19. fejezet: Képek a múltból

Sziasztok :)

El sem hiszem, hogy máris elérkeztünk ehhez a részhez. Személy szerint én már nagyon vártam, és sajnos olyan lassan ment el ez a hét, hogy az hihetetlen. Remélem nektek azért könnyebb volt. Szeretnék megköszönni mindennemű támogatást, amit tőletek kapunk, a 42 rendszeres olvasót - ami hatalmas szám - a pipákat, díjakat és kommenteket. Nagyon sokat jelentenek a visszajelzések. 

Kicsikét visszakanyarodva a részhez. Ebben végre valahára bekövetkezik egy többé-kevésbé normális beszélgetés Cara és Harry között. Még a buszon találtam ki a párbeszédet, kíváncsi vagyok, nektek hogyan fog tetszeni. Apropó, szerintetek is túl nyafogós és naiv Cara karaktere? - egy kritikában írták és kezdem észrevenni, így visszaolvasva a részeket. 

Mindenesetre jó olvasást, kellemes hétvégét és millio puszi Xx szerecsendio

Képek a múltból 

Emlékezés. Egy tevékenység, melyre minden egészséges ember képes, s bár általában a szép képeket elszürkíti a sok sérelem és fájdalom, mi mégis bőszen ragaszkodunk a múlthoz, melyet magukban hordoznak. Hisz a már bejárt rögös útnak köszönhető, hogy azokká váltunk, akikké. S talán épp ezért mutatta meg nekem ő is azt a helyet, ahol minden kezdődött. Ahol, bár akkor még nem tudta, de először hazudott nekem.

Cara Bynes

   Csak ültem ott bambán, miközben értetlenül meredtem a semmibe. Próbáltam megemészteni Jane sértő szavait, melyeket indulatos kirohanásának következtében vágott a fejemhez. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájtak a savként maró kijelentései, s akkor is eme erkölcstelen cselekedetre vetemednék, ha ajkaimra merném venni ama mondatot, hogy nincs igaza. Határozottan megvolt a valóságalap minden egyes kioktató sorában, mégsem akartam hinni neki. Folyton csak magadat sajnáltatod és közben meg sem fordul a fejedben, hogy Hazza verzióját is meghallgasd. A pár perccel ezelőtt lezajló beszélgetés egyik foszlánya folytonosan ott lebegett elmémben, így megrovó dallama szinte beleégett tudatomba. Csak hallgasd meg. Mindenkinek jár egy második esély. Gemma szavai, mintha csak aljas esküt kötöttek volna másik barátnőm kijelentéseivel, bevitték az utolsó ütést, mellyel sikeresen a padló alá küldték, amúgy is rozoga lényemet.

- Cara, minden rendben? – hallottam meg egy ismerős hangot a velem szemben lévő székről, ami nagyon megdöbbentett, mert észre sem vettem, hogy bárki is leült volna az asztalhoz, melynél kis híján már az egereket itattam.  Remegő kezemmel a szememhez nyúltam, hogy ezzel a mozdulattal visszatartsam az égető könnycseppeket, melyek azért küzdöttek, hogy utat törjenek maguknak, s ezzel a cselekedettel sikeresen leszánkázzanak falfehér arcomon.

- Persze, de nekem mennem kell dolgozni – hadartam el egy szuszra, a következő pillanatban pedig már fel is pattantam a helyemről, hogy visszaállhassak a pénztár mögé. Viszont, velem ellentétben, az értem aggódó méregzöld tekintetű srác nem rajongott túlzottan az ötletemért, miszerint ismételten felszívódok, akár a kámfor. Mintha ott sem lettem volna.

