16. fejezet: Szövetség

Drága Olvasók!

Borzasztóan szeretném Nektek megköszönni a támogatást, a díjat, a pipákat és a megjegyzést. Nagyon jól esik nekünk, hogy támogattok és, hogy érdekel Titeket, hogy órák, napok hossza során mit is alkotunk meg! <3 Nos, nem szeretném sokáig húzni a szót, ezúttal rövidre fogom a monológomat. A résszel kapcsolatban a cím két ember közötti kapocsra utal, akik összefognak valami, pontosan valakik ellen. Szerintem nem lett valami nagy szám, jobbat is írtam már, de azért kíváncsi vagyok arra, hogy Ti mit gondoltok a soraimtól :) Nagyon köszönünk mindent, el sem tudjátok hinni, hogy mennyit jelent egyetlen sor is, hatalmas löketet ad az íráshoz :) Köszönjük, hogy vagytok nekünk és támogattok bennünket. Jó olvasást kívánok mindenkinek! :) <3

Millió puszi és szoros ölelés,

kriszty96 <3 <3 <3 

 

...............................................

Szövetség

 „A szövetség egy olyan töretlen kötelék, amelyben két vagy akár több fél részesíti meg bajtársával terveinek gyökerét. Olyan kenetű dolgokat raktároznak el eme szoros kapcsolatban, amely mások előtt millió szóval borított, méghozzá a védekezés, s bujkálás szempontjából. S hogy, hogyan alakul a vég kifejlett az mind csak a terv alaposságától és az azt kitaláló karakterektől függ!”

Harry Styles

Csak akkor tárd fel a sorokat takaró papírcsomagolót, mikor egyedül vagy!

 H. S. xx

Drága, Egyetlen Csillagom!

 Furcsa, nem? Mennyi idő telt már el és még mindig csupán csak kerülgetjük egymást. Még most is magam előtt látom gyerekkorunk összes jelenetét, amikor vidáman, minden akadály nélkül éltünk. Ott, Holmes Chapel – ben. A faluban, ahol születtünk, s ahonnan ki akartam törni a picinysége miatt, hogy egy nyüzsgőbb élet részesévé váljak. Viszont azt sosem gondoltam volna, hogy a Tőled való elszakadás ekkora trauma lesz egész lényem számára. A Sors megtanított egy hatalmas leckére; akit szeretsz, sohasem hagyhatod hátra. De én ezt sajnos megtettem, amiért még mindig átkozom magamat. Gondolom, furcsállod a borítékra felvésett sort, hogy csak akkor nyisd ki mikor egymagad vagy, de nyomos az ok, amiért ezt a kérést odafirkantottam. Nem akartam, hogy mások is láthassák, amit most meg szeretnék Veled osztani, hiszen ez csak a kettőnk szívéhez vonatkoztatható szál. Tudom nem a megszokott módja ez az érzelmek továbbításának, de valahogyan tudatni akartam Veled, úgy persze, hogy ezzel nem nehezítem meg a helyzeted. Tudom, hogy Will bekavart és elmondta, hogyan érez irántad. Sok információ szivárgott a fülembe, ami többnyire Anyunak és Gemma – nak köszönhető, s az is tudomásomra jutott, hogy Sweeney mellett kívánod megtalálni a boldogságot. Tudom jól, hogy veszítettem, de ki kell mondanom, fel kell fednem azt a bizonyos szót, amit már évek óta, titokban táplálok irántad: Cara, szeretlek! Méghozzá szerelemmel! Talán nem hiszel nekem és kineveted minden érzelmemet, de én ezeket teljesen komolyan gondolom, s a szívemben élő szeretetre mondom, hogy minden egyes leírt betűm őszinte csengésű. S bár képtelen vagyok Téged feledni, tudom, mikor kell feladni, hiszen, ha döntöttél és tudod, mit akarsz, már nem akarok az utadba állni! És ez a levél sem azért íródott meg, hogy arra kötelezzen, Téged dönts másképpen. Nem akartam a lelkednek fájdalmat okozni ezzel a néhány sorommal, de már meg akartam válni az engem fojtogató érzelmektől. Nem akartam a nélkül tovább élni az életemet, hogy Te ne tudhasd mit is jelentesz számomra valójában. S ez több mint azt Te valaha merted volna képzelni. Te vagy a horizontom egyetlen fényesen ragyogó égiteste. Az én Csillagom, aki nélkül már nincsen szikrázó színparázs a fellegvilágomon. De a fakulás talán még javítható, így nem kell miattam aggódnod! Remélem elégedett vagy és szeretetteljes párost alkottok Sweeney – el, hiszen Te nagyon rászolgáltál a boldogságra. Szeretném, hogy boldog légy! De látni akarlak! Saját szememmel szeretném tapasztalni, hogy Will képes Neked megadni mindent, amit megérdemelsz. Éppen ezért is váltottam jegyet a holnap Holmes Chapel – be, induló járatra. Holnap kora délután megérkezek régi otthonomba, ahol talán újra találkozhatunk. De ismétlem: nem akarom, hogy változtass a döntéseden, ha Te nem így akarod! Nekem csak a boldogságod a fontos és nem érdekel, hogy azt kinek az oldalán találod meg. Csak légy az! Töretlenül boldog.

