vissza! Hagytam kicsúszni a karmai közül, mert úgy gondoltam Ő jobbat érdemel egy rakoncátlan, élénk fantáziájú, történelem dolgozatot puskázó kisfiúnál, aki még most is a világában él, s talán sosem nő fel és lép kortársai nyomdokaiba. Ő nálam többet, sokkal többet ér, s az életben is nagyobb lehetőségek tárulkoznak elé, hiába is vagyok én a „nagy” Harry Styles. Az embereket az teszi naggyá, különlegessé, hogy szeretteik felemelik őket a magasságba, ahonnan már könnyű lepottyanni, a biztató személyek fent tartják, s nem engedik, elveszi a mocsárban. A mocsárban, mely ragadós iszaphoz hasonlítható, mi akaratod ellenére visszaránt, és nem engedi, hogy változtass a múlton és vele együtt a hibáidat is kijavítsd, valamint lényegre törően vallj be néhány kusza sorban, miként is dobog a szíved egy lény iránt. Talán, eme okok miatt is indítottam el egy önpusztító életmódot, mely egyre több engem körülvevő embernek szúrt szemet. Csupán csak barátaim és egyben zenésztársaim voltak pontosan tisztában az engem mélyre lökő valósággal és a cselekménnyel, ami szívem sajgásának indíts - t kolompolt. Már leállíthatatlannak bizonyul a folyamat és a vita a Sorssal szemben, így egyszerűen feladva a harcot kutakodtam a nők terebélyes népében. Semmiben sem segített az, hogy akár egy könyvét bújó kisgyerek olvastam a sorok között, mert nem találtam sehol, semerre sem hozzá foghatót. Senki sem lehetett, oly tiszta és ártatlan, mint az Ő minden egyes négyzetcentimétere. Nem hinném, hogy lenne, oly lény ezen a bolygón, aki valaha is a nyomdokaiba lépve feledtetné el velem a hozzá tartozó emlékeimet.

  Mosoly szökött arcomra, ahogyan ismét, a szokásos régmúlt pillanatain elidőzve méláztam el hibátlan arcán, modorán, s kecses mozgásán. Szemeim elé tárulkozott a jelenet, mikor anyák napjára süteménnyel szerettünk volna kedveskedni mamáinknak, s azon órákban, oly szinten tett otthonos mozzanatokat a piciny kis konyhában, hogy még nagyobb örömmel töltött el Őt figyelni, s közben megfeledkezni az élet nyújtotta negatívumokról. Ám, most is fent állt egy probléma ezeken felül vagy tőlük eltekintve. Nagy ricsaj ütötte meg halló szervemet, s szinte fájdalomként hasított fülembe a hirtelen, nagy erővel kirántott ajtó, mely hatalmas csapódással ütközött neki a jobb szomszédjaként feljegyezett falnak. Trappoló léptek sokasága közeledett felém, s tudtam ki akarnak rántani a számukra rosszul megítélt merengésből. Csakhogy! Ők nincsenek tisztában azzal,- akárhányszor hangoztattam is már személyüknek, nem hittek szent szavaimnak – hogy engem ez tesz boldoggá. Nincsen egyebem az emlékeken kívül, így nem kívánok megfeledkezni róluk, s egy mély ládika mélyére süllyesztve, melynek lakatján kattan a zár, búcsút inteni nekik!

  - Szervusz, galambom! – egy személy keze lazán vállam felett elvezetve terpeszkedett el, s leginkább leráztam volna magamról, mivel dühített a tény, miszerint megint megzavartak, de tudtam szimplán csak jót akarnak, az én javamat szolgálni. Félszemmel feltekintve vettem tudomást arról, hogy bohókás, jókedvű barátom biztatóan mosolyog rám, de még ez sem volt képes megnyugtatni. Louis szomorúan vette tudomásul tervének megsemmisülését, miközben én nagyokat sóhajtozva tekertem vissza a műanyag kupakot az üressé vált üvegre. Oly mértékben üres volt ez a tárgy a kezemben, mint az én szívemben lakozó kapu mögött elrejtett boldogság otthona. Teljesen kiürült a készlet, mi szeretet néven volt hivatalos, s tudtam talán nem is lesz még egy olyan ember ezen világegyetemben, aki felfrissítené a kincsestáramat.