- Várj! – hatalmas tenyere ráfonódott a felkaromra, ezzel megállásra kényszerítve, s magához láncolva. Felhúzott szemöldökkel meredtem arcára, de nem szóltam egyetlen egy szót sem, hisz nem lett volna értelme. Minek ordítsam le a fejét, ha egyszer úgysem adja fel?! Meg kellene fogadnom a barátaim tanácsát, visszhangzott az elmémben, s Harry csakis ennek köszönhette, hogy nem rántottam ki karom, kezei börtönéből – Velem töltenéd a napot, ha szépen megkérlek? – szája szélén megjelent egy aprócska gödröcske, mely vidámabbá varázsolta egész lényét, s megjelenése is határozottabban barátságosabbnak hatott eme mimikától.

- Attól függ, milyen szépen – viszonoztam gesztusát, mire végre valahára szabadon engedett, amit annak tudtam be, hogy rájött, már nem szándékoztam elmenni. Ismert annyira, hogy tisztában legyen a ténnyel, miszerint sosem szegem meg az adott szavam, tegyem le esküm bárkinek is a világon.

- Hmm, a lehető legszebben – bizonygatta, mire megforgattam csokoládébarna szemeimet. Tudhattam volna, hogy valami perverzségre fog gondolni, ha ilyen magasra feladom neki a labdát, melyet volt képtelenség lecsapás nélkül a levegőben hagyni. Arca felvilágosított arról, hogy semmit sem változott ezen a téren, és abban is biztos lettem, hogy Hazz sosem fog felnőni, kezdődjön ama bizonyos szám, eggyel, kettővel vagy öttel. Lélekben ő akkor is gyerek marad.

- Viszont, nekem még tart a munkaidőm, szóval… - nem hagyta, hogy befejezzem az elkezdett mondatot, egyből a szavam közepébe vágott egy igen idegesítő megjegyzést.

- El tudom intézni! – dörzsölte össze tenyereit, és azzal magamra is hagyott, hogy az én társaságom helyet Matt személyével folytasson egy igen fontosnak titulált párbeszédet. Csak néztem, ahogy elhaladt az asztalok között, s végül megérkezve célpontjához, össze-vissza mutogatva magyarázott a szerencsétlen srácnak. Megnevettetett igyekezete és nem utolsó sorban heves gesztikulálása, amivel győzködni próbálta munkatársamat. Biztos voltam benne, hogy hiába fáradozott, mégsem szóltam rá. Csak vártam, hogy magától jöjjön rá arra, hogy bár sztár lett, ez mégsem jogosította fel automatikusan minden kiváltságra. Harry is csak egy volt a milliárdnyi ember közül, mint mindenki más ebben a városban.

   Lépteimet megszaporázva szlalomoztam át az embertömegen, kezemben szorongatva egy tálcányi, törékeny üvegpoharat, melyekben ott lötyögött az üdítő, amit a kedves vendégek rendeltek, s melyeket egyik asztaltól a másikhoz kellett elszállítanom, a lehető legrövidebb idősíkon belül. Arcomra festettem egy levakarhatatlan mosolyt, mely álarcként funkcionált, s a maszk oly tökéletesen illett arccsontomra, mintha rám öntötték volna. Egy személyre szóló készítmény, aminek én voltam a tulajdonosa.

- Mehetünk – hallottam meg a tőlem nem is olyan messziről jövő hanghullámot, amitől megremegett, eddig oly biztos kezem, s nem sok választott el attól, hogy leöntsem az egyenruhámat. Kikerekedett pupilláim majdnem elfedték barna íriszem, s hitetlenkedve nyíltak szét, eddig görbe vonallá préselt ajkaim.

- Lehetetlen – motyogtam az orrom alatt, ami sajnos nem sikerült elég halkra, így Hazza is meghallotta. Kicsit mintha elszomorodott volna kijelentésem okán, de próbáltam ezzel nem is foglalkozni. Nem adhattam be ilyen könnyen a derekam. Hisz olyan sokat bántott már, és nem volt semmi garancia arra, hogy nem teszi meg ismét, ezúttal szemrebbenés nélkül. Rettegtem a gondolattól, hogy ha esetleg ismét közel engedném magamhoz, akkor újra egyedül hagyna. S hogy ezúttal nem lenne elég erőm talpra állni.