Örökké szeret és emlékeiben őriz
Harry

  Régi. Igen találó fogalom a kezemben tartott papír fecni sorait illetőleg. A régen megcímzett boríték, a rajta szereplő kósza sor monogramom jelenlétével és a fehér fedél mögé rejtett jeligék minden egyes ábrája a múlt idősíkjához kapcsolódó vetítőgép jeleneteinek kreálmánya. Abban az időszaknyi pillanat fergetegben elkeseredettség hótakarója uralkodott el szervezetem felett, hiszen eljutott tudomásomig, hogy Cara bizony velem ellentétes folyamatba bonyolódott, azaz új lapot nyitott életének környezetében, egy teljesen más fejezetvilággal. Nem bírtam magamban tartani az érzéseim kuszaságát. Tudatni akartam Vele mit is jelent a számomra, de szemtől szemben nem kívántam, pedig úgy lett volna tisztességes forma napvilágra hozni érzelmi szálaimat, de egyszerűen képtelen voltam erre az elhatározásra jutni. Önmaga csoda volt az, hogy egyáltalán bármiképpen is tudatni akartam Vele, amely végül mégsem lépett a bekövetkezett tettek mezejére. Hamis felleg volt csupán, szimpla vágyálom, amit végül ellöktem magamtól. Hiszen, ha megosztottam volna, Vele csak még inkább ellök magától, s akkor már más oldalán kívánta megtalálni a boldogsághoz vezető rögös úton keresztül önmaga életének végzetét. S úgy gondoltam nem volna egészen rendjén alapos megfontoltság fonala nélkül ily cselekedethez folyamodni, hiszen garancia arra, hogy ez nem bonyolozálja a már így is kesze – kusza kapcsolatunkat egyetlen cseppnyi reménycsepp sem volt a pohár tárgyában, merthogy a mi életünk kétség kívül nem összevonható vegyület. Sokkal inkább arra hivatott, hogy külön kémcsőben buggyanjon meg, távol egymástól más terekre barangolva. És ez a tegnapi nap folyamán csak még nagyobb bizonyosságot nyert, hiszen bénázási folyamatomnak köszönhetően a Niall által dédelgetett terv tévhitnek bizonyult csupán. Ismét egy újabb félresiklott mozdulat, tett világ lépett életbe, amit egyszerűen képtelen voltam irányításom alá vonva megszüntetni teljesen annak, hazugságainak gyökeréig, mivel Swenney szavai szervezetének legmélyéről a felszínre feljutva negatív oldal kulcspontjaival rendelkeztek. S ezekkel a foszlányokkal nem vagyok képes versenybe szállva megküzdeni és kiirtani minden egyes morzsájukat, ami nem csak az én lelkemet rombolja porig, hanem hazugságok megnyilvánulásának árán tart maga mellett egy színtiszta, szikrázó égitestet. Azt a lányt, aki egy légynek sem ártani képes lénye eme bolygónak, azt a lányt, aki mindennél fontosabb egész bensőm birodalma számára.