  - Mi van veled, Harry? – láttam a szemem sarkából, hogy Niall egy pillanatra összenéz a mellette álló Zayn – el, s kíváncsian kutatja a fiú arcvonásait, melyek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy pontosan érti mi is nyomja a szívemet újfent. Louis rám vigyorogva ült le velem szemben, s kislányosan megrebegtette pilláit, hogy azon nyomban kezdjek mesélésbe, de csak csendes magányomat magamra öltve idéztem fel ismét Cara göndör fürtjeit, hófehér arcát, a pöttyös, kissé rövid szoknyát, amit az iskolában hordott és, ami alá titokban, mindig észrevétlenül alá lestem, amit nagyon remélek nem sikerült szemfüles módon kiszúrnia.

  Dobbanás hangjára kaptam fel a fejemet, s tudatosult bennem, hogy Louis egy könnyed mozdulattal söpörte le az asztallapról a műanyag flakont. Szemöldök összevonva tereltem tekintetemet kissé borostás arcára, s értetlenkedve bámultam fülig érő vigyorát.

  - Na, csak, hogy végre ránk figyelsz! – jelentette ki büszkén, miközben két másik barátom szintén letelepedett a két üresen maradt, puha párnával ellátott, mintákkal kifaragott székre. Csak ekkor tűnt fel igazán, hogy Liam barátom nincsen köreink között, s tudtam talán ezzel el tudtam volna terelni magamról a szót, elérni, hogy ne én legyek a figyelem középpontjában.

  - Liam merre van? – böktem fejemmel a nyitott ajtó felé, s szám sarkát rágva bizakodtam abban, hogy leakadnak a témáról, melyet sokkal fájóbb volt hangosan kimondani, mint gondolatban elmélkedni rajta.

  - Ne tereld a témát! – szólított fel mutatóujját a levegőben kalimpáltató Louis, s minél inkább azon igyekezett, hogy megértő magaviseletet tanúsítson. Megértem őket, hogy már unják a hisztijeimet, de az érzéseim kavalkádjába már olyannyira belegabalyodtam, hogy nem tudom a cérna szálait kibogozni, elszakítani pedig még annyira sem. Lehetetlen egy olyan személyt kiverni egy emberi gondolkodószervből, ami nagymértékben csak a hozzá kapcsolódó képeket dobja fel az agy peremére.

  - Essünk túl rajta!  - hangosan kifújt levegő tört utat magának ajkaimon keresztül, s hátra döntve fejemet kémleltem a frissen festett, tejfehér plafont és annak minden egyes rését. Tenyerem homlokomra szökött és egyenletesen mozogva próbálta meg masszírozni az ott keletkezett, idegesség által kidagadt ereket.

  - Azért csak nem vagyunk ilyen bosszantóak – feje mögött összefonva ujjait, testtartása lejjebb siklott a széken, míg lábai félresöpörték az asztalon díszként elhelyezett terítőt, így cipőjét ráhelyezte az üvegfelületre. A dohány enyhe illata csapta meg orromat személye felől, s Zayn arcán szélesen elterült vigyort fedeztem fel. Tippem éppen akadt a felől, min is jár most éppen az esze és ez talán csak még nagyobbat lendített fokozatosan felemelkedő idegességemen.

  - Kell ezt kérdezni? – szem megforgatva hajoltam le a földön heverő üvegért, s egy jól irányzott mozdulattal a kukába találtam vele, ami körkörös mozgással dülöngélt egy darabig, majd visszabillenve alsó felére megállt a pontos helyzetétől pár centire.

