11. fejezet: A remény első fénysugara

Sziasztok :)

Szeretném megköszönni, mind a kettőnk nevében a sok-sok díjat és támogatást, el sem hiszeitek mennyit jelent egy egy komment, vagy szó, amit magatok után hagytok akár chat formájában is.

Ez a rész szerintem elég kétértelmű lesz, és csak a következőben fog megvilágosodni minden, viszont, nagyon érdekelne, ki mit gondol a folytatást illetően. Szerintetek kibékülnek, vagy sem?

Nem szeretném túlságosan húzni az időtöket, így most csak ennyit írok ide, és szeretnék még sok sikert kívánni az iskolához, jó pihenést a hétvégére és jó olvasást a részhez!

ui.: a fejezet végén lesz egy link, amire rákattintva megtalálhatjátok a zenét, amit Harry énekel. Szerintem sokkal élvezetesebb azzal olvasni az utolsó bekezdést.

Millio puszi Xx szerecsendio

A remény elsö fénysugara

Megbocsátás. Az érzés, melyre születésünk első pillanatától kezdve, az utolsó lélegzetvételünkig képesek vagyunk, mégis oly csekély a száma azon pillanatoknak, mikor élünk eme lehetőségünkkel.

Félek, hogy az én szívem is túl makacsnak fog bizonyulni a magam ellen vívott csatában, s mire észbe kapok, már elszalasztottam az utolsó esélyt arra, hogy visszakapjalak.

