3. fejezet: A szakadék peremén

Sziasztok :)

Ismételten szeretnék mindent megköszönni, azt, hogy írtok, pipáltok és biztattok minket. Nagyon jól esik, hisz még csak az elején tartunk és bár ugrottunk pár hónapot a részben, még nem tartunk a jelennél. Úgy gondoltuk, először meg kell ismernetek a részleteket, különben nem lenne világos a történet. 

Szóval, ebben a részben Cara elkezdi a tovább lépés folyamatát, és elindul egy Harry nélküli élet felé.

Remélem mindenkinek tetszeni fog a rész és ígérem mindenkinek válaszolni fogok a véleményére, legyen az pozitív vagy negatív, csak jelenleg Olaszországban tartózkodom és kriszty96 teszi fel a részt helyettem. Ha kérdésetek van, ő is örömmel válaszol nektek.

Millio puszi Xx, szerecsendio

A szakadék peremén

Ő elment, én pedig teljesen a padlóra kerültem. Egyre csak a feladás járt a fejemben, egy hang azt suttogta, hogy 'Ugorj!', én pedig kis híján meg is tettem. 

Már fél lábbal elrugaszkodtam a talajtól, egy lépés kellett volna, és elnyel a sötétség, de jött egy kar, ami visszarángatott a valóságba, visszahozott az életbe. Sosem lehetek elég hálás neki, hogy mellettem állt, amikor mindenki magamra hagyott.

Cara Bynes

2010. december 12. ,Holmes Chapel

A telefonom ismét rezegni kezdett, monoton, búgó hangja betöltötte a szobám, amúgy csendes légterét, a héten sokadszorra. Eleinte még felvettem a kis készüléket, azonban az idő múlásával belefáradtam abba, hogy a barátaim aggodalommal teli szövegelését hallgassam arról, mennyire abszurd amit művelek. Tudom, hogy Harry nem halt meg, nem is kéne úgy viselkednem, mint aki gyászol, hisz könnyűszerrel meglátogathattam volna bármelyik élő adás során. Csak a saját önfejűségemet okolhatom, amiért még csak írni sem írtam neki, egyetlen sort sem, de ez már úgyis mindegy. Manapság erről szól az életem. Ha anya kérdez valamit azt válaszolom, hogy mindegy. Ha a srácok elhívnak bandázni, ismét kinyögök egy mindegyet, mint aki nem is él igazán. Talán nem is élek, hisz olyan lettem, akár egy szellem, csupán az árnyéka, a régi, mosolygós önmagamnak.

  Több hónap is eltelt már, azóta a késő nyári este óta, amikor utoljára láttam, és ez idő alatt minden megváltozott. Most nem csak arra gondolok, hogy a fák lehullajtották gyönyörű, elsárgult leveleiket, és az ágaikra hó hullott, vagy arra, hogy a madarak tova szálltak és a sivár Holmes Chapel helyett valami egzotikus és forró éghajlatú országba költöztek. Nem. Sokkal inkább magára az életre. A bandába bekerült egy új tag, és mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, mintha az a fiú pótolhatná Hazzát, mintha bárki is pótolhatná őt. Arcomon lefolyt egy meleg könnycsepp, egészen a számig, így megérezhettem enyhén sós ízét. Hitetlenkedve emeletem fel remegő kezeimet, hogy letöröljem az arcomat elcsúnyító folyadékot, amiből azt hittem egy életre kifogytam az elmúlt hónapok során. Úgy látszik, tévedtem.

  Tekintetem levándorolt a csuklómra, ahol ott díszelgett a tőle kapott ajándékom, amit azóta se vettem le, még egy pillanatra sem a kezemről, mivel ő tette rá és bár hülyeség, de már maga a tény is sokat jelent számomra, hogy akkor este gondolt rám, még akkor is, ha azóta csak a Tv képernyőjén keresztül hallhatom rekedtes hangját, és láthatom jellegzetes vonásait. Ahányszor a bandájával, az új bandájával és barátaival van, mosolyog. Nevet, méghozzá megjátszás nélkül, önfeledten, miközben én szinte összeroskadok a fájdalomtól. Az élet annyira igazságtalan, és mégis, képtelen lennék véget vetni a sajátomnak.

