9. fejezet: Keserű viszont látás

Sziasztok :)

Először is, nagyon szépen köszönjük a díjakat, amikkel megajándékoztatok minket a pipákról és a kommentárokról már nem is beszélve. Személy szerint én egész héten ezt a részt vártam, hiszen végre eljutottunk a jelenhez, és izgulok, hiszen nem tudom, mit is vártatok a nagybetűs találkozástól. Remélem azért így is tetszeni fog.

A részről csak annyit, hogy egyáltalán nem lesz zökkenőmentes, s hogy ez bizony rányomja a bélyegét a továbbiakra.

Nos, annyira dobog a szívem, hogy nem is tudok mit írni, így nem rabolom az időtöket, mindössze jó olvasást kívánok! <3

Millio puszi Xx

Keserü viszont látás

Van amikor vágyunk valamire, amit elérhetetlennek tartunk és mégis felbukkan. Én téged pont ilyennek gondoltalak és láss csodát hazajöttél. Akár csak a tékozló fiú, te is megtaláltad az otthonodhoz tartozó ösvényt. Én pedig megrettentem. A szívem összeszorult, a szám képtelen volt megformálni az elmémben megbújó szavakat és ez cselekvésre késztetett. Olyat tettem a pillanat hevében, amire nem vagyok büszke és soha nem is leszek.

Cara Bynes

2013. március 1. ,Holmes Chapel .:Jelen, vagyis már nem ugrunk az időben:.

  A forgalom hatalmas volt, én pedig csak kapkodtam a fejem a rendelések között és reménykedtem benne, hogy ezúttal nem nem fogom összecserélni az asztalokat, ahogy azt az előző nap tettem. Kezemben három tányért és szintén ennyi poharat egyensúlyoztam egy ingatag tálca tetején, közben sietős, ámbár megfontolt léptekkel közelítettem meg a türelmetlenkedő emberek tömkelegét. A falon pihenő óra pontosan egyet mutatott vagyis nemsokára mehettem haza, hisz lejár az ebédszünet, s ezáltal az én munkaidőm is.

  A bárpult mögé érve a következő adag ételre vártam, miközben Matt elém nyomott négy pohár üdítőt. Először bele akartam inni, hisz minden porcikám szomjazta az éltető nedűt, de sajnos nem tehettem, hiszen dolgoztam és valaki már bizonyára várta ezeket az italokat. Lemondóan pakoltam őket a már említett szállító alkalmatosságra, hogy ismételten bevethessem magam az emberek kreálta rengetegbe, amikor egy tömény vaníliás illatfelhő csapta meg az orromat, egyik barátnőm jóvoltából.

- Mikor végzel? - Jane leült egy magasított székre, és kék szemeivel onnan fürkészte egész lényem. Én csak megtöröltem az arcom, amit enyhén belepett az izzadságcseppek okozta fátyol és lazán megrántottam a vállam.

- Fogalmam sincs, de itt megvárhatsz - időközben megkaptam a várt tányérokat jól megpakolva sült krumplival és ehhez hasonló finomságokkal, majd elindultam végezni pincérnői tevékenységeimet. Arcomra felragasztottam egy levakarhatatlan mosolyt, hisz a szomorú dolgozóknak mindig kevesebb jattot adnak a vendégek, és ezt követően felvettem az újonnan érkezők kívánságait. A kötényem zsebéből előhalásztam egy jegyzettömböt és egy ceruzát, majd már csak a szén sistergését lehetett hallani, ahogy végigszánkázik a papíron, és jellegzetes betűim lerajzolásával szavakat képez a füzet oldalára.

  Még fél órán keresztül ment ez a cirkusz. Kaja ide, ital oda, új vendégek üdvözlése, a régiek kiszolgálása, majd letörölgetni az asztalokat azok után, akik már elmentek. Azt hittem sosem lesz már nyugtom és valójában nem tudtam eldönteni melyik volt a zavaróbb. Jane folytonos beszéde arról, hogy mindjárt indulhatunk vásárolni vagy maga a tény, hogy nekem vásárolnom kell.

- Ezt majd én elintézem, inkább menj öltözni - Matt kivette a kezemből a benne tartott tálcát és finoman az öltöző felé lökdösött, így egy hálás pillantás kíséretében beadtam a derekam és fejet hajtottam akarata előtt. Hiába tiltakoztam volna olyan kifogásokkal, hogy 'Még van tíz kerek percem', nem hatott volna, és ezt mind a ketten nagyon jól tudtuk. 

- Köszönöm - hálálkodtam, de mire befejeztem eme rövid szó kiejtését, már ott sem volt. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, de igazából csak a türelmetlen vendégek asztalaihoz sietett, hosszú és gyors lépteivel.

