22. fejezet: Húzz el!

Drága Olvasóink!

Ismét elérkezett egy vasárnap este és egy újabb fejezet, amivel egyúttal szeretnénk mindenkinek Boldog ünnepeket kívánni! <3 Nagyon köszönjük a támogatásaitokat, el sem tudjátok hinni, hogy akár egy szó mire képes és mekkora erőt tud adni nekünk! <3 Köszönöm, hogy vagytok nekünk <3 Kérlek nézzétek el nekem az esetleges helyesírási hibákat, de egyenlőre csak telefonon van internetem. A mai fejezet egy újabb csavarral bővül, ami remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog és sokakat meglep majd :) Nem is fecsegnék tovább feleslegesen. Jó olvasást és örömökben gazdag ünnepeket kívánok Mindenkinek! <3

puszi és szoros ölelés,

kriszty96 <333333

...............................................

Húzz el!

 „A változás szele könnyen porrá zúz egy emberi lény által alkotott faloszlopot, ami szívét körbe zárja. Sokszor képes maga jellemét okolni a helyzet jellege miatt, miközben bár némi igazsági vegyületet takar az állítás, más van sunyi módú tulajdonsággal a dolgok hátterében. S van, mikor valaki rosszkor, rossz helyen tartózkodik ezzel még inkább kiélezve az egyébként is feszült odaadású légköri egyveleget!”

Harry Styles

Képi kavalkádok lengték be elmémet, amik visszahozták az istentelenül keserű múltat.

  A Temze habjai simán, egyenletesen hánykolódtak a vízfelszínen. Űrt éreztem. S tudtam, hogy ez nem annak az okozmánya, hogy pár percnyi felleggel ezelőtt hevesen dobtam a mobilomat a vízpart homokján állva a vad habokba. Annak ellenére, hogy nem voltam sosem egyedül magányosan tengettem a mindennapjaimat. S hogy miért? Hogyan is élhetnék teljes életet, amikor az, akit szívemből szeretek nem lehet mellettem?! De tudom, hogy ennek én is az oka vagyok, hiszen jómagam akartam mindezt így. El akartam ásni minden egyes eshetőséget, ami okot adott volna arra, hogy rájöjjön magasröptű érzelmi skáláimra. Féltem. Rettegtem attól, hogy képes volna a visszautasítás igéit a fejemre bocsátani és eme megnyilvánult jellemmel elsöpörni minden sziklának emelkedő fedelet. Azonban be kell vallanom, hogy ezen kő puszta díszlettárgy volt, amit azért emeltem fel síkságomon, hogy megjátszhassam a világ előtt a gondtalan tinédzser karakterét. Aki valójában sosem voltam. A tompa fény életlensége ellenére bántotta látásom gondtalan útjait, s bár átkoztam, hogy a Hold már magason jár az égi bolygón egy pillanatra becses társammá vált, amikor abban segédkezett, hogy zsebemből előrántva egy régi szín képét tisztán kirajzolódó felületeket pillantsak meg annak varázsában. Ő volt az. Az a képeslap, amire Anyu pár hónapnyi távval ezelőtt ráfirkantotta ama biztató sorokat, hogy:”Édes fiam, ez még nem a vég pusztán egy új kezdet, de sose feledd el, hogy ki voltál, s hogy egyszer mindent rendbe kell hoznod!”. Valójában tudtam, hogy rendbe kell helyeznem mindent, de már minden halovány remény megfakult, hiszen Will kihasználta a cselekményhez viszonyuló és azokban rejlő lehetőségeket. Én buta pedig mindent elszalajtottam. Túl késő már a bánkódás is. És reménytelen.

