23. fejezet: Menekvés a jelentől

Sziasztok :)

Először is, mint mindig, szeretném megköszönni a sok-sok támogatást, amit tőletek kaptunk és folyamatosan kapunk. Annyira jól esnek a szavaitok, arról nem is beszélve, hogy egyre többen írtok nekünk. Eszméletlen, de komolyan. 

Ebben a részben nagyon sok személyes tapasztalatom van, de nem árulom el, hogy melyek voltak azok, mert, hogy is fogalmazzam meg, elég gázak. Mindenesetre, remélem elég élethű lett, és, hogy élvezni fogjátok a függő vég ellenére - vagy talán épp azért - is.

Millio puszi Xx és Jó olvasást! szerecsendio

ui.: kicsit elfáradtam, mert épp költözünk és az új házat festettük egész nap, meg régi tapétákat tépkedtünk a falról - szóval értitek - így előre is elnézést az esetleges elütésekért vagy fogalmazási hibákért. Kérlek írjátok le, ha találtok ilyet <3

Menekvés a jelentöl

Egy rossz nap után nincs is jobb kikapcsolódás az alkoholnál, s annak mértéktelen kortyolgatásánál. Ahogy végigfolyik a torkodon, s lemarja a sok-sok szart, ami felgyülemlett a testedben. Abban a percben ő válik a legjobb barátoddá, és ehhez hűen viselkedve, rávesz a legbrutálisabb cselekedetekre.

Cara Bynes

  Akkor és ott nem érdekelt senki és semmi. Futottam, ahogy csak a lábaim bírták, de sajnálatos módon egy utcányi intenzív mozgás után feladták a szolgálatot. Térdeim kissé berogyasztottam, hogy aztán az egyik pislákoló villanyoszlop alatt, eme testrészeimre támaszkodva kifújhassam a feleslegessé vált levegőt, mely felgyülemlett a testemben, és helyére friss oxigént juttathassak. Arcomon megjelent pár nem kívánatos könnycsepp, s gyáván megfutamodva hagytam nekik, hogy áttörve szemeim véd-gátjait, leszánkázzanak kipirosodott orcámon. A remény, mely a szobámban kapott lángra belsőmben, abban a percben szét is durrant és semmissé lett, ahogy megpillantottam őt egy másik lánnyal enyelegni. Csalódottság, az érzés, mely úrrá lett testem felett, s nem hagyta nyugodni, igen felhevült érzelmeim csomópontjait. Szüntelen olyan dolgokat suttogott fülembe, melyek magam ellen irányították lelkem. Mindenről te tehetsz, hisz te taszítottad más karjaiba. Ő csak a barátod akart lenni, de neked ez nem volt elég. Megérdemled, amiért elvesztetted. Túl makacs vagy, az a te bajod! Ajkaimat harapdálva törölgettem le könnycseppjeimet, hogy aztán egy kis séta után haza indulhassak, de akkor meghallottam a saját nevemet. Valaki engem keresett, és ez a személy nem volt más, mint Ő.

- Cara! – egy kis szünet, majd ismételten eme tulajdonnév, melyet szüleim ragasztottak lényemre becézésképp. Hazza hangja egyre közelebbről érkezett, rajtam pedig átfutott a rettegés szele. Kirázott a hideg, és az egész testem remegni kezdett, a kezeimen megjelenő libabőrről már nem is beszélve. Amilyen gyorsan csak tudtam, elfutottam a közelben lévő parkba, ahol egy tölgyfa mögött leltem biztos menedékre. Semmi kedvem sem volt vele jó pofizni, ahogy vitatkozni sem. S hogy miért nem kértem számon?! Egyszerű! Sem jogom, sem erőm nem volt hozzá. Belefáradtam az örökös magyarázkodásokba, abba, hogy a végén minden ordítozásba fullad, s hiába kapálóztam a végeláthatatlan óceán felszínén, segítség híján magával ragadott a hívogató mélység vaskarma. Megfulladtam a saját magam kreálta szappanoperában, mert hát hiába tagadtam volna, igenis én voltam az a makacs lény, aki szembeszállva mások tanácsaival, a saját maga feje után mentem, egyenesen neki a falnak.

