10.fejezet: Énekeld el!

Drága, Imádott Kincseim!

Annyira hatalmas nagy örömmel tölt el minket, hogy ennyire elnyerte a tetszéseteket a jelen pillanata, hiszen már mi is borzasztóan vártuk ezeket a perceket. Hát, még én, hiszen ez a fejezet nagyon a szívemhez nőtt a saját írásaim közül és már alig vártam, hogy megmutathassam Nektek! Bár igaz, ami igaz kicsit újítottam rajta a bekezdéseit illetőleg. Nagyon szépen szeretnék megköszönni mindent szerecsendio nevében is, hiszen egyszerűen elképesztőek vagytok! *.* A legjobb olvasók a világon! <3

  Gondolom azért a címből nem sok minden kitalálható, de azért rá lehet jönni, hogy egy dalról van szó és természetesen az a bizonyos Harry reakció is megmutatkozik a pofon kapcsán, ami az arcán csattant. A Will utálóknak pedig jó hírrel szolgálhatok; a srác ebben az epizódban sem fog szerepelni, viszont nem fog eltűnni! :) Látom, sokan nem szeretitek őt, amin nem is csodálkozom, de minden történetben szerepelnie kell egy negatív karakternek :)

Nem is fecsérelném bővebb szavakkal a drága időtöket csak ismételten szeretnék köszönetet mondani és jó olvasást kívánni Nektek! <3

Millió puszim és fojtogató ölelésem a Tiétek,

kriszty96 <3 <3 <3

...............................................

Énekeld el!

 „Dal. Egy eszköz, amellyel sok érzelem kifejezhető és hozható szívünk dobozának legaljáról a napos, oxigénnel üde felszínre. Sokfelé sodornak minket szálai, s mindig azon vagyunk, hogy életünk jelentős részévé váljanak az általa közvetített érzelmek. S olykor akkor is hasznát vesszük, mikor bocsánatért esedezve körmöljük le elménk kottájából a bocsánatkérő sorokat!”

Harry Styles

Egyetlen érintés képes összetörni, széttiporni és a semmibe szalajtani. Ekkor ébredsz rá arra, hogy mit is követtél el, még ha azt te sem láttad jónak tudatosul benned egy testlenyomat által, hogy mindenért te vagy felelősségre vonható!

  Csak három röpke szó kattogott elmém kazánjában. S ez a három is olyan volt akár egy átok. Egy átok, amely megbéklyózza az emberi elmét, s a szívet oly anyaggal borítja be, amelynek máza tüskékkel hímzett, azonban ezek inkább befelé nőttek, mintsem a külvilág árnyalatainak színeiben csillogtak volna. S koponyám egész lénye is sebzett volt ennek a három szónak a jelentőségébe belegondolva, s pusztán csak abban bíztam, hogy valaki elhozza nekem a régen epekedve várt fájdalomcsillapítót. Azon pirulát, amely eltűnteti fejemből az összes fájdalmat gerjesztő villámot. De tudtam, hogy senki sem adhat feloldozást bűneim alól, melyeket nem állt szándékomban egy lapáttal elásni a felejtés gödrének legmélyére, amely arra hivatott megszületni, hogy a gyáva, megfutamodott emberek bűneit magába gyűjtse. Hiszen ebben az esetben csak egy ember a ludas, aki mindenért hibáztatható. Én. Egy pofon. Egyetlen érintés, ami nem csak a testemnek okozott fájdalmat, hiszen ez a mozzanat a lélekig hatol és annak mélyén hatalmas sebeket ejt. Összetöri a szívet, hiszen ez akár szótlan tett, mégis sokat mondó. A haragosan levegőbe emelkedő kéz, melynek ujjai végül arcomon csattantak érzelmileg labilisak ugyanakkor azoktól túlfűtöttek is voltak. Ez a röpke testbeszéd pontosan elárulta számomra a hosszú évek gyötrődését. Hogy az a lány, akit mindig is védeni és oltalmazni akartam pont énmiattam veszett el az óceán hullámainak legmélyén. Azon a helyen, ahol az én lábaim is algába ragadtak. Körém tekeredtek a tengeri növények ágai és kifacsarták egész testemből a hitet. Azt az érzést, ami egészben tartja a pozitív hullámokat és megvéd a széthullás gondolatától. De azért lássuk be mindennek ellenére testem egyben volt, hiszen kártevő gondolatok nem lepték be fejemet, mert tudtam mit akarok.

