8. fejezet: Elveszett sorok

Szívem csücskei!

Ismét egy vasárnap éjfél utáni szituációba csöppentünk, amit már rettenetesen vártam, hiszen borzasztóan kíváncsi vagyok arra, hogy ez a számomra kicsit furcsának megítélt rész Nektek mennyire nyerni el a tetszéseteket. Borzaszó nagy hálánk a Tiétek a hatalmas mennyiségű támogatások miatt, hiszen Nélkületek nem mennének ilyen gördülékenyen a dolgok! <3 Speciál nem is olyan régen fejeztem be a 18. fejezetet pedig egész nap takarítottam, de visszaolvasva a hozzászólásaitokat-erőt kaptam a munkához, amiért rettenetesen hálás vagyok Mindenkinek! <3 Még most sem vagyok képes elhinni, hogy ilyen rövid idő belül ennyien lettetek, hiszen ez kész csoda *.*

  A mai fejezet néminemű tartalmára rátérve folytatódni fog egy szál, ami még csak a későbbiekben fog megfejtődni. Nem tenném fel ezt kérdésnek, de ha szeretnétek, nyugodtan osszátok meg velem a feltételezésiteket. S inkább kifejteném, hogy két dologról van szó, de ezek kapcsolódnak egymáshoz. Na, és a nagy bejelentés; ez az utolsó múltban játszódó epizód, a következő fejezet már a jelenben folytatódik! szerecsendioval már a történet írása alatt vártuk ezt a pillanatot, de jobbnak láttuk kidolgozni a múltat, hogy az teljes mértékben érthető legyen. Remélem ez sikerült is és ez a rész is majd elnyeri a tetszéseteket, még ha ilyen hosszú is lett! :) Jó olvasást és szórakozást kívánok Mindenkinek! <3

Végtelen puszim és csontropogtató ölelésem a Titeket,

kriszty96 <3 <3

...............................................

Elveszett sorok

 „Szálak, fonatok, kötések. Mindhárom dolog arra hivatott megszületni, hogy összetartson, egybe tekerjen kismillió dolgot és eseményt. Ám, van, mikor a csomók meglazulnak és minden, ami régen fontos volt kihullik markunkból és más tenyerébe száll. Elveszítünk egy személyt, aki másra ruházza át az érzéseket, melyekre mi mindig is epekedve vártunk!”

Harry Styles

2013. február 1, London

Harry Styles ismét egy évet öregedett!

A mai napon töltötte be 19. életévét a One Direction szívtipró énekese. Lássuk honnan is jött és mekkora sikereket ért el!

Harold Edward Styles pontosan 19 évvel ezelőtt, 1994. február 1 - én látta meg a napvilágot az Egyesült Királyság - beli Holmes Chapel – ben, Chesire – ban, Anne Cox és Des Styles második gyermekeként. Harry – nek egy nővére van, Gemma. Még mielőtt színes karriert járt volna be, a Holmes Chapel gimnázium tanulója volt, amely állami fenntartású intézmény. Harry csupán hét éves volt, mikor szülei elváltak, majd nem sokkal később édesanyja újra megházasodott Robin Twist – el. Tizenkét éves korában fronténekese volt a White Eskimo nevezetű bandának, ahol olyan emberekkel játszott együtt, mint Haydn Morris, aki gitározott, Nick Clough, aki basszusgitározott és Will Sweeney, aki pedig dobolt.

  2010 – ben Niall Horan, Zayn Malik, Liam Payne, Harry Styles és Louis Tomlinson szóló kategóriában jelentkeztek az X – Faktor hetedik szériájába. A fiúk, mivel tehetségesnek bizonyultak, ámde sikert nem értek el, a zsűri tanácsára egy öt tagból álló fiúbandát hoztak létre, amely a Harry által javasolt One Direction név alatt futott. Ugyan hatalmas népszerűség állt mögöttük, mégis harmadik helyen végeztek a versenyben, ám, mint mindennek, ennek is volt jó oldala; Simon Cowell – egykori mentoruk – egy két millió fontos szerződést kötött velük a Syco Records nevű cégével. Ezek után kilenc másik versenytársuk mellett részt vettek az X – Faktor turnéján is. Nem sokkal később megjelent első, debütáló albumuk a Up All Night, amiből világszerte 3 millió példányt adtak el. Legújabb lemezük, amely a Teke Me Home névre hallgat ismételten kasszasikert aratott, s számaik a számlisták élére kerültek.