  Homok. Ezen anyag süppedése rejtette el magába némely testrészemet, miközben egyenletes menetben azon tanakodtam vajon merre is kezdődött el önpusztításom és hol rontottam el mindent. A legelején. Akkor törtem ripityás üveglapokra leginkább a nyugodt mindennapokat, amikor hagytam, hogy Cara a lehető legközelebb kerülhessen testem területéhez. Rémisztő érzelmek libbentek fel bennem, amik kiábrándítottak a barátság egyszerű, sablonos státuszából és egészen a szerelem érzelméig kíséreltek el vonalaikkal. Nem szabadott volna. Jobb lett volna, ha egyszerűen elsétálok mellette azon napon a Happy Days nevezetű óvoda folyosóján, ahová a szüleim nagy reményeket fektettek nem mellesleg hatalmas összegű adományokkal is megspékelve a létesítmény tőkerendszerét. Hibát hibára halmoztam életem során és kétség kívül már ifjonti koromban elérkezett számomra a fordulat forrása. Bocsáss meg, nem akartam neked menni. Sajnálom – csöngtek fülemben az azon a napon megesett szavai, amik barátságot alakítottak ki kettejünk között. S az óta a nap óta elválaszthatatlanok voltunk. Mindaddig, míg el nem határoztam, hogy hátat fordítok otthonomnak csak, mert úgy gondoltam többet, jobbat érdemel nálam. De ez alatt nem Will személyére céloztam. S ezért vette kezdetét maga romboló folyamatom; az italok világába menekültem és éjszakánként mindig más és más női alkat, egyed melegítette ágyam puha paplanját. Tanakvásom semmiben sem segített csak azt érte el, hogy még inkább lecsúsztam a lejtőn.  Le a mélybe, ahol megfeketlett.

  - Harry Styles – zord hang töltötte ki a csendes, teliholdas terepet, s kapkodó mozzanattal rejtettem elfedett textilrétegem biztonságába a közös képet őrző lapocskát és sután töröltem le ujjaimmal a kósza cseppeket, amik kiszöktek lecsukott pilláim alól. Nagy levegőt véve felkészültem, hogy az ismerős, ám be nem azonosított hang személyére összpontosítsak, s amikor megfordulás tettére köteleztem el magamat szemeim majdnem kiestek üregeikből. Öltönyös, fekete lakkcipős, jól öltözött alak vált ki a sötétségből, miközben döbbenetem láttán még szarkalábai is elégedetten hussantak végig küllememen. Eltátott szám fekete lyukhoz mérten képesek lettek volna mindent magukba szívni, de a pillanatnyi sokk heve annyira átjátszotta valóságomat, hogy nem bírtam volna logikus háttereket biztosítani ezeknek a természeti katasztrófáknak kialakuló helyzetképpen.

  - Maga meg mit keres itt? – vontam felelősségre miután magamhoz tértem és egyáltalán nem barátságos jellemmel tűrtem ki látásom útjából egy zavaró jellemű göndör tincset, csak, hogy az említett illető tudtára hozzam, hogy nem igazán szívesen pazarolom rá kevéske időmet.

  - Hm… - elmerengett a távolban, ami pontosan tudta mennyire idegesítő cselekedeti forma, hiszen sosem szerettem rejtélyeket megoldani kiváltképpen azt, ha megváratnak egy értékes válaszadással. Álli területét megdörzsölve elégedetten morgott egyet-látványomat végigszántva ismételt tett világban, melynek hatására laposan forgattam meg pupillagolyóimat, majd lezártam szemem elrejtő tokját. – Régen hallottam már felőled úgy, hogy előttem is álltál volna, de az újságoknak hála olvastam minden egyes baklövésedről – köntörfalazó technikája még inkább kihozott medremből. Ökölbe szorultak ujjaim és felidézve utolsó találkozások pillanatát egész gyomrom felfordult, míg annak savtartalma bántalmazta nyelőcsövemet. Azt akarta, hogy minél előbb vegyem el a lányát. Tizenhatnyi életévvel rá akart venni, hogy nősüljek meg, ráadásul egy olyan nő mellé kínált fel megállapodást, aki pusztán csak a barátom volt és nem mellesleg volt egy hatalmas hibája; ő nem Cara.

  - Mit akar tőlem? – kérdeztem egyre ingerültebb fokozatban és orromra kifejtve kezem erejét eltorzult összes arcmimikám a heves érintéstől. Türtőztetni kívántam magamat, de Bob önelégült jelleme nem adta meg nekem eme becses érzelmi úthálózatot, inkább labirintus kriptájába süllyesztett, hogy belebolondulhassak a gyötrelembe és abba, hogy képtelen vagyok kiszabadulni a csapdából, ahova ismeretlen szavai szalajtottak.

