18.fejezet: Gondolj bele!

  Drága Olvasóink!

Nem tudom mennyiszer ismételtem már el, de most újra elmondom; elképesztőek vagytok! *.* <3 Hatalmas erőt adtok nekünk a megjegyzéseitekkel és a pipákkal nem is beszélve a díjról, amit kaptunk! <3 Nagyon köszönjük, hogy vagytok nekünk, borzasztóan jól esik a támogatásotok! És van egy személy, akinek külön köszönetet szeretnék mondani szerecsendio nevében is, és ez a személy nem más, mint Azy! Nagyon köszönjük Neki ezt a csodás fejlécet, elképesztően gyönyörű lett! Tudom, hogy kicsit elcsúsztam, úgy terveztem, hogy közvetlenül éjfél után teszem ki a fejezetet, de a tanulás miatt még csak most jutottam el odáig, hogy át tudjam olvasni és ki is tudjam tenni a fejezetet. Elnézéseteket kérem ezért! A fejezetre rátérve, ez az első Jane szemszög, amitől megvallom az elején még nagyon féltem, de a soron következő meglátásaiba már magabiztosabban kezdtem bele. Nem emlékszem, hogy ki, de valaki azt írta, hogy nagyon kíváncsi Jane véleményére, nos, garantálom, hogy ez ebben a fejezetben ki is fog derülni! :) Nem is húznám tovább a szót! Nagyon szeretünk benneteket, még egyszer köszönünk mindent és jó olvasást kívánok Nektek!

U.I.: Tudom, hogy elég kacifántosan írok, de igyekszem érthetőre fogni a dolgokat, ám ez még egy régi fejezetek egyike, viszont a mostaniakban igyekszem egyszerűségre törekedni!

Millió puszi és szoros ölelés,

kriszty96 <3 <3 <3 

...............................................

Gondolj bele!

 „Gondolatvilágok felszínének sokasága rejtőzik egy emberi lény elmebeli birodalmában, amely az esetek különbözőségéhez mérten irányítja az adott egyed valóságbeli mozzanatmódú tetteit. S ezek nem csupán testfelületünk rezdüléseit, hanem az ajkaink mögött megbújó szóformáló rendszereinket is kezelésbe képesek venni. S olykor van, aki mégis félre kívánja taszítani szemgödrünk ura elől azokat a fellegeket, amik bár sötétek mégis hazugság módja miatt gyűltek oda, ezzel elhomályosítva a valós panorámasíkokat!”

Jane Mitchelle

Jane törvénykönyv első paragrafus:

A hazug szavak elítélendők

  Utáltam. Gyűlöltem a tudatot, hogy zsákutca fogságába ragadtam és most nem egy rágógumi által, mint a legutóbbi eset képében, mikor vásárlási folyamatot űzve cipőm talpfelületére tapadt a használt ragacs. Most egészen más ok megszületése által lépett fel egy kétes kenetű érzelmi aktus benső rétegeim összes zugában. Tagadni gondolta ugyan minden porcikapontom, de elítélő szavak néma hangzata fogalmazódott meg az ajkaim által az igaz jeligék hazug környezetükben való, szemem felnyitásának üzemmód tette kapcsán. A tudás gyarapodása apránként feltornyosította az addig tudatlan elmém tégláit, s egyre inkább bizonyosságot nyertek Harry szavai, amik mindennel szemben felnyitották szemi rétegeimet a pupilláimhoz való ragadás feladatától. Elítéltem a hazug szavakat, de közben még mindig képtelen voltam száműzni a Will lényének hatására hevesen dobogó szívemet, ami minden egyes veréssorozatával elérte, hogy szervem lüktetése kicsapódjon gondosan felépített, mázszerkezetű bordaoszlopaim takarásából. S valóban megvetettem a hazugság köpenyét és akármennyire is szét akartam kaszabolni képtelen voltam Őt megvetni, hiszen szeretem.