  - Nem lesz itt! – zökkentett ki egy figyelmeztető hangfelhozatal, s ezzel sikerült győzedelmesen kiragadnia fantáziám éppen bejárt útjairól, amely felidézte nekem a további lehetőségek lapját, amely bizony tintamentes felületet ábrázolt elmémben. Nem voltak elméleteim a következő lépésem kapcsának érdekében. – Ma nincsen műszakja – hallottam ismét Matt mély, öblös hangját, amit megállva eldugott asztalom mellett tálcájával a kezében komolyan tekintett rám.

  - Tessék? – néztem fel rá zavartan, s miután sikerült visszacsöppennem a valóságba rájöttem hol is vagyok éppen; a kávézóban, amely szerelmem munkahelye és ahova lábaim mozzanatai vezettek el, amivel nem tudom miféle érdeknek akartak megnyilvánulást biztosítani. – Kire gondolsz? – adtam a tudatlant pedig addigra már sikerült rádöbbennem, hogy hová is szállított el szárnyán az elkeseredettség nyújtotta szabadulásvágy. Meg akartam szökni a valóság elől, de mivel gondolatmeneteim folyton csak baklövésem tekervényét térítették a felszíni légkörbe lehetetlen volt a menekvés a keserű valóság cseppjei elől, melyek testemre csapódva szervezetembe szöktek és minden szervemet szétmarták savas hatásukkal.

  - Hát Cara – ra. Őt várod, nem igaz? – tette fel kérdését, de hangján elrejtett fellegei mögött lehetett érzékelni a bizonyosság hatásfokát, amely feltételezésében még az én szomorúan lehajtódó fejmozzanatom is segítséget nyújtott számára. – Fel a fejjel! – bátorított szavakkal, majd később vállamra sikló kézmozzanatával is, mely egy pillanatra szorosan megszorította azon testfelületemet, s elengedve lelkének tükrével is lényemet visszasétált munkájának színterére. Ismét magamra maradva szorgoskodó gondolataimmal kezdtem abban igazat adni az elmémnek, hogy komolyan gyáva jellem vagyok. Hiszen mi más is lehetnék, ha képes voltam ennyi idősíkon keresztül menekülni a saját érzelmeim bevallási folyamatától? Tragikomédia műsorszáma, amelyen műveletet folyton ecsetelek plakátjaimra, amik megmutatják és összeillesztik életem képét és egyre inkább arra ösztönöz szervezetem, hogy tulajdon magamat is jobban gyűlöljem annál a fiúnál, aki miatt idáig eljutottam.

  - Harry – szólított meg egy rosszkedvtől és arroganciától túlsúlyos hangfoszlány, melyet füleim rendszere azon nyomban felismerni érzékelt. Komótosan felemelkedő fejem szintjébe kerülésével szemeim megpillantottak egy ismerős arcot, de az időmúlás következtében csak elméletem volt a felé ki is áll felém tornyosulva asztalom sarkánál, ahová elbujdokolni tértem be.

  - Jane? – kerekedtek el szemeim a rajta végbemenő változáspontok láttán, de azzal is tisztában voltam, hogy évekkel ezelőtt volt szerencsém egykori barátomat utoljára látni, akkor sem túl pozitív élmények közepette. Akkor, amikor a részegség mámora következtében felnyitottam szemét hatalmas hibájával szemben. – Szia, rég láttalak – suttogtam félénken, hiszen a tartásom a felé, hogy lerohan és elkárhoz a megtestesült gonosz karakternek feléled szívemben és nem is alaptalan jelleggel.

