7. fejezet: Légy bátor!

Sziasztok :)

Először is, mint minden bejegyzés elején, szeretném megköszönni a sok sok támogatást, amit tőletek kapunk. A szám szerint 27 feliratkozót, és a követőket Bloglovin'-on. Hihetetlen, tekintve, hogy még csak a hetedik rész, vagyis még nem értünk el a jelenbe sem. A komiról pedig már nem is beszélek, hiszen mindegyik felejthetetlenül édes. Imádlak titeket!

A részről csak annyit, hogy egy évfordulós buliba kaptok betekintést, ami még mindig a múlt, de két rész múlva, vagyis a kilencedikben már elérkezünk a jelenhez, és onnan nem lesz ugrálás.

Ebben a fejezetben lesz egy információ, ami lehet, hogy valaki számára jelentéktelennek tűnhet, de nagyon sokáig fogjuk húzni és a végére hatalmas durranás lesz. Kíváncsian várom az ötleteiteket, szerintetek mi lehet az. Jó olvasást!

ui.: tudom, nem is akarom húzni az időtöket, de nektek hogy telt az első hét? Én személy szerint három dolgozaton is túl vagyok.

Millio puszi Xx szerecsendio

Légy bátor!

A barátaink azért vannak, hogy a helyes irányba lökdössenek minket, amikor mi képtelenek vagyunk meghozni a megfelelő döntéseket. Őszintén a képünkbe vágják, amit elrontottunk, még akkor is, ha mindezekkel szembenézni fájdalmat okoz a lelkünknek. Segítenek, azonban a folytatás már rajtunk áll. Hallgatunk arra, aki törődik velünk, vagy makacsul megyünk a fejünk után.

Cara Bynes

2013. február 1. ,Holmes Chapel

   A tenyerem izzadt, a gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben, és azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, amikor a közös törzshelyünk ajtaja előtt ácsorogtam. Az idő hű volt évszakához, mégis majd megsültem az engem körüllengő forróságtól. Ez alkalommal nem dolgozni jöttem ebbe az épületbe, hanem ünnepelni. Ma van pontosan egy éve, hogy én és Will összejöttünk. A kapcsolatunk eleje elég viharos volt, bevallom sokszor fel akartam adni és szakítani, de aztán rájöttem, hogy még a megfutamodásra is képtelen vagyok. Szükségem volt rá, arra, hogy feltétel nélkül mellettem van és egy-egy fárasztó nap után mellé bújhattam. Feltétel nélkül szeretett, és reménykedtem benne, hogy egyszer én is képes leszek eme érzést oly szinten viszonozni, ahogy azt megérdemli. Ajkamat harapdálva túrtam bele enyhén hullámos hajamba, és vettem egy mély lélegzetet. Még életemben nem izgultam így semmi miatt, ha nem vesszük számításba a több mint két évvel ezelőtti búcsúbulit. Akkor szerelmet akartam vallani, most pedig elmenekülni a fojtogató érzések elől. Mintha ezer éve lett volna, hogy akkor, gyermek fejjel szintén elfutottam, és az akkori hibámból tanulva próbáltam erőt meríteni ahhoz, hogy benyissak az ajtón, ami mögött már vártak a barátaim. Jane, Gemma, a banda összes tagja, beleértve az új fiút, aki igazából nagyon is jó fej, és miután levetkőztem a rosszindulatú előítéleteimet, nagyon jóban lettem vele is. Na meg persze Will, aki a napsugár volt az életemben, mégis, ha fenn van a Nap, akkor a csillagok fénye kihunyni látszik.

- Te meg mit álldogálsz itt? Nem bent kéne szórakoznod a többiekkel? - ijedtemben megremegtem, hisz lebuktattak, de gyorsan kisimítottam arcvonásaimat és a támadom felé fordultam. Matt nevetve rázta meg a fejét, hiszen jól ismert már a sok közösen eltöltött napnak hála, és ha akartam volna, se lettem volna képes a szemébe hazudni. Csak lehajtottam a fejem, mire megfordított és betolt a bejáraton - Egyszer majd megköszönöd - suttogta a fülembe és elindult az öltöző irányába, hogy nekikezdhessen délutáni műszakjának.

   Még mindig félelemmel vegyített ideggel telve közeledtem az engem váró tömeg felé, akik jóízűen nevetgéltek és cseverésztek, mindaddig, amíg észre nem vettek. Gemma volt az első, aki lecsitítva Janet, nemes egyszerűséggel felém rohant és megölelt, ezzel jelezve, mellettem áll, bármi is történjen. Igen, ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy kicsit bizonytalankodom az érzéseim kapcsán, de tudott titkot tartani, így nem fenyegetett az a veszély, hogy a többiek is megtudják, mi sújtja a lelkem.

