5. fejezet: Igazi vagy csak illúzió?

Sziasztok :)

Először is, szeretnék megköszönni mindent, azt, hogy olvassátok a blogot, s hogy mire hazaértem a nyaralásból, már is 17-re nőtt az olvasók száma. Kis híján leestem a székről, amikor megláttam, de nyugalom, még élek. Szeretném megosztani veletek azt, hogy most épp itt ül mellettem Kriszti is, így ez az első alkalom, hogy együtt teszünk fel egy részt :$

Egy kis ismertető: még mindig nem jutottunk el a jelenbe, de már nincs sok odáig, viszont ez egy nagyon fontos rész, hiszen Cara életében mérföldkőnek számít. Azért remélem, hogy a végén nem fogtok megölni a soraimért. 

Millio puszi Xx szerecsendio

Igazi vagy csak illúzió?

Vannak pillanatok, amikor magunk sem tudjuk, mi is a helyes, hogy mi is a valóság. Az eszünk felülkerekedik rajtunk, és bár a szívünk dübörögve ordibál, mi már nem halljuk meg, amit oly hangosan üvölt. Talán nem is akarjuk meghallani, és önző mód a saját fejünk után megyünk. De ami adott pillanatban a fellegekbe repít, lehet, hogy idővel pont az taszít a legsötétebb mélységbe. Oda, ahonnan nincs visszaút, és ha mégis, akkor azért hatalmas árat kell fizetni.