  - Le ne állj itt velem jó pofizni! – emelte fel a hangját, amelynek hallatán testem elhúzódó reakciót tanúsított és teljesen ledermedve kísértem figyelemmel további támadását. – Egy utolsó szemét dög vagy! – címkézett meg elítélően, amellyel teljes egészében szívembe markolt, azonban egy részről viszont értelmezni is tudtam kirohanását, hiszen a múltban én is fájdalmat okoztam dobogó szervének. – Miért, nem fér a fejembe… mondd miért kellett neked bemosni Will – nek? – kért számon megbotránkozóan, s bennem ekkor tudatosult igazán, hogy nem régi tettem hozta ki abból a bizonyos sodorállapotból, hanem a hazug személy iránti cselekedetszálam, amit még most sem bánok. A bűnösöknek mindig el kell nyerniük a megérdemelt büntetésüket, s ez alól Sweneey a legkevésbé kivonható karakterlény. – Londonban már azt is elfelejtetted, hogy hogyan kell normálisan gondolkodni? – hangereje egyre inkább felénk irányította a vendégek tekintetét, így elérve, hogy azok teljes körű figyelmüket nekünk szentelve felhagyják a cselekedeteiket szövögetését és a kommunikációt barátaikkal.

  - Jane állj le, néznek az emberek – szűrtem ki fogaim között, hogy az ne szivárogjon el messze a légtérben csupán csak addig az alapterületig ahol ő áll, s tökéletesen hallja a figyelmeztetésem.

  - Köpök rá arra, hogy mit gondolnak mások! – jelentette ki nemtörődöm stílust magára borítva és mintha csak megrögzött ellenségem volna ezt a mondatár még tettlegességgel is bizonyítani kész volt. – Hallják emberek, Harry Styles egy álnok, képmutató tuskó, aki még gyáva féreg is! – fordult a tettét figyelemmel kísérő embertömeg felé, akik mindegyike összes cselekedetét félre téve, megbotránkozva méregette a vulkánként kitörő lány érzelmi labilitását.

  - Jane, állj le! – emberfeletti gyorsasággal pattantam fel a szék kényelmes párnájáról és Jane mögött teremve tenyeremet szájára tapasztava kívántam meg elhallgattatni annak érdekében, hogy ennél is jobban nevetség tárgyává tegye önmagát.

  - Hé, eressz el vagy megismerkedhetsz az öklömmel! – fenyegetett szavaival, amelyet tenyerem felületébe suttogta intézett felém és csapkodva kezeivel ki akart szabadulni szorításomból, de én nem adtam alább hatalmas erejű mozzanatomból, amivel figyelmeztetni akartam arra a tényre, hogy társaságban a viselkedés külleme igenis fontos. – Styles, anyukád nem tanított meg arra, hogy tiszteld a nőket? Hagyj már békén! – mozgolódása egyre inkább fájó pontokat eredményezett felkaromon, de minden erőmmel azon voltam, hogy ezeket elfeledve csitítani tudjam hisztérikus jellemét.

  - Muszáj ennyit kapálóznod? – torzult el arcom egy ütés következtében, ami egy már fájó pontra mért ismételten súlyos csapást, de meg sem érezve próbáltam elsiklani felette, hiszen bíztam abban, hogy végre valakivel elhitethetem önmagam igazánt, azaz, hogy Will a hunyó nem pedig jómagam, aki talán csak a gyávasága miatt vonható felelősségre.

  - Miért, mit gondoltál? – érkezett egy újabb számonkérés, ami már egyre inkább növelte bennem a feldühített adrenalin fergetegét ezzel elérve, hogy paprikássá váljon hangulatom, de igyekeztem visszafogni, hogy legalább én legyek képes logikus gondolkodásmódot hasznosítani. – Annyiban hagyom, hogy akaratom ellenére szorongatsz? Eressz már el, idióta! – sértése felett kész voltam szemet hunyni, hiszen ő is csupán csak egy áldozat, aki nincs tisztában a valós igekötőkkel.

  - Csak, ha megígéred, hogy meghallgatsz! – jelentettem ki, hiszen ígéret nélkül nem volt merszem belemenni abba a cselekménybe, hogy felszabadítom fogsága alól, mivel ahhoz túlontúl is jól ismertem. Sosem hallgatna meg, ha nem csikarnám ki belőle a beleegyezés monológját.