- Na végre, hogy itt vagy. Fogalmam sincs, hogy bírod ki Jane folytonos fecsegését - nézett rám segélykérően, és mintha csak magamat láttam volna az első években, amikor barátok lettünk a már említett lánnyal.

- Hidd el, idővel megszokod - mosolyogtam rá és egymás mellett lépkedve folytattuk utunkat a srácok felé. Mindenki megölelt és adott két-két puszit, szokásos köszönésünkhöz híven, majd Will egy édes csókkal is megajándékozott, szerelme jeléül. Már nem éreztem azt a keserkés ízt, mint az első alkalommal, de bőrömön még mindig megjelent a libabőr félreismerhetetlen jele.

- Szeretlek - nevetett bele csókunkba, amit ezúttal is, mint általában mindig, én szakítottam meg.

- Én is - kezeinket összekulcsoltuk, és az ölébe ülve találtam magamnak kényelmes helyet. Matt időközben felvette a rendeléseinket, és gyanakodva méregetett végig, de én mit sem törődve vele a többiek felé fordultam és beszélgetésbe elegyedtem velük.

- Cara, te felköszöntötted már Harryt? Képzeld lesz egy király bulija London legmenőbb helyén és bár zárt körű, azt mondta minket szívesen lát - kikerekedett szemekkel bámultam Jane csillogó íriszeibe, és teljes erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam, na meg persze az alattam ülő Willt, aki érezhetően megvonaglott kétségbeesésében. Utálta, ha valaki felhozza egykori bandatársa és legjobb barátja személyét, mivel borzasztóan hiányzott neki is, és kicsit attól is rettegett, hogy kikészít a téma. Azonban büszkén jelenthettem ki, hogy már bárkivel tudtam Róla beszélni anélkül, hogy elbőgtem volna magam, vagy dühkirohanásom lett volna.

- Jane, szerintem... - szólalt meg Will, de belé fojtottam a kitörni készülő megrovásait, szőke hajú, bohókás barátnőnk irányába. Hihetetlen, hogy ennyi év alatt nem tudta megszokni, hogy Jane szája nem mindig van összeköttetésben az agyával, de mindezek ellenére nagyon jószívű és szándékosan sohasem bántana meg engem, és senki mást sem.

- Ez remek. Feltétlenül el kell menned, és nektek is - néztem körbe az összegyűlteken, vidámság álcáját varázsolva arcomra, azonban Gemma most is, mint minden alkalommal, átlátott az álarcomon. Fejével a mosdó felé bökött, így kénytelen voltam követni, amikor elhagyta a társaságunkat.

- Mindjárt jövünk, nehogy megegyétek a csokiöntetes desszertemet, mert kinyírlak benneteket, vili? - kicsit megköszörültem a torkom, mire barátnőm azonnal észbe kapott és folytatta mondanivalóját, a lehető legmegfélemlítőbb arckifejezésével - Ja, és Cara kedvencéhez se nyúljatok - ezt követte egy édes Styles mosoly és már ott sem voltunk. 

   Szinte száguldottunk a mellékhelyiség felé, de végül mégsem oda mentünk be, hanem az öltözőbe, amit csak a személyzet használhat. Vajon Harry kitől is örökölte a szabályokat folytonosan megszegő stílusát?! Elnevettem magam azon, ahogy elképzeltem, amint Gemma kioktatja az óvodás Hazzát és cukorkával ajándékozza meg minden egyes alkalommal, amikor rosszalkodik.

- Te meg min nevetsz? Nem értelek Cara... - jókedvem azonnal eltűnt, és szomorúan pillantottam fel rá szempilláim mögül, hiszen az ő arca is komorabbá vált az eddiginél.