  A fiatal énekesnek több zűrös nőügye is szárnyra kélt, de most, hogy már egy ideje együtt van barátnőjével, Taylor Swifttel sem oly fényes a helyzet. Sokak szerint Harry eme kapcsolata sem írható fel a tartós viszonyok közé és egy pletyka szerint Styles a születésnapi bulijára több Holmes Chapel – i barátja is hivatalos. Összegezve reméljük, hogy nem történik botrány, mint legutóbbi születésnapján az ablaktöréses eset. Ha viszont ez mégis bekövetkezne, azonnal értesítünk mindenkit.

  Reszkető kezekkel tartottam említett testrészem ujjai között a rólam szóló sorokat hordozó, vaskos napilapot. Fátyolos tekintettel merengtem el egykori életemen és a múltban megtörtént eseményeken. Mikor egy vékonyka lepel a szemed elé szökik és megbéklyózza elmédet a rémes, egykori tetteiddel és érzéseiddel a könnyek a szemedbe gyülekezve marják szét egész pupilládat, a szívedet pedig vakká teszi a fájdalom. Már nem látod meg életed értelmének a fényét, mely szivárvány formájában szökik át mindenki fellegén. S nekem is ezen érzésekkel a lelkemben kell nap, mint nap együtt kelnem és lefeküdnöm, ahol még az álmom birodalmában sincsen nyugovásom. Sosem menekülhetsz azok elől a végzetes hibák elől, amiken a te kezed nyomai éktelenkednek, mert azok bumeránghoz hasonlóan visszatérnek hozzád és fenekestül felforgatják benső világodat. Szétszaggatják a kusza érzelemvilág gubancos fonalait, amelyeket nehéz visszakötözgetni. Sőt, inkább lehetetlen felvenni a versenyt negatív oldallal az ugyanis, akár a tornádó mindent romba dönt és széttaszít. Az utolsó sorok hatására ismételten eszembe jutott a tizennyolcadik életévemet megpecsételő születésnapi banzáj, ahol a csukott ablakon keresztül repítettem ki szeretett telefonomat, amelynek már csak a száma maradt meg emlékül. Ripityára tört a földön, ahova egyenesen egy lesifotós fejéről pottyant le. Akkor kénytelen voltam felhívni Cara – t Louis barátom mobiljáról és azt kívántam bárcsak inkább sosem határoztam volna el magamat erre a lépésre. Ugyanis biztosan tudtomra hozta a vonal túlsó felén lezajlott párbeszéd, hogy szerelmem éppen Will házában tartózkodik. És ez teljesen összetört. Nincs is annál rosszabb, mint mikor el kell valakit feledned, kitörölni elméd kincsestárából, azon okból, hogy már másnak adta az általad oly fontosnak tartott érzelemhullámokat. Azokat az érzelmeket, amiket a magadénak akartál tudni, de sosem voltál elég bátor ahhoz, hogy tégy is azok eléréséért. Will – nek teljes mértékben igaza van. Gyáva vagyok és képtelen arra, hogy elérjem a szerelem igaz beteljesülését, hiszen azzal nem csak másokat, hanem saját magamat is áltatnám, ha kerek perec kijelenteném, hogy szeretem Taylort. Távol áll tőlem, hogy köntörfalazzak a saját bensőmnek, s tudatosult bennem, hogy ez is csak a feledés egyik védekező funkciója. Ezzel akarom még saját magam előtt is leplezni a Cara iránti viszonzatlan, elérhetetlen szerelem csapdáját, ami magába szippantotta egész testemet és mocskos módon játszik érzéseim kötelével is, ami már cérnaszál vékonyságúra összement a mosásban az eltelt, gyötrelmes évek alatt.

  Telefonom a sarokban lévő éjjeliszekrényen kibírhatatlanul rezegni kezdett, melyen csörgési formát a nyugalom miatt hasznosítottam, s egész napra azon tárgyra száműztem a technikai kütyüt, mivel nem voltam kíváncsi a külvilág általi felköszöntésekre. Lustán keltem fel az ablak alatti fotelból, míg az újságot ledobtam az ágyon szétterített pléd tetejére, de legszívesebben elégettem volna, hogy látnom se kelljen. Kezembe véve mobilomat egyetlen tulajdonnév ácsingózott az érintőképernyőn: Louis. A zöld gomb megérintésével elfogadtam a megkezdeményezett hívást és szem lehunyva tettem a készüléket fülkagylómhoz.

