14.fejezet: Váratlan látogató

Drága Olvasóink!

Nagyon szeretnék megköszönni Nektek minden nemű támogatást, borzasztó sokat jelentenek a szavaitok, mondataitok, biztatásotok. El sem tudjátok hinni mennyivel előrébb, lendítenek bennünket a soraitok! <3 <3 És én is szeretném megköszönni Azy – nak ezt az elképesztően, fantasztikus fejlécet, amit azonnal a szívembe zártam! <3 <3 <3

  A fejezetre rátérve, elég érdekes módon írtam le Harry érzelmeit, ugyanis zenei kulcsokhoz hasonlítottam a szívében végigpördülő érzelmeket. Remélem a fura ötletem ellenére mindenkinek tetszeni fog a fejezet amely bár nem olyan eseménydús mégis meghatározó cselekményt rejt magában. Gondolom a kép az írásom alatt mindent elárul a váratlan látogató személyéről, de a történések ettől függetlenül még burkoltan maradtak. Még egyszer köszönök/ köszönünk Nektek mindent és jó olvasást mindenkinek! <3

Millió puszi és szoros ölelés,

kriszty96 <3 <3 <3

...............................................

Váratlan látogató

 „Látogató. Egy olyan személy karaktere, aki a legváratlanabb esetekben is jelen pillanataink fényébe szökhet, egyetlen szófoszlányi bejelentés nélkül. S habár bosszant bennünket a váratlan fordulat, minden gyökerestül megváltozik egy jó alapú terv következtében!”

Harry Styles

 Violinkulcs

Az ütem, a kezdet kezdete, ami mindent meghatároz. Ez a kicsiny kis ábra ott van minden egyes kottasor elején és meghatározza az ütemek menetét, hogy azok miféle jellegű munkát lássanak el. Mindig létrehoznak valami újat, ami addig nem létezett, s olykor fájdalmat is hordoznak magukban. Hiszen minden emberi lény ízlése különböző jellemvilággal rendelkezik, ahogyan az életük is más árnyékokkal ködösített.

  Lágy, halk zene osont be hallójáratomba. A puha zongora szimfóniái átjárták egész bensőmet, amelybe több törött tükördarabka állt bele a lagymatag mázba, amely a szívemnek páncél jellegű feladatot szolgáltatva próbált meg óvni, de sosem sikerült elérnie a célt, melyre szolgált. Sokszor mondják, hogy akármennyire is küzdünk minden cselekedetünk hibás, hiszen tetteink kiszámíthatatlanok, míg a cselekményeink többsége indulatos éllel rendelkezik. S mindent a kezdet, tetteink első szakasza határoz meg. Amelyek az én nézőpontomból szemlélve elpuskázott megnyilvánulások, amik egész életemre kihatják a bélyeg uralmát. Megpecsételték a sorsomat, amelyen bár változtatni akartam a fenti uralom kizárta, sőt talán inkább kitaszította a próbálkozás cserepeit, amik végül a földi járdára zuhanva apró darabokra oszlottak és hegesedést hagytak bőröm felületén, ami szépen lassan húsom védőfóliáját is kettészabva hatolt be testem szervezetébe, ahol egyenesen az ott uralkodó, az őt éltető szervemet kereste fel. S ez nem holmi jó barát volt, aki szeretetből tért be szerény hajlékomba, hiszen a gonosz sem azért megy a pozitív oldalhoz, hogy egy csésze, brit tea kíséretében, melyet szürcsölgetve fogyasztanak el, kivesézzék életük, mindennapjaik szürkeségét. Olyan ez akár egy keserű pirula, melynek elfogyasztása után megrezdülő, fintorgó mimikákkal reagálunk, s gyomrunk felfordultával mást sem kívánunk csak, hogy eme aroma vesszen ki szervezetünkből, pontosabban ajkainkkal eltakart szájüregünkből. El akarjuk feledni, de, ha a kezdetet nem tudjuk megváltoztatni a jelen is maradandóvá válik. És a múlt megváltoztathatatlan. Minden cseppnyi hibánk a történelem részesévé válik, és sosem törlődik el csak, ha már a szóbeszédek lankadóvá csökkennek és kihuny minden azon emberi csillag, amely őrizte emlékedet. És a Csillag talán sosem fog rám emlékezni. Legalábbis nem oly módon, ahogyan azt én szeretném. Ott lesz számára a sötét múlt, a borús jelen emlékei, melyek később múlttá változnak, s mind ezeket a jövőben éli majd újra, az elkövetkezendő életében, melynek és sosem lehetek és leszek a részese.