Az élet csapások folyamatát mutatja meg a szemnek és felfedi azt mennyire is könnyű státusz az, amikor valaki kiveszik a közeli útjaink járdájáról. Elveszítünk valakit, akiért egész életünkben harcolni akartunk és csak későn jövünk rá arra, hogy mégis mellette akarunk lenni!

  Elvesztés – ez a borzalmas szó ragadt meg leginkább képzeletemben, s uralkodó jellemmel hatott ki egész lényemre. S most hogyan legyen tovább? Hiszen, ha már valaki kiveszik kőjárdáid peronjáról nincsen túl sok választásod. Vagy mész fejjel a falnak, ami azt eredményezni, hogy még jobban összetörsz, s kilátástalanná válik helyzeted, vagy választod a másik eset lehetőségét. Harcolsz. S ez számomra teljesen lehetetlen. Nekem már csak a harmadik út maradt, ami maga a kibúvó; a vágyakozás. Vágyakozók Utána és kivárom a kellő utat, amikor is már szabaddá válik szíve és annak kapuján beengedve ismét életébe csöppenhetek. De ez maga a gyávaság – suttogta fülembe egy gondolatmenet, ami elmémig is elszivárgott. – Jobb, ha elfelejted. Ilyen egyszerű. Túl könnyű elveszíteni valakit, aki fontos a számodra, s ekkor már nem látod a fellegektől az ezer színben pompázó szivárvány csúcspontját csak a lemenő nap fénye tűnik fel szemeid előtt, ami már messze jár a horizonton. Túlságosan későn veszed észre a szépen, ami pillanatok alatt szertefoszlik és eltűnik az előtted tornyosuló táj látképedből. Kiveszik az aroma és csak szmog, köd és bűz marad meg emlékül. És ez feléleszti benned a keserűséget. Eszedbe juttatja, hogy valahogyan tovább kellene haladnod, de egy bíztató szorítás nélkül képtelen vagy cselekedni és teljesen összetörsz, miközben mindenért magadat hibáztatod.

Sok millió helyzet van, melyekhez érzések is csatlakoznak és felfedik előttünk azt a látképet, amiből már testünk nem szabadulhat ki csapások nélkül. Mindenért magunkat sajnáltatjuk, ami egy újabb érzés lavináját indítja el, majd végül már csak szánni – bánni tudjuk azt, amit elkövettünk, miközben önmagunkat korbácsoljuk!

  Több millió tulajdonság lakozik egy emberi szívben, amelyek csak arra várnak, hogy a kellő helyzetben előbukkanhassanak odvukból és nyakunkba szalajtsák a kínok kínját. Megajándékoznak negatív hullámok millióival, s a legeslegrosszabb helyzettel, amely egy nem kívánt tulajdonsággal jár együtt; szánalmas. S én is pontosan ez vagyok. Egy szánalomra méltó lény, aki elveszítette azt, aki a legfontosabb ember volt az életében. Azt az embert, akiért mindent megtett volna, s sosem akarta cserbenhagyni. A szörnyeteg szétzilálta a reményt és elvette Tőle a boldogság lehetőségét, miközben ő - azaz én - is összetört. Úgy éreztem, mintha a szívem még a megszokottnál is kisebb darabokban hevert volna az előttem elterülő úton, amelyet bár be akartam járni talpam egyszerűen retteget rálépni a szilánkokra. A szívem üvegdarabjaira, amik az évek haladtával porossá váltak az aszfalton, ahova én magam száműztem őket. Tönkre tettem magamat. És erre csak most jöttem rá. Hagytam, hogy a bolond eszem irányítson és minden rosszba belekeveredtem; ajkaim takarásában álló száj bensőm rengetegszer bűzlött az alkoholtól, míg ágyam paplanja nők sokaságának számát őrizte. Önmagamat pusztítottam el, hogy ezzel kizárjam azt, ami régen boldoggá tett és, amit egyben és is zúztam porrá.

  Az égő pontra helyeztem ujjaimat és még mindig lefagyva álltam a szobában. Szemem az asztalon megterített étkészlet felé irányult, s kezdett minden világossá válni elmém előtt. Lassan botorkált el agyamig a gondolat feltételezése, ami kibontotta szirmait és megmutatta nekem a kiábrándító valóságot. Azt, hogy nincsen minden úgy, ahogyan én gondoltam és, ahogyan terítékre hozták személyemnek.

