4. fejezet: Mit akarsz a lányomtól?

Szeretett Olvasóink!

Ismételten itt van a következő fejezet, amit még mindig magányos magamban töltök fel, azonban már a következőt szerecsendio fogja! :) Visszakalandozva ide, minden hálánk Nektek szól, s Értetek érdemes írni, de igazán, hiszen elképesztő mennyire is biztattok minket! <3 Köszönjük az összes megjegyzést, pipálás és a 17 feliratkozót, ami nekem még nagyobb örömet okoz, hiszen ez az egyik szerencseszámom. :)

Nos, ameddig Cara egy új élet felé határozza el magát Harry nem képes szabadulni a múlttól, ami ebben a részben is nagyon megmutatkozik. Nem érzem olyan erős fejezetnek, mint a 10. – et, amit nem régen készítettem el és, ami egyben a kedvencemmé is vált, de remélem, ennek ellenére elmondjátok akár a negatív akár a pozitív véleményeteket. Még egyszer köszönünk minden, abból az okból is, hogy én tényleg azt hittem, hogy senkinek sem nyeri el a tetszését a stílusom, de borzasztóan örülök annak, hogy Ti mellettünk álltok!

Milliószor puszil és szorosan ölel Titeket: kriszty96 <3

...............................................

Mit akarsz a lányomtól?

 „A Sors hatalmas szakadékok elé állít minket. Életünk nem pusztán csak kihívásokról szól, hiszen a mögött oly érzések lakoznak, mik képesek porrá égetni bensőnket. Ugyanakkor ott vannak a tévedések, amik csak még inkább képesek bennünket felemészteni!”

Harry Styles

2010. december 12, London

  - Ez isteni – mosolygott Cher a kezében tartott süteményre, s miközben ő oly hatalmas odaadással mesélt az édesanyja által féltve őrizgetett édességreceptről, én megint elmerültem a gondolataimban teljesen kizárva versenyző társamat figyelmem központjából. Ismételten csak lelkem Holmes Chapel – ben járt, s éreztem a bizonyos honvágyat, melyről már oly sokat hallottam. Szívem visszavágyott szeretett otthonomba, a családomhoz, a barátaimhoz és Hozzá. Az én Csillagomhoz. Csak bámultam a kezemben tartott pezsgőspohár tartalmát, miközben a tömeg egyik fele táncával élvezte az estét, s a következő csoport Cher édesapjának szavaira koncentrált, aki ma este ezt a fogadást tartotta. Nem éppen világméretű kedvvel fogadtam el a meghívást, de mivel a leányzó apjának hatalmas befolyása van, nem utasíthattam vissza, s Cher – t sem akartam kellemetlen helyzet elé állítani. Sokan meg vannak győződve arról, hogy mi ketten, eme szoros kapcsolat mögött puha szálakat szövögetünk, de csak a reklám kedvéért van minden, mivel drága jó mentorunk Simon Cowell ezt tartja a legjobb figyelemfelkeltésnek. S hogy miért van rá szükségünk? Azt jómagam sem tudom! A formációnk már, így is rengeteg sikert zsebelhetett be ennek ellenére fontos a hírverés, ami cseppet sincsen ínyemre ebben a formában. Nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy Cher és köztem van valami, hiszen rossz helyen puhatolóznak a szerelmi szálaimmal kapcsolatban. Én csak egyetlen lényt szeretek ezen a földön, aki sosem lehet az enyém. A lehetőség porrá tört, akár a szívem a padlóra szóródott és már semmifajta gyógyír sincsen betegségemre. Hiszen mi más lenne ez, ha nem egy kártevő vírus, ami fonataival behálózta testem egész belsejét, s keserű lökéshullámokat lök dobogó szervem felé? Egy kártevő, mely belülről falt fel, s egyre inkább igyekezik a felszín felé utat törni magának. Gyomrom összeszorult a fejemben hirtelen felvillant arc emlékére, s éreztem, ahogyan az erőm elhagy. Sokként éltem meg a Tőle való elválást, s az még inkább dühített, hogy nem jött el azon a napon búcsút venni tőlem, mikor végleg magam mögött hagytam Holmes Chapel – t. De jó is volt ez így, mert, ha ott lett volna kétségkívül maradásra késztet, amit előbb – utóbb be is váltottam volna. Egy tapodtat sem léptem volna tovább szülőföldemről, ami ismét felemésztett volna. Maga alá temette volna testemet a lavina, mely a hegyoldal csatlakozásán keresztül évek óta felém száguldozott. Ám, bár most is úgy érzem, mintha a fehér hótakaró be akarna borítani, s elérni, hogy fejem búbja se látszódjon ki alóla. Az élet kegyetlen játékot űz velem és nem ad nekem lehetőséget arra, hogy újra kezdjem, egy másik szakaszba léphessek a régi emlékeim nélkül. Nélküle. Képmutató gondolataim hatására szégyenkezve meredtem italomra, miközben kezeim megremegtek, s a föld alá szerettem volna elbujdokolni. A legocsmányabb teremtmény vagyok a világon, hiszen képes voltam a szeretett lénynek hatalmas mértékű fájdalmat okozni, mégis közben saját magamat sajnáltatom. Megígértem Neki… szavamat adtam, hogy sosem hagyom el, de e helyett most itt állok egy puccos kastély báltermében és a „pezsgőmet” iszogatom, miközben Ő ki tudja, mit tesz, s gondol rólam. Nyilvánvalóan gyűlöl, amiért képes voltam ily könnyedén elengedni kezeit szorításomból és búcsú nélkül hagytam hátra. Egy szörnyeteg vagyok, aki nem érdemli meg, hogy örömmel gondoljanak rá az emberek. Már ha képesek még szeretettel a szívükben őrizni személyemet, s a hozzám tartozó eszmefuttatásokat. S itt nem is a családomra gondolok, hiszen ők akkor is szeretnek, ha hibát vétek. Sokkal inkább a barátaimat megemlítő gondolat ez, melyből egy személy már inkább ellenségem, mit testvérem. Hogyan volt képes Will ezt tenni? Fogadok most biztosan Cara körül legyeskedik, és azon van, hogy elcsábítsa. Orvul elragadja Tőle emlékeimet, mikkel teljes mértékben eltörlődik arcom agyának dobozából.