- Cara, merre vagy? – ismételten semmi. Nem válaszoltam, csak álltam bambán a semmibe meredve, miközben körmeimet belemélyesztettem a kérges fa törzsébe, hogy testem összehúzva, a lehető legkevesebbet mutassam magamból. Harry pedig, nos, ő kétségbeesetten túrt bele göndör tincsei megzabolázhatatlan rengetegébe, s mindeközben idegesen rúgott bele egy, a földön pihenő, ártalmatlan kavicsba. Le sem tagadhatta volna, hogy mérges volt a kialakult helyzet miatt, bár nem értettem heves kirohanásának okát. Talán az bántotta, hogy lebukott, és nem jött össze a gondosan kifundált terve, miszerint visszacsempészheti magát a szívembe. Azonban erre esélye sem lett volna, hisz hogyan kaphatná vissza a megérdemelt helyét, ha soha el sem költözött?! – A francba már! – üvöltözte, majd megsemmisülten ült le a harmatos fűre, ami minden bizonnyal kiszedhetetlen foltokkal ajándékozta meg meggondolatlan cselekedete következtében, de ő ezzel mégsem törődött. Csak bámulta a csillagokat, miközben szemeiből mintha előtört volna pár könny, amiket gondos törölgetés helyett szabadon engedett, ezzel benedvesítve egész arcát.

   Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megbeszéljük a dolgokat, de tisztában voltam vele, hogy ilyen állapotban olyan lenne, akár halottnak a csók. Reménytelen. Mi képtelek voltunk a kommunikáció művészetére, hiszen már a barát státus sem illett a kapcsolatunk jellemzésére. Csak két fiatal voltunk, akik valamikor ismerték egymást, mára viszont olyannyira elidegenedtek, mintha sosem beszéltek volna egyazon nyelvet.