  - Lou – szökött ki ajkamon neve, s hangosan felsóhajtva készültem fel az engem megdorgáló szavakra és pontosan tudtam, hogy késésben vagyok, de nem állt szándékomban készülődni és legkevésbé akartam elindulni. Nincs értelme megjelennem egy olyan helyen, ahol ismételten Nélküle kell ünnepelnem. Mert pontosan tudom, hogy nem fog eljönni, még annak ellenére sem, hogy küldtem Neki meghívót. Ha már egyszer a leveleimre nem válaszol kizárt dolog, hogy ennyi idő után megjelenjen itt Londonban, főleg mivel az a szemét Will el sem engedné.

  - Hol a fészkes fenében vagy? – ordított bele a telefonba, amely az én fülemig is természetesen elszivárgott, így eltorzuló arccal húztam el egy pillanatra hallószervemtől a hatalmas, éjfekete készüléket. – Már rég itt kellene lenned! – oktató hangja hallatán fejemet a plafon felé fordítottam és a helyett, hogy a fehérre festett falrészt tanulmányoztam volna belülről csodáltam meg szemhéjamat, azaz a bájos sötétséget.

  - Tudom, én csak… - fejem visszakalandozott előző pozíciójához, de most az eddigiektől eltérően nyitott látószituációval meredtem a parketta minden egyes résére és karcolására.

  - Semmi kifogás! – parancsolt rám hangját még kétszer akkora erővel felemelve, ami a skálát már elég magas fokon felülmúlta. Újabb grimaszban törtem ki és nem tudtam, hogyan csillapíthatnám, vehetném lejjebb hangja erejét ez ugyanis nem holmi magnó, ahol pusztán egy gomb megnyomásával elhalkulnak az előadók dallamainak hanghullámai – Harry Styles nem késheti le a saját buliját! – fogcsikorgatása már olyannyira bántotta hangfelismerő szervemet, mintha kést forgatnának meg benne, amelyen érzést eddig még csak szívemnek sikerült megtapasztalnia, de annak is a legeslegrosszabb értelemben.

  - Tudom… - rántottam meg a vállamat testreakció gyanánt, ám ezt ő nem láthatta, ahogyan fájdalmas arckifejezésemet sem, de tudtam, hogy sejti milyen roncs is vagyok jelen pillanatban, ugyanis egy röpke sóhaj is képes csodákra a tudás eléréséért. Főleg azon ember számára, akinek egy nyitott könyv lapjaival értem fel – De ez a bizonyos Harry Styles…

  - Szokás szerint maga alatt van – vágott a szavamba, amolyan unom a nótát dallammal. S egy cseppet sem fájt, hogy ily hangnemet ütött meg, mert pontosan tisztában voltam azzal, hogy szavaiban nagymértékű igazság lakozik. Csak éppen túl makacs voltam ahhoz, hogy ezt be is lássam nem csak neki, hanem még önmagamnak, benső világomnak is. – Figyelj haver, nem ismerem ezt a csajt, de biztosan nagyon elképesztő lehet, ha ennyire elbűvölt…

  - Igen az – mosolyogva hajtottam le fejemet szavai hallatán és szemem előtt tisztán kirajzolódott Cara minden egyes mozzanata. Csillogó, barna szemei, mosolyra húzódó ajkai és gubancos, hullámokkal telis – teli gesztenyefürtjei. Minden egyes azon pillanat, amikor kacagva vetette magát karjaim szorításába, s én oly erősséggel fontam ujjaimat csípője köré, mintha nem akarnám elengedni. S így is volt. Ha bárki meg is akadályozott volna abban, hogy közel legyek hozzá, minden tőlem telhetőt elkövettem volna azért, hogy a távolság megszűnjön közöttünk. Ám, úgy tűnik, eme elképzelésem a porba hullt, s ott is tért örök nyugovóra.

  -… nem fejeztem be – rivallt rám Louis ezzel kirángatva távoli gondolataim habos hullámaiból. – Ezért kárpótolnod kell! – jelentette ki mézesmázos hangnemben, amivel rögtön a tudtomra hozta hátsó szándékát.

  - Mit akarsz? – ujjaim orromra vándoroltak, s idegesen masszírozni kezdtem belélegző szervemet, míg belül felkészültem a legrosszabbra. 

