24. fejezet: Tartsd észben!

 Drága Olvasók!

Nagyon köszönjük a lelkes támogatásotokat, borzasztóan jól esnek a szavaitok! <33 A mai fejezetbe belevittem egy személyes élményemet is, ami megmaradt bennem még a nyárról :) Kíváncsi vagyok, valaki ki tudja-e találni miről is van szó. Számomra ez egy fontos rész a pillanatát illetőleg és remélem, hogy nektek is tetszik majd a bénázásom :) Még egyszer köszönünk mindent és jó olvasást mindenkinek!
<33333

Millió puszi és szoros ölelés, 

kriszty96 <33333

...............................................

Tartsd észben!

 „Minden a fejben dől el. Minden egyes tettünk megalapozását elménkben kell megkerítenünk, amiknek minden egyes lépcsőfokát a mi képzelőerőnk határozza meg. Azonban vannak oly tettek, esetleg jelenségek, melyeket ép eszünk képtelen magába fogadni, s ez által inkább kitaszítja azt gondolkodó szervéből. Ám akármennyire is figyelmünkön kívül akarjuk juttatni a fejleményeket, azok rakoncátlan módon, mégis szervezetünkbe szöknek!”

Harry Styles

  Éjszaka. Eme időszak leple letelepedett a kicsiny falura, s szinte azt ordította ajkain át a mi légterünkbe, hogy most ő az úr. A friss levegő, ugyanakkor egyben csípős is volt, amely arcomba szökve libabőrt kreált egész testem felületére. A hold ezüstös színben pompázva világította meg arcom mimikáit, amik ámbár feszültek egyben bizakodó rezdülésekben is végződtek. Szívem hevesen dobogott egy gondolatmenet hatására, s közben eszem azért óva intett a túlzott reményszikráktól, amik olykor képesek teljesen kiontani a valóság apró porainak szívét. A porok dobogó szervét, amelyek mind – mind egy – egy csodát őriznek különböző nyomaik árnyalataiban. S most én is egy csoda részese voltam. Ezen idősíkig meg voltam győződve arról, hogy a Csillagom inkább a horizontot választja, hogy minél távolabb lehessen tőlem, de mikor telefonom kijelzője az Ő nevét kreálta az érintőképernyő grafikai rajzára a szívem hatalmasat dobbanva kitörni volt kész bordarendszerem gondosan összeforrt oszlophálózatából. Bíztam. Hittem a vállamra telepedett pozitív érzelmeknek, de végül nem hűs sokkal inkább fagyos front szökött elébem az időjárás álcájába bújva. Az alkohol mámorító tartalmától túlsúlyos hang a fülembe mart, főleg az általa diktált szófoszlányok. Harry, te vagy a hibás. Miattad vagyok most segg részeg… szóval a te hibád, ha feldobom a bakancsot – víz hangzott hallószervemben szerelmem két vádló mondata, s ismét magam előtt láttam, amint hatalmas nehézségek árán sikerül kiszívnom belőle tartózkodásának pontos körzetét. Az aggodalom szervezetem jelentős tulajdonságát hordozta magában és nem voltam tettre kész kiölni a félelem okozta nyomást. Elmém kazánháza rettegést kolompolt gondolataim vasútján és csak remélni tudtam, hogy még mielőtt esztelen tettet követne, el odaérek a pontos koordinátákhoz. Szívem egész végig a torkomban dobogott és az önmagam hibáztatását nem tudtam elsöpörni életem pillanataiból. Tudtam jól, hogy valamely szinten engem terhel viselkedésének ezen formája, s csodálkozás lakozott bennem, hogy hibám ellenére, mégis tőlem kért segítségnyújtási támaszt.

  Cipőm talpa a levegőtől és az esőcseppektől párás valamint nedves talajhoz csapódott, miközben szemeim serényen kutattak az említett cím épületének emelvénye után. Nem tudtam, mire számíthatok, de abban teljesen biztos voltam, hogy nem kellemesint pillanatokkal lesznek megáldva elkövetkezendő perceim vagy akár óráim. Hiszen a hangjában magas fokon érezhető volt a fizikai fájdalom, ami rémületet uszított fel bennem egyenesen szívem felé, hogy azt martalékévá változtassa. Summer Street – az említett címjegyzék. Ott toporogtam előtte kétségbeesett jellemmel, merthogy az épület egy kocsma létesítményeként üzemelt. Torkomban dobogó szívlüktetéssel léptem át a régen látott koszfészek küszöbét és annak belsejében szemeim azonnal a keresett lény után kutattak. A színes tónusú diszkó gömb a plafonra rögzítve tekergett meg tengelye körül, miközben alatta több százan repkedtek a zene ritmusára nem megfelelő mozzanatokkal, amely arra adott okot következtetni, hogy szervezetükben túltengett az alkohol vegyjele rájuk akasztva ezzel azon tulajdonságokat, amelyek oly cselekedeteket tükröznek, amiket normális fokú művekben sosem követtek volna el.

  A bárpult felé ívelve magabiztosan tettem meg a pár méternyi távot, miközben lépéseimmel kanyarogva kellett meg mozzanom, hogy kikerülhessem az imbolygó egyedek testi torlaszát. A dallamok egyre inkább a tető fokára hágódtak, s ezekkel együtt lépteim is szaporábbá alakultak, hogy minél előbb megtudhassam, merre kell keresnem azt, aki miatt betértem erre a már régen látott helyre, ahová néha szülői engedély nélkül osontunk be még középiskolás egyedként.

