20.fejezet: Második lépés

Kedves Olvasóink!

Ismét itt van az újabb fejezet. Szeretnénk megköszönni minden nemű támogatást, elképesztő, hogy ennyire mellettünk álltok és biztattok bennünket. Egy ideig azonban a kötözés miatt nem tudok jelen lenni, ezért ezt a részt is Kinga publikálja nekem, de amit tudok mindenki megjegyzésére válaszolni fogok és amilyen gyorsan csak tudok vissza fogok térni. Ismét egy Jane szemszöget hoztam Nektek, amiben a lánynak egy remek ötlete támad, amivel még inkább segíteni tud Harry - nek. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre a döntésével, tettével kapcsoltban és remélem egyikőtök sem fogja elítélni azért, amit véghezvisz, hiszen csak a szerelem és a barátja iránti szeretet vezérli. Jó olvasást kívánok mindenkinek és még egyszer köszönünk mindent, hihetetlenek vagytok! <33333333

Millió puszi és szoros ölelés,

kriszty96 <3 <3 <3 

U.I.: A minap készült velünk egy interjú, ha gondoljátok lessétek meg:  

http://daretodreamcriticism.blogspot.hu/2013/12/interjualanyok2-szerecsendio-kriszty96.html

...............................................

Második lépés

 „A talp mozog és érintkezik a talajjal, s ezekkel együtt az idő és a lépéseink is alattomos módú jelleggel alakíthatóak egy egészen más kreálmánnyá. Az emlékek mulandóak, de néha mégis képtelenek vagyunk eltörölni elménkből a jelentős pillanatokat, amely ládikánkba vésődve egy cél felé vezérli tettlegességi világpályánkat!”

Jane Mitchelle 

  Lágy dallamok halk harsonája lengte körül apró szobám minden egyes területsíkját. Úgy éreztem, hogy most még az ujjaim által megteremtett zenevilág sem képes eltörölni a szívemben felgyülemlett búskomor állapotot, miközben a dobogó szervemen tátongó lyukat felvágta egy erős hurrikán hullám ezzel még nagyobbá kreálva a bennem lakozó fájdalomegyveleget. Minden egyes szó ott csöngött fülkagylómban, amit barátnőm fejéhez vágtam, de kénytelen voltam ezen lépésre száműzni magamat, hogy visszatéríthessem a helyes út járdájára. Tudnia kellett, hogy nem minden szó és tett teljes hitelességvilágú, főleg nem, ha eme eseteket Will szemlátásának alapján jegyezzük fel a rosta papírjára. S bár fájt bevallani sikerült saját szeműleg is rádöbbennem arra, hogy lépéseivel az én orromat is a maga nyomába húzta. A hazugság világa maga a bűn, amely még a legtisztább emberi lényt is megkísérti – azonban kezdett hitem azzal vetekedni, hogy Will valaha is a jó irányba terelt bárányka látványát nyújtotta, mint egyforma panoráma lény. Sokkal inkább egy fondorlatos hálóját szövögető teremtmény Ő, aki az én szívemet már a kezdetekben összetörte. Azonban az én földöntúli naivságom nem volt képes meglátni a valós cselekményszálakat, amik végig, felfedetten szemeim előtt látképként vetültek pupilláim ura elé. S mégis miközben Will gondolata keringte be elmém minden egyes síkságát Cara is éket vert gondolati világomban, döbbent arcával és a fájdalommal, amit szavaim által neki okoztam. Csalódtam benned Cara, azt hittem, hogy más vagy, mint Will – ék. De te sem tudsz belegondolni abba, hogy mekkora fájdalmat okozol másoknak a makacsságoddal. Ideje lenne másokra is gondolnod magadon kívül! – minden egyes mondavilágom visszavert emlékező képességembe, amely potyogó könnyek kismillió folyadékának vándorlását szorította ki szemgödrömből rózsaszín dunyhám textíliájára. Miért? Hogyan lehettem képes ilyen szintű kegyetlenségre? Meggondolatlan cérnaszál csomói közt mozgattam ujjaimat és olyan pontot tapintottam meg velük, amit bár komolyan gondoltam eddig nem állt szívem módjában, s vele együtt szándék szerkezetemben hangosan is megemlegetni a szervemben lakozó gondolatfoszlányokat. Titkolni akartam minden egyes érzelmemet, amik végül a mélységbe költöztek és egy baráti személy miatt eltörlődtek. Csak azért, hogy ő rátaláljon a boldogság mennyországára. De Harry felnyitotta szemi világomat. Hála neki és igaz szavai dölyfösségének rátaláltam egy kapura, amin átlépve megvilágosodás fénysíkja hatolt szemem benső rétegeibe, s ezzel sötét napjaimat színessé téve rádöbbentett arra, hogy nem hagyhatjuk veszni a pillanatokat. De én most éppen ezen az úton jártam. Még időben vissza akartam lépni, hogy ne érjen túlzott fokozatmenetű csalódás. Ismét gyávának bizonyultam. Elkövettem azt a végzetes hibát, amellyel Will Harry – t titulálta szavai világában teljesen alaptalan jellemtükröződéssel.

