17. fejezet: Hazug szavak

Sziasztok :)

El sem hiszem, hogy megint eltelt egy hét. Személy szerint már nagyon vártam, hogy végre közzé tehessem ezt a részt, mivel ez az első, ami Will szemszögéből íródott, és ezért kissé parázok is. Remélem, hogy elég hiteles lett, és sikerült megmutatnom nektek, mit miért tett. Hogy nem olyan gonosz, mint azt hiszitek, és hogy ő is csupán egyfajta áldozata a szerelmi háromszögnek, ami kialakult a fiatalok között. A terjedelme nem lett túl hosszú, de nem is akartam vontatottá változtatni. Ebbe ennyi információ kellett, se több se kevesebb. Mindenkinek jó olvasást kívánok és szeretném megköszönni mind a kettőnk nevében a sok támogatást, amit adtok nekünk. Borzasztóan jól esnek a kommentjeitek.

ui.: ma megnyitottam egy új blogot, aminek a Halálmadár címet adtam. Remélem lesz aki benéz, és akad köztetek olyan is, akinek felkelti majd az érdeklődését. Nem 1D fanfiction, hanem egy történet Árnyvadászokról.

Millio puszi Xx szerecsendio 

Hazug szavak

Az ember sosem önszántából válik kétszínűvé. Kivétel nélkül, minden egy kegyes, félre vezető aprósággal kezdődik, ami csak az idő folytonos múlásával növekszik oly óriásivá, mely felett már nem vagy képes uralkodni. Túl késő lesz, s már csak azt veszed észre, hogy betemetett a lavina. Hogy nem kapsz levegőt az ostoba, önző, magad kreálta hamis valóságban. Hisz a hazugság mindig újabb hazugságokat szül.

Will Sweeney

   Harold Edward Styles. Egy név, melyet minden egyes ember ismer, s egyben egy srác, akit a hátam közepére sem kívántam. Hihetetlen számomra, hogy egyszer a barátomnak tudhattam személyét, s hogy egyszer, a távoli múltban, minden titkomat megosztottam vele. Úgy szerettem, ahogy egy testvért szokás, és mindig is felnéztem rá, akár egy oltalmazó bátyóra. S, hogy ez mikor változott meg? Mikor vett száznyolcvan fokos fordulatot, törhetetlennek hitt barátságunk? Ha jobban belegondolok, talán negyedik osztályban lehetett, amikor együtt fociztunk az udvaron, s amikor engem valaki arcon talált a keményre fújt labdával. Azon nyomban vérezni kezdett az orrom, én pedig férfihoz nem méltó módon, sírni kezdtem. Az összes fiú rajtam nevetett, kacajuk betöltötte az amúgy némaságba burkolózó légteret, én pedig annyira elkeseredtem, hogy berohantam a menedéknek hitt épületbe. Pontosan emlékszem mi történt ezután, hisz ama másodpercek beleégtek a tudatomba, és már akkor sem tudtam volna kiverni a fejemből a kínos és egyben mámorító pillanatot, ha szerettem volna.

   Leszegett fejjel masíroztam a vécé felé, így figyelmetlenségemben beleütköztem valakibe, aki azonnal hanyatt is esett, durvaságomnak köszönhetően. Orromat fogdosva mormoltam el egy ’sajnálom’-ot, és már siettem is tovább, hogy megmossam vörössé vált arcomat, s kezem, ami a saját véremtől színeződött pirossá.

- Mi történt? – hallottam meg egy ismerős, vékonyka hangot, de mit sem törődve vele, inkább visszahajoltam a csaphoz, amiből kellemesen hűvös víz folyt arcom azon részére, amit a folyadék alá nyomtam – Minden rendben? – már sokkal közelebbről jött a kérdés, s csak azt vettem észre, hogy valaki körkörös mozdulatokkal simogatja a hátamat, aminek hatására jóleső, kellemes érzés áramlott át testem minden egyes négyzetcentiméterén. Hirtelen eltűnt belőlem a feszültség és a szomorúság, amit a kint lezajló események hatására kezdtem generálni saját magamban.