  Zavartan pillantottam ki az oszlop nyújtotta fedezék takarásából, s imbolygó székemnek hála a rettegés még egy az eddiginél is nagyobb fokozatban tört rám. Nem csak a magasított cipőm talpának felülete miatt aggódhattam, ami hintázási folyamatomat felfüggesztve a köves felületű földre taszított volna, hanem a lebukás körmön font szálai is lesben álltak, ezzel számomra még nagyobb gondvilágot megteremtve. S annak ellenére, hogy az asztalunk között hatalmas, a plafon vonaláig emelkedő, vaskos átmérőjű oszlop kígyózott a balga módú szerencsétlenségem bármikor keresztezhette volna tervem számításmeneteit kockás füzetemben, amit általános esetekben iskolaidő alatt messzire repítettem testem közeléből. Már csak azért is, mert sokáig még csak a barát jellemű személyekre sem bukkantam rá, nem találtam az élet értelmét, csak egyetlen dologban; a zene ereje adta meg nekem az életemből kiveszett szeretetet. És ez is fedte fel előttem a legjobb barátnő személyét; Cara – t. Azt a lányt, akit orvul becsaptak, s aki éppen ezért segítségre is szorul. Itt az ideje, hogy valaki felnyissa a szemét azzal a fiúval kapcsolatban, akit mindmáig szeretek, még akkor is, ha egy megrögzött hazudozó.

  - Harry egy utolsó szemétláda – szemem sarka, ami eddig Will kusza haj fergetegét vizslatta áttelepedett Haydn teli szájú, felduzzadt orcájára és legszívesebben azonnal rágó ragacsot dugtam volna az orrába, hogy elveszítse pár pillanatnyi idősíkig az oxigént, azaz a móresre tanítás tervét hajtottam volna végre teste felületén. De, ha most kirontok búvóhelyem körzetéből azzal minden dugába dőlt volna, s Harry – nek sem sikerül letaszítania magáról az alaptalan módon ráragasztott tulajdonságokat, amiket Will kreált meg, csak azért, hogy mindenkivel szemben elásassa a fiú személyét. – Jobb lenne, ha minél előbb eltűnne innen. Ugye Nick? – teste a mellette ülő barátja felé fordult és habár Will hátának ívét tudtam csak csupán csodálni pontosan tudatában voltam annak, hogy Ő is ugyanezt a cselekményt követi el szemeivel; kíváncsian várta barátja válaszát, aki azonban feszengve, zavartan vakarta meg tarkója vonalát. – Ne mondd, hogy megesett rajta a szíved! – rivallt rá parancsoló jellemmel, miközben az én belső világom igenis abban bízott, hogy vakságuk végre eltűnik szemüknek gödréből. Mert, ha nem esküszöm, én fogom két kézzel kiverni onnan és verekedési folyamatba is szállok a barátomért.

  - Én… - dadogta félőn, miközben egy halk, ámbár győzedelmes kacajt engedtem tenyereim felületébe elrejtve és azon nyomban azon agyaltam, miképpen is fogom arcára ejteni az összes idióta jellemmel rendelkező barátomat. Kétség kívül mindenki állszerkezete leszakad, ha megtudják ki is Will valójában. S akkor már csak egy dolgom marad; mellette maradni, hogy megtudja, nem mindenki hagyja magára, főleg nem én, aki annyira szereti még annak ellenére, hogy engem is becsapott.

  - Sziasztok! – hallottam meg barátnőm dühtől éles hangfoszlányát és egy újabb kilesés következtében láthattam, ahogyan tálcájával a kezében megállapodik a három fiú asztalánál.

  - Drágám, de jó, hogy itt vagy – ölelte magához a lány csípőjét Will, aminek hatására egy „blee” kíséretében nyújtottam ki nyelvemet szájüregem belső területéből. Hányinger tombolt bennem nem is beszélve a felmérhetetlen mennyiségű féltékenység adagról, ami egyre inkább erőmet szegte, de a Harry – vel közösen kifundált szövetség talpra állított és nem hagyott elveszi a rengetegben.

  - Még jó, hogy, hiszen itt dolgozom! – jegyezte meg harapósan Cara személye és megforgatva szemeit azok tengelyívei körül a srácok értésére adta paprikás hangulatának csípősségi fokozatát. Elégedetten húzódtak ökölbe kezeim mozzanatai és elmormogva egy halk csajszis típusú imaváltozatot tánclépések alkalmazásához támadt kedvem, de mivel nem akartam megkockáztatni ebben a feszült helyzetben a lebukást és kedvenc cipőmet sem akartam veszélyes helyzetbe sodorni visszafogtam lábrendszerem aktivitását.

  - De harapós hangulata van itt valakinek – száját elhúzva fejezte ki nemtetszését az utolsó csokoládétorta falatjait letuszkolva torkán Haydn és diétám ellenére én is kedvet kaptam édességek elpusztításához azon okból, ahogyan barátom jóízűen majszolta a desszertcsodát.