  - Helló – állapodtam meg a pult előtt, s magamra kívántam vonni a lefoglalt csapost, aki csupán csak hátát mutatva nekem pár pohár eltörlésével foglalatoskodott. Száj egy vonallá préselődve helyezkedett el orcáján, miközben külleméről egyetlen pillanatra sem volt leolvasható a szívélyesség okozta hatásfok, olyan volt, mint régen, mintha sosem mentem volna el. Körülöttem mindenki ugyan azon légy volt, megőrizve régi valóját, csak én voltam az egyetlen, aki hatalmas fordulattal változott meg. Hiába az idő telik. – Egy lányt keresek – szólaltam fel reménykedve, s abban bíztam, hogy talán ez a furcsa figura a segítségemre lehet nyomozásomban. Furcsa mód eszembe vésődött egy régi pillanat, amikor Louis barátom egy nyomozási értékekkel rendelkező tévéműsort követett figyelemmel, de ezen kedves kis jelenet sem volt öröklétű, hiszen a feszület okozta érzelmek egyre inkább túltengtek bennem.

  - Több száz van – jelentette ki szárazon és hanyagul rándította meg vállívét kifejezve ezzel, hogy a téma nem hozza lázas helyzetbe, ami engem rendkívüli mód dühített. – Válogass – keze a tömeg felé kalandozott ezzel arra ösztönözve, hogy utamra kéljek, azonban továbbra is csak egy helyben toporogtam. Egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet a férfi modora és valahogyan vissza akartam vágni, amivel ugyanakkor azt is elvágtam volna, hogy némi információt halásszak ki szervezetéből. Azonban visszatartottam magamat, hiszen itt most Cara a lényeg. Ő kóvályog, ki tudja miféle síkon, ami egyre inkább felélesztette bennem az aggódás legkisebb morzsáit is téli, szunnyadó álmaikból.

  - De ő nem egy lányt keres, hanem a lányt – érkezett kissé távoli hangként a pár széknyire ülő tőlem pár évnyi párlattal rendelkező férfi, s felé vezetve tekintetemet le tudtam olvasni mimikáiról a huncutság megtestesítőkének munkázatát. – Eltaláltam? – felhörpintve italából megszakadtak szavai, miközben figyelmen kívül hagyva kérdését abban bizakodtam, hogy azért szólt csekély mondatával az események közé, mert sejtése szerint azt keresem, akinek lakozását ő pontosan tudja. – Kit keresem ilyen buzgón? – kezével az abban tartott poharat a pultra csapta, s bár annak ellenére, hogy szemeinek világából kiolvasható volt, hogy mámor lepi el szervezetét a józanságot ezzel elhanyagolva tisztának látszottak gondolatai.

  - Ismered a Bynes családot? – közelebb lépve hozzá magam mögött hagytam a kelletlen csapost, aki már réges - régen nem figyelt jelenlétemre, de ezt figyelmen kívül hagyva a megkezdett párbeszédre összpontosítottam, miközben szívem hangosan zakatolt; egyre inkább feléledt bennem a remény, hogy ettől az alaktól megtudhatok mindent.

  - Á, Cara Bynes – bólintott egyet serényen, amelynek hatására szemeim egy óvatlan pillanat eréig felcsillantak, mivel mertem abban bízni, hogy Cara a közelébe került ezen az estén. – Persze, hogy ismerem, ott voltam a szalagavatóján is. Tudod a volt osztálytársa Adam az öcsém – szavai a fülemben zengtek, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy azt a nemes alkalmat is elhalasztottam, de akkor még nem voltam ennyire magabiztos. Féltem. Inkább el akartam feledni mindent, menekülni a valóság elől, s hagyni, hogy Ő élje a maga életét, miközben én magamat pusztítom. Kellemes kis életcél – suhant át agyamon a kellemetlen gondolatív. – A csaj rendesen felöntött a garatra, azt csodálom, hogy a saját lábán el tudott menni – bökte ki a várt információ aktust, de én abban a pillanatban nem erre a lényegre törő egyenletre voltam kíváncsi. Csak mondd, meg merre találom meg!

  - Merre ment? – türelmetlen akkordjaim a levegőbe kászálódtak heves karmozzanatokkal, miközben megfogva kétoldalú irányból a férfi ingjét valamely szinten információ megadásra akartam ösztönözni. Arca mindvégig rezzenéstelen marad, de a bájgúnár alkatú vigyor nem szökött le pofacsontjáról.

  - Azt hiszem arra – kezei egy irányba kalandoztak a hatalmas üvegen át, amelyen beszivárgott a Hold krémesen, ezüstös szikracsodája, ami pár pillanatnyi perckockáig elvakította felcsillanó szemgödrömet ezzel elvéve az üde látás diadalittasan feltöltődő csodájának teljes körű szabadságát. – Tudod, arra van az a régi játszótér is – felvilágosító mondata eszembe férkőzött, s elengedve szorításomból hátráltam pár lépéshossznyit.

  - Kösz – bólintottam és nem várva reakciójára a kijárat felé surrantam, de füleim a hangos robaj ellenére még száműzték hallójáratomba a férfi utolsó mondatvilágát: „Add át neki üdvözletem.”