  - Hé, ne legyél már ilyen savanyú káposzta – vihogott sokat tudóan a markába Louis, s még feje is vörösödési folyamatba kezdett. -  Most meg mi van? – széttárt karokkal tanácstalanul kémlelt végig a jelenlévők sorain, akik vele ellentétben nem csatlakoztak vigadalmához, sőt ellenkezőleg, síri csend telepedett a szobára, és minden egyes lakójára.

  - Savanyú káposzta? – vonta össze szemöldökét Niall, míg igyekezett nem sértő hangnemet ütni.

  - Igen. A savanyú szőlőt, csak nem használhatom, mivel az már olyan elavult – akár egy tanártól a diákjának oktatólag csengtek szavai, s egy pillanatig eltöprengtem azon, hogyan is lehetséges az, hogy ötünk közül pont neki jutott a legidősebb posztja.

  - Louis – kórusos felszólalással, s egy igen értetlen kék szempárral jutalmaztatott a helyzethez éppen nem illő magaviselet következtében a csíkos pólós egyed.

  - Most mit vagy úgy oda? – széke csikorgós hanggal követte teste mozgását, s így szembe került a mellette ülő szőkeséggel. - Te vagy az ír mégis nekem jobbak a szófordulataim! Nem is hiszem el, hogy az Ír manó szerencséje – t rólad nevezték el! – szinte csak centik választották el arcaikat egymástól, s tudtam pillanatokon belül játékos egymásnak esésnek leszünk szemtanúi, amit most nagyon szívesen nélkülöztem volna. Csak egyedül szerettem volna lenni egy órácskát, amikor magányomban emészthetem magamat, s minden idegszálammal csak is kizárólag Cara körül szerettem volna keringeni. Hogy csak Ő legyen az, aki számít abban a percben. Csak Ő és más senki. De valahogyan az utóbbi időben a dolgok a feje tetejére álltak, s valaki állandóan a sarkamban volt, hogy szemmel tartson. Kínomban halk szitkozódás hagyta el ajkamat, de még ez sem volt képes legyűrni a hatalmas ricsajt és a pillanatnyilag Niall által keringő sorokat, melyek így hangoztak:

  - Az a film igenis tök klassz, a te szövegeid meg puszta halandzsák!

  - Jaj! – nem bírtam tovább magammal. Ösztönösen temettem arcomat tenyerembe, s egy magamban elsuttogott imában azért esdekeltem, hogy minél előbb egyedül lehessek a legkisebb zaj nélkül.

  - Nem sóhajtozik, együtt érez! – unszolt nyafogva, lehunyt szemekkel Zayn, miközben teste a legmegfelelőbb póz után kutatva ficánkolt az, ily esetekhez kényelmetlen székben.

  - Ezt pont nem nektek kellene mondanotok! – rivalltam rá fogaimat megmutatva, s már nekik akartam esni, mikor egy személy jötte megakadályozott ebben.

  - Hazza, leveled jött! – halk cipő kopogása a padlón hívta fel a figyelmünket barátunk jelenlétére, aki az ajtó keretének dőlve csóválta fejét, melyen mozdulatát egyszerre pillantottuk meg, mint akiknek egy és azon árnyéka van. Karjai keresztezve fonódtak össze mellkasa előtt, míg jobb kezében egy papír fecnit tartva lökte el magát lábával a fabejárattól. Kezében meglebegtette a tárgyat, így sikerült felfedeznem, hogy a mondatában megemlített, postai úton érkezett üzenetemet szorongatja. Előttem dobta le az asztalra, de én csak némi habozás után voltam képes kezem ügyébe kapni az apró borítékot, mert szívem rossz előérzet szagára figyelmeztetett. Megkövülve bámultam a borítékon szereplő neveket, s a feladás személyének lakhelyét:

Anne Cox.

Holmes Chapel, 10711

 Blue Street 23.

Harry Styles.

London, 15617

Magic Street 72.