- Úgy látszik mégsem – jelentette ki jéghideg hangszínnel, amitől libabőrbe borult egész alkarom. Olyan rossz volt látni, ahogy kihalnak lényéből az érzelmek, és hatalmas bűntudat lett úrrá felettem; ami, mintha csak egy marionett bábu lettem volna, úgy mozgatott, ahogy kedve tartotta. Ha a zsinór balra taszított, a lábam követte a rá parancsolt mozdulatsort; s ha a madzag jobbra kényszerített, karom automatikusan abba a bizonyos irányba cselekedte az előírt tevékenységek végeláthatatlan sorozatát.

   A következő pillanatban már csak arra eszméltem fel, hogy egy autóban ültem, s bámultam ki az ablakon, hogy ezzel is kizárjam a felesleges kommunikáció és a magyarázkodások esélyét. Nem volt ehhez az egészhez egy csöppnyi kedvem sem, de valamilyen érthetetlen csoda folytán mégis belementem a vele töltött délutánba. Innen pedig már nem volt visszaút. Eljött az ideje, hogy meghallgassam egykori legjobb barátom szemszögét, de az, hogy elhiszem-e ajkain kiejtett szavait... Nos, az már határozottan rajtam állt.

- Nem szállsz ki? – jött egy aggodalommal teli hang, s nem is ez tűnt fel igazán, hanem az, hogy már nem hallottam a motor monoton, s egyenletes zúgását, sem pedig a rádió kreálta popos dallamok keverékét.

- Hmm? – fordultam a sofőrülés felé, miközben ajkaimat elhagyta egy aprócska hümmögés. Ezzel pedig csak azt akartam elérni, hogy a mellettem pihenő srác megismételje az előbb feltett kérdését, mivel olyannyira nem figyeltem, hogy szinte elszálltak a füleim mellett, nekem szánt sorai.

- Már megérkeztünk egy ideje, csak nem akartalak kizökkenteni a gondolatmenetedből. Úgy tűnt valamin nagyon töröd a fejed – és igaza volt. Szüntelen a múltról, az akkor történt dolgokról álmodoztam, s az akkor elkövetett hibáinkat vettem sorra. Janenek igaza volt, amikor azt mondta, hogy emberségünkkel veleszületett tulajdonságunk, hogy képesek vagyunk hibázni. Én magam sem voltam szent, hiszen rengetegszer követtem el, kisebb-nagyobb vétkeket. S mi volt a legnagyobb baromság, amit valaha belefűztem cselekménysorozatom szálai közé? Az, hogy gyáván megfutamodtam egy méterrel a cél előtt.

- Ja, igazán semmiség. Hol vagyunk? – tereltem el a témát, elég gyatrán, ha engem kérdeztek. Még mindig az autóban ültünk, az övem az üléshez szegezett, s bár könnyedén kicsatolhattam volna a biztonságot nyújtó láncokat, valamiért mégsem vitt rá semmi, eme tett végrehajtására.

- Hát nem ismered fel? – értetlenkedett, mire felemeltem szemöldökeimet. Egyetlen egy kérdésével sikerült felkeltenie, eddig szunyókáló kíváncsiságom, s abban a pillanatban, ahogy száját elhagyta az utolsó hangfoszlány, már ki is ugrottam a járgányból.

- Miért pont ide? – jött el a pillanat, hogy a játékban, melyben egymást váltogattuk, azon versenyezve, ki bír értetlenebb fejet vágni, ismételten én következzek. Állam a padlót verdeste, s szám ismét elnyílt ámulatomban. A hely, ahol körülbelül két éve nem járhattam, szinte semmit sem változott. Ugyanolyan szép volt, mint az utolsó, itt eltöltött esténken. Milyen ironikus, hogy a saját kis rejtekünk ugyanolyan maradt, bezzeg mi, mintha már nem is lettünk volna önmagunk. Csak árnyék szellemei egykori lényünknek, a gyerekeknek, akik oly önfeledten mosolyogtak minden egyes együtt töltött másodpercben. Ide kötött minden. Itt sírtam, nevettem, futkorásztam vagy kémleltem a csillagokat. Vele.