  - Van más választásom? – forgatta meg a szemeit beletörődő jellemmel, ami tudatta velem, hogy az elveszettség praxisa még kizárható eme környezetvilágból.

  - Hát nem igazán, ha tudni akarod az igazságot – emlékeztettem, miközben elhúzva ajkaimat mosoly formájára arra emlékeztettem magamat, hogy megvan az esélyem, amely szerint végre elérhetem, hogy egy személy jelleme megbékéljen jelenlétemmel és megtudja a Will ellen irányuló puszta ellenszenvem valódi megszületésének okát.

  - Éppen az, amitől tartottam – motyogta tenyeremben az ugyanis még mindig rendületlenül tartotta cellájában a karjaim által fogva tartott lány ajkait. – De ugye ez nem csak valami hülye mese, amit ki találtál és ezzel akarsz traktálni? – tette fel gyanakvóan kérdését, miután kész voltam megfosztani ujjaim rabságban tartó erejétől testét, s úgy porolta le magát, mintha sárrengetegben tanyázva minden világ összes porfeleslege rátapadt volna küllemére.

  - Nem – csóváltam meg a fejemet ezzel teljes egészében eltaszítva ama témát, amelyet ő elméjében feltételezésként rejtegetett teljesen alaptalan jellemet hordozva ezzel szervezetének összes gócpontjában. – Az igazságot akarom elmondani neked – kényelmesen elhelyezkedve előbbi hátulsó testfelületem támaszán arra vártam, hogy Jane is helyet foglaljon velem szemközt, ami igen lassan akart megnyilvánulni, így bennem is elindult a rettegési folyamat legmagasabbika a skála nyújtotta rendszerhálózaton.

  - Akkor essünk túl rajta, de gyorsan, mert nem érek rá egész nap – felelete unottan és leülve velem szemben várakozás légfelhőit küldte pupilláim központjába arra sarkallva ezzel, hogy ajkaim végre formálják meg azon szavakat, melyeket benső világom meg akar osztani vele.

  - Jane… mielőtt elmondanám jobb, ha tudsz róla, hogy… - hangosan engedtem útjára beszélő testfelületemnek köszönhetően a feszült levegőt hagyva ezzel a lépéssorozattal, hogy az keveredjen a légköri oxigénbuborékokkal és energiámat összepréselve egyetlen személynév mellé társuló tettel felfedtem az igazságot, ami egész lelkemre ólomsúlyként nehezedett: - Will hazudik. Mindenkinek hazudott, még Cara – nak is – leheltem fájón, ami még tulajdon torkomat is szétmarta olyannyira fájt az, hogy egyetlen szerelmem megtestesítőjét ennyire képes ellenségem rossz befolyás kötelével lekötözve félreállítani és minden egyes pillanatszikrában elhitetni vele, hogy mennyire is gyűlöletes személy vagyok, amikor pontosan Will a besorolható eme posztra.

  - Mi? – kerekedtek el szemei és ajkait eltátva oly látványt nyújtott, mint, aki életének első utazását teszi meg egy oly világban, ahová nem önszántából tért át. S éreztem, ahogyan szikrázó csapások hagyják el testét ezzel megajándékozva a teret a hitetlenség fellegcsoportjaival.

  - Elhitette velem, hogy Cara sosem lenne képes belém szeretni és, hogy túl sokat ér hozzám képest – fejtettem ki mélyebben a Will által elkövetett bűnük egyik sorozatát és úgy döntöttem meg sem állok addig a megnyilvánulásig, míg Jane fejében nem színeződik teljesen tisztává a képvilág. – Azért támogatta annyira az X- Faktorban való indulásomat, hogy eltűnjek a képből…

  - Várjunk csak! – tromfolta le beszélési szándékomat nem csak szófordulatokkal, hanem egy tettre kész ujjmozzanat segítségének igénybevételével egy azon időkreációban - Akkor te most…