Baritonkulcs

A magaslat, amely a dallamok által uralt téridőt a legmagasabb frekvencián ütemezi, amely olykor fülsüketítő mód bandukol füleinkbe. S mivel magas hangjegyről beszélünk a valóságba beiktatva nagyot is lehet zuhanni a térből. Hiszen minél magasabban vagy annál nagyobbat tudsz esni, s olykor nem segít neked a fergetegek világa, csak pusztán a mélybe lök.

  Magasba vágytam és a mélybe jutottam. Elhatároztam magamat, de végül leléptem a helyes út járdáiról és hagytam, hogy az indulatok világa ösztönözzön. Becsaptam saját magamat, s úgy váltam rabjává a sötétség várának, akár egy bűnöző lény, mely születésétől kezdve fogságra hivatott. Mintha csak azért teremtem volna meg az anyaméhben, hogy minden villám belém csapjon, és mágnes módjára szippantsa magába mások szerencsétlen fergetegeit is. Azokat a magaslatnyi szüleményeket, amik kétség kívül hatalmas becsapódással fognak érintkezni a földkéreggel. És már nem egyszer tapasztaltam a fájdalom keserű ízét, ami ezeknek a körülményeknek a végső reakcióját foglalta magába. Túlságosan ragaszkodtam valamihez, amit sosem érhetek és leszek képes elérni, hiszen minden egyes próbálkozásom kudarcot vallott, ami a szerelem világába kalauzolja el a fiatal, s velük együtt a többi korosztály dobogó szívét. Hiszen a boldogság e fajta mámora nem korhoz kötött státusz, amelyet csak a kiváltságosak érhetnek el. A szív nem akkor válogat, mikor azt parancsoló mód utasítják neki, a szív vakká válik, ha szeret és sosem képes tisztán látni, ha már tudja, ki számára a legfontosabb emberi lény. A szerelem kiszámíthatatlan, akárcsak a magaslatok, amik veszélyeztethetik a törékeny életünket. És oda nem csak a csalódás képes bennünket lesöpörni, hogy nyakunkat kitörve vesztünkbe zuhanjunk, hanem egy csalárd személy ármánya is elragadhatja az egy pillanatra általunk megteremtett békét. És ezt Will mind elrabolta tőlem csak azért, hogy tönkre tehessen a puszta féltékenységének érzése által vezérelve. Oly érzéssel rendelkezett, amelyet sosem hozott tudatom világára és voltaképpen ez akármennyire is fájt megvetés fényét csempészte arra a bizonyos egemre, ahol eddig a Csillagom szürke színek fényében pompázott és aranyozta be mindennapjaimat egyetlen egy rá utaló emlékfoszlánnyal is. De többé már nem fog ily színesen ragyogni, hiszen minden öröm kiveszett a végtelenből, amikor az árnyék elfedett mindent leplével. A leplével, ami szétmarcangolt.

Szopránkulcs

Alacsonyan szárnyalni a messzeségben sok különféle októl vezérelve teheti az ember. Szólhat az ütem hangján, amely a skálán alul helyezkedik el, s leeshet oda, ha egy személy befolyása által minden kijavításra szánt hibája megcsappan, és ismét felgyülemlik a keserűség mocsarában. Elsüllyedve esik le a fenti fellegekből az ocsmány sártócsába és beleragadva abba nem lát kiutat az árnyvilágból.