- Ez a legszebb hely a városban, és tökéletes egy piknikhez – mutatott az egyik fa felé, ami alatt ott pihent egy pokróc, tele finomságokkal. Fogalmam sem volt, hogyan lehetett képes mindezt összehozni, aztán eszembe jutott egy mosolygós arc, sok-sok szőke, kócos tinccsel, és akkor összeállt a kép. Niall és ő meg akartak lepni, ami határozottan sikerült nekik. Alig találtam szavakat. Komoly, súlyos csendben eltelt másodpercekbe telt, mire képes voltam kinyögni legalább a nevét.

- Hazza, ez… csodaszép – kaptam szám elé a kezemet, mire halk kuncogás zaja érkezett a hátam mögül füleim irányába. Nem különösebben foglalkoztam azzal, hogy rajtam mulatott, hisz még mindig a szemeim elé táruló tájban gyönyörködtem. Hatalmába kerített egy különös érzés, és mintha pár fokkal melegebbé vált volna a hőmérséklet, mint amilyen eddig volt.

   Harry óvatosan lefejtette az arcomon pihenő kezeimet, és összekulcsolva ujjainkat a pléd felé húzott, hogy aztán kényelmesen elfeküdve a leterített anyagon, hanyatt dőlve bámuljuk a felhőket.

- És milyen az életed? – kérdezett rá egy számomra fájó témára. Mióta apu meghalt, nem igazán gondolkodtam el az életemen. Vagyis, sokkal inkább annak hiányán. A napok teltek, a reggelt felváltotta az este, én pedig végeztem a monoton, unalmas munkámat, ami szerencsére elvonta a figyelmem mindennemű problémáról, ami a lelkem mélyén lakozott. Hisz csak így sikerült megszüntetnem a folytonos emlékáradatot, mely elmémbe idézte a számomra oly fontos személy vonásait. Gyűlöltem emlékezni, hisz fájt. Mégsem voltam képes megtagadni magamtól azt a cseppnyi örömöt, melyet mosolygós arca keltett életre bensőmben.

- Átlagos. Nem járok turnékra, meg hasonlók. Nincs mit mesélnem, hisz semmi érdekes sem történt velem – mondtam ki végül, ezzel elhallgatva előle a teljes történetet. Nem azért ejtettem ki ajkaimon, ezen kegyes hazugságokat, mert nem érdemelte meg az igazságot. A háttérben sokkal inkább a gyengeségem ténye motoszkált. Egyszerűen nem álltam készen arra, hogy elmondjam bárkinek is, ahogy arra sem, hogy ismét megnyíljak előtte. Még nem.

- Boldog vagy? – egy újabb ártalmatlannak tűnő kérdés, mely késként hasított testembe, ezzel felszakítva a sebeket, amiket oly nagy gondossággal ápoltam. Boldogság. Vajon mit foglal magába ez az egyszerűnek tűnő fogalom? Hisz olyan sok ember van, akinek szinte semmije sincs, mégis érzi e vidámsággal kapcsolatos érzelmet; s olyan sok személy, akinek minden, a földön fellelhető kincs megadatott, ennek ellenére szíve mégsem képes eme érzelemhullám generálására.

- Tessék? – haboztam, és ezt ő is tudta. Tisztában volt vele, hogy hallottam az iménti szavait, mégsem volt hajlandó elismételni őket. Csak várt, miközben megszorította kezem, s biztatott. Úgy, ahogyan azt régen is tette - Azt hiszem, igen. Te?

- Nem tudom, talán – húzta el a száját, s bár nem láttam, mivel egymás mellett feküdtünk, éreztem, hogy megjelenik arcán egy csúnya grimasz. Fejem felé fordítottam, hogy megbizonyosodjam igazamról, és sajnos nem csalt előérzetem. Nem akartam, hogy szomorú legyen, hisz kezdtem megérteni az ő szemszögét is. Már meg tudtam hallgatni, anélkül, hogy veszekedésbe torkollott volna minden egyes párbeszédfoszlányunk.