  Félretaszítva az ölemben pihenő rozsdabarna gitárt-arcomat elrejtő móddal nyugtattam a párnámat befedő anyagon, s miközben a tüdőm majd kiszakadt a fejemet tartó tárgy huzatán könnyek éktelenkedtek. Átkoztam az összes pillanatnyi világegyetemet, amely forgásával belé habaríott egy olyan világba, amit sosem hódíthatok meg. Egy olyan fiút, aki sosem lehet az enyém. Egy fiút, aki hazugságot hazugságra halmozva, sunyi módon kijátssza nem csak az én, hanem az Őt körülvevő összes ember érzelmi világát. Szaggatott levegő áradt be szervezetembe, amely, feltépve légcsövem védőburkát felmarta bensőmet. Pilláim alól savas könny tört fel, s végigfolyva arcomon marta egész azon test körüli tájékomat, míg benső világomat magával ragadta a sötétség.

  Sűrű ködfelhő fellege telepedett le a kietlen, áporodott oxigénegyvelegű térre. A lemenő nap fényének aranyló olaj vegyületei egy – egy ponton, azonban mégis utat törtek maguknak a fehér leplet ezzel elszakítási folyamat alá vetve. Maga a tény, miszerint titokban tartott, zenei címzésű tanulócsoportom is ülést tartott és a dallam hófehér világába repített el egész testemben végbemenő boldogsági harmatot fröccsentett szét földi gyökereimen. Sohasem hoztam senki ember fiának tudati világa számára színessé, hogy a kották birodalma az én lelki világom pályáján is cikázik, hiszen eljátszott lehetőségnek gondoltam csupán. Egy útnak, amit személyem sosem járhat be. Hisz annyi tehetséges barát vette körül testemet, hogy még csak bele sem gondoltam felfedő funkció cselekedetébe való belegabalyodást kiélezni. Becstelen eszmefuttatás volt csupán, hogy valaha jobb lehetek mindenkinél ezen terű terepen. Egy szívi vágy, amely valós alakban sosem bukkan fel a pillanatnyi síkbirodalomban. Magában a jelenben, s ezzel karöltve a jövő varázsában.

  - Holnap találkozunk - Lizbeth felé intve ujjaimmal rózsaszín színű maszlagos, ám, de simára motivált lakkom megcsillant a fali, dekorációs lámpa neonfényében, amely a napfény varázsához képest elmaradott képi világgal pislákolta be a folyosó területét. Éktelen ricsaj támadt, amint magasított cipőm felülete érintkezett a létesítmény talapzatával, s eme hangzavarhoz jókedvű mosoly ívem-orcám felületén fejezte ki örömöm minden örökzöldjét. Ám, mint oly sok minden a valóságban ez is mulandó fényfolt volt az égen. Egy égitest, amely pattogó szikrák jelenlétében végleg megszűnt szürke fénnyel beborítani a csendes éjszakát.

  - Na, Will, engedj el! – hallottam meg Cara kacajjal vegyülő hanghordozását, s akár egy reflexszerű berögződés lábaim a fal takarásának oltalmazó biztonsága alá ívelték egész testemet, hogy néminemű jelleggel láthatatlanná válhassak számukra. Barátnői címkével illetett személyem Will karjainak fogságába esett, s a helyett, hogy kitörni kész tettek mezejére lépett volna örömmel gyűjtötte tudomásának világába, hogy a fiú mellkasa az ő hátfelületének feszül.

  - Nem, ameddig… - fenegető tulajdonsággal bíró foszlányai egy pillanatnyi idősíkig kikezdték szívem mázpáncélját, s lelkembe költözött a fájdalom összes nemű tápanyaga és akár egy bélyeg húsomba mélyesztette a keserűség motívumát. Pontosan eme szintű tettlegesség hozta el nekem a kín vírusát, amelyen fertőzés agyi féltekémet megtámadva elmémbe ékelődve minden pillanatnyi töredékmennyiségben arra emlékeztette szívem űrtartalmát, hogy a literi fogalom nem töltődik meg érzelmekkel Will szerveiben, amit személyem felé lenne képes lökdösni, minden cseppnyi erőszakos, s kényszerítő szó nélkül. Hiszen hazudott. A képem felületéhez bökte a csúf hazugságot, amelyet megteremtő jelleggel Ő maga okozott a valóság új találmányává. Szavakká, amik hiteltelenek. S ezzel csalódást okozott lelki világomnak és szikrányi gyűlölet, pattanásig feszülő szálait ültette el testi rendszeremben.