  Leesni egyszerű – főleg, ha taszítják az embert. És odalent a földkéreg mélyén nem oly boldog és színes az élet, mintha az oxigénnel teli, friss levegőt juttatnád be tüdőd raktárába. Elkeseredettség felhője lengi be fellegeidet, amik feketén takarják el az ég csodás világát és ezzel eltakarják szemed elől a kilátás gyönyörű panorámáját. Elveszítesz nem csak egy bájos személyt, akit minden szívdobbanásoddal emlegetsz bensődben, s a remény is kiveszik életed foltjaiból. Felhagy az erőd és ronccsá leszel, miközben nem kívánsz mást csak, hogy eltűnhess abból a térből, melyben valakinek a csapdájába estél. Attól az embertől kívánsz távol lenni, aki végig az orrodnál fogva vezérelt és elhitette veled, hogy a Csillagod csak a puszta barátot látja benned. És Will pontosan így cselekedett. Minden mondatával taszítani akart Cara közeléből, mikor még egymásnak a barátot jelentettük, de talán az ő részéről ezt nem volt egyéb, mint tökéletes elérése annak, hogy elválasszon a szeretett lánytól. Folyton csak azt mesélte be elmémnek, hogy Cara sosem lehet az enyém, hiszen csak barát jelleggel vésődött életembe. S most sem vagyok abban biztos, hogy szeret e, és már az is megkérdőjelezhető, hogy barátként tud rám gondolni. Hogy képes lesz e még valaha újra közel engedni magához, hogy többé ne kelljen a mocsárban tanyáznom. Abban a borzalmas birodalomban, ahol azok az emberek lakoznak, akiknek terveik csődöt mondtak. És alacsonyan szárnyalni nem nehéz, hiszen mindent elronthatunk, ami egykor oly összetettnek és hibamentesnek tűnt. De ilyen az élet. Van, mikor mindened megvan és repülhetsz, de olykor csalódsz, veszítesz, és a mélybe zuhansz. Oda ahol már képtelen vagy látni a csillagokat.

  A zongora hangja lassan, komótosan töltötte be az utca addig csendes terét és minden ember visszaszivárgott a botrány végeztével a klub létesítményébe. A billentyűs hangszer kíséretében lépkedtek talpaim az aszfalt védte földön és lehajtott fejjel próbáltam meg kizárni a körülöttem terpeszkedő külvilágot. A zene hangjának erejével egy és azon ütemen szólalt fel egy kopogó hatású foszlány, mely közvetlenül mellettem hallata meg idegborzoló megnyilvánulását. Nővérem magas sarkú cipellője magasabbra emelte idegi pályámat, amely már egy teljesen összeomlott dominósort alkotott. A szívem darabokra oszolva hevert testemben és egyre mélyebb vágott húsomba, mikor arra gondoltam miféle játékot is űz velem az élet. Tagadhatatlanul azt éreztem, hogy Cara meg fog nekem bocsájtani a dal után, s miközben azt énekeltem ez a tudat csak még magasabbra növekedett bennem, de végül mindent elrontott az a bizonyos találkozás a számító tulajdonságú személlyel. Összetört a remény csészéje és a benne bugyogó ital megposhadva folyt a padló márványkövére a remény porával együtt. Minden csillag fénye kihunyt a horizonton, de legfőképpen a jómagam égiteste szabadult meg szikrázó küllemétől.

  - Harry… - szólított meg egy lágy, együtt érző hang, s közelebb férkőzve hozzám bátorítóan vállamba markolt egy kéz ujjainak érintése, de semmi késztető hatású erőpontot nem sikerült kiszivárogtatnom a testrész érintéséből. Gemma ösztönző mozzanata nem jutott el érzéseimig, mert azok már porrá égtek. Csak égetett hamu nyomai lakoztak szervezetemben szerte – szétszóródva, néhol rakásokban megállapodva.

  - Kérlek, ne mondj semmit! – kérleltem elhalón, habár tudtam, hogy ebben az esetben nehéz lesz visszafognia magát. Nővér lévén sok vita ecsetelődött mindennapjaink rovására, de az összetartás agyszüleménye sem veszett ki családunk látványképéből. Mindig ott vagyunk a másiknak, s segítjük még akkor is, mikor már kilátástalanná válik az adott helyzet. Mindenen lehet változtatni, hiszen semmi sem megoldhatatlan! – adta egykor a jó tanácsot Gemma, amivel most, jelen pillanatban heves csatába szálltam volna. Semmi sem lehet egyszerű, mert a kilátástalanság lesben áll és akármikor lecsaphat ráadásul váratlanul egy mit sem sejtő áldozatra.