Cara Bynes

2012. február 1. ,Holmes Chapel

  Nagyon nehéz volt magamnak bevallani, de kezdtem azt érezni, hogy oly sok idő elteltével tényleg sikerült túltennem magam mindenen, ami a múltamban történt. Aznap, amikor felgyújtottam a kukámat, és benne a megannyi emléket, hátat fordítottam nem csak Neki, de saját magamnak is. Új életet kezdtem, és ezalatt a majdnem másfél év alatt sokat változtam. Nem kell gyökeres dolgokra gondolni, csak egyszerű apróságokra. Már nem voltam olyan álmodozó szellemű, nem hittem a tündérmesékben, ahogy abban sem, hogy eljön értem a szőke hercegem. Neki sikerült mindezt a kalandvágyat kiölnie belőlem, bár nem kéne ráfognom mindent, mégis, mintha ezzel könnyebb lenne elfogadni magát a tényt, hogy kettőnk közül ő volt az, akinek sikerült valóra váltania az álmait, én pedig itt ragadtam.
  Elsepertem a szemem elől egy kósza hajszálat, és visszatértem a jelenbe. Az elmúlt héten sokat gondoltam a régi szép időkre, ami igazából Gemmának volt köszönhető, hiszen nagyon jó barátnők lettünk, és nem telt el úgy egy nap, a már említett hétből, hogy ne hozta volna fel az öccse tizennyolcadik születésnapját. Így ma, ezen a jeles napon, amikor 1994-ben megszületett a híres-neves Harry Styles, az egész város ettől zengett, nem is beszélve a Twitterről és az egyéb oldalakról a világhálón. Megráztam a fejem, hogy jobban tudjak összpontosítani, és reménykedtem benne, hogy ezzel a mozdulattal sikerül elhessegetni a gondolataimat, mondjuk az agyam egy azon szegletébe, ahonnan soha többé még csak vissza sem tér.
- Elnézést! Mikor hozza már a kávémat? Körülbelül fél órája arra várok - förmedt rám egy harmincas évei elején járó asszony, aki kosztümöt viselt és haja olyan precíz kontyba volt fogva, hogy egy tincs, de még egy árva hajszál sem állt ki belőle sehol.
- Sajnálom, már is hozom - hajtottam le a fejem és már rohantam is a pult felé. Annyira szétszórt voltam mostanában, ami leginkább az álmatlan éjszakáimnak volt betudható. Nemes egyszerűséggel elkerült az Álommanó, és nagy ívből szart a fejemre. Pedig mindent kipróbáltam a forró tejtől a birkaszámolásig, ami rengeteg műsorban bevált gyógymód volt a hozzám hasonlók problémáira.
- Cara, tudtad, hogy... - mielőtt kedves munkatársam befejezhette volna a kérdését, én egyszerűen a szavába vágtam, rám nem jellemző tüzes modorral. Fogalmam sem volt miért akadtam ki egy szimpla kérdésen, amit még csak be sem fejezett, és értetlenségem az ő arcán is visszatükröződött. Kikerekedett szemmel és elnyílt ajkakkal bámult rám. Kezeit maga elé tartotta, amolyan védelmező pajzsként, pedig soha még csak egy legyet sem ütöttem le életem során.
- Igen, képzeld tudtam. Én ne tudnám? És nem, még nem írtam neki és nem is fogok. Pukkadjon meg a szülinapján - azzal sarkon fordultam és a kezemben tartott kávéval faképnél hagytam Mattet. Amint elhagyták a szavak a számat, már meg is bántam őket, de nem tehettem ellene semmit. Magabiztosan vágtam le az asztalra a porcelán bögrét, amiből egy kicsi kávé rácsöppent az imént olyan kedvesen beszólogató nő, hófehér blúzára.
  Mit sem törődve azzal, hogy mindenki engem nézett, leszedtem magamról az egyenruhaként használt kötényt és felakasztottam a bejárat melletti fogasra. Kiviharoztam a kávézóból és meg sem álltam hazáig. Könnycseppjeim hatalmas áradatként folytak le arcomon, a hűvös, téli szél pedig irritálta bőrömet. Azt hittem, hogy halálra fogok fagyni ezen a három utcán, amin végig kellett száguldanom ahhoz, hogy elérjem édes otthonom, biztonságot nyújtó melegét.
