21. fejezet: Közös hang

Sziasztok :)

Juj, már csak egy hét, és vége az iskolának, csak én vagyok ennyire bezsongva? Ti megvettétek már a karácsonyi ajándékokat? Én ma voltam a barátnőmmel vásárolni, de szerintem soha többé. Mindenesetre örülök, hogy végre letudtam.

Kriszti hamarosan válaszolni fog a kommentárokra, amiket az ő nevében is megköszönnék, és a díjat is egyből kitesszük, mint Kriszti letudta a költözéssel való dolgokat.

Mérhetetlenül hálásak vagyunk a támogatásotokért, hogy 44 ember is feliratkozott a blogra, és hogy kitartón pipálgattok a részek alatt, eszméletlenül sokat jelent. Ahogy az a két kommentár is, amit minden rész alatt megkapunk *.* Felemelő érzés olvasgatni, hogy van aki szereti, amit csinálunk.

Ebben a részben ismételten Will kap főszerepet, méghozzá a Janenel közös kapcsolata és annak fejleményei. Remélem tetszeni fog, jó olvasást!

Millio puszi Xx szerecsendio 

Közös hang

Van, hogy az emberek nem találják meg elsőre azt a bizonyos tulajdonságot a másikban, melyet magukban is őrizgetnek. Olykor eme hiány miatt egymás idegeire mennek, de amint meglelik azt a bizonyos dolgot, legyen az bármily apró, megtörik a jég. Hirtelen összeköti őket egy láthatatlan kötél, ami ha vigyáznak rá, sosem szakad el.