  - Sajnálom – utalt az előző cselekményre, melyben még mindig nem sikerül megdöntenem Cara ellenem érzett csalódását. Elmentem hozzá, de semmire sem jutva, ismét csak azt értem el, hogy nem hisz nekem a leveleimmel kapcsolatban. Azonban ezen felül muszáj volt visszatérnem a klubba is, hogy elnézést kérjek a csetepatéért, amit elindítottam és nagy szerencsémre a tulaj nem kívánt rongálásért és rendbontásért feljelentést tenni, hiszen megértette a helyzetemet. Pedig oka éppen lett volna rá, mert a botrány után hirtelen felindulásomban törtem, zúztam az épület tárgyait. Már csak azért is, mert Cara nem tud, vagy inkább nem akar hinni nekem. Túlságosan is Sweeney befolyása alá került.

  - Na, végre srácok – örvendezett Robin miután átléptük a ház küszöbét. Én rá sem hederítve hanyag módon akasztottam fel sötét dzsekimet a fali akasztóra és lerugdosva lábamról a fehér tornacipőt lehajtott fejjel próbáltam magamat túltenni a pár órával ezelőtt megélt keserű eseményeken. – Hadd halljuk, mi történt? Sikerült kibékülnöd Cara – val? – kíváncsiskodott izgatottan, miközben karjai közé ragadta Anyut, s bennem felrémlett az érzés, hogy ameddig ők ketten ilyen boldogok addig én csupán csak a savanyú dzsemben dúskálhatok.

  - Igen… - suttogtam elhalón, de mondatom befejezetlenül lógott a levegőben, mert képtelen voltam befejezni azokkal a szavakkal, amelyeket eddig csak magamban motyogtam el. Elég, ha benső hangom sóhajtja ezeket a szavakat és nem akartam a valóságban is szembe nézni ezekkel a súlyokkal. Robin izgatottan próbált meg bővebb mesélésre sarkallni, de Anyu mintha csak átlátott volna a szita apró körvágásain kutatóan mért végig.

  - Ez most komoly? – kérdezte tátott szájjal nevelőapám és arcáról leolvasható volt a fesztelen boldogság, aminek én egy cseppjét sem éreztem szervezetemben. – Gratulálok kölyök! – veregetett hátba, de én meg sem mozdulva lehajtott fejjel éreztem, ahogyan Gemma féltőn futtatja végig rajtam tekintetét. S Anyu is aggódóan telepítette tekintetét testemre, ami csak még inkább fájón eset, hiszen a sajnálat a legelborzasztóbb érzés, amit nem akartam, hogy a családom életébe furakodjon.

  -… igen, sikerült mindent elcsesznem – mondtam ki végül a fájdalmat gerjesztő mondatot és éreztem, ahogyan a Will felé irányuló indulat hanglejtésembe szivárog és megmérgezi otthonom színhelyét. – És nem, nem békültünk ki, mert bemostam a szíve csücskének – szám keserűen rándult meg, míg arcom fintorokban tört ki arra a gondolatra, hogy Sweeney oldalán hagyta el a Csillag a klub területét, s ki tudja a kettejük együtt tartózkodásuk idején miféle cselekményeket követtek el. Egy dologban azonban teljesen biztos voltam. Váltig mertem állítani, hogy közelebbi testi kapcsolat még nem alakult ki kettejük között, hiszen Cara egykor, még nagyon régen pontosítva az időt; általános iskolai éveinkben azt a titkát osztotta meg velem, hogy addig nem akarja, másnak odaadni magát ameddig egy fedél alá nem költözik a barátja személyét betöltő férfival. S bizony ez még nem következett be és tudtam, hogy ehhez mérten élte az életét, mivel ezen megnyilvánulásához szikla szilárdan szabta ki a tetteit.

  - Te megütötted Will – t? – nézett rám elkerekedett szemekkel Anyu és mintha csalódást véltem volna benne felfedezni. Nagyot sóhajtva törődtem bele abba, hogy ez az érzelem mostanában nagyon is az életem részesévé vált. S nem csak mások, hanem önmagam is csalódást okoztam magamnak. – Fiam én nem erre neveltelek! Hogy lehettél ilyen felelőtlen?

  - Rajtam kívül senki más nem látja, mi folyik itt? – nem tértem észhez a figyelmetlen tekintetektől, így kitörni volt kész belőlem az elfojtott indulat. – Anya, Will egy megrögzött hazudozó és erről nem nyitok vitát. Mindnyájunkat becsapott. Még engem is. A tudtom nélkül az orromnál fogva vezetett – miközben a szavak elhagyták ajkamat kezeim fokozatosan ökölbe szorultak egykori leplezett barátságunkra és azt kívántam bárcsak ne lettem volna ilyen naiv.