  - Otthonról jött! – hangom egy pillanatra elcsuklott, s remegő kezekkel bontottam fel az elefántcsont színű borítékot, melyből lavinaként zuhant ki, pár nála kisebb cetli. Közelebb sem kellett hajolnom azért, hogy jobban szemügyre vegyem, hiszen, eme távolságból is sikerül rálátás nyernem a töménytelen számú fotóra, melyeken régi, nemes pillanatokat örökítettünk meg.

  - Hát, ez? – rövidre nyírt hajú barátom lehajolt egyért és két ujja közé ragadva felegyenesedett, majd jobban szemügyre vette az adott papíron szereplő pillanatot. Fellesve a képről pontosan tudtam ki is az a személy, aki rajta lehet, mert Liam tekintete mindent elárult. A fotón Cara szerepelt.

  Próbáltam leküzdeni a torkomban keletezett gombócot, de az minduntalan, mintha csak nagyobbra növekedett volna a rossz előérzetemmel együtt. Leintettem az éppen megszólalásra készülő Zayn – t, aki mozdulatom következtében összenézett a többi sráccal. Mit sem törődve kíváncsi tekinteteikkel az ablakhoz mentem, s leülve annak párkányára félve hajtogattam szét a gondosan, borítékban elhelyezett papírlapot, majd ódzkodva, ám, de olvasásba kezdtem.

Drága, fiam!

  Sietős dolog az, amit a tudtodra kívánok hozni, de mint láthatod az illő köszönés feladatát nem állt szándékomban megtagadni sem tőle, sem pedig tőled! Sok idő telt már el utolsó idejöttöd óta, s akkor is csupán menekülés szempontjából, azon napon jöttél Holmes Chapel – be, mikor az iskola kirándulások már javában zajlottak. Jól tudom, hogy számodra, így a könnyű, de most érkezett el azon idő, mikor már megelégeltem ezt a fajta viselkedésedet. Elegem van már abból, hogy csak mindenféle szennylapokból, interjúkból és – reményeim szerint – csupa mocskolódós rágalmazásból hallok rólad néminemű hírt. Többször próbáltalak már elérni telefonon keresztül, de mind ahányszor kerestelek csak nem elérhető funkciókkal találtam szemben magamat, melyet talán csak puszta félelemből emeltél magad elé.  Tudom félsz ismét szembe nézni a múltban történt eseményekkel, de eljött az ideje a hibáid kijavításának, melyeket csak is magadnak köszönhetsz, édes fiam. Nem menekülhetsz örökre a múltad elől, mert a Sors keze egyszer úgyis szembeállít a végzeteddel. Nem kérem tőled azt, hogy most azon minutumban térj vissza ide, de nagyon kérlek, tedd meg ezt értem. És legfőképpen magadért. Azért, hogy végre megnyugvást találj!

  Emlékezz csak vissza azokra a percekre, amikor is még oly boldogan léptél a barátaid oldalán a rozoga színpadra, s mindenki őrjöngve tombolt, és ha csak néhány percig is, de csilloghattál. Ne feledd, és ne tagadd meg azokat az embereket, akik szeretnek téged! Még őt se! Jól tudom, hogy időről időre értesítettelek arról, hogyan is alakul Cara élete, de a mesélésekből mindazt kihagytam mennyire is – akárhogyan is fájt neki távozásod – szurkolt azért, hogy te a raglétra tetejére juss. Fájt neki, s tudom most neked is borzasztó érzés lakozik szívedben, de túl kell jutnod, és elfogadni a változásokat. Cara képes volt erre, így neked is meg kell tenned minden tőled telhetőt! Most utoljára már nem kérem, hanem anyai parancsba adom, hogy gyere haza. És ne merészelj nekem olcsó kifogásokkal jönni, mert pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nem rég ért véget a turnétok és kaptatok pár hét pihenési időt! Remélem a levelemmel csatolt képek is némi ösztönzés jelleggel bírnak!

Csókol: szerető Édesanyád