Will Sweeney 

   Idegesen túrtam bele a hajamba, miközben a hűtő ajtajának támaszkodva kutattam ehető dolgok után eme hatalmas, hideg szekrényben. Még most is alig hittem el, hogy Jane nem hazudott rezzenéstelen arccal a szemembe, hiszen biztos voltam benne, hogy ő is Hazza pártján fog állni, ahogyan titkon Cara szíve is az újonnan felbukkanó fiú után epekedett. S bár minden adandó alkalommal bőszen tagadta, én ismertem már eléggé ahhoz, hogy átlássak leheletvékony függönyén, melyet védőbástyaként tekert, s állított maga köré. Még mindig szerette őt, hiába próbálta beadni nekem azt, hogy mindezt csak beképzeltem, s ez borzasztóan fájt. Miért nem volt képes úgy szeretni, olyan odaadóan, ahogy én rajongtam egész lényéért?! Hiszen mindent megadtam neki, és bókokkal halmoztam el egészen a lábujjaitól a feje búbjáig. S megrémít, hogy még ez sem volt elég számára, hiszen velem ellentétben ama senkiházi, kiért gyermekien rajongott, még csak meg sem érdemelte, hisz képes volt magára hagyni. Bár, ha jobban belegondolok, ez inkább nekem volt köszönhető, de akkor is!
  Lágy dallam hangja lengte be az atmoszférát, és az egész étert, aminek kellemes hangzása megmelengette a szívemet. Felhúzott szemöldökkel csuktam be a lakkberendezési tárgy ajtaját, hogy aztán az ajtófélfának dőlve bámulhassam szőke barátnőm játékát. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ennyire tehetséges, ahogy azt sem, hogy a vásárláson kívül máshoz is ért. Hisz csak rá kellett nézni, és az embernek máris egy idegesítő cicababa képe villant be, aki,  akár egy fényképezőgép éles vakúja, elvakított mindenkit a csillogásával, ami körüllengte egész személyét. Szemeimet becsukva álltam, miközben karjaimat összefontam magam körül, ezzel szinte átölelve saját testem. Olyan meghitt és békés volt minden, hogy egy pillanatra azt hittem, szimplán a szívem illúziója az egész. Egy álom, melyből bármelyik végzetes pillanatban kirángathat a valóság vasmarka. Eleinte csak az ujjaim dobolták az ismerős ütemet, végül a szám automatikusan formázta meg a soron következő szavakat, ezzel megállásra késztetve a gitáron pihenő kezeket. Szemhéjaim azonnal kipattantak a beállt csönd hatására, mintha pupillám égetni kezdte volna a bőröm. S Jane értetlen arckifejezése, amin általában jót derültem volna, ezúttal magyarázkodásra késztetett.
- Bocsi, nem akartam belerondítani, csak magával ragadott a ritmus - karjaimat magam elé emeltem, amolyan védelmet nyújtó pajzs gyanánt, s pont emiatt szöktek egekbe a kanapén pihenő lány, szőkés barna szemöldökei, ezzel vicces hatást kölcsönözve, amúgy elég édes arcának, melyen ezúttal is megmutatkozott egy vékony sminkréteg. Mindig is érdekelt, miért csúnyítja el magát valaki, akinek semmi szüksége sem lenne erre a felesleges vakolatként funkcionáló festékre. Hisz mióta csak ismertem, még sosem láttam rajta eget rengetően ocsmány pattanásokat.
- Semmi baj - rázta meg a fejét, amikor végre valahára megtalálta a torkán akadt szavakat. A lehető legnagyobb figyelemmel és gondoskodással simított végig a kezében pihenő hangszeren, majd ezt követően visszatette a helyére, ami jelen esetben a fal melletti rész volt, bár ennek ellenére leginkább a szobámban szoktam tárolni eme hangszert, melyet magam is imádtam.
- Sosem mondtad, hogy értesz a zenéhez. Eddig azt sem tudtam, hogy tudsz gitározni - folytattam az elkezdett beszélgetést, miközben egyre közelebb lépkedtem a testéhez, hogy aztán kényelmesen helyet tudjak foglalni mellette. Jane alig észrevehetően arrébb ült, sikeresen megtalálva a kanapé azon pontját, ami a legmesszebb helyezkedett el tőlem. Tisztában voltam azzal, hogy a nemrégiben történt párbeszédünk, s a heves hangvételem miatt volt ilyen távolságtartó, hiszen nem is olyan régen még úgy beszéltem vele, mint egy használt papír zsebkendővel, bár ennek is megvolt a maga oka. Megvetettem, mert úgy gondoltam, hogy el akar árulni, és be akar feketíteni Cara előtt, hiszen láttam, amikor ő és Hazza beszélgettek.
