6.fejezet: Hogyan tovább?

Sziasztok, Drágák!

Ismét elérkezett a vasárnap, azaz a nyelvünkön szólva a következő Whatever Happens we alweys survive fejezet. Nem tudom Ti, hogy vagytok vele, de én egyáltalán nem várom a holnapi napot, a mait viszont már tűkön ülve kellett végigszenvednem, hogy elérkezzen. A hét folyamán rengeteget gondolkoztam azon, hogy pár héttel ezelőtt még csak öten voltatok és láss csodát 25 – re növekedett az olvasóink száma, míg a követőink 11 – en vannak. Nem is beszélve arról, hogy rendületlenül pipálgattok és némelyetek még mondatokkal is véleményezi az eseményeket. S ezekért mind borzasztó hálásak vagyunk Nektek! <3 A múlthét folyamán drága írótárs és barátnőmnél jártam és megterveztük a történet összes részletét, ami annyit is takar, hogy mi már azzal is tisztában vagyunk, mikor jön el a blog bezárásának ideje. De ne szaladjunk ennyire előre a lóval! :) A mai epizódban Harry gyűlölete még inkább kiéleződik és kilátástalannak érzi majd helyzetét is. Tudom, sokatok már unhatja ezt a nagymértékű szenvedését, de lassacskán már a jelenbe fogunk érni. Már csak pár röpke rész addig, amit már én is izgatottan várok. Nos, nem is fecsegnék tovább, hiszen az csak pazarolja a drága időtöket. Az utolsó sorom pedig; imádunk Titeket és jó olvasást mindenkinek! <3

Milliószor puszil és szorosan ölel Titeket,

kriszty96 <3 <3

...............................................

Hogyan tovább?

 „Idő. Egy fogalom, mely minden lépésével tengelye körüli mozgást végez. Sosem áll le és legkevésbé sem fárad el, hiszen becsületesen látja el feladatát. Egy dolgot azonban képtelen megtenni, amely talán a legjobb orvosság lehetne. Feledni. Igaz idővel képes a fájdalmat csitítani, de végérvényesen kiölni nem tettre kész a szívünkből a szomorú emlékeket. Ezekkel önmagunknak kell megbirkóznunk, amely sok esetben segítség nélkül lehetetlen!”

 

Harry Styles

2012. február 1, London

  Jelen, múlt és jövő. Három különböző idősíkbeli fogalom, amely még csak egy pontban sem egyezik meg és kovácsolható eggyé. Ám, ennek ellenére együtt forgatják a végzetünk fonalát és határozzák meg mi is következik be életünkben. Míg a távoli Sors teljesen kiszámíthatatlan és önfejű, a múlt tragikus és végzetes, a jelen pedig maga a pokol. De ez csak szerény személyem véleménye és megélt körülményeim. Úgy érzem az idő martalékává váltam, mely szelektált a selejtosztály tehetetlenségtől bűzlő részlegébe. Telnek a percek és vele együtt az évek. Ismételten elröppent felettem tizenkét hónap, amely rengeteg mindennel ajándékozott meg. A sztárvilág központjában álló alagutakon vezettek végig útjaink, melynek barlangjaiban drágakincsek milliói lettek a mieink. Öten utaztunk a főnyeremény vonatának járatán, ám egyikünknek sem gyülekezett csillámpor szemének gödrébe, mely elvakítani hivatott mások látását, mivel hűek voltunk mivoltunkhoz. Őriztük önmagunk régi valóját és ezekkel együtt a megélt eseményeket, hivatalos nevén emlékeket. Emlékeket, mik még most is marcangolják a szívemet. Nem zúzzák porrá, sokkal inkább lassan fertőzik meg a keserűség vírusával, amely még hatalmasabb fájdalommal jár. Néha úgy érzem, könnyebb lenne feladni és hátat fordítani a lehetetlennek bizonyuló próbálkozásoknak, de be akarom tömni a bennem tátongó lyukakat, melyekből egyre több keletkezik egész bensőm területén. Úgy érzem minden egyes lépésem időpocsékolás, mivel minden éjjel Cara gyönyörű arcával gondolataim központjában fekszem le, s álmaim világában is Ő a mesém főkaraktere, akinek vádló szavai hallatán kiáltozva kelek föl az éjszaka közepén, s egész testem felületét verejtékcseppek borítják. Olyan ez akár egy rémálom körforgása, amelyből talpaim nem találnak kiutat, s egyre inkább érzem a változás borzasztó ködét testem felé telepedni, amelynek tüskés hímzései napról napra egyre inkább húsomba marnak. Siralmas látványom percről percre a tetőfokára hágott, de igyekeztem lelkembe zárva tartani, hogy senkiben se keltsek sajnálatot. Elég annak a maroknyi, hozzám közelálló embernek a dorgálását hallgatni, akik nem értettek még most sem egyet akkori döntésemmel. S bennem is egyre inkább erősödik a gondolat és a beismerés a felé, hogy gyáva voltam. Elmenekültem, de Isten lássa lelkem, csak az Ő érdekében tettem. Még most is úgy vélekedek, hogy nálam sokkal jobbat érdemel és ér, hiszen tiszta a lelkiismerete, míg nekem sötét fekete. Bántottam Őt és átkozom a napot, amikor szerelmet kezdtem táplálni iránta. Ha ez a viszonzatlan szerelem nem jött volna létre sosem kellett volna elhagynom. Élete végéig mellette lehettem volna, s bár szívem sajgása erős hullámok mértéke felé csapkodott közelségének alkalmaival, abba még inkább belepusztult volna lelkem, ha nem láthatom. S ez a hervadási folyamat már másfél évvel ezelőtt megkezdődött. Nem holmi hóvirág ez, ami túlélni a dacos telet, hiszen már az első csípős szélbe belehalt és még most is haldoklik. Gyengül a szívem.