  - Hát, ez elég kínos volt – vakarta meg zavartan tarkóját a tőlem pár méterre álló Gemma, s becsukott szemmel tanácstalan mosoly ült ki arcára. Kezem ökölbe szorult agytekervényem pedig ismét munkába lendült. Nem éreztem cseppnyi haragot, utálatot sem pedig gyűlöletet. Csak csalódottság csücsült a szívemben, amiért a családom részének egyik tagja az orromnál fogva vezetett és egy olyan cselekményt adagolt be nekem gyógyszer módjára szavak formájában, amik mint kiderültek nem lehetséges elemei a kialakult, megteremtett valóságnak. – Azt hiszem jobb lesz, ha most… - katonáskodva, szedve lábait gepárd módjára akart elmenekülni tettének lénye mellett, amely engem elszomorított. Itt akarta hagyni azt a szituációt, ami miatt alakult ki és a levegőt kínos aromával járta át. De én nem engedtem, hogy otthagyja a frontot.

  - Nem mész te sehova – kaptam utána és még éppen sikerül megcsípnem a vállát, s magam felé fordítottam testét, de ő, nem mert a szemembe nézni, inkább lehajtottam fejét és a márványköves padlót kémlelte, amely még gyerekkorunkból származott. – Gemma hazudtál – emeltem fel a hangomat, amelyből szinte szűrhető volt az indulat, ami igaz bár besűrűsödött, de így csak még nagyobb él hálózattal rendelkezett. – Azt mondtad Cara ki akar békülni velem.

  - Hát, nem voltam túl őszinte – ajkát rágva, homloka apró ráncokba szalad, s közben mutató ujjainak begyeit össze – összeérintette és egész végig ezt a mozzanatot tanulmányozta. -… kicsit variáltam az alap sztorin.

  - Mennyire kicsi az a kicsi? – szemöldökeim egybe szaladtak, s szemem összeszűkülve kíváncsian meredt el az előttem álló lányon, aki tépelődni látszott.

  - Nagyon nagy – mondta végül megadva magát hatalmas sóhajtása közepette.  – Ne légy rám pipa, jó? – kezei védekezően emelkedtek maga elé a levegőben és hátrált is egy lépést. – A békülés része igaz a dolognak, - árulta el, ami egyáltalán nem nyugtatott meg, hiszen csak az igazat akartam arról tudni, hogy vajon akkor Cara miért is lepődött meg jelenlétem miatt ennyire. – de én akartalak kibékíteni titeket, – folytatta kiengedve tüdejéből az elhasználódott levegőt. – viszont nem úgy sült el, ahogyan terveztem.

  - Igen, minden balul alakult és így most még jobban utál, mint valaha – panaszoltam csendesen annak ellenére, hogy belül majd felrobbant elmém kazánja. A tüzelő anyagot, mintha nyakon öntötték volna egy liter olajjal, ami még magasabbra emelte a lángcsóvákat.

  - Azért ennyire nem kell túlzásokba esni – utasított erélyesen majd halkabbra véve hangerejét befejezte a gondolatmenetet, ami nyilván egész elméjében csengő módjára csilingelte be az ottani teret. – Az egész semmiség.

  - Te semmiségnek nevezed azt, ami történt? – rivalltam rá feszülten és hagytam, hogy a bennem felgyülemlett harag kiszivárogjon a külvilágba és egyenesen nővéremre zúduljon a pokoli ellenszenv, amit igazából saját magam iránt tápláltam. Azonban mégis rajta csattant az ostor. – Gemma nem látsz a szemedtől? Megütött – mutattam az arcomon megmaradt ábrára, ami tenyérformát öltött. – és elment – kezem az ajtó felé siklott, melyet pár pillanattal ezelőtt Cara oly erőséggel csapott be, hogy az sem kétséges az ajtó bármikor kiszakadhat a fatokból. – Ez egyáltalán nem semmiség. – Öles léptekkel indultam meg a nappali felé hátam mögött hagyva Gemma – t, aki csak megszeppenve figyelte, amint elvonulok. Idegesen túrtam hajkoronámba, s még ennél is indulatosabban vetettem magamat a bőrhúzató kanapé, süppedős matracába. Az egész szoba régi fényében pompázott azokból az időkből, mikor a családunk még teljes életet élt, vagyis apánk, az igazi apánk is oldalunkon járta be a falak által körülölelt teret. Az aranyszínű tapéta némely felületét porosodó könyvespolcok takarták, s polcaikon vaskos könyvek telepedtek abc sorrendbe felhalmozva. Képek milliói díszként bekeretezve csüngtek a falon, amelyek kellemes pillanatokat idéztek fel, viszont, amint nővéremen kívül felfedeztem egy keretbe foglalt, velünk egykorú lány arcát még inkább nyomorultul éreztem magamat. Cara mosolyogva bámult a kamerába, miközben haját a kósza szellő söpörte magával, s egész arcát átjárta a fuvallat, amely karjain igencsak meglátszódott, ugyanis az akkori csípős levegő hatására kezének szőrszálai az ég felé meredeztek. A lány maradandó a mosoly viszont olyan akár egy vándor koldus. Arcokat jár be és kápráztat el, de mikor már unja az adott alanyt fogja holmijai rakását és odébbáll. Olyan akár a szívemben lakozó boldogság; elhaló.