  - Add kölcsön a kocsidat a hétvégére! – kérlelő hangneme ellenére is megállt bennem az ütő. Mi? Ezt jobb, ha minél előbb kiveri a kobakjából, mivel a kocsim a mindenem, s nem vagyok hajlandó életveszélyes körülmények közé sodorni. Köztudott dolog, hogy Tomlinson barátunk úgy repeszt az utakon, akár egy megtébolyult gazember, aki éppen kirabolt egy ékszerüzletet, s ezen okból minden egyes egyed menti előle gépjárműve bőrét.

  - Kizárt dolog! – szögeztem le nem csak szavakkal, hanem egy intenzív kézmozdulat segítségével is szikla szilárd véleményemet. Nem állt szándékomban, sem pedig módomban felajánlani autóm szolgálatait az ugyanis teljes körű védelmemet élvezi az e fajta akciókkal szemben.

   - De le akarom nyűgözni Eleanor – t – szinte magam előtt láttam, ahogyan könyörgően lebiggyeszti ajkait, de a legutóbbi eset emlékének hatására nem adtam be a derekamat. Isten ments, hogy megint ripityára törött autómról kapjak híreket az éjszaka kellős közepén és a kórházban kelljen megint meglátogatnom gépjárművem tönkretevőjének személyét, pontosítva Tomlinson úrfit.

  - Oldd meg az én járgányom nélkül – emeltem fel idegesen a hangomat, míg a türelmetlenségem által pár gyöngyöző verejtékcsepp is telepedni óhajtott ráncokba gyülekező homlokomon, miközben testem egész bensőjében ellenszenv virága bontogatta szirmait.

  - Makacs vagy és ebbe fogsz belehalni – vágott vissza nyugodt hanghordozással, ami nekem is csillapított idegszálaim megfeszülésén, s kezdtem visszanyerni a türelempiruláimat, amik a hosszú idő során elgurultak a fapadlón, s azt hittem már vissza sem találnak hozzám. S hogy miért gondolkoztam ily módon életemről; pontosítva arról, hogy az egész értelmetlen? Ha egy virág szirmai lebomlanak, s már nincsen föld, amibe gyökerei kapaszkodhatnának, nem ragyog oly fényesen, mint egykoron! Már csak árnyéka régi valójának, akárcsak én is. Én vagyok ez a virág. Egy elhervadt, elfásult, s jelentőségtelen pipacs, ami az első hópehely jelentkezésénél szörnyethal és többé fel sem ébred mély, örök álmából. Ezen módon roppantak szét érzéseim, s többé már össze sem kovácsolhatóak egy egész darabbá. Elveszett a remény és vele minden dédelgetett álom.

  - Lou kérlek, folytasd ott, ahol félbeszakítottalak – hangos sóhaj tört utat magának tüdőm központjából, s éles fájdalmat éreztem, ahogyan magamba szívtam a bűntudatommal csordultig lévő, körülöttem keringő levegőt. Félelemmel telve vártam a barátom ajkait elhagyó szavakra, mert mélyen belül tudtam mit is akar a tudomásomra hozni, mire akar emlékeztetni.

  -… de nem feledkezz meg Taylorról sem – figyelmeztetett minden egyes szót más – más hanglejtéssel kiemelve. – Most vele jársz.

  - Tudom… – húztam el a számat csalódottan, s ismételten arra gondoltam, mily életre is vágyom igazából. Hogy milyen körülmények között szeretném eltölteni a mindennapjaimat, de ezekkel a percekkel nem ajándékozott meg a jóságosként emlegetett ég. Ez a felleg inkább koromfekete volt, s kegyesség egyetlen apró morzsája sem lakozott benne. Pusztán csak magába kebelezte az összes pozitív érzelemhullámot és a fáradt testet a mélybe lökte.

  -… csak Cara – t szeretem – próbálta meg utánozni hanghordozásomat, de egy cseppnyi hasonlóságot sem csíptem el, s ez eléggé felbosszantott.

  - Nem is így beszélek – kiáltottam el magamat fogcsikorgatva, s megbotránkozásomat a lányos hanggal szemben nem állt szándékomban takargatni. Nem ezen a skálaszinten cseng hangszínem, s nem szeretem, ha Louis egy igenis jelentős pillanatomban eltalál bolondsága nyilaival.