  Belépve a ház ajtaján, gondosan becsuktam a hátam mögött, és a lehető leghalkabban sunnyogtam fel az emeleten található szobámba, hogy anya ne vegye észre jöttöm. Bár egy hét múlva én is betöltöm azt a bizonyos, felnőttséget önmagában hordozó életkort, ő még mindig úgy kezelt, mint egy pólyást. Lábujjhegyen lépkedtem egymásután, és magam sem hittem el, de sikeresen elértem az én saját kis birodalmamat. Az eltelt idő alatt ez is megváltozott. Falait narancssárgára festettem, ezzel eltüntetve az előző fehérséget, amin Harry és én színes kéznyomokat hagytunk különlegesen egyedi mintául.
- Cara, édesem! Te értél haza? - hallottam meg anyám aggodalommal teli hangját, pár pillanatra rá pedig gyors lépteit a lépcsőn, ahogy vészesen közeledett felém. Most sokan felnevethetnek gyermekded viselkedésemen, de teljesen beparáztam, így jobb menedék híján bebújtam franciaágyam alá.
  Szemeimmel láttam felemás zoknijait, amiből arra következtettem, hogy megint nagymosást tartott, és eltüntette a párjaikat. Bezzeg, amikor én végzem el eme házimunkát... Megforgattam szemeimet és visszatartott lélegzettel vártam, hogy eltűnjön. A másodpercek teltek s lassan percekké nőtték ki magukat, mégsem akart elmenni, sőt, ráült az ágyamra, így teljesen összenyomva, már eddig is szorosan a földhöz tapadt testemet.
- Megvagy! - ordította el magát, én pedig ijedtemben bevertem a buksimat a vaságyba. Szitkozódva másztam ki rejtekemből és egy gyors ruhaigazítás után, a melleim alatt összefont karokkal, számon-kérően néztem, az enyémekhez hasonló barna szemeibe.
- Ez meg mire volt jó? - duzzogtam, és egyet még dobbantottam is a lábammal, amit utólag kissé megbántam, mert csonttá fagyott ujjaim nagy fájdalommal érintkeztek a parketta kemény felületével - Már nem vagyok gyerek!
- Tényleg? Pedig most pont úgy viselkedsz. Azt pedig ne kérd, hogy ne aggódjak, amikor végig kellett néznem, ahogy a saját lányom összeomlik - tessék, megint ugyanaz a lemez. Mióta Harry elment csak ezt tudta felhozni. Akármi is volt a téma, anyámnak mindig sikerült felemlegetni a múltat. Olyan volt, mintha egy különös képesség rejtőzött volna a bőre alatt, amivel engem akart bosszantani, minden adandó alkalommal. Harry, amikor a végzős bálra kerestem ruhát, Hazza, amikor csokis sütit sütött, Harold, ha nem fogadtam szót és még több Styles apu temetésén.
- Hagyj már! - emeltem meg a hangomat, és nehezemre esett visszatartani, kikívánkozó könnycseppjeimet - Átmentem Willhez, ne keress! - azzal becsaptam magam mögött az ajtót, és leakasztottam a fogasról egy dzsekit.
 Az utcán áramló hideg, csípte az arcomat, és még a vékony kabátka ellenére is reszkettem. Gyorsan kapkodtam lábaimat, éreztem ahogy a friss hó minden egyes léptem alatt  besüpped. Oldalra fordítva a fejem, láttam egy csapat alsós lurkót, akik hóembereket és hóangyalokat készítettek. Önfeledten viháncoltak és az arcukat díszítő mosolyuk felért egészen a fülükig, amikor belenyomták egymást a hóba. Eszembe jutottak a közös telek, amikor hógolyó-csatáztunk a többiekkel, és mindig Jane volt a szerencsétlen áldozat, aki minden egyes nap a sírás peremén egyensúlyozva sétált haza. Olyankor sajnálkozva kísértem el az otthonaként szolgáló épülethez, és egymásba karolva gyalogoltunk el a házukig, majd forrócsokit ittunk, ami már előre ki volt készítve a konyhapultra.
  Lassan elértem Will anyukájának halványkék házikójáig, ahova már reflexszerűen benyitottam, csengetés nélkül. Körülbelül fél éve próbál rávenni, hogy érezem náluk otthon magam, és az utóbbi egy hétben, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy örömet okozzak neki. A beltér ezúttal is ugyanolyan szép és otthonos volt, mint mindig. Egyetlen egy porszem sem éktelenkedett a bútorokon, nem mintha a szemükre vetettem volna valaha is az ilyesmit. A bejáraton belépve, egyből egy keskeny, rövidke folyosón találtam magam. Levettem magamról a dzsekimet és a csizmámat, majd a lépcső felé igyekezve rohantam fel Willhez. Tudtam, hogy itthon kell lennie, ahogy azt is, hogy az anyukája minden bizonnyal még dolgozik.