  - Szomorú, amikor valaki nem lehet együtt a szeretteivel, főleg a születésnapján – közel sétálva hozzám megállapodott a part szélén és a zötykölődő habokat fixírozva elmeredt azoknak varázsában. Egyre nagyobb fokozatban tört rám a tanácstalanság és a zaklatásai miatt rám teherként vándorló réteg, amelyek alól legszívesebben fejvesztve szöktem volna meg, hogy kikerülve a csorbát ne kelljen lényével még egyszer életem során összetalálkoznom. Azonban túlontúl is jól ismertem ahhoz tetteinek világát, hogy ilyet ki merészeljek ejteni ajaki felületeimen át. – Nehéz lehet neked.

  - Magának ahhoz semmi köze – rárivallva végül feltápászkodási módszert alkalmaztam és hátat fordítva a túlságosan ismerős, mégis idegen férfinak útnak eredtek lábaim. – Jó éjszakát – motyogtam éles gúnnyal vegyületeimben, miközben leküzdve indulataim tárházát autóm felé szlalomoztak mozzanati tényezőim, amik végül feltartóztatott esetté kovácsolódtak.

  - Én a helyedben nem venném ilyen félvállról – figyelmeztető hangsúlya megtorpanásra ösztönzött, s mélyen szervezetemben éreztem, hogy számomra eme hangzat jelleme, mely elméjében született meg még inkább kiélezi életem egyáltalán nem gondtalan terű éléskamráit. S bár erősnek akartam mutatni magamat jól tudtam, hogy a hátam mögött istentelenül ravasz alak fondorlatosan kitervelte minden egyes lépését én pedig túl kevés vagyok ahhoz, hogy visszakozni merjek vele. Ahhoz túlságosan messzire nyúlnak karjai. – Hisz talán Cara Bynes könnyen tudomást szerezhet a dolgokról – agyam szalagjai összekuszálódva kiakadtak, míg végül apró darabokban tértek a harmatos homokra. Szemeim kidülledtek, szívem kihagyta ütemmozgásának pár szikrázatát, fülkagylóm igyekezett bemérni a mondat jelentőségét. Cara nevének jelenléte levegőnkben aggasztó jellemmel akaszkodott rám, hiszen ezen részét életemnek takarásban tartottam. Mind a média és mind a rajongók előtt. Csupán csak barátaim voltak tisztában a valós tényállomással. Senki más.

  - Fenyegetni próbál? – ökölbe szoruló kezeimen kidagadt az erek hálózata és azok kidülledésein látható volt a vér lázas haladása. Gyűlölet szikrái pattantak fel bennem amiatt, hogy Bob nyomozott a múltamban, mindennek utána járt csak azért, hogy sakkban tarthassa lényemet. Alaposan kivesézhetett a legapróbb részletekben visszamenően, ami megrémítő színformát fakasztott szét szervezetemben. Miért? Mit akarhat elérni, s miért olyan fontos, hogy sarokba szorulva feladjak mindent?

  - Nem próbálom fiam, hanem teszem – szinte magam előtt rejlett a kép, amely folyamat a hátam mögött zajlott le; szája szeglete sután, örömtől dúsan emelkedik fel orcáján és süt róla a győzelem iránti vágy. Azon cél, amely csak pár karnyújtásnyira lakozott testétől, hiszen tudtam mi vár rám. Fejet kell hajtanom terve előtt, hogy megvédhessem azt, aki kockán forog; én – itt én vagyok a legfőbb áldozati bárány. – Könnyen eljárhat a szám a sajtónak és akkor a kicsi szerelmed tudomást fog szerezni az érzéseidről – gügyögte gyermeki nyugtató fokozatban megspékelve a maró gúny méregével. – Amit titkolni akarsz előle – váltott át komoly jellembe és kinyilvánította legnagyobb félelmem alapjait. Nem akartam sosem és most is ezen poszton állok, miszerint Cara nem tudhat iránta táplált szerelmemről. Ha már annak esélyét elveszítettem, hogy mellette éljek, mint társ az életében nem akarom, hogy barátságunk szavatossága is lejárjon.