Cara Bynes

  Duzzogva ültem az ablakpárkányomon, miközben a hangszóróból üvöltött a kedvenc együttesem egyik slágere, s én mélabúsan, a semmibe meredve bámultam ki az átlátszó üvegen. Egyfolytában csak az imént történtek jártak a fejemben, folyton folyvást a szemeim elé vetítve Hazza döbbent arcát, amikor kezeimmel hatalmas ütést mérve az előbb említett testrészére, vörössé változtattam azt. Egyáltalán nem így képzeltem a viszontlátást, mert bár a barátaim és legfőképpen Will előtt minden egyes alkalommal bőszen tagadtam, én valóban eljátszadoztam eme gyermekded gondolattal, miszerint útjaink ismét keresztezik egymást. Összefonódnak, és akár a mágnes két vége, ezúttal együtt is magadnak. Azonban abban a percben úrrá lett rajtam a sok-sok évnyi kimondatlan sérelem és düh, ami lendítésre késztette karom. Az pedig, fittyet hányva szívem akaratára, fejet hajtott a szökőárként közeledő érzelemhullámoknak.
  Hangos kopogás, majd egy annál is hangosabb kiáltás, mely még a dübörgő zene ellenére is képes volt eljutni a fülemig, a maga kétségbeesett tónusával. Anélkül is tudtam volna, hogy ki áll a szobám ajtaja mögött, hogy megszólalt volna, hisz az ablakból pontosan láttam, amikor jellegzetes barna hajkoronájával a bejárat felé lépkedett a maga sajátos járásával. Gemma Styles, a lány, aki nem egészen másfél órája rávett arra, hogy ebédeljek náluk, miközben jól tudta, hogy az öccse is az otthonukban fog tartózkodni. Rászedett, és bár legbelül biztos voltam benne, hogy csak jót akart nekem, s neki, engem akkor is zavart a kegyes hazugság, ami elhagyta a száját. Helyesbítve, ami nem hagyta el ajkait, hisz igazából a némaság volt az ő igazi bűne.
- Beengednél? Még nem tudok ajtót törni, de ha szeretnéd megpróbálhatom - fenyegetőzött, és bár legtöbben abszurdnak találnák a dolgot, én nagyon is hittem neki. Rengetegszer bebizonyította már nekem, hogy képes bármire, amit csak a fejébe vesz. Legyen az egy apróság, mint fejjel lefelé inni, vagy egy nagyobb dolog, mint hálaadáskor pulykát találni, mert az elsőt elégette két béna szakács.
- Egy pillanat - lassan vánszorogtam el a hangfalamig, hogy kikapcsoljam a folytonos zajt, amit manapság zenének neveznek a fiatalok, s melyet én is oly mértékben szeretek, hogy az már kiakasztja az idősebb embereket - Komolyan el kell beszélgetnem anyuval, hogy senkit se engedjen be a házba - panaszkodtam, miközben szélesre tártam az ajtót, ezzel bebocsátást engedve barátnőmnek, az én saját kis birodalmamba. A szoba, mint mindig, fenekestül fel volt fordulva, és a ruhahalmokból már komoly bunkert lehetett volna építeni. Senki sem mondta volna meg, hogy itt egy lány lakik, vagy hogy már betöltöttem azt a bizonyos tizennyolcadik életévemet.
- Sajnálom, oké? - ült le az ágyra, míg én ismét a párkányt vettem célba. Nem válaszoltam, egyszerűen csak felvettem előbbi pozíciómat és bámultam a semmibe, a gondolataimba menekülve. Utáltam már magát a feltevést is, hogy szembe kell néznem a valósággal, azzal, hogy megint túl makacs voltam, és ezzel megbántottam olyan személyeket, akik közel állnak a szívemhez.
- Mégis mire volt ez jó? - anélkül kérdeztem, hogy komolyabban észre vettem volna, hogy ajkaim szavakat formáznak, bár nem bántam túlzottan. Érdekelt az ő szemszöge, az, mi késztette erre a cselekedetre. Hisz Gemma még soha életében nem hazudott nekem. Mindig a szemembe mondta a véleményét, még akkor is, amikor nem akartam hallani. Hála ennek a tulajdonságának, tisztában voltam azzal, hogy Will nem a szeme fénye, hogy Janet szószátyárnak tartja, hogy igazából utálja az anyukája mézeskalácsát és még sorolhatnám.
- Már mondtam. Rengeteg dolgot kéne megbeszélnetek - lajhárokat megszégyenítő tempóban fordítottam felé a tekintetem, hogy a szemeibe nézve rájöjjek mit is akart ezzel mondani. Beszéd. Mi értelme van eme tevékenységnek, ha nem vagy képes hinni a másik mondanivalójában, abban, hogy az igazat és csakis a színtiszta valóságot állítja, nem pedig egy eltorzított képet, mellyel csakis gyáva önmagát akarja tisztára mosni? És vajon tetszene az, amit a fülem hallana? Kérdések, melyekre csak akkor kapnék választ ha végre szembe néznék a legnagyobb félelmemmel. Az iránta táplált érzelmeimmel, s Harry egész lényével.