- Azt hittem, ha az embernek mindene megvan, akkor a boldogság alap dolognak számít – adtam tudtára a fejemben lejátszódó gondolatmenetek egyikét, mire keserű kacaj hagyta el száját. Az eddig oly felszabadult légkör megtelt feszültséggel, ami szinte fojtogatóvá változtatta az éltető oxigént.

- De mi van akkor, ha nincs meg mindenem? – fordult felém, így majdnem összeért az orrunk. Arcomon éreztem leheletének melegét, ami simogattam orcámat. Szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem menten egy infarktus áldozatává válok. S belehalok az iránta táplált, mélyen eltemetett érzelmeimbe, melyeket oly régóta tagadtam, hogy már majdnem elhittem, hogy megszűntem szeretni.

- Mint például? – próbáltam puhatolózni, hisz érdekelt minden kis jelentéktelennek tűnő apróság, ami az eddigi, nélkülem eltöltött életében történt. Rajtam volt a sor, hogy tenyeremmel az övét szorongassam, miközben tekintetem egyetlen pillanatra sem voltam hajlandó elszakítani övétől.

- Hiányzol. Minden, amit együtt csináltunk, és amiket csinálhattunk volna – vallotta be, s behunyta szemeit, amit nem tudtam mire vélni. Talán félt a reakciómtól, hogy esetleg ellököm magamtól és újra hazugnak titulálom. Már épp azon voltam, hogy megölelem és adok neki egy puszit, amikor elmém egy berögzült pillanatképet vetített szemeim elé. Az estét, amikor a verandán ültünk, és amikor utoljára láttuk egymást. A szavak, melyeket akkor szemrebbenés nélkül a pofámba lökött, szinte visszhangzottak a füleimben. A zene a legfontosabb jelenleg. Sztár akarok lenni, hogy megmutassam mindenkinek, érek valamit. Nekem ért.  Ő volt minden…

- Te voltál az, aki elment. Nem kértelek meg rá – hánytorgattam fel a fájó momentumot, mire egész testében megfeszült. Ujjai elengedték az enyémeket, és elhúzta karját, ezzel a tettével pedig megijesztett. Biztos voltam benne, hogy érzékeny pontra tapintottam ezzel a meggondolatlan mondatommal, ahogy abban is, hogy sikerült szilánkosra törnöm a meghitt pillanatot.

- Ahogy arra sem, hogy maradjak – gúnyos hangneme, akár csak a fejünk felett összegyűlt borús felhők, villámokat szórtak, melyek kis híján fejbe is találtak. Eddig minden olyan jól ment, most mégis apró darabkákká látszott hullani a gondosan építgetett híd, ami már majdnem összekötötte eltávolodott lelkünket, ezzel újjáépítve barátságunk romos fellegvárát.

- Csak ezt ne… - csattantam fel, s bár eddig azt hittem, rám egyáltalán nem jellemző eme paprikás érzelemfoszlány, rá kellett döbbennem, hogy mióta Harry visszatért az életembe, azóta egyre gyakrabban jöttem ki a sodromból. Nem voltam képes visszafogni a dühömet, ha róla volt szó, és ez nagyon megijesztett. Mintha mellette nem is lettem volna önmagam.

- Arra nem is gondoltál, hogy csak egy szavadra vártam? – vízszintesbe tornázta magát, s kezeivel összekulcsolta lábait, hogy aztán a térdére tudja hajtani a fejét, így arca helyett már csak göndör fürtjeire kaptam betekintést. Én pedig?! Én szokás szerint csak bámultam a semmibe, miközben azon igyekeztem, hogy fel tudjam dolgozni, előbb hallott szavait. Rám várt? De mégis miért? Ha ennyire fontos lettem volna, akkor magától is a maradás mellett tette volna le voksát. Minden különösebb ráhatás nélkül. Vagy én lennék az, aki túlkomplikálja mindezt?