- Igen. Nem nagyon reklámozom, hisz semmi értelme sem lenne - hajtotta le a fejét, így tekintete a szemem helyet a körmén csillogó lakkra tévedt, amit piszkálgatni kezdett zavarában. Még életemben nem láttam ilyen szégyenlősnek, bár kezdtem azt hinni, hogy még rengeteg titkot rejteget magában eltemetve, olyan mélyen, hogy arról talán még a hozzá közel állók sem tudtak. Eleinte nem akartam megszólalni, hisz a kételkedés még mindig ott motoszkált a lelkemben, elvetve a gonoszság csíráját egész szervezetemben, de aztán megemberelve magam, megtörtem a ránk nehezedő csendet. Janet azóta ismertem, hogy a városba költözött, s bár eleinte egyikünk sem szívlelte, s nem generált irányába semminemű szimpátiát, Cara beszéde meggyőzött minket arról, hogy érdemes bizalmunkba fogadnunk a szőkeséget. Mindig ott volt mellettem, hiába utasítottam el olyannyira durván, hogy a helyében már kedvem sem lett volna felállni a földről, nem hogy erőm. Határozottan kitartó volt, és eme tulajdonságáért mindig is irigyeltem.
- Ezt hogy érted? - böktem ki végül, oly nagy szünet után, mire felém fordította csillogó tekintetét. Kék szemei nagyon hasonlítottak az óceán színére, bár ezen még sosem gondolkodtam el, hisz a legtöbbször inkább csak nyúztuk a másikat. Egymás ellentétei voltunk, akár csak a tűz és a víz, a föld és az ég, a vidámság és a szomorúság. Emlékszem, kiskorunkban minden télen megdobáltam a fagyos hógolyóimmal, annyira durván, hogy legtöbbször a sírás szélén egyensúlyozva ballagott az otthonáig, ami engem leginkább büszkeséggel töltött el. Felemelő érzés volt, amikor szívathattam, bár mindezek ellenére sokszor kiálltam esetlen személye mellett, leginkább Cara miatt. Ott volt például a búcsú bulis eset, amikor Harry magán kívüli állapotában leüvöltötte szegény fejét, amiért olyan beszédes, hogy legtöbbször lelőni sem lehetne. Nem mintha valaha is megpróbáltuk volna.
- Ugyan Will, ne mondd, hogy nem tudod. Minden barátom tehetséges a zenében. Cara énekel és ír, te dobolsz, a banda többi tagja is játszik, különböző hangszereken, míg Harry szintén az éneklésben tehetséges. Semmi esélyem sem lenne - húzta el a száját, miközben ismételten a gitárra összpontosította figyelmét, ezzel kerülve az esetleges szemkontaktust.
- Nekem tetszett - vallottam be ezúttal a színtiszta igazságot, hiszen tényleg elnyerte a tetszésemet, eme dallamokkal, s ütemekkel, melyeket a gitár húrjaival keltett életre, ezzel megtáncoltatva ujjaim sokaságát. Értetlen arckifejezése ismételten úrrá lett arca mimikái felett, és kikerekedett szemei olyannyira elnyíltak, hogy már attól féltem, hogy szegény lánynak kiesnek a szemgolyói. De szerencsére nem így történt.
- Tényleg? - tátotta el ajkait, és abban a pillanatban elszakadt nálam az a bizonyos cérna, ami eddig összefonta számat. Jóízű kacajom olyan hangosra sikeredett, hogy azt talán még a szomszédok is meghallhatták, bár engem egyáltalán nem érdekelt az ő jólétük, csupán a mellettem mosolygó lány, akinek arca máris szebbé varázsolódott annál, mint amilyen komor hangulataiban szokott lenni.
- Persze. Megmutatod még egyszer? - kíváncsiskodtam, miközben egy kicsit arrébb csúsztam a lakberendezési tárgyon, hogy aztán végül a lehető legközelebb kerülhessek Janehez, persze mégis elég távol ahhoz, hogy mind a kettőnknek megmaradjon a saját személyes tere.
- Nem is tudom - húzta el a száját, mire megforgattam a szemeimet, és vettem egy mély lélegzetet. Miért ilyen nehéz a lányokkal?! Miért kell kéretnie magát, ha egyszer tehetséges benne? Ez az egész arra emlékeztetett, hogy mennyire nehéz volt Cara szívébe csempésznem magam, s arra, hogy milyen sok erőfeszítésbe került ott tartanom egész lényem. Hiszen rengetegszer veszekedtünk, s mióta Harry visszacsöppent az életünkbe, ezeknek az eseteknek a száma megkétszereződött. Pedig, már kezdtem azt hinni, hogy talán minden zökkenőmentes lehet, hogy egyszer bármiféle probléma nélkül élhetünk meg egy átlagos hetet.