  - De szerintem jobb lesz, ha kivered a fejedből, hiszen még csak a leveleidre sem válaszolt – hozta fel a számomra kellemetlenül csengő témát, amit egy ládika mélyére dugva akartam örök homályba száműzni. – Itt az ideje tovább lépni! – bizonyára, ha most mellettem állna, jól vállon veregetne, míg én eltaszítanám magamtól kezei nyomait és elhagynám az adott teret magamban haragosan motyogva. Mégis mit képzel?! Hogy ilyen könnyen ki tudom verni gondolkodó szervemből és elfeledni egyetlen szerelmem emlékét?! – És most vonszold ide a formás fenekedet, mert, ha nem Tomlinson megy el érted! – visszareagálás gyanánt csak tátott szájjal meredtem az előttem elterülő falrészre, míg a vonal túlsó felén csak egy sípoló hang hallatszott. Lustán hajítottam félre a készüléket, de az alighogy érintkezett a puha pléddel ismételten rezgésbe kezdeményezett. Orrom alatt morogva csoszogtam vissza az ágyhoz és fülemhez emelve, halvány sejtés nélkül vártam a hívó fél hangját ugyanis kedvetlenségemben meg sem néztem ki akar érdeklődni felőlem.

  - Halló – szóltam bele unottan a kagylóba, míg akár egy lány türelmetlenül néztem ujjaimat fedő felületemet, s nem értettem mitől oly érdekfeszítő elfoglaltság elmeredni a tulajdon körmeinken. Furcsa gondolatom teljesen ledöbbentett, s csak annak a bizonyos elsumákoló hullámnak tudta besorolni elrévedésemet. A figyelemelterelés bűncselekményébe estem, ami az én helyzetemben már mindennapossá nőtte ki magát azért, hogy mások előtt leplezni tudjam szomorú érzéseim hálóját, amelyet akár egy pók saját magamnak fontam.

  - Harry, mi a fenét műveltél? – hallottam meg a vonal túlsó feléről nővérem számon kérő, dühös mondatát, amelyben cseppnyi csalódás is keveredett az eddig felsorolt két érzelmi tulajdonság mellett.

  - Én is örülök, hogy hívtál, egyébként tök jól vagyok kösz a kérdésed! – vágtam oda foghegyről, s közben hangulatom egyre inkább paprikásabb lett. Sosem voltam túlzottan oda a hirtelen lerohanásokért és Gemma talán a legrosszabb hangulatomban talált reám, s fejemre zúduló butasága egyre feljebb emelte tűrőképességem így is labilis állapotát.

  - Csalódtam benned! – panaszolta felháborodottan, aminek következtében tüdőm munkája sztrájkba kezdett, s pár pillanatig nem is volt képes felvenni a soron következő oxigéncsoportot.

  - Mi van? – kerekedtek el szemeim, s átvéve Louis – tól frappáns szokását elrikkantottam magamat rám nem jellemző módon, ami igen megrémített, de a bennem tomboló értetlenkedésnél semmi sem lehetett erősebb kenetű.

  - Gyáva vagy – vágta nekem keményen a bántó szót hozzá csapva egy megszemélyesítéssel. A régi pillanat szemem elé szökött, s szinte lejátszódott előttem, amikor Will vágta a fejemhez ezeket a nagyon is valós szavakat, amik ennek ellenére kemény kőként nehezültek dobogó szervemre. S most ismételten úgy éreztem a gödör fenekére zuhanok, hiszen egy családtagtól még fájóbban ért ily mértékű becsmérlő szóhasználatot hallani. – Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de nem ismerek rád! Te nem voltál ilyen! – vágott szavaival egy éles tört szívem közepére, de következő mondata hallatán már végképp nem értettem mi is lakozik szavai takarásában: - Hogy tehetted ezt Cara – val?

  - Állj, állj – mutattam kezemmel is leállító reakció mozzanatát, s ködös, értetlen tekintettel próbáltam megragadni a Gemma kezei által fogott cérnaszál végét, de az csak minduntalan elszökött előlem. Sehogyan sem tudtam rábukkanni a dolog nyitjára. – Beszélj érthetően, mert ebből egy szó sem tiszta! – kértem türelmesen, de éreztem, ahogyan a pirulák ismét szerte – szét, hullnak a padlón, s tekintetem elveszíti mindegyikük látványát. – Mit követtem el?