  - Bocsi srácok, csak Harry az idegeimre megy a szőke haverjával együtt – fejtette ki rosszkedvének okozóját, amelynek hatására Will háta egy pillanat töredékrészére megfeszült és leplezett idegességet feltételeztem kiülni arcára, ami félelmének okából lenghette körül testrendszerét. Rettegett attól a pályafordulattól, hogy közeleg a lebukás pillanata, s én, ha kell, egész életem végéig azon leszek, hogy felnyissam mindenki szemgödrét. Még akkor is, ha ezzel fájdalmat okozok Neki, hiszen úgy helyes, ha mindenki azzal van, akit igazából, szíve mélyéről szeret. És ezt én mondom. Az a lány, akit megbélyegeztek butának és vásárlási folyamat mániásának, de valójában senki sem tudja, belülről milyen is vagyok. Egy lány, aki nem tagadom, imádja a ruhák világát és sokszor valóban nincsen logikája felfogni a dolgokat. De ennek ellenére nem vak. – A fejükbe vették, hogy igenis nekik van igazuk és Niall nem akar leszállni rólam – panaszolta nagy sóhaja kíséretében, aminek hallatán szemöldökeim egy ívbe szöktek és csalódottan húztam el szám szegletét. Másban reménykedtem. Arra számítottam, hogy hajlandó módban meghallhatja Hazz – t, de úgy látszik aprólékosan kidolgozott tervünket mégsem lesz oly egyszerű a valóságban is beváltva, porrá zúzni a hazugságot.

  - Akarod, hogy leállítsam őket? – Will óvatos, meggondolt mozzanatokat, szinte láthatatlanul bújtatta jobb kezét háta mögé ezzel felfedve előttem, hogy ökölbe szorult azon testfelülete oly mértékben, hogy még az inak rendszere is kidagadt bőrének rétegein. – Csak egy szavadba kerül édes és megteszem – mintha bizony erre volna szüksége. Elég Neked bőven az, ha előtted állhat és simán szétvered a képét, nincs szükség ösztönzésre, hiszen az már így is van – jegyzete meg cinikusan bennem egy gondolatmenet, miközben megforgattam szemeim világát.

  - Ne! Inkább felejtsük el! – tiltakozott Cara és szemében megpillantható volt a félelem fergetege. Szóval mégis csak fontos még neked Hazz csak tagadod! – Hozhatok nektek valamit? – terelte el a témát egy nyugodtabb szituáció forgat felé, de Will hátát alaposan szemügyre véve rádöbbentem arra, hogy a srác csak most fog igazán dühkitörésben megnyilvánulni.

  - Nem, köszi, minden van, Haydn majd max felfalja az asztalt – vigyorgott bőszen Nick személye, aki nyilván olthatatlan vágyat érzett az iránt, hogy visszavághasson Haydn lényének, s őt is kényelmetlen helyzet elé állíthassa előbbi gaztettének megszületése okából. Elégedetten szemléltem az eseményeket, s már csak abban találtam a legnagyobb kivetnivalót, hogy Will Cara ujjait szorongatja övéi között ez által pedig erőmet szegte a féltékenység zavara, miközben egyben aggodalom hulláma is végigsöpört belső homokos partjaimon.

  - Nem is szoktam annyit enni – tagadta az ellene emelt vádakat az emlegetni kívánt személy, ami megint csak megmelengette bensőmet, hiszen mindennek ellenére a baráti személyeimet emlegetek gonosz módon, akiknek pusztán csak annyi van a bűnlistájuk rovására vésve, hogy tudatlanságuk felenyészi lényüket ezzel hagyva, hogy valaki más irányítsa véleményi világukat.

  - Ja, majd álmomban elhiszem – forgatta meg szemeit, melynek következménye egy vállívben ért támadást eredményezett, s ez által hangos, örömteli kacajok szöktek a kávézó légterébe.