  - És ebben mi önnek a kedvező? – hatalmas sebességgel fordultam meg testem tengelye körül, s heves mozzanatomat követően kutatón mértem végig, miközben ismét kérdések áradatát uszítottam fejére, melyekkel kíváncsiságomat fejeztem ki: - Mit akar tőlem? Mi a célja?

  - Hogy a lányom mellett légy! – felelte könnyed aktusban. – Cher szeret téged, amit nem tudok megérteni, - arca mimikái undorodó fintorokba szöktek, s ugyanezen, módon nyugtatta rajtam tekintetét, amelynek szürkületi egyvelege kettészabta mellkasomat. – de mindig is ilyen önfejű, akaratos és makacs jellem volt. Azt akarom, hogy ő boldog legyen – jelentette ki, miközben zakója rejtekéből hevesen rántotta ki csengő telefonjá és lazán szüntette meg a zaj zavaró tényezőjét a hívás elutasításával.

  - És ezt kész megtenni bármi áron – ráncokba szaladt homlokom rétege, azaz legyezőhöz mért motívumok uralkodtak rajtam, miközben ajkaim keményen formálták meg a szavakat. – Ugye eltaláltam? – átható tekintetem ellenére teste sziklához hasonlón tért ki utálati tényezőim alól és még csak szeme sem rebbent meg megjegyzésemet követő epés kérdésem csöngése hallatán.

  - Gondolatolvasó vagy fiam – bólintott laposat, s arcán ismét az ismerőssé vált elégettséggel teli foltok pacája száradozott, mintha a festőtábla lenne orcája felülete, amelyen a művészek pihentetik különböző tónusú tempera mennyiségeiket.

  - Mit kellene tennem? – halk sóhajjal adtam meg magamat, mert bizony tudtam, hogy ebből a helyzetből már nincsen menekvésre alkalmas útvonal. Cselekvésbe kell bonyolódnom, alkuba bocsátkoznom, hogy szerelmem ne ezen utakon szerezzen tudomást érzelmeimről. Sosem szabad világos fénysíkká váljon szemei előtt a több mint barátság stádium, ami szívemben ég iránta. Csak is iránta.

  - Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen bele fogsz menni, de örülök, hogy így alakult – mondata első szakaszában cseppnyi megdöbbenéssel szólalt fel, majd lehunyta szemeit és örömöt engedett szökni egész aurája felé. – Hiszen így senki sem fog szenvedni és Cara számára sem válik ismertté egyetlen cseppnyi érzelmed sem. Csak tedd a lányomat boldoggá, ennyi volna a feladatod! – felém nyújtva jobbját fejével biccentett és én beletörődve a sorsomba csigalassúsággal testéhez íveltem lépteimet majd megállapodva előtte kezet ráztam vele, ezzel megpecsételve az alku rám eső szegletét. S abban biztos voltam, hogy a szenvedés koránt sem távol álló probléma, sokkal inkább aktualitás keretei közé tartozik és a legnagyobb prédája én vagyok. Az egyetlen, aki szenvedni fog; én.

  Vértől lüktető erekkel és szapora szívdobbanásokkal ültem fel ágyam puha matracán, miközben meztelen mellkasomon verejtékcseppek gördültek végig. A múltam álomvilágomba szökése félő aktusokat ültetett el szervezetem csomópontjaiban, miközben megdörzsölve még homályosan látó szemeimet próbálkoztam visszatérni a valóságba. Hogy kiverhessem gondolataim közül a keserű múlt emlékképeit, amik oly hatással mértek rám csapást, hogy szívem kitörni kész volt bordafalam rései közül, amik bástyaként védelmezték annak munkálkodását. S be kellett vallanom, hogy ezért tértem haza, azért, hogy megszökhessek felelőtlen ígéretem alól, amit kiábrándulásom következtében kötöttem meg csupán. Mert akkor azt hittem, hogy számomra már lezárult a fejezet Cara életében, azonban a valóság egyáltalán nem erről mutatkozik meg az idősíkok mozgásában, amiket a tér egyenget. Még nem veszett el minden remény, csak várni kell, hogy a dolgok maguktól zúduljanak le a kősíkokon át egészen a patak medréig. Hagyni, hogy minden a maga ütemében következzék be. Ahogyan azt kell.