  Lábaim serényen mozogtak a talajon. Próbáltam kizárni minden nemű félelmi formát, de egyszerűen nem voltam képes nem azon dolgokra terelni figyelmi világomat, hogy Cara bajba keveredve űzte felém a segélykérést. Hiszen tudom milyen lány; ha egyszer elméjébe zár valamit, melyet hirtelen döntés ösztökél lehetetlen lebeszélve elutasítani agyának központjától a feltevésből származó ötletvilágot. Túl önfejű – bár ezért is szerettem bele. A többi leányzóval ellentétben Ő mindvégig bátor jellemmel rendelkezett, s nem félt kimutatni a foga fehérjét, állandó jelleghatással magát adta, ami becsülésre méltó az én környezeti teremben. Hisz a legtöbb nő az én körzetemben megjátszik egy azonatlan súlycsoportot, ami válójában nem is az ő valóját takarja. Játszik, hogy beférkőzzön – csak azért, hogy észrevegyem, de pont ez az, ami kiveszi alakjukat szemeim legmélyebb pontjaiból. Cara viszont más. Nagyon más. A sötétség hó födele játszi könnyedséggel húzott magához, miközben egyre csak róttam a kietlen tér macskaköveit. S mihelyt elérkeztem úti célom végéhez szemeim mindent körbe barangoltak, de végezetül nem találtam semmire. Néptelen volt az éjszaka a szürkés árnyalatban megvilágított játszótér számára. Testem azon nyomban tovább kívánt haladni egy másik csomópont felé, de egy nyöszörgő hang megállított a további keresgélésben. A puha fű talapzatával körülölelt hinta alatt ugyanis egy alak feküdt. Közelebb merészkedve, reménytől túlcsordulva haladtam a harmatos fű ölén és csodálatos módon megtaláltam azt, akit kerestem; Cara – t.

  - Uram Isten, Cara – hagyták el ijedt szavaim ajaki felületemet, amint megpillantottam közeli távból, szerelmem közvetlen körzetéből, hogy a nedves, sáros talajt szemlélte ki ágyául. Kezeim ösztönösen nyúltak utána, de a félálomban heverő lány hevesen ellökte ujjaimat, amikkel a Tőle kért segítséget akartam beteljesíteni.

  - Hagyjál már aludni – nyöszörögte kínlódva, miközben lazán huppant vissza fejével a földfelszínre, ami normál körülmények között biztan állítom, hogy fájt volna Neki. Ez az alkohol egyik csapdája; nem emlékszünk semmire, amit cselekedettképpen végrehajtottunk hatása alatt. – Látni akarom az angyalkák szárnyait, olyan szépek.

  - Már pedig most búcsúzz el tőlük, mert haza megyünk – kijelentésemet megelőző reakcióm egy hangos levegővétel arasz volt, mivelhogy nem akartam Őt így látni, ilyen kiszolgáltatott panorámalényként. Ő nem ez, Ő nem ilyen – ez is az én hibám, hiszen miattam került ebbe a csúfos helyzetszínbe. Feltámogatva a földről arra összpontosítottam, hogy sikerüljön megtartanom bizonytalan mozzanatait, miközben intve a hallucinált világának a „Pápá” mondatával vett búcsút mindentől, s én az orrom alatt mormoltam el hitetlenkedve nevét. Rossz volt Őt így látni, rossz és keserves. Lépteit irányítva húztam otthonunk felé azzal a szándékkal, hogy nem kísérlem meg ezen az estén felfedni édesanyja előtt, hogy lánya részegségi szindrómában szenved. Magam mellett akartam tudni, hogy ez által kicsit kijavíthassam a hibát, amit ellene követtem el. Aminek én vagyok az okozója.

  - Harry Styles a megmentő – gúnyolódott imbolyogva, s ha nem tartottam volna, oly erősen bizonyára térdei összecsuklanak alatta és nevetgélve elterül a talpunk alatt rejtőző földrészen. A káros szenvedély teljesen a fejébe szállt én pedig hálát adtam, hogy alkoholtól elborult elméje ellenére mégiscsak használta a technológiai műszer nyújtotta szolgáltatás egyik kulcspontját.

  - Cara, hagyd abba – sziszegtem, mikor körmei bőrrétegembe mélyedve kis fájdalommal töltöttek el, de Ő csak csilingelő, édesded kacajjal uralta és töltötte ki a néptelen utak, addig zajmentes terét. – Felvered az egész környéket – jegyeztem meg savanykás ráhatással. Azonban szavaim egy percig sem voltak képesek elméjéig eljutni és beférkőzni érdeki világába. Szimplán tett a szavaim krémjére, amik mindvégig érte agonizáltak.

  - Na, és aztán? – nevetett fel harsány ívvel, amelynek hatására ajkai úgy távolodtak el egymástól, hogy fekete lyukat képezek küllemére. Mozzanatai szárnyalni készek voltak, ez által alig tudtam megtartani és elérni, hogy arcunk ne csapódjon be egyenesen az aszfalt alapanyagú járdaszintbe. – Fiatal az este – hangján érzékelni lehetett, hogy az alkohol mámoros hatásában úszkál, s ez még inkább arcon csapott. Te tehetsz mindenről! – jutatta eszembe egy kósza, vádló hussanás.

  - Ez már az elég vén éjszaka – cáfoltam meg feltételezését, amely rezignáltan szökött a levegőbe, s mindeközben próbáltam minden nemű rossz érzéket feltartóztatni. Hiszen belül a dolgokat elindító gyökereket átkoztam. Azokat a növekedési hormonokat, amiket Will élesztett fel. Ha ő nincs sosem tűntem volna el a színről és ez rendkívüli mód aggasztott, hiszen ismételten mást akartam okolni a saját bűneim miatt.