- Ühüm – hümmögtem, hiszen még mindig nem akart elállni az a fránya vérzés és kezdett furává válni az egész szituáció. Cara itt állt mellettem a fiúknak fenntartott vécé előterében és a hátamat simogatta, míg én átkoztam egész lényem, amiért ilyen kiszolgáltatottnak látott.

- Itt maradok, oké? – nem hagyta, hogy válaszoljak, hangszíne tudatosított arról, hogy ezt inkább egy költői kérdésnek szánta. Akkor sem ment volna el, ha heves ellenkezésbe kezdek, és ez az önzetlen jószívűség és törődés elindított bennem valamit. Míg az egyik pillanatban még csak egy szimpla barátot láttam benne, a másikban már a lányt, akiért bármit megtennék, hisz szeretem. S hogy ebben mi volt a baj? Hogy tisztában voltam azzal, hogy Harry is többet látott benne puszta havernál. Sokkal többet.

   Mérgesen fújtam ki a levegőt, miközben beleszürcsöltem a forró teámba. A konyhapultnál ültem, és bőszen tömtem magamba a reggelim utolsó falatjait, miközben a múlton gondolkoztam. A semmibe meredve bambultam előre, a fehér hűtő felé, amin ott díszelgett egy sárga jegyzetlap, amit egy kocka alakú mágnes óvott meg attól, hogy az, a gravitáció áldozatává válva a mélybe zuhanhasson. Anya, szokás szerint nem volt itthon, hisz mindig sokáig dolgozott, ez alól ez a borús szerda sem volt kivétel.  Fejemet kissé oldalra fordítottam, hogy megnézhessem az óra számlapját, és a mutatókat, amik feltárták nekem, mennyi is az idő. Negyed tíz. A fiúk tizenöt perc múlva érkeznek, hogy a garázsban próbálhassunk, pusztán saját magunk szórakoztatására. Sajnos nem volt olyan felkapott a zenekar, mint a One Direction, de azután sem adtuk fel az álmainkat, miután Harry elment. Azon a napon nagyon büszke voltam magamra, hisz sikerült meggyőznöm arról, hogy tűnjön el a városból.

- Biztos vagy benne? – túrt bele göndör fürjeibe, miközben fel-alá járkált a nappalinkban. Nem értettem, miért jött el hozzám az éjszaka közepén, amikor délután már mindent megbeszéltünk a bandagyűlésen. Akkor, ott, mindenki előtt tisztáztuk, hogy meg kell ragadnia a felkínálkozó lehetőséget, s el sem engedni addig, amíg az fel nem repítette a fellegekig.

- Hazz, ezt már megbeszéltük. Mindenki beleegyezett, és támogatni fogunk – emlékeztettem ismételten, amit már kezdtem unni, mégsem mutathattam ki neki igazi érzelmeimet, mert ha felelőtlen módon hagytam volna, hogy belelásson a fejembe, akkor összedőlt volna a gondosan építgetett, ám ingatag talajon álló kártyaváram.

- De képtelen vagyok itt hagyni – vett egy mély levegőt, és leült a kanapéra, hogy aztán a térdeire könyökölhessen, s tenyerébe temethesse arcát. Jól tudtam, hogy kire gondolt, hisz egyfolytában csak róla mesélt nekem, amiért legszívesebben pofán basztam volna. Hihetetlen mód féltékeny voltam rá, és nem azért, mert neki sikerült elnyernie a zsűri tetszését. Nem! Én Cara miatt kezdtem megutálni, s bár eleinte még próbáltam kiverni a fejemből a lány minden egyes porcikáját, mégsem ment. A gyűlölet, mint méreg áramlott szét testemben, s belülről emésztett fel, nem csak engem, de a barátságunkat is.