  Idegesen pattantam fel és fiókos szekrényem felé haladva, bukdácsolva tettem meg az utat a fakomódig, ugyanis a lábam alatt rejtőző szana – szét dobált holmiaim és a szobára szálló félhomály keresztezték számításaimat. Halántékomon végigsimítva, lecsukott szemekkel vezettem végig előbb említett folyamatomat és a szekrény felső lakkrétege felé ívelő bal kezem sikeresen leverte a padló parkettájára éjjeli lámpámat, amit kiskoromban akkor hasznosítottam, amikor Cara egy horrorfilmes este után nálunk töltötte az éjszakát. De természetesen tisztes távból, hiszen meghagytam Neki szobám melegét, miközben én a nappali kanapéjára vackoltam be magamat Anyu parancsoló jellemű utasítására. „Fiam, jobb ha meghagyod Cara – nak a szobát, a lányoknak szükségük van egyedüllétre! – szinte magam előtt láttam összeszűkített, ezzel eltorzított sötét szemeit és figyelmeztetően a magasba lendülő mutatóujját. „De Anyu” – panaszos hangvételem közben még kérlelőn biggyesztettem le ajkaimat, de semmiféle mód nem volt arra alkalmas, hogy szülőm bebocsásson a szobámba, hogy estémet is Cara mellett tölthessem. S most ezen gondolatmenetre visszatekintve mosolyra gyulladtak ajkaim, de valami mégis lelohasztotta ezeket a feszületeket orcámról. „Azt mondtad sosem lennél képes elhagyni. Akkor mondd csak merre voltál az elmúlt években?” Szavai, melyek még forró könnyeket is fakasztottak szemgödrei alakjából engem is sós folyadék elhullajtására köteleztek. Beletúrva kusza világú fürtjeimbe magamra kaptam az első kezem ügyébe akadó hófehér ingemet és magamra kapva annak ujjába töröltem szemem harmatját. Feloldottam szobám bereteszelt zárát és becsapva magam mögött az ajtót azt értem el, hogy a faborítású, birodalmamat lezáró tárgyam majdnem kiesett tokjának teréből a hatalmas becsapódás következtében. Előre szegett fejjel haladtam végig a keskeny folyosón, hogy a tér falán elhelyezett képekre még csak egy pillantást se kelljen vetnem, hiszen némelyik fotón ott szerepelt Cara mosolygós arcocskája, amikor fejbe talált egy jeges hógolyóval és elégedetten vigyorgott a kamerába. S mindezt el akartam felejteni, kitörölni elmémből, hogy nem fájjon ennyire az ecet savanyú valóság, ami teljesen felemésztett és összezúzta összes porcikapontomat. Szabadulni akartam a gondolataimtól, amik közé most álmomban megélt pillanataim társultak. S nem tudtam megfejteni miféle okozatból rémlettek fel a Temze partján megélt cselekményes fonatok. Érthetetlen jellem volt tudatom számára.
  Trappolva szegtem a lépcsőfokokat cseppnyi lassúsággal vegyítve mozzanataimat, amiknek hatására a konyhából kiszivárgó hangok félbeszakadva csüngtek a levegő terében. Ujjaim kusza hajrétegeimbe túrtak és feszülten távolítottam el tüdőmből a vésztartalékaimat, amik annyira mardosták légcsövemet, akár a kénsav vegyi anyaga. Lábaim mozzanata lassú munkát végeztek, s amint átléptem a szoba létesítményének küszöbét nyílaló tekintetek csapódtak mellkasomnak, azok a szempárok, akiknek figyelmét inkább kizárni vágyódtam. Elsöpörni hallásom teréből, azonban képtelen voltam nem rájuk összpontosítani, így csak megadtam annak a látszatát, minthogyha szavaik nem szöktek volna be fülkagylóm tányérjába.