  - Nézd! – mutatott ujjával egyenesen az ég felé és bolond módon követtem mozzanatát, holott tudtam, hogy a szavak melyeket ki fog ejteni nem fognak a valóságban dúskálni. – A Mikulás lovagol egy hullócsillagon – örömteliséggel túlcsorduló aktusai mind hallucinogén formák voltak csupán, mivelhogy a komor fekete égbolt űrszondáját csak a Hold parányi, szürkés hatású, csillámporos ívei színezék be foltjaikkal. Sem híre sem pedig hamvazata nem volt egyéb más színforrásnak, legfőképpen nem egy csordájából kiváló, társaitól elváló égitestnek. Az égbolt csendes motívumokat festett küllemére.

  - Remek. Már hallucinál is – motyogtam orrom alatt dölyfösen, miközben igyekeztem szorosan tartani nehogy kihulljon karjaimból felelőtlen és könnyed mozzanatai következményekképpen.

  - Én is repülni akarok – vihorászta majd karjait széttárva majdhogynem a földre csuklott, de szerencsémtől vezérelve még idejében sikerült karja után kapnom és megkaparintanom könyökének felületét, s annál fogva ismételten biztosan szorítottam meg.

  - Az elég érdekes, mert még önálló járásra is képtelen vagy – jegyeztem meg torkosan cseppnyi maró gúny nélkül, mert valahol belül mégis bohózattal öntött el, hogy az alkohol ezt a hatássémát váltotta ki jellemi viselkedési formáiból. Te tehetsz róla, ezen nincsen nevetni való! – uralkodott el felettem a valóságba visszatérítő gondolat, és ha csak egy percre is, de jól éreztem magamat közelségében az ebben az esetben mind elpárolgott.

  - Te csak… csönd! – utasított erélyes aktusban, miközben felszólítása egy percre megbicsaklott, nyelvének megformáló felületével együtt. – Miattad van az egész meg a kis barátnőd miatt – vádló mondata ledöbbentett, de még inkább az a feltételezés, ami szavaiban túlcsordult. Nem akartam hinni füleim világának, miközben belül tudtam, hogy mindenből ez volt a kikövetkeztethető; a csók ezt árulta el számára. Az a csók, amely csupán csak lopott volt, minden cseppnyi érzelem nélkül.

  - Cher nem a barátnőm – suttogtam halkan és mélyen szívtam magamba a fagyos foglalatú, minket körüllengő levegőcsoportot.

  - Mégis jól a szádban volt az övé – horkant fel sértődötten, mintha a világ leges legnagyobb hazugságát uszították volna elméje felé, azonban én igazat mondtam. Csak a színtiszta valóságot, amit szerencsétlen módon félreértés gyarapított még kuszábbá.

  - Cara – ejtettem ki nevét fojtottan. – Be vagy rúgva fogalmad sincsen, miket beszélsz – bélyegeztem meg az alkoholtól elborultnak, hiszen tisztában voltam azzal, hogy ezen esetben szavaink igaz őszinték, de mégsem vagyunk azzal tisztában, hogy ki is ejtjük azokat. És fájt bevallani, de igaza volt, mégis el akartam tusolni, hogy ne fájjon annyira. Hogy még létezzen bennem a remény, ha csak talpalatnyi morzsája is.

  - De igeis tisztában vagyok vele – tromfolta le szavaimat fennhangon, s közben hatalmas csuklás hagyta el szájgödrét. – Harry Styles szerelmes. Összetört egy szívet és ágyba bújtat egy másikat – hangja harsona magasságúra emelkedett, miközben teste megint könnyeden összecsuklani volt kész karjaimban.

  - Cara, csend legyen – tapasztottam be tenyerem felületével ajkait, amik ennek hatására befejezték a szavak megformálását, azonban végérvényes hatással nem tudtam lezárni véleményének magasröptű kiengedését.

  - Mr. Styles – nak csak nem fáj az igazság? – szólalt fel egyenesen tenyerembe intézve szavait, amelynek hatására az oda ívelő lehelet gázára megremegett egész testem. – Tudod, elég jól tudod manipulálni mások érzelmeit – szavai döbbenetet kreáltak szervezetemben. Érezni véltem belőle a maró gúny hatását és némi megvetés jelét, ami Cher látványa miatt még megértésem világába tudtam fogadni, de a manipulatív tulajdonságot nem tudtam megérteni miért akasztotta lényemre. Hisz sosem voltam az a jellem és ezt Ő tudja csak igazán. Ő, aki a világon a legjobban, mindenkinél jobban ismer.

  - Ez nem igaz! – vetekedtem véleményével kissé feszülten és igyekeztem magamat tisztára mosni szemében, amelynek gyökereiben sejtésem szerint Will indította el személyem rothadását. Az a fiú, aki mindennek az okozója, az, aki elrejtette testemben a gyávaságot és az, aki könnyed szavakkal megsemmisített anélkül, hogy észrevettem volna. – Senkit sem szoktam manipulálni.

  - Hát, akkor, hogyan viszed ágyba a nőket? – kérdése váratlanul ért, de jónak tekintettem, ha ezt a részét az életemnek is valamely szinten láthatóvá teszem a számára. S csak ezt a részét, hogy esztelen ígéretemmel, melyet Cher apjának tettem sose kelljen megismerni. Hogy ne tudhassa meg mekkora egy vesztes jellem voltam akkor. Ezért válaszoltam a következőképpen: - Vakon.

  - Vakon? – szépséges szemöldökei egy vonallá szűkölődtek, s ha nem tudnám még azt hittem volna, hogy józanságban lubickol, merthogy tekintete feltöltődött borús felhők nélkül kíváncsisággal. Mintha tényleg csak játszott volna oly szinten telt meg a tekintete élettel.