- Csak tudnám, miért véded ennyire... - motyogtam az orrom alatt, és egy kósza hajtinccsel kezdtem játszadozni, ami időközben a szemem elé hullott.
- Rájössz, ha meghallgatod. Mi lenne, ha elmennénk a szabad estre? - terelte el a témát, amiért megajándékoztam egy hálás pillantással, amit egy szoros ölelés követett. Igazából jó párszor eljátszottuk már ezt a mesébe illő jelenetet, hiszen elég gyakran léptük már át egymás határait. Mindig azon a keskeny vonalon egyensúlyozgattunk, mely, bár időről időre egyre vastagodott, mi mindig megtaláltuk a módját annak, hogy sikeresen leessünk róla. S aztán pár röpke másodpercnyi zuhanás után, ott álltunk a szakadék mélyén, hogy elkapjuk a lepottyanó, felelőtlen személyt. Ezt jelentette a barátságunk, mely akkor kezdődött, amikor Harry itt hagyott, s a mai napig kitartóan lángolt, jöjjön hó vagy bármiféle zivatar.
- Egy újabb csapda? - váltam ki az karjaiból, és az egekig emeltem íves szemöldököm. Kérdő, vagyis sokkal inkább kétkedő arccal bámultam íriszeibe, de ő rezzenéstelenül vágott vissza, időt sem hagyva arra, hogy esetleg a vonásain keresztül beleláthassak fejébe, s ezzel együtt kusza gondolatainak rengetegébe.
- Én nem nevezném csapdának azt, amiből csak jó dolog származik - tette maga elé kezeit, egyfajta védő pajzsként, mellyel a szekrényem irányába tolt, választási lehetőséget sem hagyva. Szememet megforgattam tengelye körül, s karba tett kézzel vártam az elkerülhetetlent, vagyis a másodpercet, amikor a kezembe fog nyomni pár számára tetszetős darabot a ruhatáramból, hogy aztán ismételten a fürdőszoba irányába taszítva, rám erőltesse őket - Tessék, ezek tökéletesek lesznek! - és igen, igazam volt, mint általában, vele kapcsolatban. Ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak szerencsejátékoznék. Ezzel a hévvel már megnyerhettem volna a lottó ötöst is - Amúgy is. Régen te is felléptél a saját dalaiddal, emlékszel? - folytatta a rábeszélést, ami már teljesen felesleges volt, tekintve, hogy épp magamra ráncigáltam a piros farmeromat és a hozzá illő fehér pólómat, jelezve: 'Igen, Gemma. Megint elérted a célod, benne vagyok a ragyogó ötletedben.'
- Te is tudod, hogy már nem írok - emlékeztettem a több mint egy éve meghozott döntésemre, amiben hatalmas szerepe volt apu halálának. Akkor abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egy újabb része távozott el a lelkemnek, még inkább szilánkosra törve az amúgy is megviselt szívemet. A mai napig hiányzik, és bár tudom, hogy ez az érzés az idő múlásával tompulni fog, véglegesen sosem múlik majd el. Aki pedig az ellenkezőjét állítja eme kijelentésemnek, az még soha életében nem élt át ehhez hasonló traumát. Ha akkor nem lettek volna mellettem a barátaim, akkor biztosan összeroppantam volna. Ezúttal véglegesen, s nem átmenetileg, mint amikor a jelenlegi barátom rángatott ki a gödörből, annak legeslegmélyéről.
- Tudom, de nem értek egyet a döntéseddel. Tehetséged van hozzá, akkor miért is hagytad abban? - kérdése meglepett, de mint eddig mindig, most is kitértem a válaszadás elől. Semmi kedvem nem volt lelkizni, főleg nem ezen fájó téma kapcsán, hiszen amúgy is pár órája kreáltam magamnak egy újabb szappanoperába illő szituációt, és bár egy részem reménykedett abban, hogy el tudom majd kerülni Harryt, a másik felem epekedett egy féltve lopott pillanatért, amit elraktározhatok agyam azon szegletében, ahova őt száműztem, s ahol kiemelt helye van. Egy kiállítás csak neki.
- Gemma... - hangszínem megdorgáló volt, akár csak egy anyáé, aki rászól az eleven kisgyermekére, mert az nem ette meg a brokkolit, amit készített neki. S, hogy mért pont ez a hasonlat jutott az eszembe?! Egyszerű. Már velem is megtörtént, csak akkor én voltam a gyerek, az édesanya szerepét pedig az én mamám töltötte be. Gemma ismételten maga elé emelte kezeit, s lemondóan nyugtázta el magában, hogy bizony ezúttal sem jött rá a döntésem igazi okára. Temérdek alkalommal tette már fel nekem eme sorokat, mely szavak végén egy kérdőjel jelezte a kíváncsiságát, s én sosem adtam be a derekam. Még akkor sem, amikor Willt vagy Harryt okolta érte.