  - Cara, kérlek, ugorj be egy percre a pénztárba – kiáltott hangos morajjal barátnőm főnöke, melynek hatására Cara ujjai elhagyták Will tenyérfelületét és lábai mozgása a pultrendszer felé irányították testének egész lényét. Szerelmi személyem búcsút vett tőle az „este találkozunk” mondatvilágának segítségével, miközben keze az asztallapra csapódott a lány távozási mozgásának következtében, ami hirtelen szituációban következett be. S nekem tetszett ez a csalódott aura – ezért is alakult ki bennem az önutálat. Évek óta minden egyes mozzanatommal próbáltam megmutatni Will szemlélőszervének, hogy mennyire fontos is nekem, de sehogyan sem sikerült felnyitnom a szemét az érzelmi világaimmal kapcsolatban és még most is fáj nem csak a vaksága, hanem az is, hogy egy olyan személyt választott élete társának, aki az én életem részese is. Azt a lányt, akire sosem lennék képes haragudni, de most mégis elkövettem azt a bűnt, hogy cseppnyi utálat vésődött a szívembe tettei miatt – hogy egy másik számomra fontos személyt képes egy hazugért odadobni és nem képes meghallgatni magyarázatát.

  - Mi legyen? – suttogta Nick a hazug félnek, aki tanácstalanul tárta szét karjainak ívét, amelynek hatására torkomban megüszkösödött egy vas gombolyagréteg. Pontosan tisztában voltam a ténnyel, ami később elméletté nőtte ki magát, hogy ezek azt akarják kifundálni, hogyan is ártsanak Harry – nek az elkövetkezendő itt tartózkodásának idejében, s ezért is teremtették meg maguk körül a halk foszlányokat, hogy senki se jöhessen rá fondorlatosan gonosz tervalapjaikra. Azonban rám egyetlen pillanat erejéig sem gondoltam – ahogyan én sem arra, hogy valóban ennyi gonoszság lakozik szervezetükben. Félreismertem őket.

  - Nekem nagyon nem tetszik, hogy Harry haverja a közelben ólálkodik – utalt a szerény személyem szerint kedves fiúnak titulált Niall – ra, akit éppen úgy, mint Hazz – t csak azért könyveltek el gaztevőnek, mert Will ezt a mesevilágot csepegtette benső világzatukba. S ezzel a hazugság csak még inkább nagyobb hazugságréteget szült. Jaj Will, mikor fogsz már leállni? Miért nem elég Neked az, ha Cara boldog? – cikáztak agytekervényeim, miközben arra gondoltam, hogy az én lényem kész lenne Őt elengedni, s már korábban útjára is bocsájtottam. Mindaddig míg Hazz fel nem fedte előttem a Cara iránt táplált érzelmeit, s mivel mindig is úgy gondoltam, hogy kettejüknek egymás mellett van, a helye most már nem tágítok ettől a szituációtól. Will – t és Cara –t muszáj lesz eltávolítani egymástól! – Will szerintem rájuk kellene ijeszteni, hátha végre felhagynak azzal, hogy neked ártsanak – Haydn nevetséges mondata hallatán szemeim kidülledtek az ostoba tényen és legszívesebben félvállról odakiáltottam volna, hogy az egyetlen ember, aki itt képes bárkinek is ártani az az, akit ennek ellenére a legjobban szeretek a világon; Will.

  - Nem srácok, nem leszek olyan szörnyeteg, mint Harry, hiszen a barátom volt – szavai hallatán majdhogynem becsapódott testem a talpam alatt rejtező márványkő világába, hiszen a szék talapzata megcsusszant alattam. Hazug – egy hatalmas idióta voltam, hogy hittem ennek a dögnek, hiszen minden egyes mondata maga a mesevilág, amely sosem alakulhat valósággá. – Sosem lennék képes ártani neki. Ahhoz túlságosan is fontos még most is, akármennyit ártott is nekem – folytatta tovább a hazug folyamatot és ezzel apró szilánkokat kreált szívem tömör felületéből, amit mindig erősnek akartam mutatni lényemmel együtt, de a kibuggyanó könnycseppeknek már nem tudtam gátoszlopokat építve utat állni. Egész arcom sós könnyekben fürdött, lelkem fekete tónusokban végződött, míg szívem lassan kihalt szervezeti világomból.

  - Bölcs vagy, mint mindig – ötös jellegű felületcsapódás tartotta össze tenyereink felületét, miközben én küszködve elhomályosult tekintetemtől tovább kísértem figyelmi pontjaimmal az eseményeket, amelyekben már cseppnyi Harry ellenes aktivitás sem botorkált.

  - A mi kis baglyocskánk – könnyed kézmozzanattal borzolta össze haji rétegeit a feloldódott hangulatú Nick, akinek úgy tűnt sikerült beadagolni a hazug kenetű mesét. S ez még inkább a szomorúság gödrébe taszított.