- Ő is ott volt a próbán. Ő is melletted áll a zenéléssel kapcsolatban – biztattam  pedig jól tudtam, hogy igazából nem volt sem a lány, sem Harry ínyére ez az egész. Ők csak együtt akartak lenni, mindössze a félelem taszította el őket egymástól. Viszont a nyár végéhez, s a búcsúhoz közeledve mind a ketten levetkőzték eme érzelmeiket, melyek akár a nehéz láncok, megkötötték kezeiket, s ha nem lettem volna, s nem ébresztettem volna szívükben folytonos kételyeket, talán már össze is jöttek volna.

- Igazad van. Úgy tűnt nem bánja, hogy elmegyek – húzta el a száját, mire belül ördögi mosolyra görbítettem ajkaim. Ellenben, kívülről együtt érző érzelemhullámokat küldtem a szomorkás fiú irányába, majd aztán mellé ülve, kezeimet a vállára helyeztem. Eljátszottam, hogy mellette állok, amiért egy részem átkozta másik felem. Nem akartam elhinni, hogy ennyire megváltoztam az évek alatt, de hiába tagadtam volna, azon a bizonyos napon, határozottan más lettem.

- Nyugi, vigyázok rá – nyugtatgattam, mire rám emelte tekintetét és apró bólogatásokkal jelezte, hogy megbízik bennem. Ekkor követte el élete legnagyobb hibáját.

   Nem ez volt az első alkalom, hogy hazudtam nekik, pedig eleinte nagyon nem így terveztem ezt az egészet. Azt hittem, én naiv, hogy majd el tudom hódítani Harrytől, pusztán azzal, hogy önmagamat adom. Sajnálatos mód, azonban édes kevés voltam ehhez. Hiába álltam mindig mellette, amikor szüksége volt rám, vagy amikor Harry megbántotta egy-egy felelőtlen szavával, ő akkor is kitartott amellett az idióta barom mellett. Pedig engem kellett volna teljes szívéből szeretnie. Csakis engem.

  Lassan sétáltam le a garázsba, hogy belülről kinyithassam a fiúknak, hiszen öt perc múlva fél tíz, és kezdetét vehette a parti. Kezeimben ott egyensúlyoztam egy óriási kartonos dobozt, tele sörrel, hogy beletehessem őket a hűtőtáskába. S bár testem az ösztönösen jövő mozdulatok sorozatát végezte, elmém szüntelen újabb és újabb emlékeket vetített szemeim elé. Lepergett íriszeim előtt, minden egyes hazug szavam, melyet nekik suttogtam. Az egészben pedig az volt a legrosszabb, hogy egyetlen tettemet sem változtattam volna meg, még akkor sem, ha lehetőségem adódott volna kijavítani az ellenük elkövetett bűneimet. Tudtam, ha újraélhetném az adott pillanatokat, akkor is hasonlóan cselekednék. Önző mód, csak a saját boldogságomat tartanám fontosnak, mindazok ellenére, hogy mind a ketten feltétel nélküli bizalmat szavaztak nekem. S, hogy mi volt az első eltorzított valóság, melyet elhagytak ajkaim, s mellyel a szeretett lényt áltattam? Arra is pontosan emlékeztem, hisz hogyan is felejthetném el a napot, amikor elárultam önmagam?!

   Teljesen hanyatt dőltem az ágyamon, miközben a plafont bámultam és szokásomhoz híven kiélveztem minden egyes vele töltött pillanatot. Még mindig alig hittem el, hogy végül mellém osztotta be Mr. Hopkins, mint csoporttársat, és hogy végre nem kellett kifogásokat kreálnom, hogy láthassam. A helyzet adta saját magát.

- Will, ha nem figyelsz, akkor haza megyek. Már csak ez az egy példa van, és megakadtam – nyomta az orrom alá a kockás papírlapot, melyen a feladott fizika példák szerepeltek, mire neki szenteltem egész lényem. Számat ide-oda húzogattam, hiszen elég nehéz volt kiolvasni kacifántos betűit, így a hiba megtalálása még bonyolultabbnak tűnt, mintha elölről kezdtem volna az egészet.

