1. fejezet: A búcsú mindig szomorú

Sziasztok! :)

 Itt is lenne az első fejezet, amit már nagyon rég meg szerettem volna veletek osztani. Borzasztóan hálás vagyok/hálásak vagyunk minden támogatásért és véleményért. Hihetetlen, hogy már is ennyien olvassátok a történetet, pedig még szinte el sem kezdtük. Nagyon szeretlek/szeretünk titeket. Jó olvasást!

Millio puszi Xx szerecsendio

ui.: tegnap végre személyesen is találkoztam drága bloggerina barátnőmmel, és csináltunk egy előzetest az új blogjához, ha bárkit is érdekel, akkor nézze meg nyugodtan: Bármit is mondj

A búcsú mindig szomorú

Amikor elmentél, eszembe sem jutott azt a szót használni, hogy Ég veled, mert az olyan, mintha már soha többé nem látnánk egymást viszont. Sokkal kézenfekvőbbnek gondoltam azt, hogy Viszlát, hisz abban meglapul a remény. A reménynek pedig elég egy szikra, hogy lángra lobbanjon és sohase hunyjon ki. Emlékezz rá, bár minden búcsú nehéz, nem mindegyik szól örökké.

Cara Bynes

2010. augusztus 30. ,Holmes Chapel

  Emlékszem az első napra, amikor megláttam. Sok-sok évvel ezelőtt történt, mégis, mintha még most is a szemeim előtt lebegne az a pillanata, az a másodperc, ami örökre beleégett az elmémbe. Nem lehettünk többek hatnál, mind a ketten egy osztálya jártunk és valamilyen oknál fogva egymás mellé ültetett minket a tanárnő. Akkor azt hittem véletlen, de mára már úgy tartom, hogy a Sors szólt közbe, a maga titokzatos és idegesítően önfejű módján. Attól a naptól kezdve megosztottuk egymással a gumicukrokat, együtt nevettünk az idióta viccein, és amikor már idősebbek lettünk, együtt puskáztunk ki minden történelem dolgozatot. Az összes szabad percünket egymásnál töltöttük, hol a mi házunkba, hol náluk lógtunk és úgy érzetem, semmi sem választhat el minket. Hogy a mi barátságunk örök, akár csak a mesékben, és jöjjön eső, hó vagy földomlás, mi akkor is kiállunk egymás mellet.

  Nos, ez az elméletem hamar megdőlni látszott, amikor ő és a banda benevezett az X faktorba. Sajnos nem jutottak tovább, de ami még ennél is jobban fájt, hogy Harry igen. Hülyeség, jól tudom, de abban a percben, amikor kimondták a nevét, és bekerült az élő adásba én egész este sírtam. Anyu és Jane, no meg a többiek azt hitték a boldogságtól, mindössze én tudtam a sötét titkomat. Belül rettegtem, hogy elveszítem, hogy túl késő lesz és már sosem mondhatom el neki, hogy az életemnél is fontosabb a számomra, hogy akarva akaratlanul, de belé szerettem.

  Ma van az utolsó estéje itthon, hisz holnap beköltözik az X faktor házba, minket pedig itt hagy. Úgy terveztük a többiekkel, hogy szervezünk neki egy partit, egy amolyan búcsú bulit. A szívem a torkomban dobogott, amikor elrendezgettük az üdítőket, a rágcsálnivalókat és az elengedhetetlen piros, műanyag, eldobhatós poharakat. Azt akartam, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön, hisz talán ma látjuk őt utoljára és igen, szerettem volna neki kitálalni. Megtalálni a megfelelő pillanatot, szépen és finoman elhúzni a tömegtől és megcsókolni puha ajkait, ezzel lerántva a leplet, érzéseim összezavarodott kavalkádjáról.

- Cara, mindjárt itt lesz, gyere már! - Will gyorsan lekapcsolta a villanyt, és a kezemnél fogva, gyengéden elrángatott a kanapéig, ami mögé azonnal leguggoltunk, hogy elbújjunk, akár csak a többiek. Az egész házban sötétség honolt, ami csak még jobban megrémített. Éreztem a mellettem szuszogó barátom leheletét a nyakamon, amitől megborzongtam, egész testem úgy remegett, mint a kocsonya. Szemeimet becsuktam és próbáltam újra végiggondolni a hetek óta megtervezett ötletem minden egyes buktatóját. Fel kellett készítenem magam lelkileg a legrosszabbra, hisz így nem csalódhatok, viszont ha csak a jó dolgokra koncentrálnék, akkor olyan magasra szárnyalnék képzeletben, ahonnan óriásit lehetne zuhanni. Mert olyan magasról csak lefelé vezet az út.