  Próbáltam. Egyik délután, iskola után bezárkóztam a fürdőszobába és a kezeim közt szorongattam egy éles pengét, amit az egyik szekrény mélyén találtam a garázsban, mégsem voltam képes kárt tenni magamban. Gyáván megfutamodtam, mert bennem is, mint minden normális emberben ott lappangott a túlélési ösztön, az élet utáni furcsa, legyőzhetetlen vágy, ami végül legyűrt és ijedten ejtettem ki a gyilkos fegyvert kezeim közül. Szokásomhoz híven, kissé megvágtam a mutatóujjam, így a szőnyeg, amúgy fehér felületén ott virított egy élénkvörös folt, ami a penge széléről került rá. Elborzadtam a látványtól és gyorsan rendet tettem, mielőtt bárki rájött volna gyerekes tervemre, miszerint feladom.

  Kicsit megráztam a fejem, hogy eltűnjenek a fejemből a rémképek és hanyatt dőltem az ágyamon. Lassan az oldalamra fordultam és felhúztam a lábaimat, hogy át tudjam kulcsolni a térdeimet. Felvettem egy amolyan magzati pózt és ringatni kezdtem magam, miközben lehunytam a szemeimet. Reménykedtem benne, hogy bármelyik pillanatban felkelhetek, hogy igazából még mindig a buli napja van, csak én elaludtam a kanapén, miközben göndör fürtös barátomra vártam, ám a várva várt ébredés elmaradt. Még mindig a szobámban voltam, kócos hajjal és pizsomában, hiszen a hirtelen jött havazás miatt szünetet rendeltek el a sulinkban és szerte az országban.

- Kicsim, vendéged jött - hallottam meg anyám, reménnyel teli hangját, ami csak annyit jelentett, hogy Will, esetleg Jane kopogtathatott pár perce a bejáratunkon, ő pedig beengedte egyiküket.

- Nem érdekel, mondd neki, hogy menjen el! - kiabáltam torkom szakadtából, már amennyire a sírás okozta gombóc engedte. Morcosan fordultam meg ismét a kényelmetlenné vált ágyamban és átöleltem a takarómat. Kezeimmel olyan szorosan fogtam a durva anyagot, hogy teljesen elfehéredtek az ujjbegyeim. Szemeimet ehhez hasonlóan csuktam össze, kipréselve belőle az utolsó könnycseppeket is, majd dudorászni kezdtem, hogy elnyomjam a kopogás okozta, hirtelen jött hangzavart - Tűnj el!

- Nem illik így bánni egy jó baráttal - csengett egy ismerős hang, végül halk lépkedések összetéveszthetetlen zaja érkezett az ajtóm felől, amik elhallgattak az ágyam szélénél. Az említett bútordarab kissé besüppedt Will testsúlya alatt, éreztem, ahogy a lepedő is összegyűrődött alattunk.

- Mindegy - suttogtam, ám ő még így is meghallotta flegma megjegyzésemet és ki is mutatta nemtetszését. Kezeivel mérgesen csapott az ágyamra, mire testem összerezzent. Megijedtem, hiszen még sosem láttam ilyennek. Úgy látszik ennek most jött el az ideje.

- Nem mindegy! Unom már amit művelsz. Harry elfelejtett, te miért nem tudod kiverni a fejedből? Én mindig itt voltam neked, de szarsz a fejemre. Én csak... - megbicsaklott a hangja. Olyan volt, mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy üvöltözik, és legszívesebben visszaszívta volna, dühében kiejtett szavait. Azonban erre nem volt képes, hisz már megtörtént, és beleégtek az elmémbe.

- Pont te kérdezed ezt? - csattantam fel indulatosan. Megdobtam a kezem ügyébe került párnámmal és a könnyeimmel küszködve folytattam - Hiszen te vagy az egyetlen aki tudja, mennyire szeretem.

- Sajnálom, Cara. Én csak neked akarok jót. Hisz nézz magadra! Úgy nézel ki, mint egy zombi - ujjaival gyengéden felemelte a fejem, az államnál fogva és a szobám falán pihenő tükör felé fordította. Igaza volt. Tényleg úgy néztem ki, mint egy élőhalott, ki agyakra éhezik, és ez ismét elszomorított. Harryt nap, mint nap körül zsongják a gyönyörű lányok, és most még csak az átlagos szintet sem ütöttem meg. Hogyan versenyezhetnék velük?

- Nem csoda, hogy elfelejtett - dörmögtem az orrom alatt, mire Will közelebb ült hozzám és megölelt. Jól esett a hirtelen jött meleg, amit a teste okozott, mégis eltoltam magamtól. Nem akartam, hogy a közelemben legyen, hisz nem rá volt szükségem.