- Add csak azt a cerkát! – nyújtottam felé a kezem, miközben szemeimmel végig a füzetet bámultam és sorra mondogattam magamban a megoldási folyamat részeredményeit. Világ életemben béna voltam irodalomból és a hasonló tantárgyakból, viszont a reál furcsa mód a véremmel együtt keringett szervezetemben – Köszi – motyogtam az orrom alatt, majd az íróeszköz végét harapdálva ismét végigfutottam a sorokon. Nem kellett sok idő, és ráleltem a tévedésére. Mindössze felcserélt két mértékegységet. A szén sercegése tisztán kivehető volt a ránk telepedett csöndben, kezem pedig meg sem állt, amíg el nem készültem a helyes levezetéssel.

- Tessék. 20 Joule – fordítottam felé a papírt, mire összehúzott szemöldökkel bámulta a fizika példa végeredményét. Míg ő ezzel volt elfoglalva, addig én benne gyönyörködtem. Haja, mint mindig, most is hullámos loknikban hullott vállára, s egy-egy kósza tincs belelógott az arcába, de ő ezzel mit sem törődve, ott hagyta őket. Ajkait apró, alig észrevehető mosolyra húzta, miközben a ceruza végével játszadozott, akár egy óvodás, aki az éppen lerajzolt pálcikaemberében gyönyörködik, vagy szimplán csak unatkozik.

- Te egy zseni vagy! – adott egy puszit a fejem tetejére, majd a táskájába tuszkolta a négyzetrácsos füzetet, és kényelmesen mellém feküdt. Fejét az enyémnek döntötte, így együtt csodáltuk a fehér plafonomat, amiken már halványan látszott pár hajszálrepedés – Bárcsak a többi problémámban is tudnál segíteni – jegyezte meg szomorkásan, mire kíváncsian emeltem rá tekintetem. Sötétbarna íriszei kerülték minden vonásom, így muszáj volt rákérdeznek a dologra, ha választ akartam kicsikarni belőle.

- Mint például? – érdeklődtem, mire vízszintesbe tornázva magát, felült a puha ágyon. Aggódva követtem példáját, s csak azt vettem észre, hogy teljesen eluralkodott rajta a félelem. Feszengve tördelte ujjait, miközben lesütött szemekkel meredt a padlóra.

- Hát, tudod… - kezdett bele, majd azonnal megállt, mintha inába szállt volna a hirtelen jött bátorsága – Ez olyan butaság – magyarázkodott, de eszem ágában sem volt annyiban hagyni. Ha belekezdett, akkor mondja is végig. Kezeimet a vállára helyeztem és kedvesen rámosolyogtam, hogy ezzel is biztassam, s kimutassam neki, hogy nincs mitől tartania. Történjen bármi, én mindig mellette leszek – Szerinted tetszem Harrynek? – szavai, akár a jéghideg víz, teljesen ledermesztettek. Ajkaim jól láthatóan szétnyíltak a döbbenet hatására, és komolyan úgy éreztem, hogy az állam valahol a föld alatt heverhetett. Bekövetkezett az, amitől a legjobban rettegtem, és hiába imádkoztam azért, hogy mindez tényleg csak egy szimpla tévképzet legyen, az ébresztőóra idegesítő hangja nem akart megszólalni. Néma maradt, csak úgy, mint a levegő, mely kitöltötte a szobám légterét.