  - Sosem gondoltam volna ezt róla – tátogta Anyu elhűlve, miközben szemei nagyokat pislogva más felé ívelték a csalódás szelét. – És most mit fogsz tenni?

  - Még nem tudom – csóváltam meg a fejemet tanácstalanul és a lépcső felé irányítottam lépteimet. – De nem fogom feladni. Nem veheti el ilyen könnyen a Csillagomat – néztem vállam fölött hátra családomra, aki mosolyogva reagálták le kijelentésemet.

  - Harry, látogatód van – tudatta velem nevelőapám, mire én zavartan tekintettem karomon pihenő órámra, ami lassan felülmúlva a kilencet nemsokára tízek kívánt meg kongatni.

  - Mi? Ilyenkor? És ki az? – záporoztak kérdéseim számtalanul, s nem tudtam elképzelni ki lehet az, aki ily késői órákban befurakodik otthonunk falai közé.

  - Ha felmész, megtudod öcsi – kacsintott Gemm ravaszul, miután egyenesen a nappali irányába ívetek léptei nekem pedig valami azt súgta, hogy fondorlatos kezei megint nyúlkáltak az eseményekben, hogy azokat még bonyolultabbá kreálja. Nagyot sóhajtva, lassú mozdulatokkal léptek lábaim a lépcsőfokokon, miközben elmém csak azon gondolatokat csilingelte, hogy minden veszve van ugyanakkor arra vágytam, hogy az események rendre rázódjanak. S mégis hogyan állhatna minden sorrendbe a polcon, amikor Will felforgatja a kirakós darabkákat? Utamba állva kész rontani a levegőmet, hogy Cara még csak egy percre se bízzon meg az egyébként kristálytisztán őszinte csengésű szavaimban sem. Megrontja a szavaimat, s akár bajbajutott fiatal nő én is a mélybe zuhanok, ahonnan a kiút szinte lehetetlen. Ugyanis az indulatok világa több cérnaszálon fut, s oly gubancos akár egy labirintus úthálózata. Megfejthetetlen.

  - Hogy az a kénköves ménkű vinné el… - szitkozódtam, miközben kezeim hevesen csapták ki szobám ajtaját, s az a baloldalon feljegyzett szomszédjához ütközött; a hófehér falhoz, amelyet képek ékesítésével változtattam barátságos külleművé.

  - Hű… látom, nagy örömöd leled az itthonlétben – füttyentette el magát egy ismerős hang foszlánya, s oldalra fordítva fejemet sikerült látványt is csatlakoztatnom a hanghoz. Barátom felemelkedett ültéből és elismerést színlelve elhúzta ajka alsó vonalát, miközben hangjában és egyaránt mimikákkal beszélő testrésze felületén szarkazmust rejtett el.

  - Niall, te meg mit keresel itt? – néztem rá kíváncsian ugyanakkor megdöbbenve, hiszen nem számítottam arra, hogy eljön látogatóba. Úgy tudtam Írországba repült a családjához, hogy a szabadságunk idejét az ott élő rokonaival és barátaival tölthesse el.

  - Hát, izé… - idegesen vakarta meg tarkóját, miközben én sejtőn összefontam kezeimet mellkasom előtt, hiszen biztos voltam abban, hogy itt valamelyest sántító dolgok kerülnek majd napvilágra. -… a fiúk mind a barátnőiknél vannak, anyáék meg második nászútra menetek és…

  - És? – összevonva szemöldökeimel várakozón meredtem rá és egyre biztosabban mertem állítani, hogy megérkezése nem puszta véletlen eseményen alapuló cérnaszál. Több annál. Sokkal több.

  - Izé… a nővéred felhívott – mondta ki végül, melynek hatására elmémben minden nemű kép összeállt, ami addig az idősíkig csak komótos és homályos szálfelhozatal módjára lengte be belsőm területét. Felrémlett előttem nővérem szemének rebbenése, s már akkor sejtettem, hogy tud illetve tett valamit, amivel csak a segítségemre akart lenni. De arról megfeledkezett, hogy akár itt van Niall akár nem Cara színtiszta csalódása ettől függetlenül mérhetetlenül felém nyilall.