  - Miért hazudtál a képünkbe? – kérdezte egyre feszültebben, s nekem csak összevonódtak szemöldökeim és nem tudtam erre mit is válaszolhatnék, e mellett mi lenne a legjobb reagálási forma. – Szerencse Cara szavainak felnyílt a szemem – a név hallatán meghűlt bennem a maradék levegő is. Mi a fészked fene folyik itt? Mi lehet az, amit Cara a nővérem tudtára hozott és ez ennyire kiborította őt?

  - Érthetőbben! – emeltem fel a hangomat elveszítve cseppnyi türelmességemet is, s megforgatva szemeimet nekiestem tulajdon nővéremnek, aki bár sokszor hozott ki a sodromból, de talán ez az akciója vágott mellbe leginkább. – Nem értem miről beszélsz! Kinek hazudtam én és mikor? – átvéve tőle számon kérő stílusát idegesen doboltam lábammal a sötétbarna parkettán, ami mozdulatom következtében koppanó hangot hallatott meg.

  - Nekem és anyának – bökte ki szárazon, mintha pontosan tudnom kellene, hogy számomra ismeretlen hazugságomnak kik is a pontos áldozatai. – Cara elmondta, hogy egy sor sem írtál neki az eltelt évek alatt.

  - Tessék?! – tértem ki béketűrésemből, mert nem akartam elhinni, amit mond. Miért szórakozik vele a születésnapomon? Most nagyon is elvárnám tőle, hogy mellettem álljon, de e helyett inkább csak idegszálaimat gubancolja össze, amik már így is összeállt pozícióban ágaztak szét egész testem belső területén.

  - Most már megértem miért választotta végül Will – t – markolt bele ismét lelkembe és kiragadott onnan mindenféle reménysugarat. S ez által rádöbbentem szava hitelességére is, ami teljes mértékben ledöbbentett. – Jobb helye van egy becsületes fiú oldalán, mint egy gyáva nyúl mellett, aki félt neki beismerni az érzéseit – szidott tovább, ami mellett most szó nélkül elsétáltam.

  - Gemma, hallgass! – teremtettem le idegesen, s közben oly erővel szorítottam ökölbe ujjaimat, hogy inaim is megfeszültek. – Nem értem – hajtottam le a fejemet csalódottan, s próbáltam összeszedni magamat, de a könnyek még ennek ellenére is elhagyták szemem gödrét és hatalmas sebességgel koppantak a padlónak. – Nem értek semmi! Miért nem kapta meg a leveleimet?

  - Mi? – kérdezte a skála legmagasabb, fülsüketítő hangján, ami még ezen mód ellenére is távolian hatott füleim számára. – Szóval te…

  - Én írtam neki – vágtam a szavába, s fejemet felemelve hatalmas lelkesedéssel koncentráltam a párbeszédre. Ki kell derítenem! Meg kell tudnom, honnan szedte Cara ezt a téves információt és, hogy miért nem jutottak el hozzá a leírt betűim ábrái. – A legutóbbi levelet két héttel ezelőtt küldtem el. Elvesztek a soraim – panaszoltam szipogva, mivel tudtam, hogy ez nővérem szemében nem megszégyenítő magaviselet. Ha valaki, akkor ő ismer a legjobban, s tudja, olykor én is elérzékenyülök, főleg, ha a háttérben Cara személye áll.

  - Harry, én… - motyogta orra alatt bánatosan, s tudtam bán minden egyes szót, amit a fejemhez kényszerült vágni a tévedés ördögi csapdájának okából. -… úgy sajnálom, hogy neked estem.

 - Ez most mellékes – rántottam meg a vállamat hanyag módon, mert tudtam, hogy itt mindössze félrevezetésről van szó, amit nem róhatok fel neki. – Valahogyan ki kell deríteni miért nem kapta meg a leveleimet – jelentettem ki határozottan, s elmémben kutatva logikus kérdés után szaglásztam, aminek aromája nem tartózkodott az oxigén egyetlen fellegében sem.

  - Talán postai hiba – mondata inkább kérdésként csengett és szinte érinteni lehetett a benne felgyülemlett feszültséget, amely villámként csapott le ránk.

  - Kizárt! Két éve hibáznának? – gúnyos hanglejtésem még engem is megrettentett és, ha tehettem volna, az egész mondatot egy az egyben visszaszívom, de ez lehetetlenség, így csak abban bízhatok, hogy rajtam felülkerekedő idegességem nem ijesztette el közelemből.

  - Jó, igen, igazad van, csak ne ordítsd le a fejemet – teremtett le mindennek ellenére barátságosan, amiért borzasztó hálás voltam neki.