  Hirtelen világosság töltötte be a szobát, mindenki üvöltözni kezdett, azonban számomra, mintha megfagyott volna az idő. Minden lajhár lassúsággal játszódott le a szemeim előtt, akár egy film képkockái. Harry mosolyogva fordult körbe a szobába, láttam rajta, hogy közel állt a síráshoz, azonban nem engedett érzelmeinek, helyette megemberelte magát és lepacsizott a haverokkal. Hatalmas volt a tömeg körülötte, mindenki gratulált neki, én pedig alig bírtam félretolni a sok idiótát. Könyörgöm, engedjenek már oda! Magamban sikítoztam, kívül azonban semmit sem mutattam mindebből, hisz nem akartam balhét.

- Elnézést! Elnézést! - lökdöstem arrébb pár srácot, akik morogva ugyan, de arrébb mentek. Mire elértem Harryhez, valaki benyomta a zenét és az összes ember táncra perdült. Újra Hazza került a középpontba, ugyanis a többiek kíváncsian voltak pár profi koreográfiára, amit még a műsor alatt tanult, ő pedig szívesen mutatta meg nekik tehetségét. Igen, ebben is nagyon ügyes volt, ki gondolta volna?! Szemeim megforgattam és egy lemondó fújtatás után leültem a lépcsőre. Könyökömet ráhelyeztem a combomra és a kezeimbe temettem fejem. Hosszú, barna hajam belehullott az arcomba, és úgy éreztem, ezzel sikerülhet kizárnom a külvilágot, még ha nem is teljesen, de pont annyira, amennyire szükségem van.

- Mi a baj? Mulathatnál, hisz te szervezted ezt az egészet – ült le mellém valaki és bár nem láttam az arcát, megnyugtató hangjáról bármikor felismertem volna. Will kedvesen rátette a tenyerét a hátamra és körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte. Mindig is ilyen volt, amikor csak szomorú voltam, ő hirtelen ott termett a semmiből és mellettem állt.

- Én csak... hisz tudod – böktem a fejemmel a tömeg felé, azonban még mindig nem néztem rá. Szégyeltem magam, amiért megint neki panaszkodtam a bonyolult szerelmi életemről, amit még csak annak sem lehet nevezni. Hisz nincs is az életemben semmiféle szerelem.

  Felcsendült egy ismerős, lassú dallam. Ez a banda egyetlen száma, amit én szereztem és nem csak ezért, de a kedvenceim közé tartozott. Szám önkéntelenül öltött fel egy görbe egyenest, mire kitöröltem a szememből a könnyeimet és barátom felé fordultam. Amint rám nézett ő is boldogabb lett, bár szerintem csak az elkenődött sminkem miatt nevette el magát.

- Elmegyek a mosdóba – öleltem szorosan magamhoz és kiválva ebből a kényelmes testhelyzetből megigazítottam ruhámat. Lábaimat lomhán rakosgattam egymás után, kezeimmel pedig a korlátot szorongattam, olyannyira, hogy ujjaim vége teljesen elfehéredett. Kicsit még most is féltem, hiszen kiskorunkban egyszer Harryvel pont itt vesztünk össze, aminek az lett a vége, hogy meglökött. Én pedig úgy zuhantam le, akár egy rongybaba. Akkor vitatkoztunk először és utoljára annál nagyobb dolognál, hogy melyikünk akarja a piros gumicukrokat. Megnevettetett ez a kis emlékfoszlány, és mire a végére értem, már a fürdőszoba ajtaja előtt találtam magam. Határozottan nyomtam le a kilincset és azonnal be is zártam belülről, nehogy valamelyik hülye sulis társunk rám nyisson.

  Azon nyomban az elmémbe férkőzött egy újabb kedves emlék, amikor nyolcévesen összefirkáltuk a nappali falát és Harry meg én ide zárkóztunk be hosszú órákra, mert mind a ketten rettegtünk Anne esetleges haragjától.