  - Ameddig?- vonta egybe szép ívű szemöldökeit Cara, s mihelyst mondata befejező jelleggel, kérdő aktusban szakadt félbe Will ujjainak mozzanati világa munkába lendülő folyamatra kélt, ezzel még intenzívebb tartamú kacajvilágot a térbe törve felszínre taszítani. – Hé, ne ez csikis. Will, fejezd be! – a lány szinte már vonagló szituáció panoráma nyitját nyilvánította meg mozzanatai karakterével. Könnyek szöktek szemembe, eme boldogság teljes pillanatot szemlélve, s egyre inkább azt éreztem, hogy érzelmeim fátyla megbukott, amikor Will szemébe beletekintve reményt csiholt szervezetem, hisz sosem lehet az enyém. Ő már elszállt akár a déli sugallat.

  - Ahogyan kívánja úrnőm! - védekezően felemelve kezeinek ívét hátrált pár lépéshossznyit és kacagva hozta tudati világomra, hogy teljes harmónia uralkodik el szervezetében az által, hogy kiszemelt személye azonos körzetben tartózkodik Vele, s nem csupán erőszakból, hanem teljesen önszántából fakadó jellemmel van a mellett a fiú mellett, akinek én csak a nyomában járva kulloghatok, távol attól a lehetőségtől, hogy valaha is képes legyek utolérni lényét. – Mit csinálsz délután? – kérdésére felkapott fejem felé irányuló mozzanatra hajlandósult, miközben egyfajta gyanakvó tulajdonság is tajtékzott szervezetemben a fiú hátsó szándékának irányába, amelyet eddig sohasem ítéltem meg érzelmi fonalaimból. De ahogyan a napok telnek és telnek, egyre világosabbá válnak számomra a tények, miszerint le akar csapni a barátnőmre. Arra a lányra, aki tiltott gyümölcs a számára, mivel barátja már előbb szerelembe esett Cara felé.

  - Harry – vel mozizunk – őszinte mosoly telepedett arcára válaszcsengésével egy azon idősíkban és látni véltem arcán a végtelenbe szökő boldogságáradatot annak ellenére is, hogy nem tudja, miképpen érez iránta a szeretett fiú. S bár én pontosan tisztában vagyok Hazz érzéseinek mélységeivel nem nekem kell megtennem a lépést a felé, hogy a fakó homály megszűntté váljék. – Megnézzük azt az új filmet… Mi is a címe? – elmélkedése közben mindvégig a fiú orcáját tanulmányoztam, mely sötét motívumokban pompázva féltékenység érzelméről árulkodott. – Csók, szerelem… azt hiszem – adta meg mégis a kétségek hangfokozatát, de úgy tűnt Will személyére ez nem gyakorolt semmi félő jellegű hatást, hiszen elméleti köteteim szerint azon dolog kapcsán érzett érdeklődési hullámokat, hogy a Vele szemben lévő lány a délután elkövetkezendő részében már foglalt állásponton van.

  - Harry meg a romantika – forgatta meg szemeinek világát és hanghordozásában tompán érzékelhető volt a maró gúny, amely savas hatással is vetekedő állapotot foglalt gyűjteményébe. Azonban, mint aki nem fedezte fel foszlányában a gyűlölet tartalmát Cara füle mellett elmeneteltek a hanglejtések világában lakozó rezgések, s megigazítva vállán táskájának pántját oldalazva készült elhagyni a terep nyújtotta szolgálatot és a fiút, aki vágyakozva szemlélte lényét.

  - Holnap találkozunk – intett felé ezzel jelezvén, hogy sietős dolga akad a helyi mozi komplexumban, s láttam az ezen tette hatására a fiú szemében felrebbenő megdöbbenést, mint aki azt vélte feltételezni, hogy Cara hátra hagyja az egyetlen szerelmével együttölteni kész programot csak azért, hogy Will személyének számára sajnálat jeligével marasztalódjon az oldalán.

  - Cara… – kezei az említett lány személye felé kaptak, de barátnőm könnyűszerrel siklott keresztül a vékonyka folyosón ezzel kivédve, hogy Will a grabancánál elkapva maradásra bírja kétes szavainak világzatával, amikből talán a lány áradatnyi hitelességet fejt ki egyetlen cseppnyi megerőltető feladatjellem alkalmazása nélkül. – A francba! Az az átkozott! – panaszos szitkozódása lehatolt fülem gyökerének legaljáig, miközben szemeim idegesen, pár másodperc töredékrésze alatt zárultak össze tokjukkal, hogy elfojthassam a megrettenést a fiú tette láttán, aki ököllel verni kezdte a fehérre meszelt falat. – Áú – szisszent fel fájdalmasan, s közben arcszerkezete is eltorzult hatást cseppentett a környezetbe. Lábaim önkéntelenül szánkáztak végig a csempézett padlón, ám merész elképzeléseim ellenére mozzanataim bátortalan jellemmel rendelkezve térültek lelkembe. Háta mögött megállapodva vállára siklott kezem mozzanata és bár számon kérésre készültem erőt akartam testébe pumpálni, hogy pár pillanat erejéig kiverje barátnőm ikonját arcából és teljes figyelmi koncentrációs képessége nekem feszüljön.