- Oké, térjünk rá az alku részére. Mi lenne, ha meghívnálak egy csokitorta szeletre? - megmosolyogtatott a próbálkozása, és az, ahogy ott ült az ágyon. Már szinte feküdt, annyira el volt nyúlva, és szenvedett, akár egy partra vetett hal. Érdekes, mennyire nincs tisztában a meggyőző képességével, s magával a helyzettel sem. Vérbeli Styles. Le sem tagadhatná a nevét. Néha annyira... nem is lehet rá szavakat találni.
- Legyen - bólintottam, miközben a számra vörös rúzst kentem, ami tökéletesen illet piros farmeromhoz, s ezáltal a lehető legelviselhetőbbé varázsolta megjelenésemet. Szerettem ezt a sminket, mivel egyszerű volt felkenni, és kihangsúlyozta az ajkaim vonalát. Plusz, akkor már a szememet ki sem kellett húznom, ami lusta énem feldúlt lelkének mérhetetlen boldogságot okozott.
  Még egyszer végig néztem magamon, majd elindultam az ajtó felé, barátnőmmel karöltve, akinek egy diadalittas mosolyt terült el az egész arcán, amit annak tudtam be, hogy sikeresen kibékültünk, s ezen felül még el is megyek vele a szabad estre, amit minden pénteken megrendeztek, s ahova régen olyan gyakran jártunk el csupán saját magunk szórakoztatására. Igen, mindenki jól hallotta a szórakozást, hisz valljuk be, rengeteg ember van, aki nincs tisztában a tehetségével, s még annál is több szerencsétlen, aki komolyan elhiszi magáról, hogy ő lesz a következő Bon Jovi.
- Anyu! Elmentünk a szabad estre - ordítottam a nappaliban tartózkodó nő felé, a következő pillanatban, pedig már nyúltam is a kilincs után, hogy eltűnjünk, mielőtt kérdezősködni kezdene. Még mindig azt képzelte, hogy ötéves vagyok, és bár ez az elmúlt időben kissé jobbra fordult, azért aggódása nem szívódott fel teljes mértékben.
- Csókolom Mrs. Bynes - Gemma gyorsan magára kapta a bejárat előtt hagyott cipőjét és már ott sem voltunk. Hangosan becsaptuk magunk mögött az említett nyílászárót, s gyalog indultunk neki a tíz perces sétának.
  A hely, ahova mentünk nem volt messzi a kávézótól, ahol dolgoztam. Sőt! Majdnem a szomszédban volt, így rálátásom nyílt a komor épületre, ami oly elhagyatottnak tűnt így, zárás után. Péntekhez híven hamar bezártak, hiszen olyankor mindenki a szabad estre szokott menni, ami valljuk be érdekesebb, mint egy  átlagos étkezde.
  Már óriási volt a tömeg, szinte az egész város az épületben nyomorgott, így hatalmas csodaszámba ment, hogy Gem talált egy üres asztalt az egyik sarokban. Nem voltunk messze a színpadtól, így a lehető legjobb rálátásunk nyílt a még üresen álló színpadra, ami csak úgy mint mi, áhítattal várta a rálépkedő emberek személyét, s énektudását. Az emlékek önkéntelenül lepték el elmém, és szinte magam előtt láttam, ahogy ott ülök egy széken, egy szimpla gitárral a kezemben, s magabiztosan pengetem a hangszert, aminek gyönyörű hangjával fogócskát játszik a dallam, melyet torkomon keresztül engedtem a napvilágra. Mindig is imádtam a zenét, a legvadabb álmaim közé tartozott, hogy egyszer egy igazi közönség előtt, egy hatalmas arénában szórakoztathassam az embereket. De ember tervez, s az Isten az, aki elvégzi a dolgokat. Nekem nem ezt a sorsot szánta, így nincs más dolgom, mint lehajtott fejjel beletörődni a történtekbe. Hisz ha a folyó lefelé folyik, akkor nincs az a csoda, ami hirtelen a másik irányba sodorná azt a tömérdek vizet, mely sok ezer éve a medrében folyik, a maga megszokott módján.
  Nem emlékeztem arra, mikor hozták ki a rendelt süteményt, és arra sem, hogy mikor kértünk mi egyáltalán két bögre forrócsokit, viszont jól esett a meleg, ami a kortyolgatás hatására végigáramlott a testemen. Aztán felkonferálták az ifjú s kevésbé fiatal tehetségeket, akik a vártnál sokkal jobban szerepeltek és egy-két személy kivételével, mind megállták volna a helyüket abban a bizonyos tehetségkutatóban, ami évről-évre gyártotta a fényes csillagokat. Majd, a semmiből feltűnt egy göndör hajú fiú, aki annyira ismerős volt, hogy szinte éreztem a fájdalmas felismerést. Azt, ahogy ezernyi apró tű szurkál belülről, arra ösztönözve, hogy elhiggyem, felfogjam az eseményeket.