  - Szeretem Cara –t – vágtam bele mondatába ezzel elérve, hogy az akadályokba ütközve megsemmisítse annak a lehetőségét, hogy ne csak a levegőben lógva létezzen. Azonban ez már halott szófoszlány volt, amit képtelenség volt újra éleszteni és felesleges is, hiszen tisztában voltam folytatásának minden nemű jellegével. – Mindig is szerettem, de Will megállás nélkül azon volt, hogy eltántorítson ennek a felfedéséről is és… - mély lélegzetet tüdőmbe injekciózva összeszedtem a bátorságomat, hogy vallomásom, bár nem a kívánt, s egyben érintett személyhez érkezzenek el, de mégis valahára napvilágra kerüljenek csekély szavak által a hatalmas téglatömbök. -… sosem volt bátorságom elmondani Csillagnak, hogy valójában nem barátként érzek iránta.

  - És most? – mért végig kíváncsian és láttam tekintetében tükröződni a kétségbe esést, így az is kiderült számomra, hogy a felém irányuló színpátiája ismét kialakult szervezeti világában. Egész bensőmben megkönnyebbülés áradata hurrikánként söpörte el a félelmi szikrák gócterületeit és azok megszűnésével végre adtam értelmet annak, hogy létezem.

  - Azt hiszem a távolság és az, hogy visszajöttem ide felnyitotta a szememet – vallottam meg őszintén azt, amit belül is érezni nem csak csupán vágytam, hanem konkrét körülmények között is őrizgettem cérnaszál vékonyságú érzelmi hatásaim leleményes rétegei között. – Nem vagyok képes elfelejteni őt, Jane – mélyen barátnőm szemébe nézve láthattam annak nem csak csekély formuláját, hogy kijelentésem, mily boldogsággal eltelítődve tartja egyben mázszerkezetét, de az én jellemem nem volt ennyire bizakodó móddal megspékelve született.

  - Nem is kell, ha igazán szereted, harcolj érte – buzgó módon próbált meg biztatási hangfrekvenciát a légtérbe csempészni, de a felettem tornyosuló fekete fellegek csapdájának területébe lépve egykoron elvettem a lehetőségek tárházát önmagamtól, amik régen szétterített kártyapakli módjára kínálkoztatták fel előttem a temérdeknyi cselekvési módok rendszerhálózatát.

  - De mégis, hogyan amikor Will mindig keresztbe tesz? – tettem fel a számomra legfájóbb eszmét kérdés jellegébe bújtatva és megoldásra várva pillantottam Jane világos hatású íriszeinek legmélyére, amik csakúgy, mint az én szemi birodalma tanácstalanságtól forrtak túl.

  - Sosem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire – fejét csalódottan ívelte az asztal tárgyának felső felülete felé, s éreztem, hogy a levegő megfagyási térbe csap össze körülötte. – Más embernek ismertem meg, más emberbe szere…

  - Igen? – összevonva szemöldökeimet-kíváncsiságot sugalltam irányába, amelyre, arra az ösztönzési folyamatra kívántam meg sarkallva rávenni, hogy eredjen meg nyelvének világa.

  - Más emberbe szerettem bele – mondta ki végül érzelmi zsinórjainak tárgyát, amelyet én döbbenten vettem csak tudomásul, s mikor szólásra készen nyitva szüntettem meg ajkaim egymáshoz tapadását csendre intve folytatta vallomását. – Még mielőtt elmondanád, hogy ez mennyire nincs ínyedre, tudnod kell, hogy ezt nem lehet irányítani. Én sem akartam így, főleg mivel Cara – ba szerelmes – pupillát környezetébe látást elhomályosító könnyek gyülekeztek, amik hatására sajnálat lakozta meg egész szívem összes porcikafelületét, így erőt adva neki erősen megszorítottam az asztallapon pihenő kezének vékonyka ujjait.

  - Nem hinném, hogy ez így van – hangosan fújtam ki a tüdőmben bennragadt oxigénfoszlányokat, de a tőlük való megszabadulás sem segített kilátástalan, felém tornyosuló helyzetemnek megoldási fokozatába lépve elfoszlatnia a kétségbeesés tulajdonságát.