  - Bocsáss meg, csak ideges vagyok! – túrtam bele tanácstalanul göndör fürtjeimbe, s fel – alá járkálva a szobában egyre csak agyaltam valami megérinthető megoldáson. A kulcson, ami felnyitja a ládikát, melyben elrejtették a való tényeket, ami számomra egyáltalán nem világosak.

  - Igen azt hallom – érezhető volt, ahogyan elhúzza a száját, s tudtam ő is pontosan azon elmélkedik mi is folyik itt valójában. – Figyelj, nem ígérek semmit, de megpróbálom kideríteni mi történhetett. Valamiért nem tudok megbízni Will – ben…

  - Szerinted elképzelhető, hogy… - halkult el hangom és mondatom, mellyel övébe vágtam befejezetlenül lógott a levegőben.

  - Nem tudom, és nem akarom, hogy illúziókba kergesd magad! – figyelmeztetett lassan tagolva minden egyes szavacskát. – Igyekszem kideríteni az igazat te pedig, várj türelemmel.

  - Mégis, hogy tudnék türelmes lenni? – rivalltam rá ismételten bántón, de legnagyobb megdöbbenésemre szó nélkül elsétált újabb hibám mellett, s csupán egyetlen mondatot bökött ki:

  - Eddig is az voltál – mosolygós hangja hatására elkerekedtek szemeim, s ismételten reagálás képtelennek bizonyultam. – Majd beszélünk – csapta rám konkrétabb köszönés nélkül a kagylót, míg én tátott szájjal merengtem el a hallottakon.

  Zsebre vágva a készüléket, kezembe vettem a felakasztott kulcscsomót és hatalmás rántással csaptam a faborítású ajtót tokjába. Fogcsikorgatva oldtam fel a riasztó szolgálatait és bevetve magamat a volán mögé a lehető leggyorsabb sebességgel száguldoztam a kietlen, sötét utakon. Telefonom állandó rezgésben pattogott az anyósülésen, míg én egyre csak szitkozódtam és könnyeimet hullatva nem láttam mást csak Cara – t. Mintha minden egyes kanyarban a kocsim elé állt volna, s néha majdnem bele is ütköztem egy – egy az út szélén elhelyezett kukába. Szipogva motyogtam a nevét és jobb kezemmel elengedve a kormányt letöröltem szemem tájékáról az odaragadt sós hatású folyadékot. Dallam. Ismételten megrezdült mobilom, s most a képernyőn a Louis nevet felváltotta a női név abc – jében szereplő tulajdon megszólítás. Kezeim ökölbe szorultak, miközben a Temze partján leparkolva megpillantottam a habos hullámokat munkálkodni. Technikai kütyümet az ujjaim közé ragadtam, s kiszállva a kocsiból a folyó partjánál megállapodva élvezni kívántam a rám telepedő csendet. Azonban ismételten egy zaklató ragadta el tőlem a nyugodtságot, aki most Niall barátom személyében volt megemlíthető. Majd érkezett egy üzenet is, így egy aprócska kis boríték az érintőképernyőn figyelmeztetett arra, hogy valaki sorokat szán nekem. Akárcsak én Cara – nak. Elveszett leveleim emlékére elővillantva fogaimat sziszegő hangot hallattam meg, miközben fejemet lehajtva éreztem, ahogyan fortyogó dühöm a felszínre kíván törni.

  - Hagyjatok már békén – kiáltottam el magamat kínkeservesen, s közben jobb kezem meglendült a levegőben. Mire feleszméltem addigra már telefonom a folyó habjaiban merülve örök nyugovóra tért a víz felszínéről elveszve. Lerogytam a nedves homokba és tenyerembe temetve arcomat egyre csak kattogta agytekervényeim. Talán a fiúknak igaza van. Olykor el kell felednünk valaki, hogy lelki békénk maradandóvá nője ki önmagát, s tiszta lapot vetve kell egy új jövőt írnunk könyvünk borítójára. De vajon képes leszek Taylor mellett élni, a nélkül, hogy a Cara iránti érzésem felemésztene? Képes leszek elfogadni, hogy soraim melyeket Neki szántam elvesztek? S vajon mindezek ellenére a Sors mégis valaha egymás mellé sodor majd minket, hogy útjaink ismét kereszteződjenek? Egy válasz van csupán: minden az időtől és a tetteinktől függ.