  - Már nagyon várom azt a díjátadót – szólalt fel tenyereit összeütve a mellettem ülő Emma. Kényelmesen terültem el a bőrhuzatú kanapén és igyekeztem érdeklődést színlelni, de többnyire csak a gondolataimban úszkáltam és felidéztem a régi emlékeket. Nem érdekelt engem a folytonos és már unalmassá vált beszédtéma, csak arra vágytam, hogy felejtsük el azt, amiben benne élünk és átlagos dolgokat is hozzunk szóba. De minduntalan csak azok a fránya díjátadók, dedikálások és koncertek kerültek terítékre, mikor drága barátaim nem voltak mellettem. S hogy miért nincs itt a One Direction nyolcvan százaléka? Ez csakugyan egy fogós kérdés, de talán a nem várt hó a bűnös. Gondolom, barátaim igyekeznek féken tartani Louis – t vagy esetleg nem is engedik a kormány közelébe. Ajkam mosolyra húzódott barátaim gondolatára, és visszagondoltam arra, hogy szám szegletének őszinte felemelkedését csak ők négyen tudták előcsalogatni, de ők is csak pár röpke pillanatra.

  - Idén fantasztikus a felhozatal, nem gondoljátok? – egy pohárért nyúlt, amibe töltött magának az asztalon álló szeszes italból, mire én is beleszagoltam enyémbe. Orrom grimaszba szökött, s a már hivatalos korom ellenére – mely előírja az alkoholfogyasztás függetlenségét – nem kívántam belekortyolni a kezemben tartott pohár tartalmába, így egyszerűen elhelyeztem az asztallapon. Ha Ő itt lenne minden másképpen volna. Mosolyognék. Felhőtlenül és szüntelenül adnék esélyt arra, hogy boldog lehessek, még ha tudom is, hogy Cara szerelemmel nem szeret. Mellette a régi valómat mutathatnám a világnak és nem azt a személyt, aki álarc mögött rejtegeti szenvedését és megjátssza, a nők falóját valamint úgy adja elő, mintha érzései tengere hullámmentes volna.