  - Senkit sem szívből viszek oda – csak felejtésből – jegyeztem meg magamban savanyúan. Hiszen ez volt a célom, kiverni Őt a fejemből.

  - Hát, akkor meg miért? – pislogott nagyokat kifejezve értetlenkedő jellemvonalait.

  - Miattad! – jelentőségteljesen fúrtam szemeimet az Ő mogyoró hatású íriszeibe, de a pillanat gyönyöre elszállt, amint ajkain keresztül megvető nevetés hangzott el. – Na, ebből elég! – jelentettem ki és karjaimba kapva vállamra csaptam testét, amely ellen kézzel – lábbal kapálózva kívánt meg vetekedni.

  - Hé, tegyél le! – sikított fel, de figyelmen kívül hagyva sértő szintű kérését továbbra is erősen tartottam, hogy még csak esélye se legyen megszabadulni jellememtől. Megszaporázva lépteimet beértem azon utcarészre, ahol a családom már évtizedek óta gyökeret vert élénk festékű házával. Minden házból sötétség szivárgott ki, ez által rádöbbentem, hogy a legtöbb ember már az igazak álmát alussza puha dunyhája fogságában. S én az utcát járom egy olyan lánnyal, akire évek óta vágyok, és mégis hiába örülök annak, hogy mellette lehetek az alkohol elragadtam tőlem a pillanat igazi varázsát, amire most igen – igen nagy szükségünk lett volna, azért, hogy átbeszéljük a kettőnk kapcsolatát. Ám, ezzel még várnom kell, várat a perc, de el fog érkezni. Érzem, hogy még rögös az út, de be fog következni. Egyszer. Talán. A zár kattant és ismét eltelt egy perc. Egy perc cseppnyi magyarázat nélkül. Megváratott a pillanat, amit ismét csak átkoztam. Cara a karjaimban továbbra is csak kapálózott és legnagyobb meglepetésemre a ház küszöbét átlépve nem a vak sötétség fogadott melyre összes porcikám számított.

  - Öcsi, mi történt? – lépett ki a megvilágított nappaliból nővérem és döbbenettől túlsúlyos arcát rajtam nyugtatta, majd szemei megállapodtak a hátamat öklével folyamatosan ütlegelő lány alakján. Az ember azt hinné, hogy meglepődöttségében szemgolyói kipattannak üregéből, annyira nem érti a kialakult helyzetet és lássuk be a vitánk után számomra is különös, hogy pont engem keresett fel.

  - Cara leitta magát és részegen felhívott, hogy menjek el érte – válaszoltam könnyeden, miközben kikerülve az alakját a nappali felé szánkáztak lépéseim. – A régi játszótérnél találtam rá – a gondolat hatására elhaló mosoly szökött orcámra, hiszen kiskorunkban rengetegszer fordultunk meg abban a csomópontban, hogy várat építhessünk a helyi homokozó szemcséiből kissé sárral összedagasztva az ujjaink nyomán emelt építményt.

  - Tegyél már le te hülye tuskó! Nyomod a hasamat te barom! – panaszolta dühös hangfelhozatallal, miközben öklének felületét egyre intenzívebben éreztem hátamba mélyedni, s ennek hatására cseppnyi grimaszban törtem ki ezzel kifejezve nem tetszésemet, aminek Gemma egyetlen cseppnyi figyelmét sem támasztotta.

  - Mit fogsz csinálni? – nővérem mellkas felülete előtt érdekfeszítő kíváncsisággal fonta össze karjait és tekintetével arra ösztönözte szavaim világát, hogy áruljam el haditervemet. Azt az agyszüleményt, ami kétség kívül az elkövetkezendő jövőben olyan dolgokat hoz majd a felszínre, amit nem fogok majd zsebre tenni; Cara reakciója. Hisz tudom hiába engem keresett, ha másnap felébred, másnapos jellemmel csak még inkább megvet majd. Most nem tiszta agyféltekéje így bár bánt engem ereje nincsen, hogy el is küldjön.

  - Itt tölti az éjszakát aztán majd reggel… - szavaim félelem határolta foszlányok voltak belegondolva abba, hogy a holnap reggelem felejthetetlen élményekben részesít. Cara – t könnyedén a kanapéra helyeztem, miközben leguggoltam az említett bútori alapzat mellé és egyre csak szerelmem üres, zavaros tekintetét fürkésztem. S mégis ezek mellett, ha mélyen is, de ott rejtezett az irántam lángoló gyűlölet és megvetési szikra.

  - Meg fog ölni – vágott szavamba találomra Gemma, ami igen csak a valószínű egyenleti világ abc számozású körzetének nevezőjét vonta igazítása alá. Mintha csak dugóba kerültem volna végigsöpört rajtam a félelem hullám, hogy bizony nekem holnap nehéz pillanatokat kell átélnem. Ismét vádló szavak fognak arcomnak ütközni, amiket muszáj elviselnem balszerencsés mivoltomból. De a gépezet ezt dobta, így lehetetlen a meghátrálás, legalábbis számomra.

  - Valószínűleg – húztam el a számat savanyú lejtéssel. – Készülsz valahová? – szememet végigvezetve elraktároztam elmémben, hogy ezen ruhafajt a női egyedek többsége csak összejövetelek alkalmával aggasztja küllemekénti csillogásként, s tudtam, hogy ez alól Gemma sem kivételi esetlény.