  - Minden rendben? – kérdésem csengése csak hatalmas nyelésem következtében szökött a fellegvilágba, s izzadó tenyerem egyre nagyobb feszültségben tört fel bennem, miközben hátam felületén végigfolyva patakzott szervezetem nedves kreálmánya ezzel, még nagyobb feszültség alá nyomva küllemi rétegeimet, miközben lelki világom akár egy átlátszó tükördarab apró darabokra tört, s mintha csak a szilánkokban megláttam volna önarcképemet. Ami az egyben maradásukig homályos volt teljesen kitisztult. S sokszor előfordul ezen jóslat által, hogy mindig is éreztünk valamit, mélyen bensőnkben, de csak akkor döbbentünk rá a valódi értékére, amikor az már összetörött. Megfakult a fénye.

  - Jane… persze… én csak… - dadogta zavartan, s jellemi világában némi megilletődés szikrája is bevésődési folyamatban tört ki, mintha bizony sosem számított volna, hogy én eme helyen bármikor felbukkanhatok. Mélyen magamba szívtam a levegőt és felkészültem a legrosszabbra, ami nemsokára a jelenünkbe szökhet szavaim megnyilvánulása után.

  - Hazug disznó vagy! – estem neki fejvesztve, miközben szemgödrömben megpihenő könnyeim kibuggyanva végigfolyó küllemet találtak méltányoló helyzetet megfelelő tettnek, s egészen állam vonaláig szöktek el arcomon. S eközben testemben is hasonló küllemű kémiai reakció zajlott le.

  - Tessék? – szemében döbbenet játszott színjátékot, s elkerekedett gödreinek szerkezete csak még inkább kifejtette tudati világom számára, hogy szavaim hideg zuhany mértékével értek fel.

  - Azt mondtad, hogy fontos vagyok neked – suttogtam elcsukló lejtéssel és lehajtva fejemet védekeztem, hiszen képtelen voltam a szeméből kiolvasni a szánalmat. – Azt mondtad, hogy én vagyok neked a legfontosabb és, hogy sosem hagysz magamra. De hazudtál! – vádoltam meg felemelt hangsúllyal, s ezzel együtt fejem is a magasba emelkedett, míg csak el nem értem a szemkontaktus összeköttetésének varázsát, amely a mi esetünkben megfeketlett, rothadó gyümölcs lényét kölcsönözte a máskor tiszta, virágzó környezetbe ezzel összetörve minden egyes dédelgetett álmot. – Hitegettél. Állításod szerint én vagyok a legjobb barátod, de amióta Cara szemében létezel, még csak rám sem nézel. Láthatatlan vagyok a számodra. De csak, hogy tudd, - emeltem fel ujjaimat figyelmeztető módban. – attól, hogy Cara lát téged sosem fog őszintén beléd szeretni. Ő Hazz – ba szerelmes – látván, hogy szavaim a szívéig hatolva keserítették el lelkiismeretem tengere felzúzva szervezetemet azt sugallták gondolataim felé, hogy túlontúl durva eszközöket ragadtam ujjaim közé, amik csak fájdalmas, önkívületi állapotom okából buktak a felszínre.

  - Jane… - lehelte ajkain keresztül tulajdon megszólításomat, de csak csendre intve fojtottam testébe a további szófoszlányokat, ezzel megszüntetve azok megnyilvánuló jellegét.

  - Miért tetted ezt velem?- görcsöltem egyre jobban rá az ellenem vétkes szituációra és eltorzult mimikákkal, erős mozzanattal töröltem le szemi tájékomat, hogy eltávolíthassam onnan a látásom útjában álló sós összhatást. - Miért jó az neked, hogy bántasz? – szegeztem Neki a kérdést, de Ő csak egyszerűen felém nyújtva kezeit mellkasához húzott és szorosan ölelése fogságába zárta a sírástól rázkódó testemet.

  - Jane, ne mondj ilyeneket! – suttogta fájdalmas jellemmel, melynek hatására csak még inkább feltört belőlem minden nemű fájdalmi tartalékig lenyúló eszmezsinór. -  Igenis fontos vagy! A legfontosabb! – és én hittem Neki. Őszintének hatottak szavai, így bizalmi világomba fogadtam és sosem hittem abban, hogy képes lenne elragadni Hazz mellől a barátnőmet. Ott kettesben a lemenő nap fényében ölelkeztünk, miközben a remény fénysugara utat tört magának szerveim környezete felé. Újra mertem bízni abban, hogy valaha boldog lehetek.

  Pilláim tágra nyíltak. Zavartan tekintettem szét a félhomállyal fedett szobában, s azon időben tudatosult csupán csak bennem az álmomat megelőző cselekményfordulat, mikor kezem könny áztatta arcomra vándorolt. Világossá vált elmém számára minden egyes képkapocs, ami ott a kávézóban bekövetkező teljesítményformulát takart, s rögtön elröppent belőlem az így sem létező életkedv érzelme. Gitáromat biztos pontra helyezve leszánkáztam az ágyról, s miközben eme mozzanatvilágot alkalmaztam kezeim is munkába lendülve itatták fel bőrömmel az odaszáradó sós nedvet orcám összes pontjáról. Hatalmas sóhaj szakadt ki tüdőm rendszeréből, melynek kíséretében kitárva szobám faborítású ajtaját elcsoszogó talpfelülettel irányítottam mozzanataimat a kacskaringós lejáró talapzatához, amelyen keresztül a napfényes nappali világába csöppentem.