  - Igen, - helyeselt fejével bólogatva a velünk szemben ülő srác, aki Emma bemutatása szerint a testvére, de a nevére, ha akartam volna sem emlékeztem volna. – valóban napról napra egyre több tehetség kerül napvilágra – szememet megforgatva dőltem hátra és figyelmem elszökött a sablonos beszélgetéstől. Eme eszmecserét a héten már vagy hatszor hallottam megnyilvánulni és már nagyon bökte a csőrömet, hogy egyéb kézenfekvő szálat nem tudnak megkaparintani. Messziről bűzlik, hogy menyire különböznek egymástól és csak az tartja őket össze, fonja egybe köteleiket, hogy mind a ketten énekesek. Prüszkölésem hatására elől elhelyezkedő, göndör tincseim megemelkedtek és bosszúsan doboltam lábammal a padlón, míg kezem combomon verte az ütemet. Messze jártam innen. Hála Cara varázsának kizártam az engem körülvevő két személyt és szinte magam előtt láttam a régi perceket. Mintha ott futott volna el szemem előtt két nevetgélő, egymást kergető kisgyerek, akik a múltban még oly boldogok voltak. Mily csodás percek is voltak azok az idők, s úgy érzem ezek teljességgel kizárt, hogy az elfelejthető stádiumban végezzék. Ám, mára már lehetetlen lesz ismét ily nagymértékű pozitív érzésekkel találkozni, mert akár egy dominósor minden felépített dolog eldőlt a régi életem terén. S itt egy új, egy teljesen másik, amely bár telis teli van csillogással, mégis keserű. Savanyú, akár az ecet és egy kanálka cukor sem képes már édessé tenni.

  - Harry, te mit gondolsz erről? – fejem zavartan irányítottam a fülemmel meghallott hang irányába, ahol két kíváncsiságtól csillogó, kék íriszű szembe ütközött tekintetem. Fejemet tanácstalanul kapkodtam kettejük között, s még csak meg sem erőltettem magamat, hogy helyeselést színleljek.

  - Hát, én.. – továbbra is zavaromban vakartam meg tarkómat és idegesség általi mosolyom felbukkant mimikákkal kommunikáló testfelületemen. Most mi tévő legyek?

  Vinyító csengő hangja jutott el fülemig a dübörgő zene hanghullámain felülkerekedve. Oly mértékű öröm és megkönnyebbülés kavalkádja keveredett bennem, hogy ily kémiai reakció csak most nyilvánult meg először nem csak szervezetemben, hanem ezzel egyaránt a való életben is.

  - Elnézést – pattantam fel hirtelen, talán túlontúl is gyorsan, de akkor csak a megszabadulás érdekelt. Emberfeletti gyorsasággal vágtam át a táncoló tömegen magam mögött hagyva az ezen tettemet kiváltó megdöbbent reakciójú személyeket. A remény virágának szirmai nyiladoztak bennem minden egyes lépésemnél, s csak abban bíztam, hogy a várt személyek érkeztek meg. Olyannyira igyekeztem a bejárati ajtó nevezetű személy irányába, hogy hirtelenjében még meg is csúsztam és kénytelen voltam a falban megtámaszkodni. Visszanyervén egyensúlyomat felkapcsoltam az előszoba villanyát, így a helyiség megtelt a villanykörte által kibocsátott, sárgásan fakó színvilággal, mely látásomnak is segítségként szolgált. Kezem automatikusan kapott a kilincs után, s amint a havas táj panorámája szemeim elé telepedett egy nem várt, ám azért elmém legmélyén gondolt cselekményt fedezett fel.  Fehér golyó száguldozott testem felé, de egy jól irányzott mozdulattal sikerült elhajolnom a nedves, hideg fegyver elől, amely mozzanatom következtében a kerekké formált hógolyó a szemközti falnak csapódott.

  - Mi a… - néztem hátra vállam felett meglepődve, ahol a hó már tócsává kezdett válni a meleg szoba padlóján.

  - Ne már! – nyafogott egy ismerős hang, mire kíváncsian fordítottam fejemet a kinti táj irányába. Louis a hótakaró kellős közepén ácsorogva, lebiggyesztett ajakkal nézett testem felé, majd csalódottan vetette két oldala mellé kezeit, míg jobb lábával toporzékolt. – Egész nap erre vártam! – panaszolta szomorkásan, amit a többiek csak nevetve reagáltak le.