  - Csak egy kicsit kiruccanok az egyetemi barátaimmal – hanyag módon rántotta meg vállának porcívét, de a szemében lakozó csillanás láttán tudtam, hogy ez számára százszorta többet jelent, mint ahogyan azt a külvilág fergetegének kimutatni kész. – Miss. Rendbontót pedig hallgatasd el, mert anyáék már alszanak a barátoddal együtt – ujjait Cara felé egyengette majd felém intve elhagyta a szoba fogságát, mellyel alkohol illatfelhője vegyül, s pár pillanatnyi kockával később hatalmas csattanással zárult a nyílászáró lakatja. Na, most ki is maradjon csendes állapotban? – zakatolt bennem a kissé gunyoros megjegyzés. Kezem Cara cipője felé ívelt, hogy megszabadíthassam aprócska lábait az alvási folyamat számára kényelmetlen viselettől, de Ő durván ellökte kezemet mielőtt még cselekedetem a beteljesülés útjára léphetett volna.

  - Hagyjál már békén és menj el innen – parancslata egy pillanatra megrémisztet, de igyekeztem közelebb húzódni szférájába, hogy nyugtatólag hassak rá egyetlen érintésemmel, ahogyan azt a régmúlt idejében is tettem. – A barátnőd bugyija biztos hiányol – szavai oldalamon át szívembe fúródtak és rá kellett döbbenem, hogy azok az idősíkok már régen leáldoztak. Megváltozott minden, kezdve velem és végezve önmagammal. Hiszen azért él így a tér, ahogyan jelen pillanatban létezik, mert én változtam meg. Én voltam olyan önfejű, hogy visszajöttem és felkavartam a Csillagom életét.

  - Cara… - fejem egy pillanatra a padlót kémlelte, majd erőt ösztökélve testembe felemelkedett agyamat tároló csontozattal és bőrréteggel körülölelt tagom és egyenesen a velem szemben ülő lányhoz intéztem szóvilágomat. -… először is én itt lakom. Másodszor pedig nincsen barátnőm – nyomatékosítottam szavaimat másod osztályú távban, hiszen már elmagyaráztam Neki, hogy semmi közöm sincsen Cher lényéhez, de Ő még sem képes nekem elhinni szavaim értemét. Miért van az, hogy senki sem látja meg a szavaimban rejtőző valós eszméket? Miért hiszi mindenki azt, hogy én vagyok a mocsok gaztevő, miközben Will ezen seregnek a vasrugója? Miért? – csitíthatatlanul szánkáztak bennem a kérdéssorok, de senki sem válaszolt rájuk. Nem, mert valójában nem is mertem feltenni őket, nem akartam még ennél is nagyobb viszályt szítani ebben a cseppnyi faluban, amely már most kész sárga festésű házikó.

  - Nem hiszem el, hiszen már majdnem olyan vagy… - szavai elakadtak, próbálta összeszedni zavaros gondolatait, amiket az alkohol befolyásoló hatása változtatott átlátszó küllemű függönyréteggé. -… mint az út szélén ácsorgó csajok – bökte ki diadalittas szinkronban, miközben orcájára elégedett vigyori ív telepedve uralta száji mimikáit. – Csak te a lányok bugyijában kutatsz – horkant fel nevetési folyamatban, melynek hatására nehézkesen fújtam ki a bennem túltöltődő, fájdalmas oxigéncsoportot.

  - Cara, csak engedd, hogy segíthessek lefeküdni – kérleltem bizakodva, miközben közelebb csusszanva hozzá karjára helyeztem kezemet és nem engedtem, hogy lerázza azon felületéről ujjaimat úgy, ahogyan pillanatokkal ezelőtt azt megkísérelte tenni.

  - De én nem akarok veled ágyba bújni, nem leszek az újabb porosodó trófeád. Én… - szavai elhaltak, amit arca felülete a heves mozzanatok hatására pár milli távba került csak csupán én orcámtól. Lehelete súrolva bőrömet forrósággal öntött el, s úgy éreztem, hogy közelsége feléleszt bennem minden érzelmet, amiket régen eltitkolni kívántam, de most már jónak láttam a felszínre törve eljuttatni elméjének szintjéig. Azt akartam, hogy tudja mennyit is ér és jelent lényem számára. Hogy tudja Ő az egyetlen, aki valaha is igazán számított és a pletykák hozatala ellenére sosem szerettem mást rajta kívül. Soha, és ez így is marad. Ajkaim vágyakozva nyíltak el, miközben Cara arca rémült motívumokba rezdült mégis érzékeltem, hogy egyre közelebb húzódik testem porcikáimhoz. Homloka közelebb ereszkedett az én szemöldök feletti fedelemhez, s lehunyva szemeit mélyen magába szívta az éltető levegőcsoport egy tagját, hogy aztán szavai, amelyeket lelkében őrizgetett tisztán, akadálymentesen érzékelhetők legyenek.

  - Hazz, én… - motyogta, majd nyelt egy hatalmasat, hogy láthatatlan gombócát eltávolítsa torkának parkolójából, miközben pupilláit még mindig azok tokjában tartogatta.

  - Css – jutattam kezeimet ajkára ezzel kissé távolabb helyezve testének törékenységét aurámból, s mélyen elveszve szemének mogyorójában mindenről megfeledkeztem. Még Will zavaró tényezője sem jelenthetett gátat érzelmeim számára, miközben egyre inkább csökkent a kettőnk között ágaskodó táv. Lassan bár biztosan szeltük a közöttünk tátongó térbeli lyukat. Szemei reflexszerű mozzanattól diktálva összecsukódtak, s éreztem, ahogyan Cara teste egyre közelebb kerül hozzám és csak pár pillanat töredékrésze választ el bennünket, hogy kifejezhessem ezen egyetlen érintéssel, hogy mennyit jelent becses lénye számomra. S bár eddig szavakkal nem volt esélyem tudtára hozni érzelmeimet talán eme tettem eléri a kívánt hatást. Ajkainkat csupán pár léggolyó hídja választotta el, ám egy élesen dörömbölő hang a bejárati ajtó félfáján lerombolta a nehezen felépített érzelmi lépcsőfokokat. Bennem pedig eltörött a mécses dísze.