  - Harry, fiam - Anyu ideges mozzanattal kerülte ki a pult akadályát, s felém iparkodó léptekkel szelte át a parányi létű teret, míg nem körzetembe érve aggódó jellemmel helyezte tenyerét vállamra. - Minden rendben? - nem törődve kérdésével és rajtam időző kezével csak oly trehány módon, melyben öltözékem is téblábolt (összegyűrődött nadrág, kigombolt ing, amely sokat enged meg látni felső testrészemből, kusza haj, s olyan arcmotívumok, mintha most szabadultam volna egy bűzlő, mocsokkal fedett kocsmából) lesöpörtem ujjait és éhező hasamra gondolva a hűtő nemzetközileg ismert tárgyához siettem, hogy egy rövid idősíkig még megállíthassam a fájó téma kiszivárgását. Agyi szerkezetem még mindig Cara szavai körül zsongtak, s bizony utolsó foszlányaival nem nyújtotta tévedés eszméit; "Oh, hát persze, majd elfelejtettem. Több ezer csaj bugyijában!" - pontosan ott tartózkodtam. Kihasználtam a ranglétrán  szereplő kedvező posztomat és ocsmány módon visszaéltem mindazzal, amit gyermeki fejjel tudásként ittam magamba. Elfelejtettem ki vagyok, csak, mert el akartam törölni egy régi hibámat, amely csekélynek nem mondható jellemmel a gyávaság rostájára feljegyezhető tulajdonsági vágy. Vágy, amelyből még most is képtelen vagyok kitörni. De mindezek mellett szívem kapszulájából nem senyvedtek el a régi élmények, pusztán csak elnyomni akartam őket az alkohol, s a nők létének segítségével, azonban a mámoros éjszakáim után minden szennyes anyag módjára tört ki szervezetemből. S így mindent nehézzé kreálva nem engedett szabadulni, csak még inkább megbéklyózták elmémet a Holmes Chapel - i pillanatok, amik végül varázsütésre tűnődtek el. Parazsak, amik még most is füstölögtek.
  - Hazz, mi volt? - Gemma hangja türelmetlen ecsetvonás volt, ám felszín alatti világában sort vásárolt magának a rémület, amik szemein át döfődtek hátamba. Ujjaim a készen vásárolt kakaós flaskáért ácsingóztak és kiemelve a polcról becsuktam a hűtőszekrény fagyos állagú ajtaját, majd követve addig diktált viselkedési normáim útját megemeltem az üveget és nyelni kezdtem a hűvös italt, melyet nagyokat nyelve tuszkoltam le torkomon. - Miután hazajöttél olyan gyorsan felszaladtál a szobádba, hogy szinte észre sem vettük. Mit mondott Cara? - faggatott tovább, de ezen esetben hangja elhalkult, hiszen észrevétele, miszerint nem szavaira összpontosítok hitelt nyert magának vaskos bankszámláján.
  - Megettétek a szendvicseket? - szólalt fel Niall a mondatában megemlített erőforrás morzsát bejuttatva ajkain, miközben elégedetten méricskélte a mogyoróvajas felület lisztpép anyagából összeállított étkezési alapanyagot plusz betevőjével együtt. Míg nem Gemma idegesen döfte könyöke élét bordái közé, melynek hatására megremegett teste, akár a kocsonya tápláléka. - Mi van? - vonta össze dús szemöldökeit és szúrósan meredt el nővéremen, akit megérkezésének időpontján áhítattal vonásaiban védelmezett meg velem szembeni fordulattal. - Kár lenne értük, ha megromolnának.
  - Fiam, mondj már valamit! - édesanyám hangja felemelkedett aktusba rendeződött, s ebből már pontosan érzékelhető volt, hogy a köntörfalazás érzéke továbbá nem hasznosítható folyamat. Leáldozott az ideje. - Mi történt közöttetek? Kibékültetek? - számat eltátva akartam alkalmazni a válaszi forrásokat, de tettemben utamat keresztezte egy csilingelő hang kolompoláshoz hasonlítható hangja. A csengő oly zavaros dallamokat árasztott magjából, hogy füleim szinte belesüketültek a foszlánycikázásokba, amely azt biztosította, hogy a későn hozzánk betérni kívánó személy, mily türelmetlen tulajdonságvilágú.
  - Majd én kinyitom - adtam meg végül magamat egy fen hangú sóhaj keretein belül és csoszogva sántikáltam el az előtér glédába egyengetett cipősora mellett, amik azt hirdették édesanyám mennyire a rend fogalmát csempészte otthona falai közé. Hatalmas ásítással tártam ki a fabeöntéses bejáratot és cseppet sem zavarodva tébláboltam még annak ellenére sem, hogy ajkaim fekete lyukhoz mérten hulltak széjjel az összecsukódás összpontosításából.
