15. fejezet: Nem jött össze

Sziasztok :)

Hát, ismételten eltelt egy hét, ha engem kérdeztek, elég gyorsan, de hát szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Remélem kiélveztétek a szünet minden egyespillanatát, és újult erővel kezdetek bele az elkövetkezendő másfél, majdnem két hónapba. Szeretném megköszönni az új olvasóknak, hogy feliratkoztak és a kommenteket is, a díjakról meg a pipákról már nem is beszélve. Remélem nem okozok csalódást ezzel a résszel sem, és remélem, hogy megajándékoztok minket pár visszajelzéssel, mert igazán jól esne.

A részről csak annyit, hogy ahogyan a címből is láthatjátok, valakinek nem jött össze valami. Viszont, annyira nem szörnyű a helyzet, és ha elolvassátok, remélem ezt ti is látni fogjátok.

Millio puszi és jó olvasást mindenkinek! Xx szerecsendio

Nem jött össze

Az emberek gyakran emlegetik azon szólást, miszerint Aki másnak vermet ás, maga esik bele. S csak abban a pillanatban jöttem rá, mennyire is bölcs volt eme szavak kitalálója, amikor én magam is részese lettem egy hasonló cselekménysorozatnak.

Cara Bynes

  Hajam kócos kontyba volt összefogva, s úgy állt, akár egy szénaboglya, de ezzel mit sem törődve rohangáltam az asztalok, s a pult között, hogy a lehető leggyorsabban kiszolgáljam a kedves vendégeket. A forgalom, szombathoz hűen, szerencsére nem volt hatalmas, így alkalmanként még arra is jutott időm, hogy kifújjam magam, és igyak, mondjuk egy pohár, frissítő, szénsavmentes ásványvizet. Az időjárás kezdett egyre tavasziasabbá válni, és ez magában hordozta a meleget is, bár úgy gondoltam, ennek az égvilágon semmi köze sem volt, a homlokomon gyöngyöződő izzadságcseppjeimhez. Azokat sokkal inkább a munkának tudtam be.
   Körülbelül egy körül járhatott az idő, amikor a pult mögött törölgettem a tisztára mosott üvegpoharakat, s amikor egy szőke, ismerős idegen trappolt be a kávézóba. Bár soha életemben nem nézegettem a bulvárlapokat, sem a híradót - érthető okok miatt -, mégis felismertem a srácot, aki egyenesen felém közeledett. Arcára kiült egy kaján vigyor, én pedig gyorsan elfordultam és úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, hogy egykori legjobb barátom mostani legjobb barátja itt tartózkodik Holmes Chapelben. Idegesen dudorásztam egy számomra ismeretlen dallamot, amikor egy halk, de annál erőteljesebb köhögés zaja jutott el füleimig, ezzel kizökkentve semmittevésemből. Nem akartam megfordulni, de mintha minden és mindenki össze fogott volna ellenem. A srác megszólalt, én pedig nem játszhattam tovább a hülyét.

- Tényleg gyönyörű vagy – jelentette ki egyszerűen, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon. Kezemből kis híján kiejtettem az üvegpoharat, amit addig oly lelkesen törölgettem. Gyorsan a helyére raktam, mielőtt komolyan ripityára zúztam volna ügyetlenségemben, hisz többször elő fordult már velem, hogy szilánkosra törtem a berendezést, vagy annak egy apróbb darabját.

- Hozhatok valamit? – kérdeztem felé fordulva, és úgy tettem, mint aki nem hallotta az iménti bókját. Mégis honnan ismer engem, honnan tudja, hogy nézek, s néztem ki, amikor Harry bizonyára meg sem említett nekik?! Vagy mégis megtette volna? Belül ismét megrohamoztak a megválaszolatlan kérdések, és legszívesebben helyben agyon lőttem volna magam azért, amiért nem voltam képes a fiúk között dönteni. Nem mintha kellett volna.