  - Harry – távolból jövő hang ejtette ki puhán, kedvesen, ám bár csöppnyi aggódással a nevemet. Azonban reagálás helyett a pohárban rejtőző alkoholmentes üdítőm áramlását bámultam, mely kezem rezgése miatt csak úgy, mint a tenger hullámai csapkodtak. – Harry – másodszorra a hang már nem rejtegette féltését, s tudtam itt az ideje jelenbe való visszatérésemnek. Lassan emeltem fel fejemet, mely a mozdulat befejeztével szememnek rálátást adott egy aggódó, vegyes érzelmekkel keringő tekintetre. – Te nem is figyelsz rám!  - állapította meg Cher nyugodtsággal a nyilvánvalót. Hangja kíváncsiságot keltett bennem, mert azon gondolat vert gyökeret elmémben, hogy újdonsült barátnőm talán sejt valamit a múltammal kapcsolatban. Többet, is mint azt én szeretném.

  - Bocsáss meg Cher, én csak… - akár tehetetlen rongybaba majd összerogytak lábaim alattam, s ez által nem tehettem egyebet, mint, hogy levetettem testemet a hátunk mögött ágaskodó bárpult egyik magasított székére. -… ah… - kínomban eleresztett hangom megrémítette a lányt, aki mellém lépett és kitartásra ösztönözve markolt bele jobb vállamba. Jól esett, hogy mellettem áll, bár azt ő sem sejtheti – ahogyan zenésztársaimon kívül senki más sem – mi is zajlik le most bennem. Mérhetetlenül elvesztem a gödör fenekén, ahonnan eddig még egy árva lélek sem tudott a kezemnél fogva kirántani. Mindenki, aki eddig próbálkozásokat kezdeményezett odaveszett tervének gyümölcse, hiszen rajtam már senki sem segíthet Rajta kívül. Ha csak egy percre is, de láthatnám, talán egy időre feltöltődnék. Ő lenne motorom benzinkútja, aki az energiát adja nekem az életben maradáshoz. De félek, ha visszatérnék, akkor fenn állna annak az esélye, hogy szívem csak még apróbb darabokra törne és már biztosan nem tudnám megfékezni a Will felé tornyosuló indulataimat. Nem lennék még egyszer képes visszafogni magamat, s csak oly egyszerűen elsétálni, mint a legutóbbi alkalomnál.

  - Megint Cara – ra gondolsz, igaz? – fejem reflexszerűen irányult estélyi ruhába bujtatott barátnőm felé, aki várakozóan futatta végig rajtam tekintetét. Szemeim elkerekedtek, habozásom-felém telepedett, s nem tudtam miképpen reagáljak, válaszoljak a nekem feltett kérdésre.