- Szereted? – kérdeztem rá végül, mire a mai nap folyamán sokadszorra sütötte le szemeit, ezzel kerülve tekintetemet. Arca jól láthatóan lángba borult, én pedig kétségbe estem. Ajkaim anélkül cselekedtek, hogy komolyabban gondolkoztam volna, ezzel pedig elkövettem egy hatalmas hibát. Hazudtam annak a lánynak, aki a világot jelentette számomra – Nekem még sosem említette, hogy többnek gondolna, mint barátot, pedig mindent megbeszélünk. De a múltkor mintha mondott volna valamit Sarahról… - Cara arca fájdalmasan eltorzult, ahogy utat engedett a grimasznak, mely jól láthatóan kiült orcájára. Szemei elhomályosultak, mintha csak egy lehelet vékony fátyolt terítettek volna rá, és látszott rajta, hogy közel állt a zokogáshoz. Sikerült megbántanom, ráadásul szándékosan, hisz senki sem kényszerített arra, hogy hazudjak. Én mégis megtettem – Sajnálom – öleltem át, miközben a vállaimban talált menedéket, egy helyet, ahol kisírhatta magából minden bánatát.

   Az volt az első alkalom, hogy nem mondtam neki igazat, és ezt sajnálatos mód nem illethettem meg az 'utolsó' címkével is. Azóta folyton folyvást elragadott a hév, akárhányszor szóba került egykori barátom, és mióta ismételten a városba érkezett, a magam kreálta mondatok száma egyre inkább nőni látszott. Magába szippantott egy örvény, ahonnan nem találtam a kiutat. Fuldokoltam a hazug szavak óceánjában, s úgy éreztem már nincs elegendő erőm ahhoz, hogy a felszínen maradjak.

- Szia, haver! – kicsit megugrottam ijedtemben Haydn izgatott hangjára, és mintha csak az élet akart volna megtanítani nekem egy fontos leckét, miszerint nem volt teljesen tiszta a lelkiismeretem. Sajnálatos mód, teljesen igaza volt, mégis egy részem úgy gondolta, hogy igenis megérdemelte az az idióta Styles, hogy végre egyszer ő húzta a rövidebbet. Hisz ő sem volt egy ma született bárány; sunyi és alattomos. Azt hitte, nem fogom kiszúrni a nyomorék haverját, amint a barátnőmmel kuksol egy bokor mögött? Az eszem megáll! Az csak egy nyamvadt növény, nem pedig egy fal. Megforgatva szemeimet, megmosolyogtatott a tény, hogy sikerült keresztbe tennem a gondosan kidolgozott tervüknek, miszerint bemocskolnak Cara előtt. Erre szokták mondani, hogy aki másnak vermet ás, bizony maga esik bele. Csak abban reménykedem, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát közmondás az én esetemben nem lesz helyt álló.

- Minden rendben? – jött Nick aggodalommal teli kérdése, mire heves bólogatásba kezdtem. Nem akartam panaszkodni, de aztán, mint villámcsapás ütött elmémbe a felismerés. Egy újabb ragyogó ötlet, mellyel besározhatnám édes cimborám nevét – Vagyis… - húztam el a szó végét, ezzel elérve, hogy az időközben háromra nőtt baráti társaság minden tagja rám figyeljen – Harry bekavart. Ő és a szőke haverja minden áron be akar mocskolni Cara előtt. Tegnapelőtt például letámadott az utcán – magyaráztam hevesen artikulálva.

- Ne foglalkozz vele. A szeme sem áll jól. Fogalmam sincs hova tűnt az a Hazza, aki a barátunk volt. A hírnév elvette az eszét – veregetett vállba Haydn, majd a behűtött sörök felé vette az irányt, hogy mindenkinek dobhasson egy dobozzal a hideg nedűből. Jómagam is belekortyoltam az enyhén alkoholos italba, aminek keserűsége ott maradt a számban.

- Vissza akarja hódítani Carat – folytattam a kétszínű beszédet, ami jelen esetben az igazságot tükrözte. Tisztában voltam vele, hogy csakis miatta jött vissza, pedig reménykedtem benne, hogy erre sosem kerül majd sor.

- Nem hagyjuk, hogy elérje a célját. Melletted állunk. Ha kell, ez alkalommal mi verünk be neki – nevette el magát Haydn, mire Nick rosszallóan megcsóválta a fejét. Ő volt az egyetlen, akit még nem sikerült teljes mértékben meggyőznöm az igazamról, hisz mindig is közel álltak egymáshoz Stylesszal.