  Az öltözőben próbáltam kihasználni az apró helység adotta nyugalmat, amit már hajnali hat óta nem élvezhettem igazán. Szerencsére ma már péntek volt, így bár holnap is dolgoznom kell, azért akkor már nem lesz ekkora a nyüzsgés. Lassan, de mégis emberinek nevezhető tempóban kötöttem ki az egyenruhaként szolgáló kötény cipőfűzőszerű tetejét, majd felakasztottam a számomra kialakított fogasra. Kiengedtem barna hajamat a hajgumi okozta fogságból, ennek következtében pedig lágy hullámokban omlott a vállamra, egészen a mellem alá. Kicsit beletúrtam, hogy normális formát vegyen fel, de különösebben mégsem foglalkoztam vele. Az ajtóban megtorpantam, amikor a szemem elé tárult a rám várakozó Jane és az időközben szintén felbukkanó Gemma látványa. Vettem egy mély lélegzetet, hogy tüdőm a lehető legtöbb oxigént legyen képes magába szippantani, végül elindultam feléjük.

- Szia - köszöntem a jövevénynek, majd a nyakába ugrottam és megöleltem, végül két puszival üdvözöltük egymást, szokásunkhoz híven.

- Indulhatunk? - néztek rám, mire csak bólintottam egyet és már karon is ragadtak, hogy együttes erővel rángassanak el a kijárat felé. Tisztában voltak a kirakatfóbiámmal, de Gemma nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy ma együtt legyünk és végül Jane is beállt az engem győzködők sorába. 

  Vásárlás előtt, vagy ahogy ők nevezik "ruhatár megújító akció", megszavaztuk, hogy menjünk el egy kávézóba. Igen, most mindenki megkérdezhetné, hogy miért nem ittunk a munkahelyemen, és bevallom nekem is ez futott végig az agytekervényeimen, miközben beültünk az idősebb Styles kocsijába, hogy átfurikázzunk a város túloldalán található plázába. A úton leginkább Jane szövegelését hallgattuk arról, mit is nézett ki magának, amit mindenféleképpen meg is szeretne venni, miközben néha-néha benyögtünk egy 'aha'-t vagy egy 'persze'-t, sok-sok 'király'-lyal fűszerezve.

- Megérkeztünk - kiáltotta el magát Gemma, és szinte egyszerre sóhajtottunk fel megkönnyebbülésünkben. Jane rosszallóan megforgatta kék szemeit, mire édesen rámosolyogtunk és pár perc duzzogás után ismét régi, csacsogós önmagává változott, aminek természetesen nagyon örültem, hisz mégis csak a barátnőm volt, akit minden hibája ellenére, szerettem.

  Nem tartott sokáig megtalálni a kávézót, hiszen sokszor jártunk már eme bevásárlóközpont belsejében, bár én személy szerint sosem önszántamból. Leültünk egy tetszőleges helyre, és már csak arra vártunk, hogy valaki felvegye a rendeléseinket.

- Nos, hogy vagytok Will-el? - kérdezett rá Gemma, hogy kitöltse a időt és legfőképpen, hogy kihasználja az adandó alkalmat a beszédre, amikor épp semmi sem jutott eszébe a göndör hullámokkal rendelkező egyednek, aki felkapta a fejét a hirtelen jött kérdés hatására. Arca furcsa kifejezést öltött magára, de hamar rendezte vonásait, még az előtt, hogy rájöhettem volna, miféle érzelmek kerítették hatalmába, a mindig mosolygó lányt.

- Köszi, megvagyunk. A buli óta szinte nem is veszekedtünk - nyomtam meg a szinte szót, hisz tényleg lecsökkent a vitáink száma, de még mindig volt belőlük bőven, ami kicsit aggasztott, mégsem panaszkodhattam. Nem éreztem volna fairnek, hiszen mindent megadott nekem, amire csak szükségem volt. Szeretett és megbecsült.

- Ez nem túl biztató - rázta meg rosszallóan a fejét, de nem foglalkoztam vele és figyelmem inkább az időközben megérkezett pincérlány felé fordítottam. Csakis rá koncentráltam. A kezembe vettem az itallapot és többszöri átgondolás után - persze csak az időhúzás miatt, mert nem akartam belemenni még ennél is jobban, a már felhozott témába - rendeltem egy karamelles kapucnihót.