  Mindig is irigyeltem őket, amiért annyira jól kijöttek egymással, és mivel Hazza mamija is egy angyal volt, úgy éreztem csak engem büntetett az élet azzal, hogy sosem jöttem ki anyuval teljes egészében. Amíg apa élt, addig fel sem tűnt mennyire különbözünk belsőleg. Legalább annyira, mint amennyire hasonlított a kinézetünk.
- Will! Itthon vagy? - hangom kissé rekedten hatott, és reménykedtem abban, hogy nem fáztam meg azok után, hogy ma már oly sokadjára egy szál semmiben jártam az utcákat.
  A szobájából halk beszélgetés zaja szűrődött ki, és akaratom ellenére is elkaptam pár kósza mondatot.
- Én csesződjek meg, amikor te vagy a hunyó? Én csak segítek neki túllépni... - egy ideig csendben maradt, de éreztem rajta a nyugtalanság és az ellenszenv keverékét. Olyan volt, mintha élvezné, hogy a másik fél "szemébe" mondhatja a sértettségeit - Gondolj, amit akarsz! - szinte köpte a szavakat, és nagy nehezemre esett csendben tűrni és tétlenül várni a fejleményeket. Nem gondoltam volna, hogy Willnek vannak ellenségei - Ne röhögtess. Ha tényleg annyira fontos vagy neki, miért nem írt soha? - újabb szünet. A vonal másik oldalán elhelyezkedő ember bizonyára élesen visszavágott neki, mivel gunyoros horkantás hallatszott bentről - Gyerekes vagy. Megszerzem, még ma! - egy puffanás, mintha leesett volna valami a szekrény egyik polcáról, vagy eldobott volna valamit, ami a falnak csapódva ezer apró darabra hullott.
   Nekem se kellett több, rárontottam és idegesen viharoztam be a szobájába.
- Mi folyik itt? - kértem számon, csöppet sem kedvesen, és abban a pillanatban már egy szemernyi esélyt sem láttam, az újabb vitánk elkerülésére. Pedig épp a veszekedés elől menekültem hozzá.
- Csak egy barátommal beszéltem - tettette a szentet, engem teljesen hülyének nézve. Olyan átlátszó volt, mint egy ablaküveg, amin átszűrődik a reggeli napfény első sugara. Utáltam ilyenkor, és legszívesebben felpofoztam volna, amiért a szemembe mert hazudni.
- Egy baráttal nem így beszél az ember - oktattam ki felsőbbrendűen és a széthullott telefonjának maradványaira mutattam - Tudod mit? Nem érdekel, nem is akarom tudni. Készítek egy kis kaját, mert éhen halok - azzal már majdnem faképnél is hagytam, de ő az utolsó utáni pillanatban a karom után kapott.
- Igazából csak egy kis pöcs volt. Régen nagyon sokat jelentett számomra, szinte a testvérem volt, viszont mára már... Nem tudom mit is érzek igazából vele kapcsolatban. Olyan zavaros az egész - húzta el a száját, és láttam rajta, hogy nehezére esik erről mesélni. Őszintén megmondva fogalmam sem volt kiről beszélt, de mindenképpen segíteni akartam neki. Könnyíteni a lelkét marcangoló fájdalom elviselésén. Szorosan magamhoz öleltem, és simogatni kezdtem a hátát. Érezhetően csökkent a benne lévő feszültség és már én sem akartam kiabálni - Kölcsön adnád a mobilod? Csak írok egy SMS-t anyunak, hogy ne aggódjon, ha nem ér el.
- Persze, addig keresek valamit odalent - adtam egy puszit az arcára, és lesétáltam a földszinten található konyhába. Az asztal közepén ott díszelgett egy gyümölcsöskosár, így habozás nélkül nyúltam egy pirosan fénylő alma felé. Belemélyesztettem a fogaimat és egy jókora darabot kiharaptam belőle. A leve lefolyt a szám szélén, amit azonnal letöröltem és még pár hasonló mozdulat után kidobtam a csutkát a kukába.
  Mivel ennyi még nem volt elég, folytonosan megszólaló gyomrom kielégítéséhez, megettem két banánt és egy narancsot, csak utána mentem vissza barátom hálójába.
- Cara telefonja, ki az? Hahó, HAHÓ! - hallottam Will kiabálását, ami a szobájából jött, így gyorsabbra vettem a tempómat, megszaporázva lépteim. Azt hittem használhatatlan a telefonja, szóval kíváncsian tártam ki, az eddig résnyire nyitva lévő ajtót.
- Te meg kivel beszélsz? - kérdeztem kikerekedett szemekkel, amikor megláttam a telefonom, amit a kezeiben szorongatott.