- Nem, erre sosem gondoltam – vallottam be félénken, s vettem egy mély lélegzetet, hogy aztán egy hangosra sikeredett nyelést követően folytathassam gondolataim mondatokká változtatását - De fiatalok voltunk, és előttünk állt az egész élet. Nem hagyhattam, hogy miattam ne váljanak valóra az álmaid. Te sikeres lettél, míg nekem ott volt Will – adtam tudtára a bennem lakozó kételyek gyökerét, ami nem volt más, mint a zene. Hisz nála tehetségesebb énekes még soha életemben nem ismertem, és ezt minden különösebb elfogultság nélkül jelenthettem ki. Ő csillagnak született, nem pedig egy kisvárosi srácnak, aki hétvégente a pékségben dolgozik minimálbérért. S ha bár nekem nem sikerült elérnem az dalszövegírói álmaimat, az nem jelentette azt, hogy akadályoznom kellett volna céljai elérésében. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy visszafogjam, így inkább behúztam fülem-farkam, s csendben néztem végig, ahogy szárnyait bontogatva eltűnik a messzeségben, akárcsak a madarak, akik a hideg elől egy ezerszer szebb helyre menekülnek.

- Csak őt ne! Ne beszéljünk róla – szűrte ki fogai közül, így leginkább egy dühös házőrzőre emlékeztetett, mintsem egy fiatal férfira, aki rekedtes hangjával keresi a kenyérre valót.

- Miért? – nem nézett rám, így kényszerítenem kellett arra, hogy felém fordítsa ideges tekintetét. S bár Niall a legelső találkozásunk alkalmával tudtomra adta gyűlöletüknek kiváltó okát, vagyis szerény személyem, én tőle akartam hallani - Tudom, hogy miattam vesztetek össze, de mégsem értem miért – hangom kétségbeesetten csengett, hiszen annyira össze voltam zavarodva. A szívem azt suttogta, hogy higgyek neki, még a levelekkel kapcsolatban is, míg az agyam szüntelen, figyelmeztetőleg kirakott stoptáblákkal bombázta elmém. Ne bízz benne!

- Mert fontosabb voltál bárminél, és ő ezt nem tartotta tiszteletben. Nem volt igazi barát – barát. Ez a szó is, mint a szeretlek, manapság olyan kétszínűen hangzik az emberek szájából. Szinte senki sem veszi komolyan, milyen nagy jelentőséggel bír eme státusrang, ami igazából a bizalmon és az őszinteségen alapszik. Hisz ez egy szövetség, melyet életünk végéig óvni kéne az irigység bűneitől, melyek csak bepiszkítják lényünk tisztaságát.

- És az igazi barátság, hogy beversz neki, amint alkalmad nyílik rá? – húztam fel egyik szemöldököm, mire lemondóan rázta meg göndör fürtökkel szegélyezett kobakját. Mintha belefáradt volna a próbálkozásokba, abba, hogy minden alkalommal ezt hozom fel ellene. S mélyen legbelül már én is kimerültem. Feleslegesnek találtam a füstbe ment terveket, melyekkel szívembe akarta lopni magát, hisz egyszerűen nem voltam képes a megbocsátásra, az isteni könyörületességre. Túl mélyek voltak a sebek.

- Nem érted a lényeget – motyogta, s ha nem lettem volna oly közel hozzá, hogy szinte már a lélegzetvételét is hallottam, akkor biztos vagyok benne, hogy elkerülte volna a figyelmemet eme lemondó hanghordozással rendelkező mondanivaló.

- És ezért állítottad rám a barátod? Hogy minden lépésemet figyelje, mert hülye vagyok felfogni dolgokat?! – keltem ki magamból, s azonnal felpattantam ülő helyzetemből, hiszen egyetlen egy röpke másodperccel sem voltam hajlandó többet a közelében tölteni.