  - Szia, Apu – egyetlen szülőm felvillanyozódva fordult felém a kanapé támlája felett, miközben könyökét annak karfájára helyezte, de mit sem törődve élettelen ábrázatomat éppen tanulmányozó apámmal a konyhába szökött egész lényem. S még az sem fogott meg reakciót kiváltva ezzel testemből, hogy bősz vigyora lelohadt arcáról az enyémre kiülő negatív érzelmi hatások láttán.

  - Vérvörös – hallottam meg háti felületem mögül érkező sejtelmes hanghordozását, s a meglepődés érzelmének okából ujjaim szorítása közül majdnem kiesett az üvegcse, amelyet tejöntési szándékokkal emeltem ki az üvegezett szekrénysorból. Komótos mozzanattal fordultam felé, miközben szemi világomból értetlenséget sugároztam teste felé. Apu karjait összefonva, vállát az ajtó keretfelületének döntve féltőn mért végig, azonban szemében egyfajta ténymegállapítás látszata is éket verve bukkant fel.

  - Tessék? – kérdésem leplezett döbbenet foglalata volt, s miközben ő kétkedő vegyületekkel szemében fokozott figyelemmel jutalmazott bennem szégyenletes érzés éled fel, amiért nem őszinte rezgéseket intéztem tulajdon apám felé. A felé a férfi felé, aki a szüleim válása után feltétel nélküli szeretetét - imádott öcsém személyével együtt - csak még nagyobb, hatalmasabb adag domborzatúra alapozta meg. S ameddig anyám ki tudja, merre kalandozik a nagyvilágban Apu oltalmazó szeretet elemorzsiájával játssza át egész szervezeti világomat. Ezért is éreztem még nagyobb fokozatban a csalódás érzelmét. Will hazugsága az első pont, második említett tényem a gyávaságom végezetül pedig őszintétlen szavaim vájtak szívem csücskéből kezdődően dobbanási központom középtájékára.

  - A szemeid – bökött említett testrészem felé ujjainak ívével, melynek hatására pár pillanat erejéig elrejtettem tekinteti világomat az összecsukódás funkciójával. – Megint sírtál? Ne mondd, hogy megint a miatt a tökfilkó Will miatt?! – szólalt fel felháborodva, miközben hangi adottságán belül érezni lehetett, hogy ő ezt bíztan állított módba is belefoglalta. Mindvégig tudatában volt, hogy új fenti idősíkban csak Will lényének élnek összes pillanati gyökereim.

  - Apu, légyszi ne! – ütöttem meg kérlelő hangsúlyt, miközben dörzsölési folyamatot alkalmazva ujjaimmal végigszántottam orrom bőrrétegét. – Így is magam alatt vagyok. Mész valahová? – végigpásztáztam tekintetemmel elegáns kinézetét, gyanakvással rebbentek meg szemeim tokjai éjfekete zakóján, alatta vasalt ingén és a színben passzoló farmernadrág kombinációján, hiszen apai mivoltának kapcsán az eltelt évek alatt teljes egészében kiismerhettem. S ebből is tudtam, hogy a vasalás fogalma nem szerepelt szótárának rostáján, így eléggé furcsán hatott a felfedezett dolog; hogy összes textilanyaga sima felületű egyetlen gyűrődési jelleg jelenléte nélkül. – Randid lesz? Kivel?

  - Hát, izé… - zavartan vakarta meg tarkójának felületét tekintetébe pedig tanácstalanság költözött a téma közvetítésének kapcsán. -… elhívtam Cara mamáját egy ebédre. Baj van? – mért végig féltőn, de most tanácstalan motívumok lakoztak tekintetében, hiszen nem lehetett tudatában annak, hogy ezen személyhez kötődő másik lénnyel miféle vitát bonyolítottam le pár órával ezelőtti időbeosztás vonalában. S bár szervezetem borzasztóan bántó jellemmel vonta magába az akkor valóságban megtörténő aktust, tudtam, hogy muszáj végre felnyitnom barátnőm szemét, hogy azzal lehessen, aki igazából, tiszta szívéből, önzetlenül, a legkisebb mennyiségű hazugság nélkül ajánlja fel neki szerelmének érzelmeit. Harry.