  - Tudod, egy ideje már gyanakodom valamire – jelent meg előttem Gemma összefont karokkal. – Mit csináltál a születésnapod estéjén?

  - Miféle kérdés ez? – hangos levegőm frusztráló ívekben tört ki tüdőmből, miközben két tenyerem idegesen szántotta végig arcbőrömet és összetéve, mintha imádkoznék megállapodott ajkaim előtt. Nem értem el a feltett mondat értelmi szintjét, de igazából nem is kötötte le fantáziámat hova is akar kilyukadni. Túlfeszült voltam a gondolkozáshoz.

  - Válaszolj! – utasított erélyesen azon hangnemben, ami mindenkiből képes kifacsarni minden információt, amire csak szüksége van. Kiskoromban mindig is rettegtem ettől az oldalától, ami összes kigondolt tervért gát nélkül elérte. S most is jobbnak láttam, ha nem szállok vele és az akaratával szembe.

  - Miután beszéltem veled a Temzéhez mentem – gyomrom felkavarodott, amint visszaemlékeztem arra az éjszakára. Arra a napra, mikor életem legeslegnagyobb baklövését követtem el, ami még most is kísért. Úgy támad rám akár vadász puskája az ártatlan őzgidára, csakhogy azzal az állattal szemben én nem vagyok fehérbárány. Ott és akkor mindent feledni akartam; Cara – t. És ezért borzasztó eszközhöz folyamodtam. Ismét az alkohol csapdájába estem, s így esélyt adtam egy személynek arra, hogy sakkban tudjon tartani. Egy személy, aki miatt végül mégiscsak hazakényszerültem szabadságom idejére és csak remélni tudom, hogy ide nem fog utánam jönni és még inkább pokollá tenni az életemet.

  - És? – szépen ívelt szemöldökei az ég felé haladtak hangja pedig kíváncsiság folyadékának tartalmától bűzlött.

  - Taylor hívott és bedobtam a folyóba a mobilomat – suttogtam elhalón, miközben még mindig a múlt fogságába fagytam, s akár egy túlsúlyos kisegér beszorultam az aprócska lyukba. Mintha az idő megdermedt volna abban az idősávban, amikor hatalmas hibát vétettem. A széthajigált párnák és paplanok képe szemem elé telepedett, mintha időgéppel visszautaztam volna az életem azon szakaszához, ami a legéjsötétebb szituáció árnyékával szelte keresztül egész valómat.

  - Így már minden világos – nyögött fel és idegesen fordult el tőlem, miközben tenyerébe temette arcát.

  - Igen, ezért nem tudott anya elérni – vallottam be a nyilvánvalót, ami miatt vádlón támadt rám a hazaparancsoló levelében. S az igazat megvallva szánt szándékkal nem jelentkezetem az új számommal illetőleg, mert minden nemű kapcsolatot meg akartam szakítani nem csak vele, hanem a láthatatlan kapoccsal is, amely még mindig Cara – hoz köt. De be kell látnom, hogy ez teljesen lehetetlen, s sosem fogom magamat túltenni Rajta, így csak egy út maradt; a megszerzés.

  - Én nem erről beszélek – ugrasztott ki gondolataim ládikájának egyik polcát bebarangoló gondolataim közül és harsány hangszíne azon nyomban felélesztette bennem a kíváncsiságot teljesen gyökerestül. – Az most a legkevesebb. Arra gondoltam, hogy titeket, kettőtöket miért volt lehetetlen akkor kibékíteni.