  - Ez a hajó elúszott Tomlinson! – világosította fel vigyorogva a verandán ácsorgó Zayn, majd jóízűen felkacagva arra ösztönözte támadómat, hogy összefont karokkal a hóba vesse fenekét és ott durcáskodjon tovább.

  - Boldog szülinapot! – köszöntött fel a mellettem a házba lépő Zayn oldalán Niall – al, aki a kezembe nyomott egy tasakot, melyben alkoholos csoda lapult. Hálásan meredtem rájuk, majd mögöttem eltűnve csatlakoztak a többi ünneplő személyhez, ez alatt pedig Liam próbálta felvakarni Louis – t, aki hó angyalokat készített.

  - Na, gyere – nyújtotta felé a kezét, de Louis maga mellé rántotta, miközben torkát hangos kacaj hullámai hagyták el. Markomba rejtettem el a nevetést, de nehéz volt eltusolni arcomról, milyen jól is mulatok ezen az egyfajta tréfán. Nagy nehezen felkecmeregve a puha, jeges csoda kövéről egymás oldalán haladtak végig a ház ajtajáig vezető úton.

  - Na, gyertek bohócok – intettem nekik mosolyogva, mire vállamba bokszoltak és mellettem beléptek az előszobába. S én hogyan cselekedtem? Lábaim gyökeret vertek a küszöbön, amit egy hullócsillag átszelte a sötét űrpályát és a horizonton eltűnve varázsa is szertefoszlott. Kívánj! – suttogta egy hang a fejemben, míg én némán csak egy dologra összpontosítottam. Cara – motyogtam gondolataimban, míg szívem utána sajgott. Csak azért, hogy még egyszer láthassam, ha csak utoljára is, de szeretném, ha ma mellettem lenne. Hogy a mai nap boldog és ne sivár és borús legyen a sötét felhőktől, hanem felszabadult, boldog és szivárványok fényével beragyogott. Ám, ez lehetetlen, s tudom, én tehetek arról, hogy idáig fajultak a dolgok és már ezeket semmi sem hozhatja helyre. Ha valamit elrontasz, azt önerőből kell helyrehoznod, de én ehhez kevésnek bizonyulok egy legyengült szívvel. Már nem hozhatok semmit sem helyre, hiszen ezt már lekéstem. Lemaradtam a járatról, ami a megbocsátás vára felé tartott és még csak felkapaszkodni sem maradt időm a korlátjába. Olyan volt a vaskapaszkodó, mintha vajjal kenték volna be csak azért, hogy még inkább megnehezítsék a dolgomat. Késő bánat – ahogyan mások mondanák.

  - Hazza – szólított meg Liam egy számomra másnak ítélt világból, hivatalos nevén jelenből. Testem és vele együtt gondolataim visszabarangoltak múltból a valóságba, de tekintetem még mindig reménykedve bámulta a havas tájat. Valamiféle csodára vártam, ami iderepíti Őt hozzám, de csalódnom kellett, mert csak a kietlen, néptelen utca mutatkozott meg önmaga tulajdonságaival. – Nem jössz? – kérdezte kíváncsian, mire én felé fordulva bólintottam, mely mozdulatom hatására egyedül hagyott a kis helyiségben. Az ajtó becsukása előtt azonban még egyszer kinéztem a kis résen, mit meghagytam a kinti friss levegő és a benti áporodott között, de csak ugyanaz a jelenet fogadott. Semmi változás. Csalódottan ballagtam vissza a buli központjába, de csak orromat-lent hordva állapodtam meg Emma mellett, aki éppen a testvérével beszélgetett a bárpulttól nem messze.

  - Harry, jól vagy? – fordult felém szőke tincseit meglibbentbe mozdulatával, miközben testvére magunkra hagyott bennünket, mert egy lányt felkért táncolni, akit legnagyobb tudomásom szerint már jó ideje fűzögetett. Szemeim a padlót kutatták, de hirtelen összeszorítva pupilláim tokját, kezeim görcsösen remegtek, miközben körmeim tenyerembe vájódtak. Nem akartam magyarázkodni főleg nem neki, mivel nem tartozom elszámolással senkinek sem. S neki nem akartam végképp elmondani a múltamhoz tartozó lány személyét, akit talán sosem láthatok már többé. Ebből az okból kifolyólag nem szeretném, ha ajkait elhagyó szavakkal akár csak egy ártó mondatot is hagyjon a külvilágba szivárogni, amely bántó jelleggel utalhat Cara személyéjére, mert akkor indulataim nem hagynák szélhez hasonlítóan elszökni a kemény szellőt. – Egészen elsápadtál – tette kezét arcomra, de én csuklójánál fogva rántottam el magamtól féltő mozdulatát, amely teljesen ledöbbentette.