  - Nemrég összevesztem vele – fejem bánatos mód hajtódott az asztallap irányába, melynek székére időközben lerogyva próbáltam meg lazítani feszengő testtartásomon. Teljesen felesleges jellemet alkalmaztam – tervem dugába dőlt ezzel még inkább elkeserítve szervezetemet. - Will miatt – ejtettem ki a kulcsszót, aminek hallatán Apu bosszúsan vonta egybe szemöldökeit. -  De legfőképpen azért, mert nem hisz Harry – nek, miközben Will az, aki folyton hazudozik – hatalmas sóhajt meghallatva tűnődtem el a szituáció legmélyéig hatolva, s kezdtem azt hinni, hogy az egész esemény menthetetlen hajlamú. Hit nélkül mindenképpen. És Cara képtelen bízni Harry mondatvilágaiban. A hazugnak hisz, s az igazat elítéli!

  - Nem is értem, hogy szeretheted azt a semmirekellőt! – kezét az asztallapnak csapta és ideges jellemet tükrözve szitokszavakkal illette az egyetlen fiút, aki iránt ezen idősíkig olthatatlan szerelmet éreztem. És még most sem hunyt ki a láng, annak ellenére sem, hogy engem is becsapott. Hiszen a szerelem bár mulandó, nem minden esetben elfelejtendő. S én képtelen voltam elfeledni legfőképpen pedig eltörölni szívem összes csücsökívéből. -   Ideje volna, hogy valaki móresre tanítsa a hazug fajtáját – szavai egyre intenzívebben kattanó gondolatmeneteket indítottak el elmémben ezzel megoltalmazva lényemet, kívül – belül egy remek stratégia összhatásával.

  - Igazad van – pattantam fel a szék felületéről izgatott rítusban és Apu orcáját megjutalmaztam egy cuppanós hatású puszival. - Csúcs vagy Apu – elhaladva az előszoba helyiségének irányzatába lábamat cipőmbe bujtattam és megigazítottam zoknimat, ami kissé felgyűrődött a folyamat során.

  - Mit mondtam? – szólalt fel döbbent kérdése még mindig a konyhában tartozódó lényéhez ragaszkodva, s ha hangulatom nem lépett volna fájdalmas fokozatba csakugyan felkacagtam volna tudatlanságán, s azon lépésén, hogy nem képes elméjében kikövetkeztetni, hogy megoldásra bukkantam terveimnek titokzatos világrendszerében.

  - Nem érdekes! – válaszoltam és magamra rántottam vékonyka kabátomat, ami a csípős levegőtől nem a kívánt módú fokozatban fog megóvni, de időhiány híján, s okából azon minutumnyi idősíkban a tettek mezejére kívántam illeszteni lábaim felületét. -  Érezd jól magad a randin – kezem a kilincs felé nyúlt, majd átlépve az ajtó küszöbe felett azonban még sikerült elcsípnem tagadó hatású válaszát; „de ez nem is randi!”

  A kietlen utca nem rendelkezett hangtalan jellemmel, hiszen cipőm csapódásának ricsaja fennhangon üvöltött a járdaszegélyen, miközben fázósan húztam össze mellem előtt kezeim mozzanatának segítségével vékonyka kabátomat. Féltem – ezért is kirázott a hideg nem csak a csípős levegő jóvoltából. Jól tudtam, hogy cselekedetszálam kihatással lesz tetteim csúfosságának oldalára és, hogy ez által könnyen azzá válhatok, mint a csalárd szerelmem, de már nem találtam más lehetőségi esetet, amivel kiolthatnám Cara testéből a Harry ellenes gondolatfokozatokat. Ujjaim a vaskapura barangoltak és feltárva azt átszáguldoztam az aprócska kerti előtéren, amely egészen a verandáig kalauzolta lábaim lépéssorozatát. Idegesen toporogtam a faborítású ajtó előtt végül nagy küzdelmek árán sikerült lelki világomat a csengővel való érintkezésig vezérelnem. Pár percnyi idősíknyi várakozás után feltárult a szerkezet, amely elrejtette a ház belsejét a kíváncsi pupillák elő, s mögüle előretört az a fiú, akihez jöttem. S akit éppen becsapni készültem. Alighogy meglátta arcom íveit becsapni készült előttem az ajtót, de én lábammal kitartóan arra ösztönöztem a tárgyat, hogy az ne érintkezhessen tokjának felületével.

  - Will, beszélnünk kell! – kezeimmel is kénytelen voltam fenntartóztatni a házat lezáró tárgyat, mert a srác oly erősen akarta magával húzni, mintha szörnyeteg, nem kívánt személy bukkant volna fel látóterében.

  - Nekem viszont nincs miről beszélnem veled – jelentette ki gunyorosan, s bár hanghordozása egész lényemet taszította és hatalmas fájdalommal töltött el a visszautasítás jellemével felérő eszmecseresík bíztam abban, hogy mégiscsak sikerrel járnak majd szavaim. Hogy sikerül hatnom rá és azt tennem, amit Ő is tett velem. S igaz undorodva gondoltam nemsokára bekövetkező tettemre a kilátástalan helyzet gyümölcse ezt követelte meg tőlem. Azt, hogy hazudjak. – Nem vagyok hülye. Pontosan tudom, hogy Harry párját fogod, úgyhogy nem vagyok kíváncsi sem a szavaidra legfőképpen pedig rád – bökött mutatóujjának hegyével testem felé belső szervezetemben pedig elindult egy rothadási folyamat. Elhalt minden szép és jó, majd megalvadva csípte húsomat végül pedig áttért a marás kémiai folyamatára. Sosem hittem, hogy ez a cselekmény bekövetkezhet. Hiszen mindig csak arra vágytam, hogy észrevegyen, hogy számítsak Neki, hacsak egy kicsit is.