  - Mi van? – pislogtam rá nagyokat, mellyel kifejeztem értetlenkedésemet. – Beszélj már világosan, úgy hogy én is értsem! – kértem egyre izgatottabban, mert éreztem, hogy az, amit dugdos előlem igen nagy hatással lesz egész lényemre. Ugyanakkor féltem is megtudni az elrejtett tudásmorzsát, hiszen az is lehet, hogy ez egy újabb fellegi csapás lesz a számomra.

  - Azon az estén Cara írt neked egy SMS – t – tájékoztatása hallatán teljesen lefagytam, s szemeim elkerekedett állapodba rendeződtek, szívem pedig mintha hirtelen összefolyt volna ép állapotába és hevesen dobogott itt – ott kikandikálva bordafalam oszlopai közül.

  - A rohadt életbe! – úgy ugrottam fel, mint, akinek farába vipera csípett, s úgy éreztem ez a kártevő a szívemet és esélyeimet is megfertőzte, amink következtében helyzetem kilátástalanná vált. – Hogy az a… - kezem hatalmasat lendült és csak pár pillanattal később jutott el tudatomig, hogy Anyu díjnyertes virága a földön hever, holtan körülötte pedig üvegcserepek feküdtek, míg némelyik átvágta a növény torkát. – Elástam magamat. Igen, láttam, hogy üzenetem érkezett, de pont akkor lendült meg a kezem – testem akár egy halott tetem esett a kanapéra vissza és lehajtott fejem térdeim vonalát súrolta, miközben lecsukott szemem alól könnyek szöktek a külvilágba.

  - Öcsi – hallottam meg közvetlenül magam mellől a vékonyka hangot, amely egyáltalán nem neheztelt rám, sokkal inkább sajnált, ami csak még inkább fájt. Nincs szükségem sajnálatra, főleg nem a miatt, amit csakis saját magamnak köszönhetek. Keze a hátamra siklott, s körkörös mozdulatokat varázsolva azon testfelületemre szinte éreztem magamban a biztatása nyomait, de ezek a rezgések bizony nem jutottak el szívemig, sokkal inkább megrekedtek gyomromban, amiket hamar szét is mart az ott élő sav.

  - Most mit csináljak? – hangomban tanácstalanság bujkált, s egészen sápad benyomás keltettem, mikor arcomat szemügyre vettem a szomszéd fal tükrében.

  - Meg kellene vele beszélned a dolgot – ajánlata tétova ugyanakkor egészen bölcs volt, ha arra akart célozni, hogy rohanjak a vesztembe. Hiszen ki akarna velem szóba állni ezek után, ami mint kiderült a félreértések kalitkájában is kikötött.

  - És mégis hogyan? – fakadtam ki idegesen és ujjaim úgy álltak el ágymástól tanácstalanságomban, hogy még egy motorbicikli is befért volna közéjük. – Nem hinném, hogy kíváncsi a szánalmas magyarázatomra és szerintem látni sem akar.

  - Akkor vesd be az erősségedet – kacsintott rám, majd felállt a kanapéról és a konyha felé szökellt, miközben én értetlenkedve bámultam nyomába. – Jaj, ne mond, hogy ennyire agyilag zokni vagy?! – nézett vissza válla felett félúton, s közben tenyere homlokán csattant kilátástalanságom láttán, amely nem volt képes megfejteni mi is járhat női fejében. – Énekeld el! – javasolta, amit némi pislogás kíséretében agyam fontolóra is vett.

  - Ez… - suttogtam magam elé meredve, mire Gemma megforgatta szemeit, mintha azt hitte volna, hogy még mindig nem fogtam fel mit is mond -… nem is rossz ötlet – bólintottam rá, míg nővérem arcán hatalmas mosoly áradt szét. – Írhatnék neki egy dalt. De mégsem jó! – csóváltam meg végül a fejemet, amikor még jobban átgondoltam a haditervet. S akár nem néztem Gemma arcára így is magam előtt láttam, amint rémület ül ki az arcára. – Nem hallgatná meg. Ha odaállítok, hozzájuk elzavar.

  - A klubban ma este bárki előadhatja a számait – feje jobb irányba ívelt, hogy megpróbálhasson szemembe pillantani, aminek látványát elrejtettem előle, s még mondata hallatán sem éreztem jónak ezt az ötletcsavart, hiszen mi a garancia rá, hogy Cara ma este jelen lesz azon a helyen? – Szabad est lesz. Elcsalom Cara – t neked pedig csak annyi a dolgod, hogy megírod a dalt, eljössz oda és felénekled neki. – Hatalmas sebességgel pattantam fel ültömből és egyenesen Gemma felé szaladtam, akit karjaim fogságába zárva pörgettem meg a minket körülvevő levegőben.