  - Persze, csak… - hangos sóhaj hagyta el tüdőm medencéjét, s nem tudtam hogyan zárjam le a témát, így tanácstalanul túrtam fürtjeim közé, míg gondolataimat ismét Cara arca keringte be. Nem tudtam a régi csomók nélkül élni az életemben, s úgy éreztem az új kötések túl lazák, ahogyan ez a kapcsolat is Emma – val. A semmire épült az egész, szimplán csak látszat az összes érzelem és nincsen az égvilágon egyetlen egy tett, ami közelebb hozhatná szíveinket egymáshoz. Két külön világ vagyunk, vagy inkább más – más bolygó. Az egyikünk a fagyos dél, míg a másikunk a forró Afrika. Semmi megegyezés azon kívül, hogy vannak érzéseink és lélegzünk. S bár a szívünk egyszerre dobban nem ugyanazon ütemet veri, mely csak még elkeserítőbb.

  - Mi csak? – vonta össze szabályos, búzaszívű szemöldökeit és úgy éreztem kezd átlátni rajtam. Tudja, hogy közöttünk nem lehet egyéb barátságnál esetleg munkatári viszonynál, akik ugyanabba a világba tartoznak, de egyben mégis más részlegekben fordulnak meg.

  - Emma, én… - ajkamba harapva fojtottam magamba a szót, s cipőm orrát bámulva átkoztam ismét magamat, amiért képtelen vagyok más lányokra is nőként nézni.

  - Lány van a dologban, igaz? – állapította meg fagyosan, aminek hatására összerezzentem. – Nyugodtan mondd meg, ha szakítani akarsz! – suttogta elhalón, miközben feje lassan a padló felé hajtódott le.

  - Én… - motyogtam, s a helyzet alól csak az abban a pillanatban megszólaló telefonom tudott kiragadni. Nem tudtam ki lehet az, de hálám jelét gondolatban homlokára égettem, jelzésül a felé, mennyire boldoggá tesz tette, mely ismét megszabadított a felelősség súlyos mázsáitól. – Bocsáss meg – szemem végig az érintőképernyőn szereplő számokat járta be, s sarkon fordulva hagytam magam mögött a könnyekkel megtelt szemű lányt. Kettesével szeltem a lépcsőfokokat, hogy minél előbb eltűnhessek a ricsaj környezetétől, s a falnak dőlve megnyomtam ujjam begyével a zöld szívű mező, grafikus telefonfiguráját.

  - Halló – szóltam bele unottan, míg mutató és hüvelykujjammal orrom masszírozásába kezdtem bele, hogy a feszültség minden egyes nyoma eltűnjön szervezetemből és érzésközpontomból. Ám, ismételten akadályokba ütköztem, mert tudtam akármennyire elbújtam most a válaszadás alól Emma később úgy is fel fog keresni, hogy számon kérhessen. Sohasem fogok tudni megfutamodni végérvényesen a válasz eszközei elől, mert a kezembe kell ragadnom a pennát és elmondani neki, hogyan is érzek valójában. Ennyit érdemel.

  - Szia, haver! – köszönt egy hang, mire bennem meghűlt a levegő, s ujjaim a légtérben megállva, mintha jéggé fagytak volna. A szervezetem oxigénellátásával megbízott szervem leállt feladatával, szemeim elkerekedtek és csak egy pontot bámultak; a túlsó falat, amely még így is csak ködös emléke volt a már régen látott helység tartórészének.

  - Will – köszörültem meg a torkomat visszatérve a jelenbe, de egy cseppnyi elképzelésem sem volt a felől, mit is akarhat tőlem az a személy, aki teljesen tönkre tett. – Mit akarsz? – kértem számon fagyosan, s közben idegesen a hajamba túrtam.