- Cara… - szólt utánam, de ezúttal nem volt szüksége arra, hogy kezeivel késztessen megállásra. Saját magamtól fordultam felé, hogy aztán izzó pillantásommal végleg eltántorítsam céljától. Ne akarjon az életem része lenni, ha nem képes megérteni! Folyton csak magadat sajnáltatod és közben meg sem fordul a fejedben, hogy Hazza verzióját is meghallgasd. Jane szavai fülsértően hangosan martak szívemben, de abban a pillanatban mindez édes kevésnek bizonyult, a lepcses számon kiszökni szándékozó durva szavakkal szemben. Én megpróbáltam. Annyira próbáltam…

- Elárulod saját magad! – teremtettem le, aminek hatására megajándékozott egy igen értetlenre sikeredet arckifejezéssel.

- Tessék?!

- A szádat piszkálod. Tudod, a hüvelykujjaddal, ahogy mindig, ha zavarban érzed magad, vagy kínossá válik a helyzet. Jobban ismerlek már, mint saját magad – nevettem fel kétségbeesetten, mégis gúnyosan, ami nagyon furcsa összhatást keltett életre. Sikerült felszínre hoznom azt az énem, mely eddig még csak egyetlen alkalommal mutatkozott meg a valóságban. Akkor voltam utoljára ilyen, egy számomra tagadhatatlanul fontos személlyel, amikor apu meghalt. Annyira ki voltam készülve, hogy amikor a temetésen megláttam édesapám húgát, aki addig a bizonyos napig szart a családunk fejére, képtelen voltam visszafogni indulataim tömkelegét. Ott, mindenki előtt leüvöltöttem a fejét, olyannyira, hogy nem csak én, de ő is sírva rohant el a helyszínről. Rendes lánya voltam, mondhatom. Tönkretettem a napot, amikor mindenki érte imádkozott, térdre rogyott lábakkal és összekulcsolt ujjakkal.

- Oh, tényleg? Hát ezzel én is így vagyok. Ismerlek, még akkor is, ha fáj beismerned. Túl makacs vagy, az a te bajod! – üvöltözött, és láttam megcsillanni szemében a fényt, mely ezúttal nem a boldogságot volt hivatott jelképezni. Sokkal inkább a szomorúság ünneplésére kapott meghívót, hogy azon búskomor érzelmet hangoztatva, lecsússzon arcán, pár oda nem illő könnycseppel karöltve.

- Volt kitől tanulnom – vágtam oda foghegyről, anélkül, hogy komolyabban elgondolkoztam volna szavaim következményén. Nem érdekelt semmi és senki. Egyszerűen csak ki akartam adni magamból a felgyülemlett feszültséget, melyet érkezése hozott magával. Beszélni akart, nos, akkor beszéljünk!

- Nagyon vicces! Már azelőtt eldöntötted, hogy nem hiszel nekem, mielőtt ide jöttem volna. Felesleges volt az egész – vágta a képembe, mire összerezzentem egész testemben, hisz sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen hangerővel és ilyen érzelemmentesen fog velem beszélni. Mintha egy csöves kis senki lettem volna, s bár fájt bevallani, én magam is annak tituláltam álnok személyem. Hisz minden egyes kimondott szava, bár nem száz százalékig, de azért határozottan igaz volt.

- Valld be, hogy elég hihetetlen sztorikkal állsz elő – utaltam a postai balesetekre, melyek az előttem álló fiú kijelentése szerint már több mint két éve esedékesek voltak, vagyis, hogy állítása szerint minden egyes nyamvadt héten megajándékozott soraival, amik valami különös oknál fogva elkeveredtek az éterben. Mindezen tények valószínűsége egyenlő volt a nullával, vagyis a lehetetlen küldetés címkével megbélyegzett dobozkába száműzte elmém.