- Kérlek - biggyesztettem le alsó ajkaimat, miközben boci szemekkel tartottam fogva tekintetét, amivel képtelen volt a másik irányba fordulni. Kezeimmel a gitárom felé nyúltam, hogy aztán átadhassam Janenek, ezzel még inkább zenélésre ösztönözve személyét. Érdekelt az ismerős dallam folytatása, hiszen mindig is szerettem a zenét, s ez az imádat az idő folytonos előrehaladtával sem volt képes kihalni szervezetemből.
  Számomra a zene egy önkifejezési formát képviselt, amivel lenyugtathattam felborzolódott idegeimet, amivel elmondhattam a kiszemelt lánynak, hogy mennyire szeretem, amivel átvészelhettem apám hiányát. Mindig olyan nehéz volt nélküle, bár ő nem halt meg, ahogy Cara édesapja, és nem is vált el anyutól, ahogy Jane szülei.  Egyszerűen csak sokat dolgozott, hisz tinédzser koromban már réges-rég elment, mire felkeltem, s még akkor sem ért haza, amikor le kellett feküdnöm a soron következő, hosszú tanítási nap okán.
- Hogy tetszett? - fordult felém, gyermeteg kíváncsisággal a hangjában, amin önkéntelenül elmosolyodtam. Vicces volt nézni, ahogy teljes beleéléssel pengeti a húrokat, s ahogy a szájával tátogva a szavakat, nem meri hangosan énekelni a fülbemászó szöveget. Szerintem attól félt, hogy kinevetném, hiszen hangja egy csöppet magasabb volt a többiekénél, így alkalmanként olyan hangnemet is sikerült megütnie, ami leginkább egy egér cincogására emlékeztette az embert.
- Nagyon jó volt - tapsoltam, eljátszva az őrjöngő rajongók tömegét, mire ő felpattant a helyéről és meghajolt, mintha csak egy igazi fellépés sztárja lett volna. Haja a szemeibe lógott, de ő ezzel mit sem törődve mosolygott, hogy aztán csókokat dobálhasson a képzeletbeli vendégeknek.
- Akkor most te jössz! - nyomta a kezembe a világosbarna hangszert, melynek érzelmes hangja még a legrosszabb napjaimon is képes volt megmelengetni szívemet. Hiszen még az apukámtól kaptam a tizenötödik születésnapomra, s csak úgy, mint akkoriban, most is, mindössze titokban használtam - Nem is mondtad, hogy a doboláson kívül más hangszerrel is kacérkodsz - foglalta el, az előbb üressé változtatott helyét, de ezúttal felhúzta lábait, hogy aztán összekulcsolhassa a kezeit végtagjai körül, ezzel kisebbé varázsolva lényét. Úgy nézett ki, mint egy erdei tünde, aki az egyik fa tövébe kuporodva szemléli a csodákkal teli környezetet.
- Hát, ha észrevetted volna, eddig nem beszélgettünk túl sokat - tettem le a kezemben tartott szerkezetet, hogy teljes figyelmemet neki szentelhessem, s ezzel is eltereljem a dolgok sodródását. Nem akartam játszani a gitáron, hiszen jobban szerettem magamban pengeti a húrokat, mintsem közönség előtt. A bandába is csak a barátaim miatt léptem be, s azért tettem le a voksom a dobolás mellett, mert azzal a háttérben tudtam maradni. Hisz a közönség mindig a szexi énekesekért rajongott már azóta, hogy világ a világ, s épp ezért Harry a híres, nem pedig én. Nem mintha egy röpke pillanatig is bántam volna, hogy végül így alakultak a dolgok. Sosem irigykedtem rá, legalább is a zene miatt.
- Igaz - sóhajtott fel alig hallhatóan, amit bizonyára meg sem hallottam volna, ha nem ültem volna ilyen közel hozzá. Zavarodottan piszkálgatta, hosszú, szőke tincseit amik annyira ellentétei voltak az általam imádott mogyoróbarna hajszálaknak, hogy egy pillanatra úgy éreztem, el kéne küldenem a mellettem lévő lányt. Mégsem tettem meg. Úgy éreztem jár neki egy esély, ha már feltétel nélkül mellettem állt Harry személyével szemben, és valljuk be, nagy szükségem lesz a barátságára, ha egyszer minden kötél szakad. Hisz Hazza gyanakszik, és ha ő egyszer valamit a fejébe vesz... be kellett vallanom, hogy kissé féltem.