  - Gondolhattam volna, hogy Gemma hülye agyszüleménye ez – pufogtam pulyka módjára, mintha csak elloptam volna az állat azon taszító tulajdonságait, amik fájdalommal mérgezik meg mások érzéseit.

  - Hé, a vendégekkel nem szokás így bánni – háborodott fel megsértetten, de pontosan tisztában voltam azon ténnyel, hogy egyikünk sem gondolta szilárd őszinteséggel a bántó jellegű mondatokat.

  - Bocs, tudom én csak… - tehetetlenül rogytam puha dunyhával bevetett ágyamra és arcomat tenyerembe temetve azon tűnődtem, hogy mi oka van valakinek engem ennyire tönkretenni. Soha életemben nem ártottam senkinek csak magamat ostoroztam és mégis másoktól is megkapom a bántás nyújtotta lehetőségek tárházát. De hiszen kit áltatok? Igenis van egy személy, akinek ártottam, de azzal, amit tettem csak meg akartam a kettők érzelmeit védeni. Az enyémeket attól, hogy csalódás érje a visszautasítás miatt, míg Csillagét azoktól a hullámoktól, hogy vallomásomat követőleg elveszítsen, mint barátot.

  - Hallottam mi történt – ült le mellém Niall és vállamon pihentetve kezeit biztatóan markolt bele testrészembe, s bár fájt ebben sem találtam meg a megnyugvás szikráit. – Gemma mindent elmesélt – hozta tudtomra félőn, ugyanis retteghetett attól, hogy újabb kirohanásom veszi kezdetét.

  - Lepcses egy szája van – mosolyodtam el halványan, hiszen pontosan tudtam, ha egy részletet már tudatott barátommal, akkor a többit sem hallgatja el előle puszta alaposság okából.

  - Csak jót akar és ezt neked is be kell látnod. Jól cselekedett, mikor idehívta Cara – t, viszont a barátnődet nagyon sikeresen manipulálja ez a Will gyerek – undorodva fintorgott egyet, amint kimondta ellenfelem nevét, s ha jó kedvem uralkodott volna felettem kétségkívül kacagtam volna kijelentésén. Azonban mivel az árnyvilág magába szippantott eme borús pillanatomban nem éreztem magamat ahhoz elég erősnek, hogy fesztelen normákat tanúsítsak a viselkedés világában.

  - Csillag nem a barátnőm – jelentettem ki elhalón, hiszen ennek pont a szöges ellentéte volt már gyermekkorom óta a legnagyobb álmom, amit féltőn titkoltam el a szeretett lény elől.

  - Csillag? – emelkedtek fel Niall szőke színvilágú szemöldökei, majd egy pillanat elteltével lelkének tükrébe megvilágosodás foszlányai telepedtek. – Aha – bólogatott serényen. – Szóval egy becenév! – jelentette ki magabiztosan, aminek megszületésének kezdetét ismét magam előtt láttam. Pontosan kirajzolódott lelki világom előtt annak az estének minden egyes aromája.

  - Igen, még régebben adtam neki – megrántottam vállamat, hiszen ez már mind mit is ér? Mennyi jelentősége lehet egy olyan dolognak, amit már a szeretett személlyel együtt sosem idézhetünk fel? Csak magunkat bántalmazzuk, ha a régi időkön elmélkedve a szépeket látjuk, hiszen a jelenünk és vele együtt a jövőnk éjfekete árnyalatokban hozza meg nekünk a perceket.

  - Mik vannak. Neked is van? – tette fel csibészesen kíváncsi kérdését, de nem voltam abban az állapotomban, hogy feleljek is rá.

  - Jaj, Niall mit számít ez most, mikor minden szar? – eldőltem az ágyon és egy párnába fúrva a fejemet ezen lépésemmel torzítottam is hangrendszerem működését, hiszen mondataim a puha tárgyba iránylottak. – Cara nem hisz nekem. Nem hiszi el, hogy Will a hunyó és abban sem hisz, hogy írtam neki leveleket és el is küldtem őket. Will oldalán áll és nem tudom, most mi legyen – panaszoltam elkeseredetten érzelmeim világában élő sérelmeimet, amik egész testemet szétmarcangolták. Oly hatást kelthettem a külvilág számára, akár egy ollóval szétszabdalt textilanyag, s tudtam talán már sosem érkezik meg a tű, amely öltéseivel összeköthetné szétvált részeimet.