  - Mit értesz ez alatt? – szűkítette össze szemeinek látóterületét ezzel kicsinyítve, s eme cselekvéssel esélyt adott nekem azon dologra, hogy bizonyos általam megszületett tárgyaim hollétére rábukkanva leránthassam egy olyan személyről a védelmező leplét, aki feltételezésem szerint ezeket a sorokat elrejteni volt kész, hogy sose lehessen meg köztem és Csillag között a harmónia aurája.

  - Szerinted Will – nek van köze a leveleim eltűnéséhez? – böktem ki a lényemnek fájdalmas sort és reményeim tengerei szerint a lány válaszával minden megoldódhatott volna, de ez csak egy puszta vágyálom volt, hiszen Sweneey bizonyos, hogy óvatossági lépéseket tett és senkinek sem fedte fel egyetlen cseppnyi mozzanat világát sem, éppen azon cél eléréséért, hogy mindenki a jót legyen képes látni személyiségi világzatában.

  - Írtál neki leveleket? – kerekedtek el szemei és csöppet közelebb hajolva hozzám kíváncsian méricskélt, amit azonban a többi esettel szemben ellenkezőleg reagált le szervezeti központom. Most nem voltam képes nevetni túlbuzgó jellemén, hiszen megvolt rá az esély, hogy nem fog hitvilágot felkonferálni eme szavaimmal szemben. – Én azt hittem…

  - Tudom, hogy mindenki ebben a tudatban él, de írtam neki, amiket valamiért nem kapott meg – felvilágosító mondatszerkezetem hatására hátának felületét ismét a széktámlának döntve mered el arcomon, miközben én folytattam a valóság tervrajzának felábrázolását. – Itt van az egyik, amit végül nem volt bátorságom elküldeni – böktem ujjaimmal az asztal pavilonján békésen fekvő papírlapra, amit Jane mohón vett keze ügyébe és szélsebes olvasási technikával falta a sorok mennyiségét, amelyek szervezetébe ívódva percről percre egyre csibészesebb és bőszebb mosolyt kölcsönöztek mimikákkal beszélő testfelülete vonásrétegeibe.

  - Jaj, Hazza, ez milyen cuki – áradozott serényen vigyorogva, de rossz kenetű kedv rendszerem nem hagyta engedélyezni a vámomon bejutni szervezetembe a boldogság és felszabadultság egyetlen fénycsíknyi színvarázsát sem, így egyetlen tulajdonnév kiejtésével rendre kényszerítettem: - Jane – felemelt hangsúlyom hallatán a vigyor elhalt mimikái rengetegéből és lebiggyesztett ajakkal adta fel a küzdelmet dühöm mértékével szemben.

  - Jól van, de olyan romantikus – szállt apró éllel hangjában szembe lelohasztó mondatszerkezetemmel, majd higgadtan folytatta tovább a monologikusan megfogalmazott párbeszéd továbbításának tárgyát. – Viszont szerintem Will szereti, csak érdekes módon mutatja ki, mert félt, hogy egyetlen emléked képes elragadni tőle Cara – t. És most, hogy visszajöttél csak még inkább fenyegetve érzi magát – más esetekben a fülemnek nem hívő viszonyt tanúsítottam volna, hiszen Jane – től nem éppen gyakran meghallatott véleménycsomó fogadott, azonban a keserűség fergetege annyira uralta szervezetemet, hogy figyelmességi képességem lejárt dátumú állapotban kereste csupán a szavakat, amik ehhez nem hozzáfűznivaló véleménysorozatot taglaltak szerkezetükben.

  - Valahogy muszáj visszaszereznem Cara bizalmát – merengtem el a távolba nem csak szemeim mélyével, hanem gondolataim gyökereivel is, s csak ködösen sikerült tudomásomba juttatnom az előttem ülő lány összes szói világát, ami távolabbnak tűnt, azonban a boldogság mezejénél mégis előrébb találtam meg autóm szélvédőjén, mivel a másik fent sem ragadhatott a gépjárművemen, mint halott rovar teteme, hiszen eme érzelmi birodalom az én lényem számára láthatatlan köpennyel fedett légteret gyűjtött textilrétegeinek mélyére.