- Igazából nem azért jöttem – szemöldökeim az egekbe szöktek, ahogy a kék szemeibe néztem, amik bár igazán magával ragadóak voltak, mégsem nyerték el annyira a tetszésemet, mint az a smaragdzöld szempár, aminek a tulajdonosa nem más, mint Harry. Határozottan fura volt, amiért kapásból ő jutott az eszembe, és nem a tulajdon pasim, de gyorsan megráztam magam, hogy készségesen kiverjem a fejemből, eme kósza gondolatokat, melyeknek semmi keresnivalójuk sem volt elmémben – Szeretném, ha eljönnél velem sétálni. Mikor van ebédszüneted? – vettem egy mély lélegzetet és a zsebem mélyére száműztem, az időközben előhalászott jegyzetfüzetemet, s a ceruzát, mellyel Niall rendelését szándékoztam volna papírra vetni. Egy pillanatra komolyan elgondolkoztam azon, hogy elküldöm a fenébe, hiszen semmi kedvem sem volt egy olyan emberrel jó pofizni, aki átvette a helyemet a számomra oly fontos személy életében, de aztán mégis válaszoltam neki. Hisz sosem ártott még nekem, legalábbis szándékosan, és ő is megérdemelte azt, hogy kedves legyek vele. Csak úgy, ahogy mindenki más.

- Ami azt illeti, éppen esedékes – néztem rá a falon pihenő órára, mire óriási vigyor terült el az arcán. Kezeit ördögien összedörzsölte, mire kissé felállt a hátamon a nem létező szőröm, s meginogtam abban az elhatározásomban, hogy nem ítélkezem felette. Hisz ki tudja, mit forgathat abban a szőke buksijában, amin olyannyira össze voltak borzolva a hajtincsei, hogyha nem tudtam volna, hogy ez a divat, azt hittem volna, hogy egy perce szállt ki az ágyából, egy igen heves éjszaka után – De legalább egy pékség felé sétáljunk, ha miattad kihagyom a nap egyik legfontosabb étkezését – tettem csípőre a kezeimet, mire elnevette magát.

- Feltétlenül, csak gyere már! – siettetett, és még azt sem várta meg, hogy nyugodtan elkészüljek. Amint levettem magamról, a munkaruhaként szolgáló kötényt, már karon is ragadott, és kihúzott az utcára. A hirtelen támadt fényesség bántotta a szemeimet, hiszen az előbb elhagyott épületben a félhomály uralkodott, ezzel szemben pedig kint ragyogóan sütött a nap. Egyetlen esőfelhő sem csúfította el a természetet, és bár Anglia egészére jellemző volt a zivataros időjárás, mintha az Isten ránk mosolygott volna, s fehér fogsorát ránk virítva ünnepelte volna a tavaszt. S ahogy ez az évszak magában hordozta az újat, úgy az életem is kezdett fenekestül felfordulni. Elég volt hozzá egyetlen röpke nap, s az amúgy unalmas hétköznapjaimból egy óriási zűrzavar, egy káosz kerekedett ki. S bár én minden porcikámmal azon voltam, hogy elfeledjem az eseményeket, melyek lavinaként zúdultak rám, az emberek mintha direkt az orrom alá akarták volna dörgölni az emlékfoszlányokat. A délelőtt folyamán legalább ezerszer kérdeztek rá, mit gondolok Harry hazautazásáról, ha nem is szó szerint így, de határozottan hasonlóan, s azzal a feltett szándékkal, hogy minél több pletykát tudjanak meg, igen elhidegült kapcsolatunkról.

- Hova rángatsz? Hisz a pékség a másik irányban van – nevettem el magam, amikor kikerekedett szemekkel, reményvesztetten nézett rám. Mint egy kisgyerek, akinek épp az előbb árulta el az anyukája, hogy nem létezik a Mikulás.

- De erre láttam egy… egy cukrászdát – homlokán megjelent pár ránc, miközben az emlékei között kutakodott, és valóban igaza volt. Ha lesétáltunk volna még kétutcányit, akkor épp Emma néni cukrászdájában találtuk volna magunkat, ahol történetesen a legfinomabb almás pitét lehetett kapni. Az egész országban.

- Miért nem ezzel kezdted? Akkor menjünk, mert már korog a gyomrom – simogattam meg az említett testrészemet, ami ismét mosolygásra késztette, a mellettem álldogáló, fiatal srácot – Amúgy miről is szeretnél velem beszélgetni? Ne add be, hogy csak sütit akartál zabálni, mert nem vagyok hülye – az utolsó mondat kissé nyersre sikeredett, de nem vette túlzottan magára, így nem éreztem semmiféle bűntudatot. Nem akartam még több hazugságot magam körül, így eldöntöttem, hogy ha most nem mondja a szemembe az igazat, akkor sarkon fordulok, és itt hagyom az utca kellős közepén. Nem érdekelt, hogy ő Niall Horan, felőlem lehetett volna maga a pápa is.