  - Te erről meg honnan tudsz? – tekintetem a földre siklott, mivel képtelen volt Cher sajnáló szemébe belebotlani. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hiszen elég, ha jómagam érzek szánalmat saját magam iránt. Szánalmas egy roncs vagyok, aki szerencsétlen a párkapcsolatokhoz, de annál is inkább az élet nehézségeivel nem képes szembe szállni. A nyúlnál is gyávább teremtményt nálam még nem hordott a föld kérgén, s úgy érzem, néha már teher vagyok ennek a világnak. Túl sok rajtam a felesleg negatív érzelmi szempontból, amik miatt csak rontom a levegőt a körülöttem élő kedvével együtt.

  - Louis mesélte el – habozó hangsúlya, s fogai melyek ajka szélét rágták egyértelműen arra utaltak, hogy fél a reakciómtól, ami nem kevesebb, mint pár pillanaton belül meg is nyilvánult.

  - Le kellene vágni a nyelvét! – jelentettem ki a fogaim között kiszűrve bántó mondatomat. A düh, oly mértékben zúdult rám, mint kevés érzelem. Ehhez fogható érzések még sosem lakoztak lelkem tükrében, s most talán, ha barátom előttem állt volna indulatok milliói villámhoz hasonlóan csapnak le önfejű kobakjára és lepcses szájára. Sok szempontból Tomlinson hasonlít a női nemű egyedek csoportjához, mert oly szinten képes titkos információkat kiengedni ajkain, mit talán még az ellenkező nem sem enged meg magának. Idegesen csaptam oda a pohár alját a pulthoz, majd visszavéve az ezt a mozdulatomat megelőző pózomat találtam ismételten a legkényelmesebbnek, míg kezem idegesen vándorolt göndör fürtjeim mezején.

  - Hé, ne beszélj így róla! – vette védelmébe Cher felemelt hangsúllyal, s bár ennek a beszélési módnak bántania kellett volna pontosan tudtam, hogy igaz van. Megint én vagyok a fekete bárány, aki másokon akarja kiélni a letörtségét, s a fejükre küldi a saját magának köszönhető helyzete árnyékait. – Ő csak a barátod és jót akar neked!

  - Igen igazad van – arcom egy pillanatra felpuffadt annak hatására, hogy intenzíven engedtem útjára a feszültség magjával rendelkező bent tartott levegőt. Szemeimen végigbarangoltak kezeim masszírozó mozdulattal, míg a végső otthonuk lüktető halántékom lett. Már nem csak egyszerűen idegesség, hanem e mellett még ezzel párosuló féltékenység is jelentkezett érzőrendszeremben, amit egyszerűen nem bírtam csitítani. Hiszen ez nem holmi fejfájás, melyet egy apró pirula fájdalomcsillapítóval megszüntethetünk. Ez annál sokkal több és fájóbb.

  - Harry – szólított meg együtt érzően Cher, majd elém lépett és kezei közé fogta arcomat, mely felemelkedett, így megkezdődött közöttünk a már jó néhány perce megszakított szemkontaktus. – Nem mondom azt, hogy minden rendben lesz, mert tudom ez a te szempontodból nevetséges. De… - angyalian mosolyogva tekintett rám, s én átkoztam magamat, amiért nem vagyok képes belé szeretni. Minden sokkal könnyebb volna, ha elkötelezném magamat egy olyan lánynak, aki közel áll hozzám, ám nem tudok egyéb módon rá nézni, mint ahogyan barát tekint a barátjára. -… hidd el idővel minden meg fog oldódni. Annyi lehetőséged van az életben, mint kevés embernek. Tehetséges vagy és ez a segítségedre lesz. Hidd el, idővel miden megoldódik, helyre fog zökkenni az életed, csak ne add fel!

  - Köszönöm – hevesen rántottam karjaim fogságába, melyet ő csak egy csilingelő kacajjal jutalmazott.

  - Harry, engedj el – könyörgött jó néhány perccel később, mivel még mindig nem voltam hajlandó elereszteni fojtogató hatású szorításomból. Ám még továbbra is ott virított arcán a vigyor, mely engem is mosolygásra késztetett egy pillanatra. Sosem gondoltam volna, hogy egy tehetségkutató műsor ilyen szintű ajándékkal jutalmaz meg. Kaptam rengeteg barátot és nem mellesleg hatalmas lehetőségek kapui tárultak fel előttem, melyek képesek a csillagokig repíteni. Oda ahol Ő is lakozik, s bár én is hozzá hasonló égitestté nőttem ki magamat, sosem érhetem el az Ő közelségét, mivel fényévek messzeségére ragyogja be a világűrt.