- Csak eszembe jutott valami vicces, bocsi. Miért jöttünk ide? - tereltem el a témát, akkor még nem is sejtve, hogy igazából csak szóba hozom a már előbb is a gondolataimban járó fiút.
- Mert beszélni szeretnék veled az előzőről, anélkül hogy hallgatnom kéne a süketelésedet. Mi volt ez az egész? Hisz tudod, hogy Harry leginkább téged akarna azon a bulin látni - oktatott ki, úgy, mintha egy idióta lennék, hogy nem jöttem rá a nyilvánvalóra. Ezzel pedig csak egy apró bökkenő volt, még pedig az, hogy nincs igaza. Annyira utáltam ilyenkor, hisz ha ő és a mamája nem lenne, akkor sosem kerülne szóba Hazza és az, mennyire is fontos vagyok a számára, csakhogy ez inkább már csak múltidőben értendő, ha egyáltalán így volt valaha is.
- Tényleg? Hát sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de nagyon messze jársz a valóságtól. Ne hidd azt, hogy ismersz, ha még a saját öcséd nyamvadt érzelmeivel sem vagy tisztában! - emeltem fel a hangom és szinte már kiabáltam az előttem álló lánnyal, aki csak jót akart nekem. Ennyit arról, hogy tudok róla beszélni anélkül, hogy dührohamom lenne.
- Bármennyire is fáj bevallanod magadnak, de jobban ismerlek, mint azt te hiszed, ahogy Harryt is. Nem tűröm ezt a hangnemet, és azt pedig pláne nem, hogy kioktass! El kell menned arra a partira, ha tetszik, ha nem - velem ellentétben az ő hangszíne nyugodt volt, és egész végig a szemembe nézett, ezzel fogva tartva tekintetem. Szememre ráhullott egy leheletvékony fátyol, ami elhomályosította látásom, így Gemma arca is kezdett összemosódni.
- Mégis hogy, ha nem kaptam meghívót? - szinte köptem a szavakat, és anélkül beszéltem, hogy gondolkoztam volna, ezzel olyan dolgot hozva a felszínre, amit én magam sem tudtam. Elindítottam egy lavinát, aminek következményeképpen belepett az igazság mocskos ténye, miszerint bánt a dolog - Szerinted nekem nem fáj, hogy Janet meghívta, engem pedig, aki mindig itt volt neki, egy karnyújtásnyira tőle, nem?! Hogy több tucat ember, akik talán fele annyira sem ismerik, mint én, vele ünnepelnek rám pedig nem is gondol közben? Hogy ismét új lánnyal van együtt akit szeret, míg én egy olyan kapcsolatba menekültem, aminek semmi jövője? - már bőgtem, a könnyeim végigszánkáztak az arcomon, sós cseppeket hagyva maguk után. Barátnőm közelebb lépett egy bizonytalan lépést, bizonyára attól félt, hogy ellököm, én mégsem tettem, sőt a karjaiba vetettem magam, megnyugvást és oltalmat keresve - Tudom, hogy sosem írtam neki, de még mielőtt magamat hibáztatnám be kell látnod, hogy ő sem írt. Egyetlen egyszer sem - szipogtam, miközben szorosan ölelt, akár egy plüssmacit, amivel a kisgyerekek szoktak aludni. Szavaim hatására zavartan fordított maga felé, és a szemeimet fürkészve folytatta párbeszédünket.
- Tessék? De hisz anya azt.. én... azt hittem írt neked. Teljesen biztos voltam benne - összehúzta szemöldökeit, majd vett egy mély lélegzetet és kimértem fejezte be mondanivalóját, amit oly értetlenül habogott mind ezidáig - Sajnálom, én csak mindig is azt hittem, hogy te és Hazza egymásnak vagytok teremtve, és fáj végignézni, ahogy egyre távolabb kerültök egymástól. Próbálok örülni a boldogságodnak, ahogy az ő sikereinek is, hisz az öcsém, de nehéz. Szeretnék veled együtt ünnepelni, de nem megy. Nem úgy, ahogy megérdemelnéd - hajtotta le a fejét és elkeseredetten rogyott le az egyik padra, ami a helyiség közepén volt elhelyezve, hogy a dolgozók kényelmesen tudjanak öltözködni.
- Ha ez megnyugtat. Egy évvel ezelőtt még én is azt hittem, hogy egyszer visszatalál hozzám, hogy még nincs minden veszve. Mára viszont... Will lett az én jövőm - öleltem magamhoz, végül pár perc elteltével együtt mentünk vissza a srácokhoz.
A legtöbben már megkapták desszertjeiket, és a bátrabbak Gemmáéba is belekóstoltak, aminek meg is lett a következménye. A lány szúrós tekintete szellemként fogja őket kísérni az elkövetkezendő napokban és éjszakákban. Én csak mosolyogtam a kis közjátékon, de agyam egyfolytában az előzőkőn kattogott. Miért hitte azt, hogy Hazza írt nekem? Vajon a testvére képes lenne a szemébe hazudni egy ilyen kis jelentéktelen dologról vagy ő tényleg írt nekem? Szívem egyszeriben hevesebben kezdett verni, már magára a feltevésre is, de aztán mintha millió darabkára tört volna ismételten a zord felismeréstől, miszerint az lehetetlen, hogy a posta az összes nekem címzett irományát elkeverte volna.