  - Harry maci, de jó téged újra látni - ismerős hang hordozója vetette magát karjaim közé, s én csupán csak, mint egy múzeumi kőszoborgyűjtemény egyik restaurált műkincse állapodtam meg lábbeli íveimmel és kevésen múlott, hogy az élet is kivesszen belőlem a hatalmas meglepetés tárgyának, jobban mondva személyének okozta, kreálmánya cérnaszálán keresztül. - Már annyira hiányoztál, szerelmem - ajkai enyémek felé szökelltek, de félre rántva fejemet véget vetettem a meg sem pecsételődő hibának, ami ha bekövetkezik csak még nagyobb kenető elvérzések nyelik magába testi tájékaimat, amik már nem fognak beforrni.
  - Cher? - kerekedtek el szemtengelyeim, s azt hittem hitvilágom csak egy délibábot mutat meg panoráma világomnak, ami játszani és kiakasztani méltányoló tettekkel csap le agyféltekei üzdelmeimre. Azokra a zavaros tekercsekre, amiknek sorait még most sem tudom értelmezni; hogy miképpen fajulhattak el ezen idősíkig és tett hálózatig a valóság cselekményei. - Te meg mit... keresel... itt? - ujjaim a föld szegletére mutattak, amely felület pontosan talpam alatt terült el, s a végszócskát hatalmas lejtéssel hangsúlyoztam ki nem csak rekedtes hanghordozásommal, hanem mimikáim oltalmazó segédanyagával is.
  - Jaj, ne légy már ilyen naiv és megrökönyödött - jól irányított ívben ütötte felkaromnak táskája egyik csomópontját, miközben ostoba aktusban töltötte ki kacajával az erre és jelenlétére nem számító falakat. S ezekkel a festett, mázolt téglákkal együtt én sem számítottam egyáltaláni fokozatban jöttének teljesülésére. - Te is tudod, hogy Apucika keze messzire ér, könnyedén ki tudta deríteni, hogy merre jársz - felelte könnyed eszmeként, miközben elsiklottak mellettem lábai és otthonosan járta át az előtérből nyíló világos nappali rezdüléseit. - Ez a szüleid háza? - fordult felém, miközben én serényen próbáltam vele lépést tartani, hogy minél előbb eltűntethessem  eme békés környezetből, ami ha kiderül, hogy itt tartózkodik csírájával fog megszűntté kreálódni. - Szép bár kicsit egyszerű, másnak képzeltem - jegyezte meg némi undorral, amelyen módon ajkai is keresztezték bájos vonásait, amiket a felsőbbrendűség rezdülései sötétítettek el.
  - Ahogyan én is másnak ismertelek meg - motyogtam sután orrom alatt, miközben fintorokba szöktek orcám púderjai, amik csak megvetést keráltak szervezetemben. Azzal nyomatékosan tisztában voltam mit keres régi otthonom melegében, de nem értettem, hogyan ismerhettem ennyire félre egész lényét. Csupa megjátszás volt minden, hogy könnyedén szívembe férkőzzön és naggyá emelje ki magát azon szervemben, s foga fehérjének kimutatásával még könnyedebben járt sikerrel a téren, amely a csalódáshoz tartozó provokatív érzelmi kavalkád. Sosem képzeltem róla, hogy nem igazi baráti jellem, azonban mégis összedőlt bennem a róla alkotott képegyveleg, ami a földre zuhanva szilánkokra töredezett. Szívemmel együtt.
  - És hol vannak a szüleid? - siklott át egy másik téma fokozatába, amelynek hatására nagyot nyeltem a torkomban keletkező gombóc elpusztítása érdekében, ami azonban nem veszett ki testemből, sokkal inkább annak részesévé nőtte ki magát. - Meg akarom ismerni az anyósomat - állította bőszen gondolatsorát, amely gyökeret verve elméjében kiverhetetlen állagú, s hatalmas térfogatú volt és amit meg kellett akadályoznom. Nem szabad hagynom, hogy bárki is megszerezze jelenléti ívét és ezzel a lehető legegyszerűbb csavarral Cara személyéhez jusson el az információ. Vagy netalán talán Will - hez, aki mindezt fel is használhatja lényem ellen, hogy még többet árthasson becsületemnek. 