- Meg akartalak ismerni, mivel Harry eléggé magába fordult a tegnap történtek után, és érdekelt az oka – mondta, miközben végig a szemembe nézett, így még csak meg sem fordult a fejemben, hogy maga kreálta a hamis valóságot. Ő volt ez első, akinek komolyan elhittem minden szavát, s el tudtam róla képzelni, hogy minden hátsó szándék nélkül, végre nem akarja, hogy az ő elvárásai szerint döntsem el, kinek a szavai felé húz a hevesen dobogó szívem.

- Engem hibáztatsz? – kérdeztem félénken, mire megrázta a fejét, jelezve, egyáltalán nem sikerült beletrafálnom az elméjében bujkáló gondolatokba.

- Miért Will? – egy ocsmány grimasz csúfította el az arcom, amikor szavai hallatán megrándult pár izmom. Döbbenetemben majdnem hasra is estem egy botban, ami a járdán pihent, csendben várva figyelmetlen áldozatára, aki jelen pillanatban én lettem. Ha Niall nem kapott volna el, kétség kívül pofára estem volna a saját lábamban – Jobban is vigyázhatnál magadra! – dorgált le, akár egy aggódó apa, vagy bátyó, aki minduntalan a kisebbet védelmezi. Mint egy anyamaci, ki ügyetlen bocsát oltalmazza a vadászok által elrejtett csapdák elől.

- Sajnálom – hajtottam le a fejem, és a betont pásztáztam, amin sok-sok hajszálrepedés futott végig, ezzel nonfiguratív ábrákat vésve a kemény kőzetbe, melyek kellemes látványt nyújtottak, a hozzám hasonló járókelők szemeinek.

  Az út hátra lévő része elég csöndben telt, mindannak ellenére, hogy a szőkeség minden erejével azon volt, hogy nevetésre késztesse szomorú arcomat. Sajnos nem járt sok sikerrel egészen addig, míg meg nem ajándékozott egy Emma-féle almás pitével. Hiába tiltakoztam hevesen azon ötlete ellen, hogy meghívjon „ebédre”, egyszerűen elengedte a füle mellett indulatos szavaimat.

  Már épp beleharaptam volna a süteménybe, ami végre valahára kellemes hőmérsékletűre hűlt, amikor egy, nem is, kettő ismerős hangot hallottam meg az utca végéről. A fejemet azonnal az irányukba kaptam, majd már csak azt vettem észre, hogy valaki a karomnál fogva rángat le a járdáról. Mérges pillantásokat vetettem Niall felé, szintén két okból, amit azonnal szóvá is tettem.