- Ő legalább válaszol az üzeneteimre - motyogtam az orrom alatt, mire mind a ketten érdeklődve néztek rám. Szerették volna, ha folytatom az előbb elkezdett mondatot, és bár én el akartam hajítani magamtól eme cérnaszálat, ők jó erősen belekapaszkodtak és addig tömték a fejem, különböző kérdésekkel, amíg meg nem eredt a nyelvem - Rendben! Semmi különös, csak egy felfuvalkodott, bunkó, paraszt nem válaszolt az SMS-emre, amit küldtem neki. Hanyagoljuk a témát. Rendben? - vázoltam fel az egy hónappal ezelőtt történt dolgot, végül kérlelő tekintettel meredtem rájuk, abban reménykedve, hogy megértik, nem szeretnék erről beszélni. Kívánságom azonban süket fülekre, jelen esetben vak szemekre talált.

- Kiről beszélsz? - fordult felém Jane, de a kérdés mégis a másik lány szájából hangzott el. Tudtam hogy tudja, vagyis éreztem, hogy sejti a titokzatos személy kilétét, mégsem hagyta abba a faggatózást, amiért nagyon dühös lettem rá. Egyszerűen csak felkaptam a nemlétező táskámat és elrohantam a válaszadás elől, mint egy óvodás kisgyerek. Nem érdekelt, hogy gyávának tartanak-e vagy sem, egyszerűen csak el akartam menni, és a lehető legtávolabb lenni tőlük és a zagyva kíváncsiságuktól.

  Nos, ez a határozott és heves távozás meg a nagy drámai hatás nagyon megdőlni látszott, tekintve, hogy a város másik felén laktam és a kocsi, egyben a menekülésem kulcsát is Gemma zsebei rejtették. 

  Végső elkeseredettségemben gyalog indultam útnak a bő egy órás távnak, és belül hálát adtam az égnek, hogy nem hordtam magassarkú cipőt, mindazok ellenére, hogy a munkahelyemen már párszor megkértek eme lábbeli viselésére. A makacsságomnak köszönhetően rávettem a főnököt, hogy vessük el az ötletét és bár olykor igenis jól jön ez a tulajdonságom, most inkább a vesztemet okozta.

  Tíz kerek perc telt el úgy, hogy lábaimat egymás után rakosgatva, a gondolataimba temetkezve lépkedtem, amikor egy hangos dudaszó kiszakított a szerelmi problémáim kreálta kavalkádból, ami úrrá lett elmém felett, teljesen átvéve tőlem az irányítást. Egy ismerős, szürke autó lassított le az úton, majd megállt a járda mellett. Mit sem törődve mindezzel, töretlenül haladtam célom felé, azonban még így sem tudtam kizárni barátnőim kétségbeesett, már-már könyörgő kiabálását.

- Cara, várj már meg! Sajnálom. Nem hallasz? Cara, ne legyél már ennyire gyerekes - Gemma hangja arra késztetett, hogy álljak meg, én mégsem tettem. Büszkeség, egy szó s egyben egy érzés, ami kapcsolatokat képes szétzúzni, emberi lelkeket, és bár mindenki tisztában van ezzel a ténnyel, mégsem tesz ellene senki. Egy erős kéz kapott karom után és maga felé fordított, bennem pedig kezdett csillapodni a düh, a méreg, ami a véremmel együtt keringett a testemben - Ha nem akarsz róla beszélni nem kell.

- Mi tartott ilyen sokáig? - próbáltam oldani a beállt feszültséget, amit a némaság okozott, kérdésemre pedig mind a kettőjük száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el.