  - Cher - karja után nyúlva feltartóztattam lábának heves mozgásformuláját és arra ösztökéltem, hogy figyelme felém összpontosulva ne toluljon egyéb irányzatba.
  - Igen? - fordult teljes testének alakjával lényem felé, s kíváncsiság hajlamain át mérte végig küllememet, majd pajkosan közelebb húzódott mellkasom lapjához, amelyre ráhelyezte tenyerének felületét. - Szeretlek Harry - mondata hallatán lesokkolt a térben bekövetkező fordulat, de az még oly nagyobb csapást mért rám, mikor ajkak tapadtak enyémekre és finoman ízlelgették annak felületét. Szemeim elkerekedő motívumokat láttattak meg, s próbálkozásom, miszerint elrántom testemet övétől kudarcot fulladt olyannyira, hogy még felfogási központomba sem szivárogtak be Cher tettlegességének nyomai. Lelkiismeretem feltévelygett tulajdonsághálózatom gödréből, de lerettentem. Megrémisztett ez az állapot és képtelen voltam cselekedés egyvelegeit megmutatni, hogy kirántsam a lányt téves eszméiből, miszerint én is csakúgy, csak oly érzelmi szikrákat generálok teste felé, mint azt ő teszi jellememmel.
  - Gondolhattam volna, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen - hasított a néma térbe egy vékonyra szabott hang, melyből sütött a fájdalom lakozta feszületi árnyékvilág. Döbbenten hátráltam pár lépést Cher tájékáról, s próbáltam elmémben összeállítani az elmúlt perc eseményeit, amely azonban nem összepasszoló kirakós darabokkal ajándékozott meg, s mihelyst összeszedtem magamat már túl késő volt. Cara kilépett a ház oxigénlétéből és eltűnt a zord, sötét éjszakában szemeim elől a könnyekkel együtt, amiket pupillái előállítottak.
  - Cara - kiabáltam kétségbeesetten nevét, de mozzanati csak csekély pár lépésnyit tudtam, mivel Cher vasmarkai visszatartották lábaim mozgásvilágát, ezzel kiélezve iránta még inkább fellobbanó gyűlöletemet. - Eressz már el! - parancsoltam rá fenemód nem nagy kedvességi áradatban, melynek hatására megszeppenve engedte karjaim mozgási csavarjait szabadjára és hátrált pár arasznyit. - És húzz el a házamból! Soha többé nem akarlak itt meglátni, megértetted? - rivalltam rá kikelve önmagam lényéből, melynek hatására egy olyan lényemet engedtem szabadjára, ami még előttem is egy új alaki mód volt. És ez megrémisztette egész benső világomat. - Tönkre tettél mindent. Te meg az apád elvettétek a szabadságomat és most neked köszönhetően a reményeimnek is vége szakadt. Takarod el innen! Húzz el! - törtem ki ordibálva, s ezzel előcsalogattam a lány szeméből pataknyi könnyek, sós áradatát. - Mire visszaérek már nem akarlak itt látni! - az ajtó felé iparkodva feltéptem a zárat és haladásom közben még láttam, amit családtagjaim kitörnek a konyhából, de semmi sem foglalkoztatta elmebeli szellemeimet csak egyetlen dolog; meg akartam találni Cara - t, hogy elmagyarázhassam Neki a helyzet kialakulásának zálogát. Tudnia kell az igazságot még mielőtt még jobban elítélné lényemet, s meg kell akadályoznom azt is, hogy ezen epizódi jelleg által örökre száműzzön életének nagykönyvéből. S erre kész vagyok bármi áron. Kerüljön bármibe fel fogom nyitni retinájának memórialapját. Ha kell milliós összegeket fizetek a megbocsájtásáért. És egyetlen szaváért, amire évek óta epekedve várok; megbocsájtok!