  - Na, fiúk álljatok le – kérlelte őket kacagó hangokkal keveredve, ami még inkább összefacsarta szívi szervemet, s kezemet szám elé emelve próbáltam meg eltusolni hangos síráshangzataim magasabb fokú megnyilvánulását.

  - És akkor elvállaljuk azt a fellépést…

Jane törvénykönyv második paragrafus:

Gondolj bele miképp cselekszel!

  Átkoztam. Átkoztam minden egyes pillanatsíkot, amit a Will – ben való bizalom egyvelegére pazaroltam el. Utáltam, hogy Ő a bűnös, de be kellett látnom, hogy bizony a valóságban csakugyan ez a tettforma nyilvánult meg, ami rögvest fel is tépte szívem védőmasszáját ezzel elérve azt, hogy magamban is csalódjak, amiért nem voltam képes mindmáig meglátni a fiúban elrejtett negatív formalitást. De ahogyan mondják a szerelem könnyeden vakká kreál egy emberi lényt. És az én pupilláim is elsötétültek, tagadhatatlanul.

  - Szia, Jane – ütötte meg fülemet egy ismerős hangi rítus, de most inkább eme foszlányok magamtól való távolságtartását kívántam, hogy ne kelljen a szemébe pillantva rájönnöm arra, hogy valójában mennyire is irigylem azt, amije van; Will – t. A szeretet, amit Cara iránt éreztem egy szűnni nem akaró jellemvonás alakzat volt, de fájt a tény, hogy miatta nem lehetek együtt azzal a fiúval, aki alsós korunk óta a szívembe vésődött. – Úr Isten, minden rendben van? – nyúlt féltőn kezeim felé, de én egy heves mozzanattal elrántottam azokat, hogy még csak egy pillanatra se érhessen hozzám.

  - Kutya bajom – szipogtam elhúzódva közeléből, s igyekeztem szemeimet nem egy szintben tartani pupilláival. Ki akartam kerülni azt a szituációaktust, hogy megsajnáljon, pont ő, akinek egy részéről a leginkább szenvedek. Tudom, hogy fáj neki, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy Harry megbántotta, de egyszer minden emberi lélek követ el hibákat a téves következtetés madzagvonalának köszönhetően, amiről könnyű lepottyanni a mély szakadéküregbe.

  - Úgy látom nincsen valami jókedved – látva, hogy mennyire nincs ínyemre jelenléte csak még inkább borzolta idegi pályámat azzal a tett lépésével, hogy letelepedett a velem szemben, az asztal túlsó szegletén elhelyezett széki tárgyformával.

  - Hát nem éppen van – robbantam ki idegesen és méregbe gyűlő szemgödröm láttán sikerült egy pillanatra elérnem, hogy Cara értetlenül meredjen el testemen, majd elvezetve tekintetemet lényétől megszakítottam azt, hogy tudásom gyarapodjon érzelmeiről, amelyek kiültek arcának szegletére. – És most szegény cipőm is szenved a festékem meg teljesen elkenődött – panaszoltam nyafogva ezzel nem meghazudtolva önmagamat, s szemem sarkának ívéből sikerült elcsípnem, amint barátnőm bőszen mosolyogva konstatálja szavaim folyamatát.

  - Hát, te aztán nem változol – jegyezte meg kedves hangnemben, de én képtelen voltam ugyanezen formastílust megütni vele szemben, hiszen felettem egyáltalán nem napsugaras fellegek terültek el, sokkal inkább éjsötét égitestek voltak ezek, amik kiszippantották teremből a jóleső, melegséggel eltölteni kész levegőegyvelegeket, amik végül csak szaggatottan és maró hatással áradtak el légcsövemen keresztül tüdőm központjába.

  - Te sem éppen mutatod magadat másnak – törte fel torkomból arrogáns hanganyag, miközben testem felpattant a szék lapjáról, s tekintetem a döbbent lány arcát pásztázta, miközben könnyeim töretlenül potyogtak ki szemgödröm teréből. – Csalódtam benned Cara, azt hittem, hogy más vagy, mint Will – ék. De te sem tudsz belegondolni abba, hogy mekkora fájdalmat okozol másoknak a makacsságoddal. Ideje lenne másokra is gondolnod magadon kívül! – hoztam fel az ellene szóló sérelmek számát, miközben mondatom végén elcsuklott hangszínem annak hatására, ahogyan barátnőm kikerekedett szemdűnékkel ragadja meg testem pontjait.