  - Régen nem beszéltünk már – köntörfalazott teljes nyugodtsággal, melynek következtében halántékomon kidagadtak az erek és egyre inkább felment bennem a pumpa. A lényeget – csak ezt akartam tudni. Hogy bökje, ki mit akar, aztán örökre tűnjön el az életemből és merüljön feledésbe. – Tudod annyi minden történt mióta elmentél! Nagyon jót tettél azzal, hogy elhúztál – gúnyolódott érzéseim szerint vigyorogva, miközben belül örült szenvedésemnek, s tudtam, ha most előttem állna, rá rontanék, de e helyett most csak a falba ütöttem, melynek hatására, mintha bőröm alá kismillió tűt szúrtak volna.

  - Ah… - ráztam meg a kezemet eltorzult arccal, majd másik tenyerembe véve megdörzsöltem, miközben vállam segítségével tartottam fülemhez a technikai készüléket. – Csak mondd, mit akarsz és hagyj békén! – parancsoltam rá arrogánsan, s a falnak döntve hátamat, lehunytam szemeimet és próbáltam nem a fájdalomra összpontosítani. – Rohadtul nincs kedvem egy képmutatóra vesztegetni az időmet! – jelentettem ki szárazon és csak azt reméltem minél előbb sikerül leráznom ezt a kellemetlen púpot, aki nagy – nagy örömét lelte bosszantásomban és fájdalmamban.

  - Elhiheted, hogy én meg legkevésbé akarom egy gyáva nyúlra pazarékolni a perceimet, mikor jobb dolgom is akadna… - bántó, gúnyos mondata a plafonra ragasztotta tűrőképességemet, így pillanatok alatt kirobbant belőlem a nem törődés.

  - Na, jó nekem erre nincsen időm! – vágtam a szavába és már éppen készültem rácsapni a kagylót, amikor egyetlen egy szóval képes volt összetörni ismét a szívemet, s lelkem körüli fellegeket is sikerült befeketítenie: -… vele – hangsúlya oly ördögi volt, hogy azt hittem ott menten a padlóra rogyok, s minden szó megakadt torkomban a folyton növekedni törekvő gombóc okából. – Látom, mégiscsak van rám időd! – kacagott fel jóízűen, s bennem gyökeret vert egy gondolat, hogy vajon hová is lett az egykor még oly jó barátom. Viszont megeshet az a felállás is, hogy végig csak kihasznált azért, hogy általam Cara közelébe férkőzhessen. – Tudod veled ellentétben én megragadtam a felkínálkozó alkalmat. Cara… - kezem ökölbe szorult, s fokozatosan erősödött a szorításom, mikor arra gondoltam mit is művelhet azzal a lánnyal, aki számomra oly fontos. -… tökéletes, istenien csókol. Örülök annak, hogy eltoltad a képedet, mert így nem állhatsz a boldogságunk útjába, mivel már teljesen elfelejtett téged – nem tudtam nem figyelembe venni a hangjában bujkáló élt, ami percről percre csak egyre inkább a szívembe hatolt. Tudtam, sejtettem, hogy erre készül. Hátba támad, amely lépést talán már jó ideje fonogatott elméjében. Végig ez volt a célja. Azért mondta nekem folyton azt, hogy Cara milyen csodálatos lány, mert el akart tántorítani. Rá akart arra venni, hogy többnek lássam magamnál és ez által el akarjam majd feledni a közelebbi kapcsolat lehetőségét kettőnk között. Egyszerűen le akarta csapni a kezemről azzal a céllal, hogy ő kaparintsa meg. – Ja, és, amúgy boldog szülinapot – mondta kárörvendőn, mintha ezzel leplezhetné előző bántó mondatait, amiket talán a világért sem vont volna vissza, hiszen élvezte a dicsőségben való úszkálást.

  - Csesződj meg! – robbant ki belőlem, miközben idegesen borítottam fel a mellettem elhelyezett komódot, amely hatalmas koppanással érintkezett a kemény márványkővel.