  Ledöbbenve meredtem a semmibe, s csak álltam bambán, ahogy a boldogság, mint szappanbuborék pukkadt szét a szemeim előtt, tovatűnve a messzeségbe. Mérhetetlenül egyedül éreztem magam, s talán nem is a magánytól féltem, hanem magától a ténytől; hogyha a világ darabjaira hullana körülöttem, akkor senki sem állna ott a szakadék legeslegalján, hogy karjait kitárva, oltalmazó ölében találhassak megnyugvást. Az életem pedig, épp ebben a pillanatban látszott a feje tetejére állni, és mindezek ellenére még mindig csak néztem ki a fejemből, bénán, mint egy megkövült csonk, ami képtelen a mozgás művészetére. A mellkasomba belenyilallt egy fájó érzés, mintha meghasadt volna a keserű érzelmektől túlcsordult szívem.
  Annyira naiv voltam, hogy azt el sem akartam hinni. S még én voltam az, akinek bűntudata volt a történtek miatt, aki a bocsánatáért akartam esedezni, amiért úgy kioktattam, mindazok ellenére, hogy tudtam, nem csak ő hibázott. S most, ahogy néztem őt, úgy gondoltam, igenis megérdemeltem ezt a hatalmas pofont, amivel az élet megajándékozta arcomat, hogy ezzel a tettével észhez térítse eltévedt elmém. Én kértem azt, hogy hagyjon békén, s most mégis fájt más karjaiban látni, amikor én magam is másé voltam. Hisz Will volt a barátom, akit szeretnem kellett volna, szívem mégis más szívéért epekedett folyton folyvást. S úgy látszik, elkéstem. Túl későn jöttem rá, mit is diktálnak az érzéseim, és ezért hatalmas árat kellett fizetnem. Le kellett mondanom róla. Ismét.
   Arcomról patakokban folytak a könnyek, de ezzel mit sem törődve, elsétáltam a másik irányba, majd kiérve a főútra, töretlenül haladtam a sötét utcákon, melyeket csak a pislákoló lámpák gyér fénye világított meg néhol-néhol, ezzel segítve látásom, s lábaim, hogy ne essek el az első jött-ment gallyban vagy kavicsban. Bár, nem mintha ezzel sokkal többet ártottam volna magamnak, mindössze a felszínen is megmutatkoztak volna a lelkemen díszelgő sebhelyek, melyekből már így is ömlött a vérvörös folyadék. Nem vágytam másra, csak a magányra, s én mindezek ellenére mégsem hazafelé vettem az irányt, hanem egy helyi kocsma belseje felé közelítettem öles lépteimmel, ahelyett, hogy a szobám mélyén elrejtőzve a kedvenc számaimmal csillapítottam volna a szűnni nem akaró kínok sokaságát. Valami ütősebbre vágytam, valamire, amitől elkábulhatnék, akár csak egy drogos, aki a fellegek között érzi magát minden egyes dózis után, melyet a szervezetébe fecskendezett. Lelkem szomjazta a boldogságot, mely oly régóta kerülte házam tájékát. Hisz miért ne szállhattam volna, pusztán azért, mert kedvem támadt hozzá?
  Belépve az ismerős helyiségbe, azon nyomban kihúztam magam, hogy felszegett állal és magabiztosan közelíthessem meg a mocskos bárpultot. Már nem is emlékeztem pontosan, mikor járhattam itt utoljára, hiszen egy ideje nem volt semmi okom, sem kedvem itallal mulatni a szabadidőmet, ahogy azt a gimnáziumi éveinkben tettük. Akkor, szinte törzsvendégként köszönt vissza arcunk az ismerős asztalok és székek között, mára viszont már csak egy halvány szellem lehettem volna, eme emberrengetegben, ahol minden második személy jóval többet gurított le, mint amennyit elbírt volna józan állapottal. Megköszörülve a torkomat, intettem a csaposnak, aki készségesen kiszolgált, s bármiféle kérdezés nélkül csapta le elém a feles poharat, melynek átlátszó tartalma a benne lévő tequiláról árulkodott.
   Vajon helyesen cselekszem? - visszhangzott a fejemben, eme egyszerű kérdés, azonban a válasz megtalálása sokkal nagyobb erőfeszítésembe került, mint amire bárki is számított volna. Sosem voltam az a fajta lány, aki italba fojtotta bánatát, sőt! Én sokkal inkább a csokoládé hívei közé tartoztam, azonban az elmúlt napok túl érzelemdúsak voltak ahhoz, hogy elbírjam ép ésszel. Gyengébb voltam, mint valaha, és ezen az előbb látott képkockák sem segítettek, mindössze tetézték a kiakadásom, s alig észrevehetően a szakadék széle felé sodortak. S bár az előbb szállni kívántam, abba bele sem gondoltam, hogy nincsen olyan személy, aki elkapna, ha véletlenül leesnék eme eget rengető magasságból. Elmémbe a nélkül fészkelte be magát egy gyerekkori emlék, hogy azt észrevettem volna, s már csak arra eszméltem fel, hogy arcomon lefolyik pár kósza könnycsepp, hiszen Harry mosolygós arca - amikor elloptunk innen egy üveg vodkát -, egyszerűen nem akart eltűnni a szemeim elől. Mérgesen emeltem fel a poharat, majd egyetlen húzásra megittam a keserű alkoholt, bármiféle körítés nélkül.