  - Jane… – suttogta elhalón, de nem állt szándékomban továbbra is elfojtani bensőmben azokat az érzelmeket, amiket már évek óta takargattam a külvilág külleme előtt.

  - Csak semmi Jane! – tromfoltam le további megnyilvánulása folyamatában, amellyel sikeresen elértem, hogy a szóhullámok belé szoruljanak. – Torkig vagyok azzal, hogy mindenki azt hiszi, hogy Harry a hibás mindenben, amikor te sem vagy egy szent – biggyesztettem ujjamat testének irányába, mire neki ívben megfeszült hátrendszere nem éppen könnyelmű hanghordozásomnak hallatán, ami csordultig töltődött a megvetés hullámaival. – Folyton csak magadat sajnáltatod és közben meg sem fordul a fejedben, hogy Hazza verzióját is meghallgasd. Igaz, hogy hibázott, de ettől még nem kellene elítélned, hiszen te is és minden normális ember letér egyszer a helyes útról. És, ha azt hiszed, hogy Will teljesen melletted áll, tévedsz. Nem ismered elég jól… ne bízz meg benne, hacsak nem akarsz szenvedni – felvilágosító szavaim alig pár röpke pillanatra maradtak abba, de én már folyó könnyeim magányos társaságában az ajtó kijáratvonalához íveltem lábaimmal, magam mögött hagyva a döbbent lányt, aki bizonyára nem értette mi vezetett el a kiborulásom síkjáig. Azonban én mindent tudtam. Többet is, mint amivel meg tudtam volna birkózni.

  És a Jane törvénykönyv utolsó paragrafusa nem más, mint, hogy a Pink körömlakk meghatározó jellemű! – s akármennyire is tartottam nagyra a szabályaim ezen utolsó pontvilágát mégis lényeges jellemmel uralkodott a másik előbb említett cselekedeti formaszál is tetteim forgataga felett. De könnyebb lett volna abban a pillanatban az utolsó, a harmadik eszmefuttatásom körének ajánlani pillanataimat, hiszen az nem járt semminemű fájdalomegyveleggel. Egyszerűbb lenne menekülni a valóság elől, amely lépéssel az életben való bukdácsolásom sem lenne túlbonyolizált szituáció. De a szívem határtalanul mély érzelmei nem engedték, hogy megfeledkezzek arról, amit évek óta érzek; a szerelmet nem tudtam eltörölni dobogó szervem központjából.

  Erős mozzanattal törtem magamnak utat a kávézó ajtaján keresztül és nem foglalkozva az éppen létesítménybe betérülni kész személy szitkozódásával nekicsapódásomnak következtében lábaim szinte maguk után ráncigáltak. Nem akartam mást csak eltűnni abból a környezetből, ami kikezdte szívem páncélját. A párás tartalomtól túlfűtött levegő égette könny áztatta orcámat és szipogva távolítottam el azon testi felületemről a legördülni nem képes, sós folyadékot. Az eső fedele felém telepedett, de nem cselekedtem úgy, ahogyan a körülöttem futkorászó embercsoportok, akik fedezék után kutattak. Egy helyzetben megállapodva sírás hangjaival telítettem el a valóság birodalmát, azaz a való életet, majd mikor fejem jobb irányba siklott egy kirakat, átlátszó üveggel keretezett polcaira meredtem, ahonnét ismerős arcok köszöntek vissza szemeimnek. Harry lényének megnyilvánulása az ott elhelyezkedő tévéképernyőn pedig erőt durrantott szét bennem, s úgy éreztem, mintha nem én, hanem bensőm érne fel egy léggömb jellemével. Most már pontosan tudtam a hatalmas fájdalmak érzelmét, ami benne is lakozott és ez adott nekem ahhoz erőt, hogy telefonomat kezembe véve megírjam kurtán azokat a sorokat, amik nemrégen ütötték fel feji testrészüket. Hazz! Will nem áll le, egyre többet hazudozik és megpróbálja jónak beállítani magát. És Cara is hisz neki. Muszáj cselekednünk még mielőtt nem késő! Jane xx – Üzenet elküldve – jelent meg az érintőképernyőn, s én dolgom végeztével hatalmas sóhajhullámom kíséretében visszarejtettem a készüléket textil agyaggal elfedett zsebembe, miközben kényszerítettem lábaimat a hazaút irányába.