  - Én csesződjek meg, amikor te vagy a hunyó? Én csak segítek neki túllépni… – ellenszenve csak úgy sütött hanghordozásából, s úgy éreztem most legszívesebben arcon köpném. Élvezte, hogy bánthat és elmondhatja füleimnek a sérelmeket, melyeket talán már régóta a tudtomra akart hozni, de a felkínálkozó idő még csak most jött el. A tökéletes pillanat.

  - Nem te be akarsz előtte feketíteni! – ordítottam teljesen kikelve önmagamból, s szinte kapkodtam a levegő után, amely bejutását követőleg marta nyelőcsövemet és tüdőmet majdhogynem rongyosra tépte.

  - Gondolj, amit akarsz! – köpte a szavakat, de most már nem tudott ennél is jobban megsérteni. Már akkor kiéleződött a gyűlöletem iránta, mikor a búcsúpartimon megtudtam, hogy Cara – ra startolt mindvégig. Ez már csak a hab a tortán.

  - Így is van – helyeseltem fogamat csikorgatva. – És tudod, mit gondolok? Minden szavad hazugság! - vágtam rá válaszra nem várva, ugyanis az egészet csak egy költői kérdés erejével feltüntetve tettem terítékre. – Cara sosem lenne képes elfelejteni, ahhoz túlságosan is fontos vagyok neki – amint kimondtam azon nyomban be is haraptam ajkaimat. Mondatom túl határozottan csenget, ami belső érzelemvilágomhoz képes a csillagokban szárnyalt. Bizonytalan voltam egész bensőmben azon dolgok kapcsán, hogy még számítok Neki valamit, s ezt Will is nyilván tudta, mivel ki is használta a felkínálkozó helyzetet.

  - Ne röhögtess! Ha tényleg olyan fontos vagy neki, miért nem írt soha? – kért számon sokat tudóan és tudtam akármit is mondok, ő úgyis tesz arról, hogy még ennél is rosszabbul érezzem magamat. Minden vágya, hogy tönkre tehessen és ezért bármeddig képes elhaladni a mocsok útján.

  - Talán, mert te nem hagytad neki! – rivalltam rá gyűlölködve, miközben a telefont már teljesen odapasszíroztam hallójáratomhoz.

  - Gyerekes vagy! Megszerzem még ma! – jelentette ki magabiztosan, melynek hallatán elkerekedtek szemeim, s szívem kihagyott egy jó pár ütemet.

  - Ha bántani mered, esküszöm – száraz fenyegetésem egy cseppet sem ért el, mivel a vonal elhalt, s csak egy hosszan sípoló hang tudatta velem, hogy megszakadt a kapcsolat.

  Tenyerembe temetve arcomat egy pillanatig eltöprengtem a dolog súlyosságán, majd egy jól irányzott, dühtől túlcsorduló mozdulattal kivágtam a bezárt ablakon a mobilt, melynek következtében az egész üveg hatalmas reccsenéssel tört ki és az apró szilánkok eltűntek a kinti, csendes éjszakában a telefonommal egyetemben. Rombolási folyamatom itt még nem állt meg, hiszen idegesen dobáltam félre minden utamba álló tárgyat, miközben könnyeim a padlóra potyogtak. Végső elkeseredettségemben lerogytam a földre és hátamat a falnak támasztottam, miközben szememből folyó sós folyadék áradata egy pillanatra sem csitult, sőt, inkább egyre erősödött. Hogyan tovább? Hogyan éljem tovább az életemet azzal a tudattal, hogy Cara egy mocskos, utolsó szemétláda oldalán találta meg a boldogságot? Talán bele kellene törődnöm. Ez az egyetlen megoldás arra, hogy lelki békémre rá találjak és megpróbáljam száműzni életemből a miatta tomboló fájdalmat. Kezemből kihullott az irányítás csak úgy, mint szívemből az élni akarás. Végleg vége mindennek, a reménynek. A reménynek a felé, hogy Cara hozzá méltó fiúra bukkan rá, mert ezt a lehetőséget elvette Tőle az ég. Csak úgy, mint tőlem a boldogság lehetőségét. Hogyan tovább? – víz hangzott elmémben a fogós kérdés, melyre válaszhanghullám nem érkezett.