- Hülyeségeket beszélsz. Te így is csodaszép vagy - bókolt, mire elfordítottam a fejem, hiszen nem akartam, hogy meglássa, ahogy arcomat elönti a vér, paradicsom vörössé varázsolva orcámat - Mi lenne, ha elmennénk a közös kávézónkba? - izgatottan várta a válaszom, én pedig gondolkozni kezdtem. Annyi közös emlék fűz ahhoz a helyhez, nem csak Willel, hanem a többiekkel is, így érthető okokból a hátam közepére sem kívántam azt az épületet. Keserű fintor ült ki az arcomra, amikor elhúztam a számat. Résnyire elnyitottam ajkaimat, mire védekezően maga elé emelte kezeit, ezzel belém fojtva a kikívánkozó szavakat és az értelmetlen kifogások áradatát.

- Ugyan, el se kezd. Ennyi erővel egész Holmes Chapelt magad mögött kéne hagynod - forgatta meg a szemeit, miközben felkelt az ágyról és a szekrényem felé igyekezett, hogy aztán megdobjon a saját ruháimmal. Egy kötött pulcsi pont pofon is ütött, mire szúrós tekintettel mértem végig barátomat - Nem, ez még mindig nem a megfelelő arckifejezés - nevette el magát. Kacaja hónapok óta először engem is nevetésre késztetett, így szobám megtelt vidámsággal, ha csak egy röpke pillanatig is. Sikerült elhitetnie velem, hogy van kiút, hogy talán minden rendbe jöhet, így hirtelen felindulásból megöleltem hátulról, amikor épp nem figyelt.

  Will kiment a szobámból, amíg lezuhanyoztam, megfésülködtem, fogat mostam és átöltöztem, más szóval rendbe szedtem, amúgy csapzott külsőmet. Hajam oldalra fontam, hogy egyetlen rakoncátlan szál se lógjon az arcomba, végül ismét a tükör elé álltam, hogy megnézzem, mit alkottam. Szemeimen - hála a sminknek - észre sem lehetett venni, hogy kisírtam, orrom sem volt már piros a sok zsepitől és szépnek éreztem magam, boldognak. Azonban ez nem tartott túl sokáig, hála a tükröm sarkában tündöklő fotónak, ami még az óvodai farsangon készült. Harry és én úgy mosolyogtunk, mint a vadalma, miközben hiányoztak az első fogaink. Röhejes, mégis aranyos pillanat volt, de már elmúlt. A mellette pihenő képen is mi voltunk, épp hintáztunk a játszótéren, a harmadikon pedig a hátára ugrok a medencében, amit az udvarukon állítottunk fel.

  Emlékek sokasága rohamozta meg elmémet, és hiába próbáltam a felejtésbe menekülni, mintha az agyam élvezte volna, hogy szórakozhat velem.

- Harry, én annyira félek! - szipogtam, hiszen nagyon sötét volt és anya mindig azt mondta, hogy ilyenkor nagyon veszélyes az erdőben, a hozzánk hasonló gyerekeknek. Anyának pedig mindig igaza van, amit mivel tinédzser vagyok, elég nehéz bevallani.

- Nyugi már, én megvédelek, ígérem - mosolygott rám H, én pedig csöppet megnyugodtam, bár ennek ellenére még mindig remegtem. Percről percre egyre jobban bántan, hogy belementem ebbe az éjjeli találkozóba. Simán megvárhattuk volna ezzel az egésszel a reggelt is, vagy legalább a hajnalt. Miért nem nézhetjük meg a napfelkeltét a szobánkból?! Miért kell ehhez az erdőben bolyongani, amikor innen még a csillagokat sem látni a hülye lombok miatt?!

- Még mindig nem értem, minek rángattál el ide - húztam el a szám, azonban töretlenül követtem Harryt, bárhova is tartott. Bíztam benne, annak ellenére is, hogy a legtöbb ötlete után több heti szobafogságot, esetleg intőt kaptam az iskolában. Szerettem, ezért nem érdekelt a büntetés  hisz a lényeg, hogy jól szórakoztunk minden alkalommal.

- Ne kérdezősködj, majd meglátod - mosolygott rám ismét, majd elsepert egy göndör fürtöt az arcából és megfogta a kezem. Gyengéden rántott maga után, és megtartott amikor majdnem elestem egy gyökérben az ösvény közepén - Olyan béna vagy.