  - Az nehéz lesz, mivel Will folyton a sarkában van – hajtotta fejét csalódottan az asztalon pihenő kezének tenyerébe és ő is messzire barangolva, ám csak tekintetével búsuló viselkedésformát tanúsított. – Mindenhova követi, mint egy kullancs. Bárcsak rám tapadna így – fejtette ki vágyálmát vágyakozó stílusú frekvencián, miközben elmémben összeállni készült egy oly kép, amely talán mind a kettőnk érzelmi világát felmentheti a gyötrődési fokozatok megszámlálhatatlan mennyiség sorozata alól.

  - Jane – ejtettem ki újra nevét, azonban ezúttal egészen más célállomás okából és sejtető hangnemmel váltottam fel az előbbi oly feszültet.

  - Tessék? – nézett rám kizökkenve képzeletének fellegvilágából, azonban kíváncsiság helyett pillanatnyi zavar érzelme csücsült kedves arcán.

  - Mit szólnál, ha mi ketten elválasztanánk őket? – hoztam terítékre az elmémben megragadt képsorozatot, amelynek megvalósításában nagyon is nagy bizakodással néztem elébe, hiszen ha hagyom, hogy Cara továbbra is tévhitekbe temetkezzen, végül hatalmas csalódás lengi majd be egész teste benső részlegét, míg külleme teljesen elhalni kész lesz. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy Sweneey továbbra is bántalmazza szavaival, amelyek sohasem lesznek képesek magukba foglalni az őszinteség csengését.

  - Úgy érted, hogy kössünk szövetséget a kapcsolatuk ellen? – kerekedtek el szemei és eltátott szájmozdulata láttán nem igazán sikerült behatárolnom, hogy miképpen fogadta vélekedése világrendszerébe a monológsoromat, amely egy stratégiát rejtett fordulatában. – Ez egy remek ötlet. Zseni vagy Hazz – csattant fel túlcsordult jókedvvel, ami megnyugvással töltötte el egész tudatalatti és feletti birodalomcsomómat.

  - Szóval már nem is vagyok képmutató tuskó? – tettem fel a kérdést megjátszott komolysággal, azonban belül minden egyes porcikapontom űrtartalma nevetési folyamatban terült el a márványkő fergetegén, amit természetesen kívül nem állt szándékomban kimutatni.

  - Tudod miért mondtam és bocsi – húzta el ajakvonalát félőn, mint egy ártatlan, sebezhető bárányka, aki retteg gazdájának megsemmisítő büntetés felhozatalától.

  - Meg van bocsájtva – mosolyodtam el féloldalas pozícióban, amelynek hatására megkönnyebbülten engedte szabadjára a tüdejében üszkösödési folyamatba lendült oxigénpalackokat. – Nos, akkor lendüljünk munkába – csaptam össze tettre készen tenyereim felületét, s végre hónapok óta úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül a légtérben. Persze ott voltak velem a barátaim, de átérezni nem voltak képesek sosem a bennem végbemenő fergetegeket, azonban Jane csakúgy, mint jómagam lénye ugyanazon féltékenységi tulajdonságokkal küszködik, amit esetleg együttes támadási akarattal leverhetünk trónjáról.

  - Az első lépés kezdetét veszi – dörzsölte össze tenyereit, miközben szemei világában remény szikrája csillogott ezzel visszaadva az életet és színessé téve azt a birodalmat, amit csak most vettem észre, hogy eddig éjsötét felhőkkel körülölelt volt.

  - Erre inni kell – intettem Matt felé, aki szorgos lábmozzanatokkal indult el asztalunk felé. Tudtam jól, hogy ez egy kávézó, s azokban nem minden esetben lelhető fel az alkohol mámorító itala, de abban a pillalantban csak egyetlen cél lebegett lelki világom előtt; megszabadítani Cara – t attól az embertől, aki pusztán csak hazugságok megszületésének árán képes fenntartani a kapcsolatukat. S erre minden áron kész voltam megtenni még a legsúlyosabb lépésrendszereket is.