- Rejtett számról hívtak, én meg felvettem. Nem szólt bele senki, gondolom pár törpe szórakozott. Emlékszel, hogy mi is eljátszottuk a szomszéd nénivel?! - mindig is utáltam, ha valaki felvette a mobilom vagy hozzányúl bármelyik másik cuccomhoz, ráadásul engedély nélkül, azonban nem volt kedvem ismét veszekedni. Ajkam sarkában megjelent egy félmosoly, de azonnal el is tűnt, hiszen nem Will volt az egyetlen, akivel telefon betyárkodtam.
- Bizonyára - suttogtam és megálltam vele szemben, hisz időközben felállt az ágyáról és szemeivel az arcomat, és az azon lévő vonásaimat pásztázta. Évtizedeknek éreztem, míg egymást bámultuk, de aztán közelebb jött egy bizonytalan lépésnyit. Idegesnek tűnt, kezein lévő ujjperceit tördelte, ahogy résnyire elnyíltak ajkai.
- Szeretném... - megakadt mondanivalója közepén. Nyelt egyet és vett egy hatalmas, kínkeserves lélegzetet. Olyan volt, mint aki szellemet látott. Már épp meg akartam tőle kérdezni, hogy jól van-e, amikor megszólalt - Szeretném, ha a barátnőm lennél.
- De hiszen mi folyton vitatkozunk egymással. Néhanapján még csak a 'barátok' státusz sem illik a kapcsolatunkra  - önkéntelen ejtettem ki a szavakat, nem is figyelve arra, mit is mondok igazán. Hogy mennyire megbántom őt mindezzel. Viszont ami igaz, az igaz. Mindig is sokat veszekedtünk, azóta, hogy Harry elment pedig csak még többet. Volt, hogy tiszta szívemből gyűlöltem, ám másnapra mindig kibékültünk, végül kezdődött az egész elölről. Tekintetét csalódottan szegezte a padlónak, de aztán ismét közeledni kezdett. Ahogy egyet felém lépett, én úgy tettem egy bizonytalan mozdulatot hátrafelé.
- Viszont máskor sokkal többek vagyunk, puszta barátoknál. Ne is tagadd! - durván nyomott a falnak, ami elzárta előlem a menekülés lehetőségét. Nedves ajkai forrón nyomta enyéimhez, és mohón falni kezdte őket. Nyelve oly kétségbeesetten könyörgött a bejutásért, miközben összekulcsolta kezeinket, ezzel is magához láncolva.
  Nem tudtam, mennyi volt igaz, iménti szavaiból, de azt be kellett vallanom, hogy fontos volt számomra. Szerettem. Nem volt olyan nélkülözhetetlen, mint a levegő vagy Harry, viszont határozottan fontos volt. Azonban a szívem azt suttogta, hogy tűnjek el a közeléből, hogy ez nem szerelem, csupán illúziója a mindenkit magával ragadó érzésnek. Tudatni akarta velem, hogy számomra nem is létezik eme boldogság, legalábbis senkiért nem lenne képes oly odaadóan és hevesen dobogni, mint érte.
  Elfojtottam magamban a feltörő érzelemhullámokat és kényszerítettem ajkaim arra, hogy visszacsókoljak. Gyáván engedtem a pillanatnyi boldogságnak, nem gondolva a következményekre, senkire és semmire. Ezzel a tettemmel pedig kicsúszott a kezemből az utolsó cérnaszál, a mentőkötél, ami összekötötte a lelkemet, édes emlékeim elhomályosult képével. Egyszeriben megszűntek a göndör fürtök, helyüket egyenes tincsek vették át. A smaragdzöld, lelkekig hatoló íriszeit pedig elhalványította egy sötétbarna és egyben jéghideg tekintet.
  Will csókja egyszerre volt édes és keserű, aminek nem értettem okát. Mégis, mintha megmérgezett volna minden egyes érintése, ahogy kezei felfedezőútra indultak testem minden szabad négyzetcentiméterén. Puha ujjaitól megborzongtam és kellemes libabőr lepte el karjaimat.
- Oké - elvált tőlem, pont annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Megcsillant a szemeiben a remény szikrája, én pedig beleharapva az ajkaimba, átadtam neki egész lényem - Leszek a barátnőd - szívem szúrni kezdet, így tudtam, tettemmel megadtam magamnak a kegyelemdöfést. A kés hideg és fémes markolata felhasította bőrömet, és az addig oly indulatosan ellenkező szívem felmondta a szolgálat, helyébe pedig egy nyugodt és beletörődő lépett, lomhán dobogva tovább, mintha nem az imént halt volna meg a lelkem egy része.