- Nem is - nyújtottam rá a nyelvem, mire felkapott a hátára, és úgy cipelt tovább ismeretlen úti célunk felé. Karjaimat összekulcsoltam a nyaka körül és szorosan hozzá simultam a testéhez, hiszen nem akartam leesni, és titkon jól esett legjobb barátom közelsége. A tudat, hogy velem van.

- Itt is vagyunk! - tett le a földre, így rálátást nyertem egy tisztásra, amit még soha életemben nem láttam, pedig születésem óta ebben a városkában tengettem mindennapjaimat.

  Harry ismét kezei közt tartotta enyémeket, amik sokkal kisebbek voltak az övénél, így szinte elvesztek kézfogásában. Amikor kellő távolságra kerültünk a fáktól, egyszerűen csak lekuporodott a virágok közé és magával rántott engem is. Nevetve terültem el a mezőn, jobban mondva Hazza mellkasán, aki furcsán nézett a szemeimbe. Olyan volt, mintha megállt volna egy másodpercre a világ és csak mi ketten léteztünk volna. Azonban,az élet újra elindult, szokott ütemére váltva, mi pedig egymás mellé kerültünk, kissé távolabb a másiktól, de még olyan közel, hogy vállaink össze-össze értek, amikor levegőt vettünk.

- Csodaszép ez a hely - bukott ki belőlem, és emlékszem, ezzel próbáltam megtörni a ránk telepedett csendet, ami bár nem volt nyomasztó, engem mégis zavart.

- Mindig is meg akartam neked mutatni. Oda nézz, kel fel a nap - mutatott kezével a fák lombjai felé, amiken néhol már átsütött a hatalmas égitest fénye, világossá varázsolva az eget. A színe fokozatosan változott, végül a megszokott kéknél állapodott meg, mi pedig még mindig mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva feküdtünk egymás mellett.

- Kérdezhetek valamit? - fordultam felé, és arcának vonásait fürkésztem, ami még az előbb látott természeti jelenségnél is jobban elkápráztatott.

- Persze, amit csak szeretnél - ujjaival apró mintákat rajzolt a tenyerembe, amitől kellemes bizsergés futott át a testemen, félénk mosolyban végződve a szám szélén.

- Ha felnövünk, akkor szerinted mi is eltávolodunk egymástól, mint a többi ismerősünk? - tekintetem, idő közben összekulcsolt kezeinkre vándorolt, amit kérdésem hatására Hazza jobban megszorított a kelleténél. Sokáig nem válaszolt, mintha átgondolta volna a kérdést. Őszinte akart hozzám lenni, és ez megnyugtatott, hisz komolyan vett és nem csak odalökött valamit félvállról.

- Sosem lennék képes elhagyni téged. Soha! - apró puszit lehelt az arcomra, mire lehunytam a szemeimet és ismét elképzeltem a napfelkeltét.

Mérhetetlen düh árasztotta el az egész testem, ahogy Hazza évekkel ezelőtt kiejtett szavai visszhangoztak a fülemben. Agresszívan téptem le az összes fényképet, ami eddig a tükröm széléhez volt ragasztva és egyszerű, ám gyors mozdulatokkal téptem őket millió apró darabra. Beledobtam a fecniket, eddig teljesen üres, fém szemetesembe és az asztalomhoz siettem, aminek a fiókjából előszedtem egy gyufás dobozt. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Kiszedtem egy szálat, és végig húztam a dobozka oldalán, így lángra gyúlt a fa pálcika. Egy kis ideig csak bámultam a tűz, pusztítóan csodálatos lángját, végül beledobtam a kukába. A szemem előtt vált hamuvá minden, ami eddig fontos volt a számomra. Az éjjeliszekrényemből és az íróasztalomból is előkerestem az összes közös képünket, hogy beledobjam a tűzbe, majd a narancs minden eddig ismert és ismeretlen árnyalatában izzó lángnyelvek bekebelezték az emlékeket. Az én emlékeimet, amikhez eddig úgy ragaszkodtam, most mégis könnyebbnek bizonyult elengedni őket. Hagyni, hogy porrá váljon, és a hamu helyére egy sokkal szebb, új élet nőjön. Az én új életem, amiben nincs helye szomorúságnak és végképp nincs keresnivalója neki. Ha ő képes volt elfelejteni, akkor nekem is menni fog