- Még egy ilyen, és búcsút inthetsz a festett szőke hajadnak, megértetted? Először is, utálom, ha rángatnak! Másodszor, nézz a földre! Miattad kiesett a kezemből a kajám – mutattam a sütemény irányába, ami teljesen szétlapulva pihent a járdán, s amin már az a bizonyos öt másodperces szabály sem segített volna - Miért kellett? - kérdeztem kiabálva, ami elég röhejesen hatott, tekintve, hogy a hangerőm még egy gyenge suttogásét sem ütötte meg. Nem akartam nagy zajt csapni, már csak azért sem, mert a két fiú, akik az utca másik oldalán álltak, vészesen közeledtek felénk. Will ugyanúgy nézett ki, mint mindig, ahogy Harry is hű maradt saját stílusához, amin semmit sem változtatott a sok pénz, ami az ölébe hullott. Sőt! Arcomra, ráfagyott a mosoly, ami az ír fiú  félelemtől és döbbenettől elkerekedett vonási miatt jelent meg fejemen, s a boldogság, melyet eme gesztus, vagy mimika - kinek hogy tetszik -, hivatott kifejezni, szintén a semmibe veszett. Úrrá lett rajtam a lerázhatatlan feszültség, s bár szégyelltem bevallani, füleimet a lehető legközelebb nyomtam hozzájuk, hogy minden egyes szót jól érthetően ki tudjak venni, igen ellenszenvesnek ígérkező beszélgetésükből. Egyszerre rettegtem és izgultam. Úgy éreztem az ereimben hemzseg az adrenalin,  a jóleső drog, melynek hatása alól nincs menekvés, mely már az első pillanatban a függőjévé tett. Vártam, hogy mi sül ki mindebből, hiszen már abban a pillanatban összeállt a fejemben az a bizonyos kirakós, amikor szemeimmel megpillantottam őket. Tisztában voltam vele, hogy Niall nem hiába jelent meg a kávézóban, s nem hiába rángatott el pont ebbe az irányba, amikor a pékség pont a másik oldalon lett volna. Előre kiterveltek mindent, s csapdát állítottak nem csak Willnek, de nekem is, melybe, akár egy naiv őz, szépen bele sétáltam. De abban a másodpercben képes voltam szemet hunyni újabb hazugságuk felett, mert tudtam, hogy választ kaphatok a kimondatlan, de határozottan jelen lévő kérdéseimre, melyek a felszín alatt lappangtak, akár egy vírus, egy kártevő, mely képes ártatlan életeket is romba dönteni.
- Ő más. Másképp látja a világot, és engem is másképp lát - Harry kétségbeesetten formálta meg a száján kiadott szavakat, miközben Will karja után nyúlt, hogy ezzel a tettével maradásra bírja, az igen siető fiút. Mivel már így is lemaradtam az elejéről, csak még jobban figyeltem, és elhessegettem a fülem mellett Niall sajnálkozásának zaját. Minden figyelmemet az előttem zajló cselekménysorozatra összpontosítottam, hisz minden kétséget kizárólag rólam beszélt. Nem lehetett más.
- Hagyjál már a hülyeségeiddel, hisz meg sem érdemled a bocsánatát! - Will lerázta magáról a fogva tartó láncként használt karokat, és idegesen vágott vissza a vele szemben álló, göndör hajú fiúnak. Látszott rajta, hogy legszívesebben ott helyben leüvöltené a másik fejét, amiért feltartja, de mégsem tette. Határozottan visszafogta indulatait, és nem engedte nekik, hogy felelőtlenül a felszínre törjenek.
- Azt majd ő eldönti - Niall, akár egy óvodás, akinek nagyon vécéznie kell, össze-vissza mozgolódott, így muszáj volt felé fordítanom tekintetem, hogy megkérjem, fejezze be, amit csinál és nyugodjon le. Ezzel pedig csak azt értem el, hogy lemaradtam a lényegről. Vettem egy mély lélegzetet, és miután kellően megforgattam a szemeimet e jellemző helyzeten - hisz miért is lenne úgy, ahogyan azt én szeretném -, minden egyes idegszálamat, s figyelmemet az előttem zajló párbeszédre tereltem. Válaszokat akartam, méghozzá azon nyomban.
- Adok neked egy baráti jó tanácsot, a múlt emlékére. Húzz vissza Londonba a rajongóidhoz és a barátaidhoz. De nekik kivételesen ne okozz csalódást! - pár pillanatig visszatartottam a levegőt, így a tüdőmbe nem jutott el a kellő mennyiségű oxigén. Viszont, mindazok ellenére, hogy a létezéshez szükségem volt ezen éltető keverékre, egyszerűen képtelen voltam erre az alapvető tevékenységre. Alsó ajkamat beszívtam, s csak bámultam ki a fejemből, mindent elraktározva az emlékeimben.
- Miért is fogadjam meg azt, amit mondasz? Hisz az X-faktornál is te biztattál, és nézd meg mi lett belőle... - hozta fel a múltat, amire én is kristálytisztán emlékeztem. Hisz ott voltam azon a bizonyos bandagyűlésen, amikor mindenki, s legfőképpen Will, oly hevesen érveltek a folytatás mellett. Én pedig csak ültem ott némán és a maihoz hasonlóan, vártam a sorsdöntő fejleményeket.