- De ez nem jelenti azt, hogy ezen nem lehet változtatni. Mi lenne, ha itt maradnál még egy kicsit? - vettettem fel a hirtelen jött ötletemet, és már csak a remény maradt számomra, amibe szorosan belekapaszkodtam, s el sem engedtem addig a kezemben lévő, vékonyka madzagot, amíg fejével igenlő bólogatásba nem kezdett.
- Nézzünk filmet? - arcán szétterült egy levakarhatatlannak tűnő mosoly, ami nem is tudom miért, de engem is hasonló tevékenységre késztetett, így egymásra bámulva nevettünk, ezzel megtöltve vidámsággal, az eddig igencsak komor hangulatú légkört.
- Rendben, melyiket szeretnéd? - kérdeztem meg, miközben a DVD-k között kutattam, bár a legtöbb filmemre illet a thriller címke, így kapásból kizártam, hiszen csak vissza kellett gondolnom a negyed órával ezelőtt történt eseménysorozatra, melyben drágalátos barátnőm sikítozva bújt hozzám, egy öldöklős film képkockái hatására. S bár kezdtem megkedvelni vidám személyét, ez nem jelentette azt, hogy boldogsággal töltene el száz kerek perc, ami alatt a karjaimban keres védelmet. A-a. Csak egy szimpla barát, és ez nálam nem fért bele eme státusz fogalomkörébe.
- Mindegy, csak ne azt az undorító horrort! Még a hideg is kirázott tőle - igazolta be sejtésemet, így nem volt mit tenni, mint előhalászni az asztalon elhelyezett újságrengeteg alól a fekete laptopomat, hogy azt bekapcsolva, az interneten kutakodjunk a megfelelő film után. Azokon az estéken, amikor Cara nálunk aludt - feltéve, hogy az anyukája megengedte -, mindig valami vígjátékkal ütöttük el az időt, na meg csókolózással, hisz bármennyire is fájt bevallanom, Hazznak igaza volt, amikor azokat a bántó szavakat vágta a fejemhez, miszerint a szeretett lány még egy év elteltével sem volt képes az ágyamba bújni. Igaz, hogy mindig az ágyamban aludt, egyáltalán nem így értettem. Személyem sokkal inkább a hancúrozás gondolatával kacérkodott, mint bármelyik velem egyidős fiatal férfi.
- Legyen, akkor mit szólnál valami fantasy-hoz? - emeltem fel egyik szemöldököm, amikor a megszokott internetes oldal kínálatai között keresgéltem, az említett kategóriába sorolható, s elviselhető képkockákból álló ajánlatok között.
- Percy Jackson? - ült le mellém, s hangosan is felolvasta az egyik címét, miközben majd átszúrta a képernyőt, amikor hosszú körmeivel rábökött az ikonra. Gyorsan elolvastam az ismertetőt, aztán a lány kezébe nyomva a számítástechnikai eszközt, kiadtam neki az utasításokat.
- Töltsd le, addig hozok popcornt - kacsintottam, és azzal ott is hagytam, hogy a konyhába rohanva elkészíthessem a sós, vagy sajtos, esetleg vajas ropogtatni valókat. Fogalmam sem volt, melyikből lehetett az itthon található szekrények mélyén, hiszen mindig is anya vásárolt, mivel ehhez elég bénának bizonyultam. Meg amúgy is, ez női munka volt. Akkor inkább már levágtam a füvet, esetleg rendet raktam a garázsban.
   Hamar elkészültem a finomságokkal, így nem maradt más hátra, csak a film, amiről még életemben nem hallottam. Sosem rajongtam túlzottan a varázslatokkal fűszerezett történetekért, de ez a Percy srác határozottan humorosnak tűnt, és ezzel el is nyerte a tetszésemet, még az erőltetett történések ellenére is, mint például a főhős személyének kiderülése. Hisz ki az az idióta, aki nem a tolvajlás istenének csemetéjére gondolt, már az első adandó alkalommal?! Mindegy.
   Jane határozottan élvezte a délutánt, ahogyan én is. Még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mi egyszer ilyen jól ki fogunk jönni egymással, ahogy azt sem, hogy van bennünk közös, legyen az bármily aprócska. Egy dolog, ami mindkettőnknek ugyanolyan fontos volt. Hiszen még sosem említette, hogy zenél, mégis, most úgy látszik, nekünk ez a csekély apróság is elég volt ahhoz, hogy kibírjunk egymás mellett egy egész délutánt. Hisz van, amikor a zene kifejezik mindazt, amire a szavak képtelenek.