- Hé drágaságom, azt nem így kell inni. Tudod, sokkal finomabb egy kis sóval és citrommal - mosolygott rám egy agyatlan bájgúnár, akinek jellegzetes arcára halványan emlékeztem az általános iskolás éveimből, azonban a neve, egyszerűen nem akart a számra állni, bármennyire is udvariatlanságnak tartottam a tényt, hogy elmém elfelejtette egész lényét. Bezzeg Hazz, mintha odaragasztotta volna magát egy nyavalyás pillanatragasztóval.
- Megy ez magamtól is - oktattam ki, és már nyúltam is a következő kör felé, amikor pofátlanul hozzáért a kezemhez, ezzel kivéve karmaim közül az éltető nektárt. S, bár a szőr is felállt a karjaimon az ocsmány nedű ízétől, nekem akkor is szükségem volt a segítségére. Hisz ez volt a felejtés kulcsa, melyet ez a gyökér el akart tulajdonítani tőlem, akár egy zsebtolvaj, aki elorozza mások értékeit. Olyan dolgokat, amik szükségesek a mindennapjainkhoz.
- Kérünk még egy kört - kezeit a magasba emelve vonta fel magára a csapos figyelmét, és míg ő a következő adagok rendelésével volt elfoglalva, addig én visszaszereztem a tequilát, és legurítottam a torkomon, melyet kénsavként mart végig a folyékony halmazállapotú lötty. Mosolyogva vettem tudomásul a mellettem helyet foglaló srác megrovó pillantásait, de aztán egyik pillanatról a másikra ő maga is görbe vonallá húzta, eddig összepréselt ajkait. Kihívást látott bennem, ahogy én is benne.
- Prezentáljam még egyszer, hogyan csinálják a nagyok? - kacérkodtam, és megrebegtetve szempilláimat, lebiggyesztett ajkakkal kerestem a soron következő poharat. Még nem voltam kiütve, és sajnos nem volt elég pénzem ahhoz, hogy elegendő mennyiségű piát vehessek magamnak. Viszont, hogy valami jó is legyen az estében, a mellettem pihenő srác szemlátomást dúskált a vagyon diktálta javakban, amit jómagam készségesen ki is használtam.
- És mondd csak, miért is ücsörögsz egymagadban, amikor többen is vágynak a társaságodra? - kérdezte, mire csak megforgattam mogyoróbarna szemgolyóimat. Miért kellett elrontania a hangulatot ezzel a nyavalyás témával, ami egész héten kísértett, akárcsak egy unatkozó, s bosszúszomjas kísértet, aki befejezetlen ügye miatt nem léphetett tovább a megérdemelt boldogság felé?! Ha jobban belegondolok, talán én magam voltam a kísértet, aki szüntelen bántottam lényem egészét. Hiszen a barátaim csak jót akartak nekem, s én voltam az, aki nem létező akadályokat emeltem az útra, melyet mi életnek gúnyolunk, s melyen nincs más dolgunk, csak végigsétálni, hogy aztán beérve a célba, elnyerjük jutalmunkat. De vajon mi is a fontosabb; a végkifejlet, vagy maga az utazás? Mert utóbbiba kétség kívül kezdtem belerokkanni.
- Hagyjuk, oké? Ha nem akarsz velem mulatni, akkor akár el is mehetsz - rántottam meg a vállaimat, amolyan nem törődöm stílusban, majd az ellenkező irányba fordítottam, kissé üveges tekintetem. Semmi kedvem sem volt a lelkizéshez, főleg nem egy számomra idegen sráccal, még annak ellenére sem, hogy lényem nem volt ismeretlen számára. Egy meleg, kicsit érdes felületű kéz ért hozzá alkaromhoz, ezzel arra késztetve, hogy ismételten neki szenteljem teljes figyelmemet. De eszem ágában sem volt megtenni - Hagyjál! - azzal ki akartam rántani a kezeimet szorításából, hogy ismételten egy feles felé kaphassak, de ő csak nem akarta szabadjára engedni leláncolt végtagomat.
- Azt mondta, hagyd békén! - csattant fel egy újabb idegen, aki ezúttal úriember módjára a védelmemre sietett, hogy megmenekítsen a kellemetlenné vált szituációból. A támadómmá vált ismeretlen ismerős azon nyomban felszívódott, pár cifra, nyomdafestéket nem tűrő káromkodás kíséretében, amin akaratlanul is felnevettem - Jó látni, hogy mosolyogsz. Eddig olyan szomorúnak tűntél - jegyezte meg félénken, mire beszívtam alsó ajkam. Szavai kilopták szemeimből a könnyeket, melyek oly édesen törölték le a fájdalmat szívem megviselt felületéről, s már a puszta jelenléte életre keltette megsebzett lelkem. Hangja barátságosnak hatott, s mivel már amúgy sem voltam teljesen beszámítható, úgy döntöttem megérdemli a bizalmamat. S csak abban reménykedtem, hogy nem fogok ismételten hatalmasat koppanni.