  A csapból jéghideg vizet engedtem, amivel megmostam az arcomat és rögtön ez után belenéztem a tükörbe. Szempillaspirálomnak hála, úgy festettem, akár egy pandamaci, a fekete karikák, pedig sehogy sem akartak lejönni az arcomról.

- Bezzeg ilyenkor már hirtelen vízálló leszel – dörmögtem az orrom alatt és tovább sikáltam az elkenődött sminkem, hasztalanul. Mérgesen félre dobtam a törölközőt és leültem a kád szélére. Kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt és elhúztam a számat. Biztos voltam benne, hogy így semmiképp sem állok Harry szeme elé, hisz borzalmasan néztem ki. Ha eddig lett volna egy szemernyi kis esélyem nála, most ez a csöppnyi is elillant, akár a füst ami tovaszáll az égen.

  Testem összerezzent, egy hirtelen jött hang hatására. Csak később tudatosult bennem, hogy valaki kopog és minden bizonnyal használni szeretné a vécét vagy hasonló. Kedvetlenül vánszorogtam el a bejáratához, hiszen, bár senkire sem voltam kíváncsi, azt még sem hagyhattam, hogy az ajtó előtt csináljon bele a gatyájába valaki, aki valószínűleg sosem ártott nekem.

- Gyere! - tártam szélesre a fehérre mázolt faajtót, amikor Jane döbbent arcával és kikerekedett szemeivel találtam szemben magam.

- Jézusom Cara! Ezt rendbe kell hoznunk – ragadta meg a kezem, és leültetett előbbi helyemre, végül kutakodni kezdett a tükrös szekrény belsejében. Unalmamban egy, a farmeromból kilógó cérnaszállal szórakoztattam magam. Össze-vissza tekergettem az ujjaim között, ezzel is elterelve gondolataim a bizonyos személyről, akinek még csak köszönni sem tudtam. Ha már most ilyen nagy sztár lett a kisvárosunk szemében, na meg a többi emberében is, akkor mi lesz ha esetleg megnyerik?! Túl késő... az lesz – Mutasd magad! - nyomott az orrom alá egy finom illatú vattakorongot. Ahogy hozzáért a bőrömhöz a kellemesen hűvös testápoló, elnevettem magam, mire barátnőm megrázta szőke, göndör tincseit – Ne mocorogj, mert belemegy a szemedbe – teremtett le, de tudtam, hogy igazából nem haragudott. A kedvéért próbáltam magam türtőztetni, és nyugton maradni, de bevallom, nagyon nehezemre esett.

- Kész vagy már? - nem válaszolt, csak tovább törölgette az arcomat, én pedig visszatértem a kilógó cérnaszálamhoz. Először le akartam tépni, de féltem, hogy tovább szakadna, így csak szorosan a farmerom széléhez simítottam, hogy ne legyen feltűnő.

- Most már megnézheted magad. Viszont húzás kifelé, mert bepisilek – bólogattam egyet és már rohantam is kifelé. Bezártam magam mögött a mosdó ajtaját és elindultam megkeresni Harryt. Nem volt nehéz dolgom, hisz még mindig táncoltak. Annyi bátorságom nem volt, hogy a többiek előtt valljam be neki az érzéseimet, így viszont meg kellett várnom, hogy csillapuljon körülötte a felhajtás.

  Csak negyvenhat szörnyen lassan vánszorgó percig kellett a kanapén ülnöm, aztán csodák csodájára, mintha ismét a Sors fintora lökdösne az irányába, kiment levegőzni. Mivel ennél jobb esélyt kérve se kaphattam volna, felpattantam a helyemről és átverekedve magam a tömegen, utána rohantam.

- Cara, jössz táncolni? - ragadta meg a karom Will, azonban én kiszabadítottam magam a fogságából és egy bocsánatkérő pillantás után faképnél hagytam.

  Hatalmas erővel téptem fel a bejáratot, azonban senkit sem találtam kint, amikor végre beszippanthattam a kellemesen hűvös esti levegőbe. Szememmel csak őt kerestem, de bármerre is sétálgattam el, nem találtam rá. Lehet, hogy csak képzelődtem, nyugtatgattam magam és leültem a kinti lépcsőre, hisz ha már a bentin szomorkodtam, akkor a kintin, miért ne tehetném?