  - Harry, egy pillanat és visszajövök. Anya beszélni akar velem – bólintottam, majd fejemmel követtem az irányt, melybe Cher tartott, így sikerült elcsípnem a rá várakozó anyját, aki rám pillantott egy darabig és nem kerülte el figyelmemet az eddig tekintetében fel nem fedezett ridegség. Cher mamája eddig mindig úgy kezelt, mint a tulajdon fiát, s most először éreztem úgy, hogy negatív érzéseket generált irántam. Zavartan kaptam el fejemet a két nő irányából, akik látványos vitatkozásba kezdtek, s tudtam talán én vagyok a beszélgetés fő tárgya.

  - Fiam – mély, öblös hang csapta meg fülemet, s így tekintetem elszakadt az addig kémlelt padlótól. Cher édesapja felém tornyosult, s arcának ábrázata egyáltalán nem kecsegtetett semmi jóval. Éreztem, hogy valami itt nem stimmel, s, hogy közeleg a botrány pillanata. – Beszélhetnénk? – habozva bólintottam rá, mert éreztem a levegőben támadt feszültséget, mely szikrákkal pattogott körülöttünk. Várakozóan pillantottam tengerkék szemeibe, mert még percekkel később is feszülten tekintett rám, mely érzés eddig csak rajtam uralkodott el, s nem mellesleg a síri csend is fojtogató volt. – Négyszemközt – oly szintű hanglejtéssel hozta tudtomra elgondolását, hogy egy pillanatra meghűlt bennem a levegő, s megszólalni is képtelen voltam. Újabb fejmozzanattal tudtam csak csupán fejet hajtani kívánsága előtt, míg ő intett, hogy kövessem. Méterek voltak már közöttünk, de lábaim nem mutattak hajlandóságot a megmozdulásra. Szemem követte idősödő alakját, mely dolgozószobájának ajtaja előtt tűnt el pupillám látótávolságából, ahová csak nagy küzdelmek árán voltam elég bátor ahhoz, hogy kövessem. Félve szeltem át a hatalmas termet, melynek padlója kopogott cipőm talpa alatt, majd az ajtó előtt megállapodva kifújtam a tüdőmet mázsássá tévő levegőt.

  - Miről szeretne velem beszélni? – hangom hallatán kissé összerezzent, míg szemei elterelődtek az ablak túloldalán megcsodálható panoráma minden egyes tónusáról, s teljes figyelmét nekem szentelte. Nyelvével beáztatta repedősre kiázott ajkait, miközben ujjai idegesen vándoroltak őszülő tincsei között.

  - Nos, én… - keze zsebében kutatott egy darabig, majd hosszas keresgélés után előhúzta a parányi elfedett vászon rejtekéből textil zsebkendőjét, melynek segítségével felitatta a homlokán gyöngyöződő verejtékcseppeket. Szívem egyre vadabbul kalapált mellkasomban, miközben vártam félrevonulásunk tárgyának publikálását, de az csak ugyan nem lépett színre pár perc elteltével sem, mely még inkább növekvő foltok felbukkanását eredmény agyam peremén. Oly foltokat, melyek mind ahányan voltak képzelőerőmnek újabb szálakat fonogattak, s ezernyi lehetőséggel rukkoltak elő. Két kezemben nem tudtam megszámlálni az akkor az eszembe jutó lehetőségeket, melyek a főtéma kapcsán vertek horgonyt fantáziám világában. – Nos, nem húzom tovább az időt! – törte meg a kínos csendet némi feszengéssel, ugyanakkor már látszott rajta az összeszedettség nyoma is. – A lényegre térek! Mit akarsz a lányomtól?

  - Ezzel pontosan mire akar kilyukadni?  - összevontam szemöldökeimet, s karjaim mellkasom előtt kereszteződtek, míg testem várakozást sugallt.

  - Úgy ahogyan kérdeztem – hanghordozása zord, rideg és kimért volt, melynek hatására pár lépést hátráltam, s halvány elképzelésem sem volt a felé miféle tévelygésben él az öreg. Csak nem azt akarja mondani…? – Szándékodban áll egyszer majd feleségül venni? – állam majd a padlót súrolta, s nem akartam hinni annak az információknak, melyek a fülembe szöktek. 16. Igaz ez magában pusztán csak egy szimpla szám, de ugyanakkor az én elmémben most egy életkor jeligéjeként szerepelt. Mindössze még csak ennyi életnyi tapasztalattal rendelkezem és nincsen szándékomban, ily korban házasságra gondolni. Valamint Cher csak a barátom, mivel a szerelem hivatalos nyelvén szólva mást szeretek.