  - Köszönöm nővérkém – hálálkodtam ordibálva a boldogságtól, s abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy forog velem a világ, hiszen van remény. Esélyt kaptam arra, hogy kijavítsam a hibáimat és rendbe tegyem életem ezen szakaszát. S hogy a másikkal mi lesz? Azt nem tudom. De most csak egy a lényeg; kaptam egy alkalmat, amivel visszanyerhetem az én Csillagom bizalmát.

  - Hé, tegyél le, el fogunk szédülni! – kacaja betöltötte az egész szobát, miközben az én pofacsontomat a mosoly varázsolta csillogóvá, amilyen már egészen régen volt.

  - Mi ez a nagy öröm? – jelent meg Robin Anyu oldalán, a lépcső tetején, miközben én hagytam, hogy Gemma talpa érintkezzen a talaj biztonságot nyújtó fedelével.

  - Harry ír egy dalt Cara - nak, hogy megbékéljen – újságolta ujjongva a mellettem álló nővérem, miközben lába el – elhagyta a szőnyeg felszínét. – És ma este felénekli neki a klubban – Anyu arcára riadalom ült ki, mint, aki félti a pici fiát a lehetséges kudarctól, de engem már az sem érdekelt, ha hét óceánt kell átúsznom és meg kell küzdenem algák millióival, hiszen Gemma – nak igaza van. El kell sikálnom a régi történetet, hogy az folytatódhasson új lapok oldalán az élet vaskos könyvében.

  - Akkor sietned kell, mert csak két órád van kölyök – mosolygott rám biztatóan nevelőapám és fejével a faliórára bökött. Az időmérő idegesítő kattogását kikerülve láttam, amint mutatók még az ötöt is felülmúlják és érzetem a sürgető idő súlyosságát. Hirtelen akkora adrenalin szint szakadt rám, hogy ha nem tudnám mennyire is fontos helyzet ez összerogytam volna és a parkettás padlóra rogyok, amin a rajta pihenő szőnyeg szálai a számba süllyednek.

  - Igen, már megyek is – kikerülve nevelőimet kettesével szegtem a lépcsőfokokat és félretéve a lábaimban az előbb élő fáradtságot energiahullámok milliói szabadultak fel egész bensőmben, amelyek oly hatalmasak és erősek voltak, hogy ki is szivárogtak a felszínre.

  - És mi lesz az ebéddel? – szökött el fülemig Anyu kérdő mondata, de ekkor már hangosan becsapódott mögöttem a szobám ajtaja. A Niall – tól kölcsönkapott gitárt megszabadítottam tokjától és az ágyra helyeztem. Idegesen kutattam asztalomon egy tiszta lap után, amelyhez ugyebár íróeszköz is dukál, de kapkodásom nem eredményezett oly papírdarabot, ami rendelkezésemre állhatott volna. S pedig én le akartam írni. Körmölni akartam a bennem élő érzések mindegyikét azonban a Sors ismét nem volt a segítségemre. Megint gátat emelt a cél elé így csak egyetlen dolgot tehettem; muszáj agyamba égetnem a szöveg aromáját. Elmémben kell összeállítanom a kotta fergetegek által diktált hangjegyeket, amelyek lényege ennyit takar, Let Her Go – azon tett, ami hagyja, hogy egy szív bűnhődjön baklövése következtében. De ad reményt, hiszen akár hagyom elveszni Őt, ennek ellenére elhatározhatom, hogy rendbe is illesztem a kirakós darabkákat. Hiszen mire is való az élet, ha nem arra, hogy tanuljunk a hibáinkból? És én átvettem a leckét. S ebben a célom elérésében az élet legnagyobb varázsa lesz a segítségemre; a zene. Énekeld el! – csöngött fülemben Gemma mondata, s én máris elvesztem a hangjegyek ihletének világában, hogy kifejezzem mit is jelent számomra ez a legnagyobb csillaga az égen, az én Csillagom.

Sok mindent megbánhatunk, mi hétköznapi emberek, s ha kapunk erős támaszokat, amelyek éreztetik velünk, hogy nincs minden veszve, biztató szavaik által felkelhetünk a jéghideg padlóról. Igaz nem mindig van megfelelő módszer azokra a tettekre, amelyeket elkövettünk, de mindenféleképpen könnyít a helyzeten, ha a saját nyelvünkön fejtjük ki a mérhetetlen hibáink okát!