  - Már pedig akár tetszik akár nem meg fogsz hallgatni – erősködtem dacosan és kitépve kezéből a csuklómat, amelyet időközben elkapott csak azért, hogy idébb taszíthasson, hátráltam pár lépést, hogy messzebb kerüljek testétől, mivel a szemében felpattanó gyűlölet hatására egész lényem megrémült. – Tudnod kell arról, amit kiderítettem! – jelentettem ki határozott jellemmel a rávezető mondatot, ami reménykedtem, hogy beváló motívumként fog érvényesülni, mint egyfajta csalétek. S még inkább bizakodtam abban, hogy Will ráharap a csalira, s nem védi ki egy könnyed mozzanattal.

  - Gyere, de fog rövidre. Még sok dolgom van – tárta szélesre előttem az ajtót és azon megkönnyebbülten átlépve követtem a szokásos lépésformákat és egyenesen a nappalit tűztem ki célállomásul, ahol majd beválthatom mindazt, ami jelen pillanatnak idősíkjában csak elméletként tartózkodik koponyám üregében. – Nos? – hallottam meg hátam mögül mély hangját, amit eltorzított a kíváncsiság egyvelege, majd egy halk, felkészülő sóhajt elengedve szembe fordultam azzal a fiúval, akit áldozati listám első személyeként akartam felvésni a vékony laprétegre.

  - Harry arra gyanakszik, hogy te tüntetted el a leveleket, amiket Cara – nak írt – idegesen fontam össze karjaimat mellem felülete előtt, s torkom összeszorult, amiért kiadtam ezt a titkos információt, de el kellett érnem, hogy ismét megbízzon bennem. Hogy higgyen a szavaimban, amely által segíthetek annak a személynek, aki igazán meg is érdemli a barátnőm szerelmét.

  - Tessék? – kerekedtek el szemei, majd, mint, aki nem hisz a fülének fel, s alá kezdett járkálni a piciny szobában ezzel eltörölve a feszült légkör ellenére szótlan csendet. – Harry nem normális. Nem is írt leveleket erre meg arra hivatkozik, hogy léteznek ezek a papír fecnik és én miattam nem érkeztek meg a címzetthez. Ez kész röhej – idegesen szántott végig hajának kusza világán, s szavai által csak még inkább csalódást élesztett fel szervezetemben.  Mekkora egy hazug alak – futott végig agyféltekémen a gondolatvarázs és tulajdon magamat tartottam szánalmas alaki lénynek, amiért ennyi időhatározón keresztül képes voltam benne megbízni, mikor mindvégig csak cseles fokozatban kijátszotta az érzéseimet. S én balga hittem neki mindannak ellenére, amit velem tett. – Nevetséges az egész srác. Nem is értem, hogy hogyan lehetett a barátom, fogadok, hogy végig csak becsapott és a képembe hazudott. Jobb lenne, ha eltűnne innen és vissza se nézne. Biztos, hogy az egészet csak kitalálta, hogy legyen oka befeketíteni a lány előtt, akit szeretek – fájdalmas monológja ellenére tudati világom tiszta fellegekkel boronált volt, így tisztában voltam azzal, hogy mostani szavaiban sem lakozik egyetlen cseppnyi hitelesség sem. Elkeseredett arci jelekkel vettette le magát a kanapé bőrhuzatára és halántékát masszírozva maga elé bámuló cselekedeti összhatást nyújtott.

  - Kemény szavakkal illeted – jegyeztem meg elrejtett fanyarsággal, miközben egész gyomrom belseje felfordult a számító tulajdonságú fiú mondatai kapcsán, de közben nem tudtam kiölni szervezetemből az iránta érzett olthatatlan szerelmi lángot. Túlságosan fontos lény volt az életemben ahhoz, hogy száműzni tudjam dobogó szívem térségkörzetéből.

  - Neked annak tűnhetnek, mivel mellette állsz – szólalt fel vádlón tükrözve az igazságot – amit elrejteni voltam kész személye elől – és végigvezetve kezeit arca előtt, ezzel végigszántva azon a felületrétegen oly küllemet nyújtott, hogy ha nem lennék tisztában az oktondi valóssággal a csapdájába ragadva örök életemre abban a hitben élek, hogy a legbecsületesebb fiúba szerettem bele.