- Kinek vertek be? – hallottam meg Cara hangját mire azonnal felé fordultam, s nem csak én, hanem a többiek is. Kikerekedett szemekkel bámultam kíváncsi íriszeibe, s bár egy kicsit feszengtem, agyam már automatikusan gyártotta a kibúvó válaszokat.

- Csak egy videojátékról beszéltünk – már vízfolyásszerűen ontottam magamból a hazugságot, ami olyan könnyen ment, mint a levegővétel. Egyenesen a szemébe, rezzenéstelen arccal - De te mit keresel itt? Ma nem dolgozol?

- De, csak beszélni szerettem volna veled – húzta fel egyik, szépen ívelt szemöldökét, mire megfagyott bennem a vér. Tudtam, hogy aznap ott hallgatózott a növényzet árnyékában, ahogy azt is, hogy az óta feltűnően kerülte a társaságom, így féltem a kérdésétől. Nem emlékeztem olyanra, hogy elszóltam volna magam, mégis, a zsigereimben éreztem a lebukás veszélyét – Négyszemközt – nézett végig a fiúkon, akik azon nyomban kapcsoltak és fütyörészve hagytak magamra a garázsban.

- Oké, és mégis miről? – arcomra felmázoltam egy hamiskás mosolyt, ezzel is álcázva idegességemet, s lassan és bizonytalanul lépkedtem felé. Szívem majd’ kiugrott a helyéről, miközben a torkomban ott növekedett az a bizonyos gombóc, mely elnémítja az embereket. Még egyszer sem gondoltam bele, milyen lesz a pillanat, amikor kitudódik minden mocskos titkom, és reméltem, hogy nem most jött el az a bizonyos másodperc. Hogy sosem fog eljönni.

- Bocsánatot szeretnék kérni – motyogta zavartam, miközben a füle mögé tűrt egy kikandikáló hajszálat, mely eltakarta előlem gyönyörű vonásait. Állam ismételten a föld középpontja felé közelített, és alig akartam hinni a fülemnek. Ő kér bocsánatot? Mégis miért?

- Tessék? – kérdeztem rá, miközben ujjaimmal az álla alá nyúltam, hogy rákényszerítsem a szemkontaktusra. Arca alig észrevehetően lángba borult, de nem engedtem, hogy elnézzen. Fogva akartam tartani, mert mindennél jobban érdekelt a válasza. Ő, aki mindig őszinte és jólelkű, mégis mit követhetett el? Csak nem megcsalt?! Képes lenne félrelépni, s ha igen, akkor mégis kivel? Agyam egyfolytában összeesküvés elméletekkel bombázott, és az ájulás szélén egyensúlyozva, majd meghaltam, úgy epekedtem szavai miértjéért.

- Mindent tudok – hatalmasat nyeltem, olyan hangosat, hogy azt talán még a Föld másik oldalán élő emberek is meghallhatták. Arcomat ellepte a verejték, s hirtelen mintha ezer fok lett volna a kis helyiségben – Tudom, hogy miattam vesztetek össze Hazzával és óriási bűntudatom van miatta. Hisz a legjobb barátod volt, és csakis én vagyok az oka annak, hogy elvesztetted… - látszott rajta, hogy mondaná tovább, de annyira elkapott a hév, ami a megkönnyebbüléssel együtt érkezett, hogy egy csókkal fojtottam belé feltörni készülő szavainak áradatát.

   Szomorúan vettem tudomásul, hogy megint megtettem. Mint egy drogfüggő, egy reménytelen narkós, én is a saját szenvedélyem rabja lettem. Meg lett volna a lehetőségem arra, hogy igazat mondjak, mégsem a helyes utat választottam. Hisz minden hazugság egy még nagyobb hazugságot szül. S már csak reménykedni tudtam abban, hogy egyszer majd megbocsáttatnak bűneim.