25. fejezet: Ne légy gyáva!

Sziasztok :)

Pár perce, amikor átolvastam a részt, észrevettem, hogy 51 rendszeres olvasónk lett. Azt hittem leesek a székről, nagyon szépen köszönjük mind a ketten. A kommentárokat is örömmel olvasgattuk, és most, hogy Krisztinek újra van internete, mindenre válaszolgatott.

De nem is húzom a szót. Ebben a fejezetben egy hatalmas fordulóponthoz érünk, kíváncsi vagyok, ki mit szól majd hozzá. Bevallom, nagyon féltem, amikor ezt írtam, de mára már az egyik kedvencemmé vált. Szeretek Will szemszögéből írni, remélem egyszer majd ti is megkedvelitek, bár ezek után szerintem csak rontottam a helyzetén.

Millio puszi és Jó olvasást Xx szerecsendio

Ne légy gyáva!

A bátorság nem egyenlő azzal, hogy nincs benned egy cseppnyi félelem sem. Sőt! Pont az tesz bátorrá, hogy képes vagy szembenézni a démonjaiddal. Viszont a tény, hogy harcba szállsz, nem jelenti azt, hogy nyerni fogsz, mivel utóbbi csak szerencse kérdése. Azonban, ha gyáván megfutamodsz, akkor esélyt sem adsz a győzelemnek, így csak vesztesként kerülhetsz ki a slamasztikából. Mindezek ellenére a gyáva szót lehet arra is használni, hogy felhergeljük a padlón lévő, kiszolgáltatott embert. S eme ráhatásra, bár önszántából tesz helytelen dolgokat, egyet ne felejts. Ha te nem lettél volna, ő sem hibázik.

Will Sweeney

   Jókedvűen fütyörészve sétáltam végig az utcán, amelyen a szüleim háza is elhelyezkedett, s miközben a természetben gyönyörködtem, kezeimben ide-oda lóbáltam egy átlátszó szatyrot, mely különféle ételeket rejtett magában. Nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy Cara még a szobámban fog pihenni, amikor hazaérek, de azért a biztonság kedvéért neki is hoztam a késői ebédből. Péntekhez híven, hamar vége lett a műszakomnak, így nem ment csoda számba, hogy három órakor már ki is léphettem a ruhabolt ajtaján, mely a város másik felében álló plázában volt fellelhető. Imádtam ott dolgozni, hiszen kiélhetem a társasági személyiségemből fakadó vágyaimat, mint a beszélgetés és egyéb attraktív dolgok.

   Mosolyogva nyitottam ki a bejáratot, s belépve az előtérbe, megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy az a lábbeli, melyet tegnap este rángattam le szerelmem lábáról, még mindig ugyanazon a helyen pihent, ahova gondosan letettem. Behajtva a fából készült nyílászárót, saját lábaimról is levettem a kék tornacipőt, majd a konyhába igyekezve, kicsomagoltam a rántott húsokat és a hozzájuk lapátolt köreteket, melyek valamilyen csoda folytán még mindig melegek voltak, habár koránt sem annyira, mint amikor kifizettem értük a szokásos fontösszeget. A hűtő mellett található szekrények egyikéből kiszedtem egy hatalmas tálat, hogy aztán egy laza mozdulatot követően, beletehessem a mikrohullámú sütőbe az ebédünket.

   Amíg az elektronikai készülékre vártam, gondoltam megnézem, felkelt-e már a szobámban vendégeskedő egyed, vagy esetleg még mindig az álmaiban rejtőzködve pihente ki a tegnap estét. Eleinte csak résnyire nyitottam a bejáratot, s azon keresztül lestem be, de amikor szemeim látképe elé tárult, amint a barna és igencsak kócos hajkoronával rendelkező lány az oldalára fordult, már sokkal bátrabban tártam fel a helyiség ajtaját.