  - Ez nem igaz! – cáfoló megjegyzésemmel nem sikerült egész hatást gyakorolnom rá és ezzel hozzáférni hívő bugyrainak legaljára ezért további próbálkozásokra határoztam el magamat. – Szerinted, ha az ő pártját fognám eljöttem volna hozzád kitálalni mindenről? – tettem fel a költői kérdést az Ő szeméből pedig eltűnt a kétkedés és feltűnő figyelemmel reppentek meg pupilláinak tokjai. – Harry egy megrögzött hazudozó. Most is csak a gyávaságába menekül, és azt hiszi, hogy ezzel mindent képes lesz megoldani. El akar távolítani téged Cara közeléből, de fogadok, ha el is tűnnél, a képből sem lenne bátorsága beszélni a barátnőmmel. Túl gyáva és balszerencsés – minden egyes szavam a lelkemig hatolva tépett szét, s az undor legmagasabb fokozata lepte el szívemet, amiért erre a cselekedetre vetemedtem. Azt a funkciót alkalmaztam, amit Will is zsebre vágva, oltalmazva védett és akkor húzta elől elfedett textilrétegéből, amikor csak kedvi világa úgy tartotta helyesnek és vele együtt kedvezőnek. Azonban én Vele szemben mindezt megvettettem.

  - Én azt hittem, hogy te… - kezdett bele csodálkozva, s látszott összes mimikavilágán, hogy egészen más behatároltságú módon vélekedett irántam és ez lehengerlő formában bántotta szervezetemet. Hiszen Ő volt az, aki egészen végig undorító formában vezette a lépteimet maga után - s én vak üzemmódban kész voltam követni – és még van bőrréteg az arcán rólam feltételezni ocsmány gyökerű elméleteket.

  - Hogy bedőlök a sablon dumájának? – kérdeztem furcsa hangot megütve, miközben pár centi távra Tőle elhelyezkedtem a süppedős kanapé, kényelmes matracát borító rétegen. – Hát, tévedtél! Én melletted állok – kezemmel Övé után nyúltam, de alighogy ujjaim érintkeztek testfelületével elhúzódott cseppet, ami megvallom őszinte csengéssel, hogy rettentően széttaszította minden gyökerű reményemet a felé, hogy egyszer még mi ketten lehetünk boldogok. Ám nagyon úgy tűnik látszani, hogy eme státuszt nem kettőnk közös jövőjének alkották meg. Túl erős jelenségek vagyunk ahhoz, hogy egymás oldalán éljük meg mindennapjaink komor varázsát.

  - Hát, akkor kösz – motyogta orra alatt töprengőn, s lelkemben a gyűlölet érzelme mellett fellépett a fiú iránt, akinek kezdtem megérteni cselekedeti szálát. Mindent csak elkeseredettség motívumaival vezérelve követett el, mert tudta, hogy Harry legyőzhetetlen ellenfél karaktere a számára. Közelebb csusszanva Hozzá akartam megnyugvást cseppenteni szervezetébe, de sikeres módon hátsó testrészem érintkezett a távirányító tárgyával, amely hatalmas robajokat szabadított fel a szobában, mivel a tévé bekapcsolási üzemmódot hajtott végre. S olyat láttam, ami megrémisztett.

  - Will, ez meg micsoda? – kaptam ijedten szemtengelyem elé, mikor a képernyőn undorító jelenetkockák uralkodtak ezzel hányingeres állapotot kölcsönözve gyomrom gépezetének.

  - Csak egy horrorfilm, amit a srácokkal néztünk – rántotta meg a vállát hanyag összehatást nyújtva eme tettével, miközben én rettegve a félelem érzelmétől, s magától a filmtől, majd közelebb húzódva Will személyéhez rejtekhely után kutattam a fiú testfelületén, hogy ne kelljen azt figyelemmel kísérnem, ahogyan sátáni tulajdonságú emberek egymás életét ontják ki.

  - Hé, szállj már le rólam. Elég nagy ez a kanapé – söpör félre kezével és a konyha felé araszolva magamra hagyott. Hatalmas sóhaj szakadt ki tüdőmből és legszívesebb jellemmel kárhozatra ítéltem volna magamat. Utáltam a tényt, miszerint hazudtam és fájón esett, hogy még mindig mit sem érek a szemében annak a fiúnak, akit a kezdetek óta a szívembe fogadtam. S most még ennyi idő után sem vagyok képes kiűzni onnét, annak ellenére sem, hogy csúfosan elbánt egész jellememmel. Fátyolos tekintetem végigbarangolt a szobában és megpillantott egy tárgyat, ami az egyetlen kifejező eszköz lehetett abban az idősíkban lelki érzékeim számára. Szipogva emelkedtem fel ültömből és a hangszerért nyúlva visszakalandoztam előző pozíciómhoz. Ujjaim végigsimítottak a gitárhúrokon, amik egyfajta megváltások nyomán éltek életemben. Kifújva a felesleges oxigént halk zenét teremtettem és kiadtam azon érzelmeket magamból, amik leírták életem összes menetrendjét. Impossible – egyetlen szavacska, ami tökéletesen tükrözi a Will – el való szerelmi viszonyú területeimet. S ez örökké ezen módban fog csengeni az idők végezetéig.