- Sosem hazudtam még neked. Miért most kezdeném el? – fakadt ki, arca pedig egyre vörösebb lett, mintha nem jutott volna elég oxigén a tüdejébe. Pedig, határozottan nem ez volt a helyzet, tekintve, hogy mellkasa heves fel-lemozgásba kezdett. Először úrrá lett testem felett a leírhatatlan mennyiségben érkező méreg, amiért nem emlékezett a nekem tett fogadalmára, melyet egy közeli helyen ígért nekem; aztán már csak az üresség volt az, mely egy hatalmas feketelyukhoz hasonlóan beszippantotta egész lényem, hogy aztán egy magányos térségbe száműzzön. Hisz akkor tudatosult bennem, hogy ő tényleg nem emlékezett, arra az estére.

- Még, hogy sosem… hát csak, hogy tudd, épp itt tetted először – hánytorgattam fel a múlt újabb képkockáját, mellyel kézen fogva érkezett az a bizonyos mondat. Sosem lennék képes elhagyni téged. Soha!

- Mi van? – emelte fel szemöldökét, és úgy látszott minden erejére szüksége volt, hogy meg tudja fogalmazni, ezt a két rövidke szóból álló mondatot. Vissza akarta szerezni a hidegvérét, hogy újra képes legyen megütni egy, az emberekéhez hasonlító hangerőt, s ne üvöltözzön, akár egy sakál.

- Azt mondtad, sosem lennél képes elhagyni – hagyta el a szemgödröm egy langyos könnycsepp, mire közelebb lépett hozzám, hogy aztán karjában találjak megnyugvást. De bármennyire is hívogatott közelsége, ellöktem magamtól, hogy mindezt követően be tudjam vinni a kegyelemdöfést - Akkor mondd csak, merre voltál az elmúlt években? Oh, hát persze, majd’ elfelejtettem. Több ezer csaj bugyijában… - az előző vízcseppet újabb, s újabb követte, így szinte patakokban folyt rólam a sós folyadék. Nem fáradoztam azzal, hogy ujjaimmal letöröljem őket, hisz biztos voltam benne, hogy semmi értelme sem lenne. Pár másodperc elteltével csak még több jönne onnan, ahonnan az előzők, ezzel ismét benedvesítve orcám.

- Ez annyira nem fair! – nézett rám méregzöld szemeivel, amiben egy ideig elkalandoztam. Magam előtt láttam a sok-sok együtt töltött pillanatot, miközben sírásom egyre hevesebbé, és csillapíthatatlanabbá változott. Egész testemben remegtem, de mielőtt végleg faképnél hagytam volna, még elmormoltam egy halk, de annál inkább szíven ütő mondatot.

- Az élet nem fair, és nyugodj meg. Egyedül is haza találok.

   Nem tudom, meddig állhatott még ott, némaságba burkolózva, ahogy azt sem, hogy meddig itathattam az egereket az egyik fa tövében gubbasztva, hisz már csak azt vettem észre, hogy a nap eltűnik a horizonton, és hogy a telefonom megállás nélkül csöng, hála az értem aggódó embereknek; Gemmának és anyának. S bár fel akartam venni az elektronikai készüléket, kezem nem volt képes megnyomni a zöld telefont, mellyel fogadhattam volna a hívást. Agyam megállás nélkül kattogott, akár csak egy ördögi szerkezet, s nem hagyott számomra egyetlen pillanatnyi nyugtot sem. Csak hallgasd meg. Mindenkinek jár egy második esély. Vajon nekem is kijár majd eme kiváltság, ha újra találkozom vele? S vajon akar-e még látni, mindazok után, hogy ilyen csúnyán a fejéhez vágtam a dolgokat? És én akarom-e ezt a találkozást? Fogalmam sem volt, hisz csak egy dologban voltam száz százalékig biztos. Mindent elbaltáztam, hála annak a kőkemény és makacs fejemnek. Harrynek igaza volt. Jobban ismert, mint azt képes lettem volna bevallani. Jobban, mint azt valaha is gondoltam volna. S jobban, mint én saját magamat.