- Jane ragaszkodott hozzá, hogy hozzuk el a kávékat és a sütit, ha már megrendeltük, aztán rossz helyen mentünk le a parkolóba, és nem találtuk a kocsit - vázolták fel a helyzetet, amiről lemaradtam, végül számat egy jóízű és önfeledt kacaj hagyta el.
  Visszasétáltunk a járműhöz, ahol megkértem őket, hogy menjünk haza. Már eleve nem volt kedvem vásárolni, így ez a kis érzelemhullám nagyon is jó kifogásnak tűnt a nem kívánt program elnapolásához. Készségesen belementek a kérésem teljesítésébe, azonban amikor kiraktuk Janet a lakása előtt, Gemma gond nélkül elhajtott az enyém mellett.
- Azt hittem haza viszel - szemeimet a házunkon legeltettem és addig bámultam az egyre kisebbé váló pontot, míg be nem kanyarodtunk és ezzel el nem tűnt a látómezőmből.
- Szeretném, ha nálunk ennél. Anyu sajtoshústekercset készít - újságolta, majd azzal a lendülettel, ahogy volt, megállt a saját házuk kerítése előtt. Nem értettem miért nem parkol a garázsban, de jelen pillanatban az volt a legcsekélyebb problémám, így különösebb gond nélkül siklottam el felette.
- Szóval anyukád véletlenül pont az én kedvencemet főzi? - húztam fel az egyik szemöldököm, mire legyintett és kiszállt az autóból, magamra hagyva, értetlenségem társaságában. Már félúton volt a kapu felé, amikor kikötöttem a biztonsági övemet és utána rohantam, mire elnevette magát és a kezében tartott kocsikulccsal lezárta a szeme fényét. Mindig is imádta ezt a kocsit, már attól a pillanattól kezdve, hogy kinézte az újságban.
- Tudod merre van a konyha, én addig elmegyek a mosdóba - adta ki az utasításokat, végül eltűnt a lépcső tetején. Igaza volt, pontosan tudtam mi merre található ebben az épületben, hisz kiskorom óta a második otthonomként tartottam számon. Eleinte Harry miatt, manapság inkább Gemma jóvoltából.
  Komótos léptekkel közelítettem meg a konyhát, ami egyben étkezőként is szolgált, hiszen eme két helyiség egybe lett építve. Jobb oldalt volt egy hatalmas asztal, ami már nem az eredeti kézzel készített darab volt, hiszen azt Hazza és én tönkre tettük, amikor együtt sütöttünk. Beleégettük a tepsi formáját, hisz fogalmunk sem volt róla, hogy nem lehet a meleg edényeket a fa asztalra rakni.
- Te, Gemma! Miért van öt főre terítve?! - kérdésem közben a nappali irányába fordultam, ezzel sikeresen neki ütközve egy ismerős idegennek, így nem csoda, hogy az utolsó szót oly halkan ejtettem ki, hogy alig lehetett hallani. Ledöbbenve bámultam Harry zöld szemeibe, amiket már majdnem három éve nem láthattam ilyen közelről. Szívem mintha kihagyott volna egy feleslegesnek vélt ütemet. Egyszerre volt mámorító és félelmetes a viszontlátás, hiszen attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat az éjjeliszekrényemen pihenő vekker, ezzel a tettével kiszakítva, édes álmomból.
- Szia - törte meg a ránk telepedett némaságot, magamban pedig elkönyveltem, hogy a hangja nem is változott olyan sokat, mindössze a TV torzított rajta és kellemes csengésén, enyhe rekedtségével párosítva. Nem szóltam egy szót sem, hisz hiába próbálkoztam volna, minden mondandóm a torkomon akadt az engem ért sokktól.
  Hazza itt volt és nem csak a koncertfelvételekről köszönt vissza arcának pajkossága, amikor mérhetetlen ováció lengi körül egész lényét, hanem komolyan velem szemben állt. Könnyűszerrel engedhettem volna a csábításnak, miszerint szorosan magamhoz ölelem igencsak férfiassá vált testét, de mégsem tettem. Elhessegettem a fejemből a rózsaszín felhő cukormázas ködét és igyekeztem reálisan gondolkozni. Harry Styles egy bunkó barom, akinek csak a karrierje számít, a hírnév, ahogy azt ő is említette, utolsó találkozásunk alkalmával. Sosem keresett, sosem írt és még válaszolni sem volt hajlandó, amikor minden előző bűne felett szemet hunyva, mégis felköszöntöttem a születésnapján.
  Kezem anélkül cselekedett, hogy különösebben figyeltem volna arra mit csinálok, vagy legalább felfogtam volna tettem súlyát. Egy hatalmas pofon csattant egykori szerelmem és egyben a legjobb barátom személyét is magának tudó srác, döbbent arcán. Mindketten beleborzongtunk a heves érintésbe, amit kicsit már meg is bántam, de eszem ágában sem volt ezt kimutatni.
- Gemma! - kiabáltam torkom szakadtából, és pár másodperccel később már szemben is találtam magam áruló barátnőmmel - Mégis mire volt ez jó? - kérdeztem számon kérő stílusban, miközben az ajtó felé sétáltam, hogy a mai nap folyamán másodszorra is elmenekülhessek a problémáim elől. Előle.
- Csak azt szerettem volna, ha megbeszélitek a dolgokat - lehajtotta a fejét, én pedig becsaptam magam mögött a bejáratot anélkül, hogy válaszoltam volna neki.
  Mérges voltam, de ami még ennél is rosszabbul érintett, hogy az idő folyamatos pörgésével egyre inkább saját magam iránt generáltam eme érzelmet, mintsem Gemma felé. Sosem ütöttem még meg senkit, pedig a Willel közös vitáinkkor számtalan alkalmam lett volna rá. De Harry határozottan más volt. Hiszen csupán a felbukkanásával ráébresztett arra, hogy még mindig nagy hatással van rám egész személye, és ez nem jó. Nagyon nem.