  - Végszóra – jegyeztem meg gúnyos ösztönnel, mihelyst a gondolataimban egy pillanatra felröppenő fiút képzeltem el az ajtó túloldalán idegesen toporogni. – Remélem, hogy nem a lovagod az – horkantam fel, s miközben felkászálódtak térdeim a szőnyeg felületének érintkezéséből idegi pályám egy olyan pontra érkezett, hogy kezeim szinte önálló életre kélve minden testem közelébe torlaszként férkőző tárgyat elsöpörtek utamból. Trappoló lépteim nem ismertek határzatokat, fogaim össze – össze koccantak, miközben kezeim rezdülései ököli motívumokban végződve lengtek a testem melletti levegőben. Az ajtóhoz térve szélesre tártam a fatárgyat, s nem ért meglepetés, amikor a mögötte, az éjszakában álldogáló emberi lény nyújtotta számomra az egyetlen panorámalényt.

  - Haydn felhívott – jelentette ki száraz aktusban, miközben tekintetéből kiszivárgott a színtiszta gyűlöleti foglalat. – Elmondta, hogy látta veled Cara – t. Itt van? – lábai át akartak ívelni a küszöb hálója felett, de beljebb hajtva az ajtót megakadályoztam abban, hogy otthonom melegét megbélyegezze sötét tulajdonságaival.

  - És ha igen? – kérdeztem némi cinizmussal, s már az sem izgatott, hogy elárultam magamat Will lénye előtt. Abban a pillanatnyi rugómozgásban csak az kötötte le fantáziám űrmértékét, hogy a felesleges tényezőt kiontsam kiolthatatlan tevékenységemmel, ami a gyűlöletből eredő érzelem gyökeréből növekedett hatalmas virággá. – Semmi közöd hozzá Sweeney – kezeim az ajtó anyagára szöktek és heves mozzanattal lendítettem meg a fatárgyat tokja felé. Az azonban akadályba ütközött.

  - Állj csak meg! – lába torlaszként invitálta el a számomra kívánt becsapódási folyamatot, hogy kezének segítségével az ajtó a falnak ütközve megremegett. – Igenis közöm van hozzá, mert az én barátnőm. És ezt jó lenne, ha észben tartanád! – hanglejtése erős volt személyes megemlítése alkalmával, miközben szavainak mocskából sütött a színtiszta megvetés, s vele együtt a gyűlölet szmogja.

  - És, ha nem akarom? – vágtam oda fokhegyről, miközben fogaim mondatívem hatására összekoccantak egymással. Nem akartam az lenni, ami ő is, de az indulatok úgy szabadultak el felettem, hogy szinte rakéta lövedékeként száguldozott testem, majd belecsapódott egy aszteroidába. Mérhetetlenül elöntötte tudati világomat, hogy Will mindenre képes, még a legrosszabbra is. – Nem fogsz engem manipulálni és lelkiismeret furdalást kelteni bennem. Túlságosan felnyíltak a szemeim, már tudom milyen vagy valójában – hiába csüngtek szavaim az űri pálya vonalán, Will egyetlen parányi reakciót sem ültetett mimikáira, minthogyha meg tanulta volna őket kezelni, hogy ne nyújtson feltűnést. Ravasz volt, s sunyi egyvelegű tulajdonságainak világcsoportja.

  - Nem tudsz te semmit, Styles – támad nekem, s folyamatosan az égető tüzet lövellte felém szemgödréből, amely kissé áthatolt fedezékként felállított páncélomon. – Nem neked kellett nap, mint nap szenvedni, látnod őt. Nem te voltál mellette, amikor összeomlott, mert elmentél. Azért lett emberi roncs, mert itt hagytad – vesztes alkatom rezzenéstelen maszkot öltött, hiszen pontosan tudtam, hogy ellenem felemelt vádjai szikla szilárdak, de ezt nem előtte akartam kimutatni. Nem neki. Azért, hogy ne árthasson még ennél is jobban.

  - Te is pontosan tudod, hogy az a te hibád volt – szavainak mocska rám ragadt, merthogy menteni akartam a menthető íveket. Hiszen Will a legnagyobb ludas eme színjátékdrámában, az ö lépései indították el a káoszt, az ő hazug szavai.

  - Persze, minden az én hibám! – csattant fel arrogáns ciklusban. – Arról is én tehetek, hogy gyáván megfutamodtál te pöcsfej. Kenj csak rám nyugodtan mindent, de akkor sem leszel több a szemében. Sosem fog neked megbocsájtani – gennyes szavai savként ömöltek testemre, de még így is tartani akartam a szívem által diktált tempófokozatot. Küzdeni és sosem feladni – az új életcélom. S ehhez hűen akartam küzdeni azért a lányért, akit mindig is szerettem. És, akit Will galád módon a kezdetektől el akart csalni mellőlem kijátszva ezzel bizalmi világomat.