- Á, hát te vagy az? Azt hittem megint Erica próbálkozni, már megfojtott a flörtölésével – rekedtes hangja melegséggel töltötte el a szívemet és amint leült mellém ráhajtottam a fejem a vállára.

  Sokáig ültünk így egymás mellett, egyikünk sem akarta megszakítani ezt a meghitt pillanatot, hisz jól tudtuk, hogy amint véget ér, a következőt már a búcsú karmai fogják elragadni tőlünk. Önző akartam lenni és magam mellett tartani ameddig csak tudom, és titkon azt reméltem, hogy a bejelentésem hatására meggondolja majd magát a sztársággal kapcsolatban. Hogy esetleg én majd fontosabb leszek neki a zenénél. De hogy is tehetném meg mindezt? Állítsam választás elé, azt aki a világot jelenti számomra? Ha tényleg szeretném, nem tenném ezt vele és miközben ezen gondolkoztam, kezdtem meginogni abban a hitben, hogy tudnia kell mindenről. Ha nem mondom el neki, hogy szeretem, akkor könnyebben itt hagy. Ezzel viszont csak az a baj, hogy könnyebben el is felejt. Én pedig gyűlölöm már magát a gondolatot is, hogy egyszer nem leszek neki több egy kósza arcnál, ami összemosódik a többivel és kifakul az idő múlásával.

- Cara? - szakított ki a gondolataim fogságából, pusztán a nevem kiejtésével, így megtörve a ránk telepedett, nyugtató csöndet – Szeretném, ha ezt elfogadnád tőlem – értetlenül emeltem rá tekintetem, mire lepillantott ökölbe szorított kezeire. Az én szemem is követte az övét, mire keze szétnyílt és elém tárult egy gyönyörű karkötő látványa. Volt rajta egy medál, amin egyetlen egy szó díszelgett, mégpedig a "Forever". Heves bólogatásba kezdtem, mivel a torkomban megjelenő gombóc miatt képtelen voltam a beszédre, pedig annyi mindent mondtam volna. Egy ügyes és gyors mozdulattal rátette az ékszert a csuklómra, aminek hideg, fémes felszíne csikizte a karomat.

  Kissé könnyes szemmel bámultam Harry zöld íriszeibe, és mosolyogva öleltem magamhoz. Ez egy cseppet sem hasonlított a Willel való ölelkezésre, mert az baráti volt, ez pedig szenvedélyes. Tudom, ezt a szót inkább a csókokra és hasonló intimebb dologra szokták használni, azonban ez nekem akkor is szenvedélyes volt, mégpedig azért, mert benne volt minden érzelmem. Könnyeim patakokban áztatták az arcomat, orromat megtöltötte Hazza jellegzetes illata, amit próbáltam elraktározni az elmémben, csak úgy, mint göndör fürtjeinek érintését az arcomon, vagy mosolygós arcának emlékét.

- Szeretlek, csillagom – szipogta, ami megmosolyogtatott. Mindig is így becézett, és igen, ennek a szónak is megvan a maga története, ami egy közös táborozáshoz és a sátrunkból való kiszökéshez köthető. Aznap este azt mondta, olyan vagyok számára, mint egy csillag. Pontosan úgy ragyogom be az életét, ahogy azok a bizonyos égitestek a sötét éjszakát.

- Akkor ne hagyj itt – néztem rá, könyörögve, de elfordította a fejét. Rám se nézett, szavai olyan érzelemmentesen csengtek, hogy még a levegőt is vágni lehetett volna vele.

- A zene a legfontosabb jelenleg. Sztár akarok lenni, hogy megmutassam mindenkinek, érek valamit – felállt és bement a házába, ott hagyva engem a lépcsőjükön, miközben zokogtam. Úgy bőgtem, mint egy kisbaba, csillapíthatatlanul és kínkeservesen.

  Ironikus az élet, hogy a csillagjának nevezett, mégis elhagyott, csak hogy ő maga is egy fényesen ragyogó csillag legyen a sztárok végeláthatatlan egén.

 Nem tudom meddig itathattam az egereket, de végül felálltam a helyemről és gyalog indultam neki az éjszakának. Csak egy saroknyira laktam a házuktól és hála az utcai fényeknek még azt sem lehetett mondani, hogy félelmetes volt az este. De én mégis rettegtem. Rettegtem, hiszen egyedül voltam, magányosabban, mint valaha.