- Már nem vagyok szomorú. Nem táncolunk? Imádom ezt a számot - ugrottam fel a bárpult mellé helyezett magasított székek egyikéről, mire kis híján feldöntöttem a pulton pihenő poharak tömkelegét. Végignézve a fából készült tákolmányom, kikerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy már jócskán elhagytam a józanság halovány határát, de a pillanatnyi meghátrálásomat azonnal nyélbe törte az egyik üveg alján megcsillanó, átlátszó folyadék látványa. Úgy kaptam utána, mintha a védeni akartam volna a legféltettebb kincsem, a saját kis drágaságom, akár csak a csúnyácska szörny a Gyűrűk urában. Egyetlen korty elég volt ahhoz, hogy kiürítsem a márkás felirattal rendelkező poharat, hogy aztán lecsapva az asztalra, ismételten megmentőm felé fordulhassak, aki mindezen idő alatt, hitetlenkedve nézett végig meghurcolt lényemen. Elképzelni sem tudtam, hogyan nézhettem ki a futás és a bujkálás következtében, de hálát adtam az égnek, amiért egyetlen egy tükör sem lógott a helyi kocsma falán vagy a plafonon.
- Nem lesz ez sok? - húzta fel dús szemöldökei egyikét, mire fejemmel oldalirányos mozgásba kezdtem, s a kezénél fogva rángattam az épület közepére szerencsétlen áldozatomat. Minden egyes lélegzetvétel fájt a torkomat maró nedű okán, mégis, mintha csak most éltem volna igazán, mintha most lettem volna önmagam, mintha bármire képes lettem volna az adott pillanat hevében.
  Hangosan dübörgött az egyik kedvenc számom, miközben a velem szemben álló srác még mindig lefagyva meredt rám éjsötét szemeivel. Talán kicsit túlzásba vittem a dolgokat, de mint már említettem párszor az elmúlt órák folyamán; engem senki és semmi sem érdekelt. Nem ismerkedni jöttem, mindössze felejteni, így magam mögött hagyva a név nélküli illetőt, testem a ritmus irányítására bíztam. Szemeimet becsuktam, és kiürítve az agyamat, csak az adott másodpercre koncentráltam.
  Sajnálatos módon, a zenének hamarabb lett vége, mint azt akartam, s így a következő dallam hallatán, azonnal kiábrándultam a táncolásból. Olyan nyomott volt a dalszöveg, ráadásul értelme sem volt a soroknak, s csupán azért lehetett a népszerű kategóriába sorolni, mert rímeltek az utolsó szavak. Nagy cucc, már az általánosban is képes voltam ezeknél ezerszer jobbat alkotni, én mégsem lettem keresett popsztár. Az élet igencsak igazságtalannak tűnt, főleg ha a sorsom volt terítéken. Mintha én lettem volna az egyetlen ember az egész világon, akinek nem jutott őrangyal, aki titkon minden lépésem figyelni, s megment a ballépésektől. Lomha léptekkel vánszorogtam vissza a pulthoz, ahol kiszedegettem a zsebemből az összes borravalót, amit a mai nap folyamán kerestem, hogy aztán letéve a faburkolatú felületre, eligyam minden vagyonom. Eleinte csak egy ártatlan vodkával kezdtem, majd az egyet még hat követte, s végül már úgy fájt a fejem, hogy azt hittem másnapossá váltam. De hogyan volna mindez lehetséges, ha még fel sem kelt a nap a végtelen horizonton? Talán aznapos lettem?! Megmosolyogtatott a tudat, hogy kezdtem elveszteni az uralmat testem felett, vagyis kellőképpen berúgtam ahhoz, hogy magam mögött hagyhassam a feleslegessé vált épületet.
  Sajnos, bekövetkezett az a történés, melyre legvadabb álmaimban sem számítottam volna. Ahogy távozásra mozdítottam lábaimat, a föld mintha eltűnt volna végtagjaim alól, én pedig minden védőháló nyújtotta védelem nélkül zuhantam a földre. Arcom durván érintkezett a mocskos padlóval, s már csak azt vettem észre, hogy kiterülve feküdtem a földön, s számat egy mélyről jövő, jóleső kacaj hagyta el. Boldog voltam, mindannak ellenére, hogy minden porcikámban jelentkezett a fájdalom félreismerhetetlen érzése.
- Segítek - jött oda hozzám a legelső srác, s kétségbeesetten próbált felnyalni a parkettáról, de én ingerülten téptem ki magam, segítőkész kezei közül. Nem volt rá szükségem, az ég világon senkire sem volt szükségem. Hisz mindenki, aki eme szándékkal közeledett felém, végül ott hagyott a bűzlő ingovány kellős közepén, s az sem érdekelte volna, ha a saját hányásomban fetrengtem volna.
- Hagyj már békén, te pöcsfejű! - sértegettem, majd egyenesbe tornázva magam, a hátam mögött hagytam nem csak őt, de az engem bámuló emberek tömkelegét is. Életemben először éreztem azt, hogy sérthetetlen voltam, és leírhatatlanul tetszett. Felemelő érzés volt megfeledkezni minderről és mindenkiről, és fogalmam sem volt róla, eddig miért nem próbáltam még ki eme szórakozási formát. Hisz rengetegszer hallottam már a barátaimtól, az alkohol okozta mámor fázisairól, és a kalandokról, melyeket ezen kábult állapotban éltek át.