  - A te jó voltodból ugyebár – szám sarka rusnya mód fejezte ki, hogy mennyire él bennem a megvetés gyökere azon tett kapcsán, amelynek kialakulását senki sem hiszi el régi baráti csoportom, hogy Will személye teremtett meg. Az ő szemgödrükben én vagyok a rossztevő árnyéklény. – Te voltál az, aki elérte, hogy elmenjek. Te vagy az, aki folyton ellenem hangolja és te vagy az, aki tehetsz a leveleim eltűnéséről - keményen ontottam mellkasához szavaimat, melyekkel rabságban akartam tartani, de megint csak az ostoba hatású kibúvók keletkeztek meg, amiket és visszavonhatatlanul ki akartam irtani.

  - Nincsen rá bizonyítékod – csóválta meg a fejét, s a Hold varázslatos fénye, mintha égszínkék tónusokba rendeződve szikráival még inkább vakká tette volna szemeimet, hogy rádöbbenhessek arra általuk, hogy Will szavai ténylegesek. Nincsen rá bizonyítékom csak a színtiszta gyanúm. – Semmivel sem terelheted rám a gyanút – vonta ki beszédvilágából még inkább nyomatékosítva szókötegeit, ami még inkább cafatokra tépett. Azonban ezt nem akartam felfedni, hisz védekeznem kellett. Harcolnom, hogy elérhessem a célomat és gondtalanul boldogan térjek vissza a lányhoz, akivel az imént majdhogynem átléptük a szakadékot. Azzal, akivel csak egy pillanat múlásán múlott, hogy csókban forrjak össze.

  - Itt mindenki rád gyanakszik és ki fog derülni az igazság Cara pedig meg fogja tudni és meggyűlöl téged – fenyegető aktusú foszlányok szöktek a térbe, de mindez mit sem hatott, nem voltam képes letörni Will magabiztos pálcájának, kiélezett végét, amit szavaival szívem tájékába szúrt.

  - Már ha képesek lesztek kideríteni, de mivel nincs mit így akár már most el is húzhatnál. Senki sem fog hiányolni – szemei apróra szűkültek, miközben karjai megrettent arci motívumaim láttára elégedetten csuklottak összefonódó síkokba mellkasi porcikája előtt. Bennem pedig elindult egy szál, az utolsó löket, amivel védekezni tudtam. A legutolsó és egyben a legnagyobb.

  - Cara igen – terítettem ki utolsó lapomat, de még mindig nem sikerült elérnem a kívánt hatású fokozati történéseket, hisz Will továbbra is buzgó mócsing figuráját lapítva magára nem mutatta ki a valós dolgokat, inkább elrejtette őket, azonban én biztos voltam abban, hogy mindez csak egy színjáték, amit azért ad elő, hogy bosszantsa agyféltekei íveimet. – A szíve mélyén még most is sokat jelentek neki csak fél beismerni.

  - Vagy, mert inkább retteg az újabb csalódástól, amit neki okozhatsz – fejezte ki választékos szálakon keresztül gondolatmeneteit, amelyekkel nem tudtam vetekedni. Igaza van. Cara bizonyára tart attól, hogy ismét magára hagyom, s Will miatt nem képes hinni valós alaposságú szavaimnak akármennyire is szeretném Vele elhitetni az igazat. – Hiszen gondolj csak bele mennyiszer bántottad már meg. Kezdetnek azzal, hogy neked a karriered a fontos – arcom megdermedt, miközben szavaim torkomban megakadva elzárták nyelésem útját és kési élükkel felsebzették nyelőcsövemet. – És igen, mindenről tudok. Mindent elmesélt nekem. Na, most ki is a fontosabb neki? – vigyorogva fejezte ki ledöbbenésem iránt érzett tetszési fokait bennem pedig minden szintű forró tűz, ami Cara közelsége miatt égett elhalt a legutolsó parázsrésig. – Tartsd észben, én vagyok az, akire szüksége van. Te csak egy állomás voltál az életében, akire már nincsen szüksége. Fogadd meg a tanácsomat és húzz vissza Londonba. Ne akarj neki még ennél is többet ártani! - megsemmisültem, s úgy éreztem piócák szaggatják csonkokká testemet, miközben Will félre lökve alakomat belépett a ház belsejébe, miközben én tanácstalanul meredtem a sötét éjszaka motívumaiba. Sík ábráim kivesztek a jelenből, amint onthatatlanul összevesztek a tér nyújtotta fűszálak gyökereivel. Az aromák leheletvékony leple eldugította orrlyukaimat ezzel fojtogató rezgéseket telepítve lényemre. Szüntelenül azt kívántam, hogy mindennek vége legyen. Hogy elszakadjon a szál és sose forrjon össze viszont. Az éjszakában eltűnő páros alakív láttán szemeim feldagadtak a dölyfös, vaskos könnyektől, s úgy éreztem térdem bármikor képes lenne összecsuklani alattam, hogy végül megérinthessem bokám ívét és összehozzam két egymást sosem látó testrészemet. Olcsón megkapható sablonosságú szövegek járkálták agyam lépcsőfokait, míg a göröngyös, macskaköves aszfalt új társakkal gazdagította anyagvilágát; a könnyeimmel.

Hogyan lehet az, hogy mindig rosszkor vagyok rossz terepen?

Miért van az, hogy a mocsok foltjai befeketítik lepedőm anyagát?

S vajon ezek után mi a helyes céllövölde?

Talán az volna a helyes, ha visszamenekülnék egy szenvedély fogságába, amely Londonban alkalmazni vágyott életszemlélet volt? Minden bizonnyal – tűnt el végre a sok kérdés, melyet egy döntés váltott fel. Arra ösztökéltem magamat, hogy a felejtés kedvéért ismét az alkohol csapdájában szorongjak.  S erre lábmozzanataim is ösztökéltek.