  - Uram, ugye ezt nem gondolja komolyan? – kérdeztem elkerekedett szemekkel, míg hangom hisztérikus szintre lépett a skálán.

  - Miért? Azt hiszed, csak egyszerűen játszhatsz az érzéseivel, míg nem egyszer csak kidobod? – ordibálása töltötte be a hatalmas teret, melynek hatására egy pillanatra összerezzentem, de összeszedtem magamat annak érdekében, hogy elmondhassam neki a valóságot és kimenthessem a tévedés gonosz árnyvilágából.

  - Ön félre érti a helyzetet – pillantottam mélyen ülő szemében, melyben a kétkedés fájának gyökere uralkodott, s tudtam nagyon igyekeznem kell azért, hogy higgyen a szavaimban. – Cher és én csak barátok vagyunk…

  - Csak játszol vele! – vágott a szavamba indulatosa, míg szemei villámokat szórtak, s tudtam ez az egész veszett ügy csupán, melyben sosem leszek képes megingatni véleményét.

  - Sosem játszanék senkivel sem. Csak baráti kapcsolat van közöttünk – hangom pár oktávval emelkedett, míg kezeim látványosan ökölbe szorultak, melyen mozdulatomban elraktározódott a sok hónapja már felgyülemlett indulat.

  - Minden szavad hazugság – lekezelő hangrezgéseit már nem bírtam tovább hallgatni ezért öles léptekkel hagytam faképnél, amit ő nem hagyott annyiban. – Ezzel még nem számoltunk – nyomomban haladva lépkedett a lépcsőfokok sokaságán, s kiáltozása minden tekintetet ránk irányított. Az utolsó lépcsőfok elhagyásával az ajtót vettem irányba, melynek küszöbén átlépve el akartam tűnni az éjszakában, de a terem közepén Cher elébem lépett, s feltartóztatni kívánkozott.

  - Harry, Harry, hová sietsz? Mi történt? – egy pillanatra megérintette mellkasomat, azonban idegesen ráztam le testemről kezét és utat törve a tömegen keresztül elhagytam a hatalmas épületet. Fogtam egy taxit, s idegesen tördeltem ujjaimat, melynek hatására a csontok megroppantak. Sosem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz valaha is ilyesmit feltételezni rólam és bántott a tudat, hogy ez mégiscsak megtörtént. Megint elveszítettem valakit. Úgy érezem, az élet azzal büntet gyávaságom miatt, hogy az összes engem körülvevő szerettemet elragadja mellőlem. Elveszi tőlem a boldogság lehetőségét és sunyi módon hátba támad egy árnyék, ami kiszippantja az életemből a fényt, mely a legtöbb ember felett tornyosuló felleget beragyogni hivatott. De ez számomra már teljes mértékben kihunyni látszik, ami igen elkeserítő.

  - Tartsa meg az aprót – nyomtam a taxisofőr kezébe a számára szánt összeget, s mielőtt még elhajtott volna az autóval én már az épület lépcsőházában tartózkodtam. Becsaptam magam mögött az ajtót, de mielőtt még használatba vehettem volna, a lift szolgálatait szemem elréved a postaládára ragasztott cetli látványára, melyen Louis kézírása éktelenkedett: "Leveled jött, Harry cimbi!" Zsebemből idegesen rántottam elő a kulcscsomót és a karikára felfűzött kulcsok között keresgéltem a postaládához tartozót. A zárba illesztettem a fémdarabot, majd feltárva a postaládát nem egy levelet pillantottam meg, helyette egy képeslap feküdt a vasdobozban fejjel lefelé. Mindössze csak pár üdvözlő és kitartásra késztető sor ácsingózott a fehér felületen, melyeket Anyu vésett oda. Mosolyogva olvastam a pár sorocskát, majd ujjaim segítségével megfordítottam a kartondarabot. Könnyek gyülekeztek szemembe, amik először apránként, majd egyre nagyobb sodrású vízhullámként lökődtek ki pupilláim otthonából. Térdre rogyva hangos zokogásba kezdtem, majd bekuporodtam a postaládák alatti szabad felületre, s egyre csak a képet tanulmányoztam. Szemem ürege sajgott, tüdőm szaggatottan juttatta be életforrását, míg én leginkább ott helyben meghaltam volna. A képpel kapcsolatos emlékeket, s a hangomba beleadott minden érzést egyetlen röpke tulajdonnévvel fejeztem ki, akivel, eme pillanat fotózásánál jelen voltam: - Cara – hangos zokogásom töltötte be a folyosót, s tudtam ez még csak a kezdetek kezdete a felé irányuló hiányom kapcsán.