  Az utca teljes sötétségbe borult, amikor végigsétáltam a kihalt útkereszteződések egyikén, hisz jóval elmúlhatott már éjfél, és Holmes Chapel sem volt különb a többi kisvárosnál, ahol az éjszakai élet nem volt más, csak kitalált esti mese. Néha meg-megbotlottam pár kődarabban vagy fűcsomóban, de minduntalan felálltam, s töretlenül haladtam tovább a célom felé.

  Régen rengeteget játszadoztam ezen a környéken, és több estén is megesett, hogy eme kerítéssel elkerített téren múlattuk az időt a többiekkel. Számtalan boldog emlék kötött a helyszínhez, melyet józanodásom színterének választottam a több különböző lehetőség közül. Csiga lassú lépteimmel, sikeresen elvánszorogtam a rozoga hintához, ami mozdulatlanul állt a kihalt játszótér kellős közepén, s ráülve, szorosan belekapaszkodtam a biztonságot nyújtó láncokba, melyeknek fémes érintése oly hideg volt, akár maga a Déli-sark. Lábaimmal eleinte csak kicsit löktem el magam a földtől, de aztán egyre és egyre magasabbra repültem a pokoli szerkezet jóvoltából, aminek segítségével kis híján elértem az égen ragyogó csillagokat. Egyik kezemet a magasba emeltem, hogy meg tudjam érinteni a gyönyörű égitestek egyikét, de abban a pillanatban, hogy elkövettem eme felelőtlen cselekedetet, kicsúsztam az irányítás alól. Már csak arra eszméltem fel, hogy hanyatt estem, s a fájdalom, mint nyílvessző, szúródott oldalamba, s a bizsergés végigfutott a gerincem mentén. Nyöszörögve vettem a levegőt, miközben kézfejemet a fájdalomtól izzó területre simítottam. Szabad ujjaimmal a zsebemben pihenő telefonom után kutakodtam, s amikor már azt hittem, hogy véletlenül elhagytam, akkor a kezeim közé csúszott az elektronikus készülék. Azon nyomban megnyitottam a névjegyzéket, és rányomtam az egyetlen személy nevére, aki segíteni tudott, és aki előtt nem szégyelltem volna, hogy ilyen mélyre süllyedtem.

  A következő pillanatban már csak azt hallottam, ahogy kicsöng a telefon, s magamban azért imádkoztam, hogy véletlenül se anyám szólaljon meg a másik oldalon. Annyira még én sem lehettem béna, hogy kábult állapotomban félre nyomtam a gombokat, nem?! Remegő kézzel tettem le magam mellé a fényesen világító készüléket, s ahelyett, hogy megvakítottam volna magam, ezzel elűzve szemem világát a messzeségbe, tekintetem az ég felé emeltem. Milliónyi apró pont ragyogta be az étert, amitől máris jobban érzetem magam, s úgy véltem, képes lennék elaludni itt, a hideg szellő folytonos fújásának ellenére is. Becsuktam szemeimet, és átöleltem saját testem, hogy ezzel melegítsem kihűlt végtagjaim sokaságát, hiszen mindössze egyetlen vékony póló szövetszálai takarták be bőröm felületét. Békességre vágytam, és ha nem szólalt volna meg egy kétségbeesett és aggodalommal teli tónussal rendelkező hangfoszlány a mobiltelefonom hangszórójából, akkor kétségtelenül átadtam volna magam a sötétség hívogató szellemének.

- Cara?