- Te... - nem találtam szavakat, de úgy gondoltam, a szúrós tekintet, amit a mellettem ülő, még mindig mosolygó lány felé küldtem, épp eléggé körülírta azt, amit mondani akartam. Azokat a cifra káromkodásokat, amiket nem illik papírra vetni, s amiket bizonyára már a következő másodpercben megbántam volna - én már itt sem vagyok - nemes egyszerűséggel, s hatalmas hévvel ugrottam fel a székről, amin eddig helyet foglaltam. Már attól féltem, hogy magamra öntöm a forró italt, ami az asztalon pihent, de valaki, jobban mondva Gemma, megragadta a karom, ezzel megtagadva tőlem a távozás lehetőségét.
- Csak hallgasd meg. Mindenkinek jár egy második esély - kérlelt, mire fújtattam egy óriásit és ismételten elfoglaltam a helyem. Könyökömet feltettem az üvegre, ami az asztal lapjaként szolgált, s azzal támasztottam meg fejem, ami a színpad irányába fordult.
  Harry vett egy mély lélegzetet, majd a kezében szorongatott gitár húrjaira helyezte ujjait. Ha nem lenne világsztár, azt gondoltam volna, hogy izgul, s még soha életében nem csinált ehhez hasonlót. Mindenki néma csendben várta, hogy megszólaljon, hogy elkezdjen énekelni, de ő mégsem tette. Helyette beszélni kezdett.
- Sziasztok. Szeretnék megosztani veletek egy dalt, amit egy számomra nagyon fontos személynek írtam. Tudom, hogy mindent elbaltáztam, és legszívesebben elküldenél melegebb éghajlatra, amit megértek. Mégis remélem, hogy azért meghallgatod ezt. Ha ezután is el akarsz menni, akkor nem állok az utadba - kissé parancsoló hangsúlyban mondta az utolsó szavakat, és bár egyes számban beszélt, tudtam, hogy a vége inkább a nővérének szólt. Megkérte, hogy ne álljon az utamba, ha távozni szeretnék.
  Zöld szemeit az enyémekbe fúrta, mire bólintottam egy aprót, s csak ezt követően hunyta le szemeit, majd kezdett bele, a már említett számba. A lágy dallam betöltötte az egész teret, mégis a hangja volt az, ami libabőrössé varázsolta a karomat. Annyira Ő volt, az a Harold Edward Styles, aki mindig megvédett a többiektől, aki elkapott, ha zuhantam - néha szó szerint is -, aki mellettem állt, aki miatt mindig bajba kerültem, akinek a legtöbb sérülésemet köszönhetem és akit egyszerűen nem tudtam elengedni, mindazok ellenére, hogy muszáj lett volna. Ő viszont megtette, de most visszajött és itt van, és talán képes lennék neki megbocsátani. Mindenért. Nem azért mert erre kér, vagy mert énekel nekem, hanem pusztán a tény miatt, hogy szeretem. Szemeimre könnyfátyol borult, ám tartottam magam, hiszen egyrészről nem akartam itt, mindenki előtt kimutatni amit érzek, másfelől pedig nem akartam eme leheletvékony lepel miatt elmulasztani egyetlen egy pillanatot sem a játékából. Eszembe juttatta, amikor együtt írtunk, hogy mennyire szerettem a lassú balladákat, amiket a bandának, a White Eskimonak alkottunk, és bár abból egy csomót még csak elő sem adtak, nekem mindig elénekelte őket, amikor nem tudtam aludni, vagy csak egyszerűen megkértem rá. Hazza kissé felemelte a fejét, miközben lábával szüntelen dobolta az ütemet, melyet már én magam is az előttem lévő bögre oldalán kopogtattam. Arca határozottan boldog volt, az ajka szélén bujkáló mosoly elárulta az elméjében folytatott gondolatmenetek tartalmát, és engem is vigyorgásra késztetett. Ha az életem múlt volna rajta, akkor sem lettem volna képes levakarni a boldogságom jelét, mely arcomon pihent. Legszívesebben felfutottam volna a színpadra, hogy megöleljem, s a bocsánatáért esedezzek, amiért megütöttem. Már akkor megbántam, azóta pedig legalább ezer alkalommal lett bűntudatom a felelőtlen tettem miatt. Ölelni, és soha el nem engedni. Megkérni, hogy maradjon, és ezúttal nem megfutamodni az utolsó pillanatban, ahogy azt a búcsúbuliján tettem. Ha akkor elmondtam volna neki mindent, ha a tudtára adom a tényeket, miszerint nem akarom elengedni, akkor talán nem így alakultak volna a dolgok. Akkor talán... Kicsit eltorzítottam az arcom, amikor eljutott a tudatomig, miket is hordtam itt össze-vissza. Komolyan el akartam hitetni magammal, hogy mára esetleg már a barátnője lehetnék? És mégis hogy fordulhat meg ezen bűnös gondolat a fejemben, amikor Will a barátom, az állítólagos szerelmem, akivel már több, mint egy éve együtt vagyunk? Arcomat beletemettem a tenyerembe, s vártam az elkerülhetetlent, a beszélgetést, aminek már épp itt volt az ideje.