- Híres és menő lettél. Minden csaj imád, míg mi megmaradtunk az esküvőknél és a hasonló kis eseményeknél. Nagyon szívesen - Will pufogott, én pedig már attól féltem, hogy leereszt a feje, akár egy defektes gumi, vagy egy léggömb.
- Tudod, hogy nem így érettem - Hazza szavai, mintha csak egy láthatatlan üvegfalnak ütköztek volna, nem egészen jutottak el, a vele szemben álló fiú tudatáig. Bár, szerintem egykori barátját nem is nagyon érdekelte a mondanivalója. Csak állt, és a telefonjával babrált.
- Bármennyire is szeretném folytatni ezt a kellemes beszélgetést. Sajnos mennem kell - lökte oda félvállról, majd sarkon fordult, és Harry már hiába kapott karjai után, nem érte el őket. Nem volt elég gyors.
- Várj már! Mit tudsz a leve... - nem tudta befejezni a mondatát, amit elkezdett, így a kérdése a levegőben maradt. Magatehetetlenül pislogott az éppen távozó srác után, majd maga mellé engedte kezeit és ökölbe szorította az ujjait. S bár nem láttam elég tisztán, hisz az utca másik oldalán kuksoltam egy bokorban, bizton állíthattam, hogy ujjbegyei teljesen elfehéredtek a szorításban.
- Szia - intett Will, anélkül, hogy különösebben rá figyelt volna, hisz még csak hátra sem fordult, mire a göndör fürtökkel rendelkező fiú is elmotyogott az orra alatt egy 'Hello'-t.
   Már csak azt vettem észre, hogy egyikük balra, másikuk jobbra sétál, végül befordulnak a sarkon és végleg eltűnnek a szemeim elől, melyekben ott csillogott a kételkedés tagadhatatlan jele. Nem akartam elhinni, hogy ennyi volt. Nem sikerült semmivel sem előrébb jutnom, csak mindössze az bizonyosodott be számomra, hogy ezek ketten tényleg utálják egymást, s hogy a kibékítésük puszta időpocsékolás lenne. Akár halottnak a csók.
   Felálltam és leporoltam a ruhámat, miközben Niall kiszedte a hajamból a belekerült leveleket, amikkel a zöld növényzet ajándékozott meg. Hálásan pillantottam rá emiatt, és azzal a lendülettel el is szállt belőlem az irányába generált dühöm. Sosem voltam haragtartó, és még sosem vesztem össze senkivel annyira, hogy másnap ne tudjuk megbeszélni a dolgokat. De persze Harry ez alól is kivételt képezett. Ő a más, nem én.
- Nos, ez nem igazán jött össze, de azért szép próbálkozás volt - mosolyogtam rá, amikor elindultunk, vissza a kávézóba, hiszen időközben lejárt az ebédszünetem, ami így is elég hosszúra húzódott. Az ír fiú kikerekedett szemekkel vizslatott, és már épp tiltakozásra nyitotta ajkait, de én egy egyszerű kézmozdulattal belé fojtottam a hazug szavakat, s azoknak mérgező áradatát. Nem voltam kíváncsi az ostoba kifogásaira.
- Sajnálom. Csak be akartam bizonyítani, hogy Will szemétkedik Harry-vel - motyogta, mire lenyeltem a feltörni készülő, igen epés válaszomat. Sejtettem, hogy csak a barátját akarta védeni, hisz látszott rajta, és az egész bandán, hogy mennyire összetartóak, hogy bármit megtennének a másikért. Ez pedig tiszteletre méltó tulajdonság. Még akkor is, ha ez nem volt a leghelyénvalóbb módja a dolgok felnőttes kezelésének.
- Te tudod, hogy miért vesztek össze? - próbálkoztam be, hátha végre választ kapok a legfontosabb kérdésemre. Annyira szomjaztam a tudást, mintha egy sivatagban vándorló karaván egyik tagja lennék és már-már elviselhetetlen lenne a forróság.
- Egyszerű! Mind a kettőjüknek fontos voltál. Túlságosan is - értetlen arckifejezésem láttán folytatta azt, amit elkezdett - Szerettek, és nem tudták elviselni, hogy nem lehetsz az övék. Amikor Hazza elment, te összejöttél Willel, ami nem tetszett neki, ezért többé nem beszélt vele. Most pedig, hogy visszajött, Sweeney fél, hogy elveszít téged, miatta - túl sok volt az új információ, és ezzel szemben túl kevés volt a hely az agyamban. Nem tudtam megemészteni az előbb hallottakat. Testem minden porcikája azon volt, hogy kilökje a friss adathalmazokat, hisz mind olyan értelmetlennek tűnt. Nem lehettem mindennek én az oka. Képtelenség.
- Miattam utálják egymást? - szemeimben megjelent pár, kitörni készülő könnycsepp, de tartottam magam. Próbáltam olyan lenni, akár egy kőszikla. Hideg, és rendíthetetlen - Mindegy. Nekem sietnem kell dolgozni. Jó volt megismerni - hadartam végül, még mielőtt válaszolhatott volna feltett kérdésemre. Gyerekes módon nem akartam hallani az újabb sokkoló dolgot, melyet belül már sejtettem, s melyet kétség kívül elhagytak volna ajkai. Féltem, hogy ha hangosan is kimondja, akkor igazzá válik minden, és féltem, hogy nem lennék képes megbirkózni a bűntudattal, ami azon nyomban emészteni kezdte lelkemet.