  - De hát elküldted azokat a leveleket – pislogott rám nagyokat értetlenkedve. – Még nekem is megmutattad az összeset és együtt vittük el a postára mindet – motyogta eltöprengve, s szinte láttam magam előtt a pillanatokat, mikor barátaim kíséretében tértem be a postahivatal létesítményébe.

  - Tudom, de azt nem értem mi lett velük – suttogtam leszedve a fejemről az arcomat elrejtő tárgyat, miközben lesütött szemmel, az eggyel nagyobb problémán töprengtem. – És azt sem tudom, hogyan érhetném el, hogy Cara higgyen nekem.

  - Talán leleplezhetnénk Will – t – vetette fel az elméjében megszülető ötletet barátom, ami kis fényt csempészett arcom vonásaira, mintha egy cseppnyi életszikra visszatért volna testembe.

  - És mégis hogyan? – úgy ültem föl, mint akinek farába vipera mért borzalmas csapást, de a kétkedéssekkel és előítéletekkel megbéklyózott véleményekkel szemben ezek mozzanatok kellemes varázzsal járták át testem egész benső rezdüléseit.

  - Elcsalhatnám Cara – t egy helyre, ahol te szépen elbeszélgetsz Will – el és olyan dolgokat hozol fel, amik lebuktathatják. Cara mindent hallani fog, hinni fog a szavaidnak és ejti Will – t. Végül pedig probléma letudva – elégedetten csapta össze tenyereit, míg arcomra sokk maszkja telepedett egy bizonyos időre, amíg sikerült eljuttatnom elmémhez tervének szavait.

  - Niall, te egy zseni vagy – örömömben csattanos puszit nyomtam arcának egyik felszínére, s ő csak zavartan mosolyogva vakarta meg tarkóját. Kicsattanó jókedvemben bármire képesnek éreztem magamat, amit még életemben nem volt merszem elkövetni, de minden oly kicsinyre törpült a terv következtében, hogy tettre készen éreztem magamat minden eseményszállal szemben. – Egy Ír zseni – rikkantottam boldogan, miközben bólogatva fejezte ki tetszését, amiért származásának egyik részletét belecsempésztem mondatom összességébe. – De erről Gemma – nak ne szóljunk! – emeltem fel ujjaimat figyelmeztetően ugyanis nem szerettem volna nővéremnek még ennél is nagyobb fejtörést okozni, mondván, hogy neki is elég a maga baja.

  - Miért? – kérdezett rá értetlenkedve. – Szerintem tök jó arc a nővéred – jegyezte meg pajkosan, ami mosolyban kitörő mimikákat eredményezett vonásaimra.

  - Hé, ne akarj a sógorom lenni! – a kezemben tartott párnával egyenesen arcát céloztam meg, de mielőtt az még becsapódhatott volna a célpontra könnyedén elkapta és az ágyra hajította.

  - Nyugi – kezei a körülöttünk libegő oxigén fergetegben védekezően emelkedtek teste elé, miközben szemével is arra intett, hogy ettől a cselekménysorozattól nem kell tartanom. – Egy jó darabig még szingli leszek.

  - Srácok, csináltam egy kis harapnivalót – jutott el fülemig egy lentről származó hang, s amint barátom felpattant az ágyról sok idő elteltével először engedtek ajkaim őszinte kacajt a külvilágba jutni.

  - Juhé, kaja – a levegőbe ugorva talpai egy pillanatra érintkeztek egymással, majd az ajtó irányába ívelve el is tűnt annak takarásában. – Te nem jössz? – dugta vissza a fejét pár pillanat elteltével, amelyre én csak fejemet csóválva intettem nemre kíváncsi kérdésére a mozzanatválaszt. Az ablakhoz lépve az üveghez koppanó esőcseppeket tanulmányoztam és teljesen elveszve a látványban és gondolataim fergetegében csak a következő nap eseményei keringtek elmémben. Holnap – ezen a jeles napon minden, amit a Sors elkalapált visszakerül a helyére és talán végre megkapom az esélyt, hogy amit sok éve elbaltáztam ezer szóval összeillesszem, s végre én határozzam meg a kerék keringésének pontos ütemét. Azt hogy, hogyan alakítsam az életemet. Hiszen a tetteinket már csak megszabhatjuk! Nem igaz?