- Min töröd a buksid? - Will hevesen integetett a kezeivel, kiszakítva gondolataim világából, amit ezúttal nem róhattam fel neki, mivel jól esett visszacsöppenni a jelenbe. Arcomat belefúrtam a vállába és úgy suttogtam el egy 'semmi'-t. Nem akartam, hogy tudja, megint Ő jár az eszembe, mert ez a mi napunk volt, amit még az sem ronthat el, hogy Harry most ünnepli a tizenkilencedik születésnapját.
- Csináljunk egy fényképet! Mindenki, gyertek! - ordította el magát Jane, mire összeálltunk egy csoportképre. Tipikusan ránk jellemző pózokat vettünk fel. A banda tagjai egymás nyakába ugrottak, míg én magamhoz öleltem Gemmát, Will pedig apró puszit lehelt az arcomra. Jane rohant, mint egy őrült, hogy még az időzítő lejárta előtt közénk tudjon férkőzni, aminek a következtében pont Gemma elé állt, kitakarva őt a fotóból.
- Ez nem jó, újat! - dobbantott egyet az idősebbik Styles, mire kedvesen odahívtam az asztalunkhoz Mattet, hogy készítsen a pillanatról egy megfelelő emléket. Mióta elégettem az előző fényképeimet, azóta kerültem az ilyesfajta másodperceket, amikor a kis gép vakuja előtt álltam, de ez alkalommal kivételt tettem Jane kedvéért. Egy fotó igazán nem a világ.
- Ez tökéletes lett! - igen, valóban megközelítette az előbb említett jelzőt. A két legjobb barátnőm között álltam és úgy tűnt nem is lehetnék boldogabb. Arcomon ott díszelgett egy levakarhatatlan mosoly, fogaim kilátszódtak, csak úgy, mint a többieknek is. A fiúk szamárfüleket mutattak egymásnak és ha nem ismerném magunkat, azt hittem volna, hogy senkinek sincs semmi gondja. Hogy Jane nem aggódik folyton az öccse miatt, ahogy Gemma sem. Eszembe se jutott volna olyat feltételezni, hogy Nick mamájának egyre súlyosabb a betegsége, amiről az orvosok még csak azt sem tudják, hogy mi lehet, és legfőképpen nem gondoltam volna azt, hogy a középen, önfeledten nevetgélő lány - jelen esetben én - csak egy álarc mögé rejtőzött, érzelmi roncs.
- Nekem is tetszik - helyeseltem végül, majd kezembe vettem a narancslevemet és a pult irányába igyekeztem. Mivel itt dolgoztam, pontosan tudtam, mi hol van, így nem telt bele egy percbe sem, hogy rátaláljak a vodkára, és felturbózzam az italomat. Kellett egy kis löket, hogy képes legyek feloldódni.
- Lebuktál! - nevette el magát Matt, amikor ijedtemben majdnem elejtettem az alkoholos üveget, amit oly bőszen szorongattam a markomban, mintha a legféltettebb kincsem lenne.
- Kifizetem. Tudod, hogy sosem lopnék - nem hazudtam, tényleg be akartam rakni az árát a pénztárba.
- Miért? - nem vitatkozott, egyszerűen csak aggódott értem, amit egyből leszűrtem hangvételéből és csillogó szemeiből. Fogalmam sem volt mit válaszoljak, aztán, akár egy villámcsapás, úgy cikázott át elmémen a felelet.
- Hogy legyen elég bátorságom ehhez - mutattam fel a telefonomat. Belekortyoltam a vodkanarancsomba és kikerestem Hazza telefonszámát, amit sosem voltam képes kitörölni a névjegyzékem rejtekéből. Ujjaim hihetetlen gyorsasággal mozogtak a billentyűzeten, aminek minden egyes apró gombja más-más betűt jelölt.
"Boldog születésnapot. Csak hogy tudd, nagyon is hiányzol." - újraolvastam a begépelt üzenetet, majd azzal a lendülettel ki is töröltem. "Boldog szülinapot, te pöcs!" - ismét leellenőriztem a leírtakat, de ezt sem találtam megfelelőnek. Ujjam gyakorlott mozdulattal nyomta meg a törlés gombot, melynek következtében az SMS helyét egy hófehér képernyő vette át. "Boldog szülinapot. Legyen szép napod!" Letettem a kezembe szorongatott narancsos italt, és meghúztam magát a vodkát, melynek égető keserűsége marta a torkomat.
- Akkor gyerünk - motyogtam az orrom alatt, végül elküldtem az üzenetet. Innen már nem volt visszaút, és ha megkapta az üzenetet, akkor az ő kezében volt a labda. Ha tényleg írt nekem, akkor válaszol, viszont ha nem Gemmának volt igaza, akkor csak felszakítottam egy régi sebet, ami az idő múlásával már elkezdte a gyógyulási folyamatot.