- Jó reggelt, napsugár! – suttogtam a fülébe, amikor kényelmesen elhelyezkedve, befurakodtam mellé a takarók közé. Már annyira hiányzott ez az egész szituáció, amikor egymás mellett ébredve, édes dolgokat sutyorgunk egymásnak, pusztán kedvességből, hogy ezzel is kimutassuk az egymás iránt generált szerelmünket. Azokban a pillanatokban sosem bántam, hogy végül Cara lett az első komoly barátnőm, ahogyan azt sem, hogy még sosem feküdtünk le egymással. Tiszteltem annyira, hogy elegendő idővel lássam el, s biztos voltam benne, hogy ha kellene, egész életemben várnék rá. Nem azért, mert nem szeretném, hiszen napról napra egyre jobban kívántam, mindössze lehetőséget adtam neki a választásra. Tisztában voltam vele, hogy a megfelelő pillanatra várt, és csak reménykedni tudtam benne, hogy eme momentum minél hamarabb elékezik.

- Jó reggelt! – mosolygott - Elmondanád, hogy kerültem hozzátok? – bújt elő a takaró rejtekéből, így megcsodálhattam az álmosságtól csillogó, éjsötét szemeit. Arca szegleteiben ott díszelgett a kíváncsiság tagadhatatlan aromája, miközben beszívta alsó ajkát, ahogy mindig is tette, amikor zavarban érezte magát. Tisztában voltam vele, mennyire kényelmetlen lehetett neki ez az egész, hiszen általában én voltam az, akit egy-egy nagyobb buli alkalmával, olyannyira elragadott a hév, hogy a wc felé görnyedve köszöntöttem az új napszakot.

- Semmire sem emlékszel? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra, mire lesütötte a szemeit, ezzel elkerülve érdeklődő tekintetem. Időközben, akaratlanul is felhúzott szemöldökeimet, rendre igazítottam, hogy a lehető legkedvesebb arcommal tudjak az általam szeretett lány, csalódott tekintetébe bámulni. Nem értettem miért viselkedett így, s csak később jutott el a tudatomig, hogy önmagát ostorozta a történtekért, hiszen nem is Benne, sokkal inkább magában csalódott. Vékony ujjaival felemelte a párnáját, végül ugyanazzal a lendülettel a fejére is húzta a puha anyagot.

- Addig megvan, hogy veszekedtem vele – Harry említésére teljesen felment bennem a pumpa, mindezek ellenére azonban teljes erőbedobásommal azon voltam, hogy ezt ne adjam a külvilág tudtára. Pontosan úgy, ahogyan azt ma hajnalban sem tettem, hiszen minden egyes, szívet szúró megjegyzése után érzelemmentesek maradtak vonásaim. A csúf igazság azonban messze állt az általam kreálta jellememtől. Belül őrjöngtem, és csillapíthatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy beverjem a képét.

- Nos, ezek után pedig istenesen leittad magad drágám, egyenesen a sárga földig – bár ismételten próbáltam komoly és tárgyilagos maradni, vele szemben egyszerűen nem ment, s a mondatom végére egy elfojtott kacaj hagyta el ajkaimat, mely sikeresen átverekedte magát az általam felállított védőgáton, és akárcsak a Niagara vízcseppjeinél, itt is egymást érték a hullámok. S bár Cara mérges pillantásai nem is, a párna, ami heves indulatainak köszönhetően találta el a fejemet, határozottan belém fojtotta a következőket. Kezemmel megsimogattam a célpontként hasznosított felületet, mire a mellettem pihenő lány arcára egy élettel teli mosoly költözött.

- Akkor már értem a fejfájást – motyogta az orra alatt, miközben én a plafon tanulmányozásával tevékenykedtem, oly bőszen, hogy azt már a röhejes kategóriába kellett volna sorolni. Egy, nagy levegő, kettő, nagy levegő, három… - számolgattam magamban, mint egy idióta, és valójában az is voltam. Egy srác, aki megkapta a legszebb ajándékot, de szüntelen attól rettegett, hogy a Sors elveszi tőle, mert mégsem találta elég megfelelőnek a csodára, s talán az igazi büntetés maga a tudat volt, ami meggátolt abban, hogy kiélvezhessem a vele töltött pillanatokat.

- Az éjjeli szekrényen találsz aszpirint és vizet – mutattam az említett bútordarab felé, ahol valóban ott állt egy pohár víz és egy hófehér, bogyó méretű gyógyszer, mely nagy valószínűséggel ki fogja űzni Cara fejéből a macskajaj okozta ártalmakat. Mindig is imádtam mulatni, s néha napján felönteni a garatra, bár kétség kívül, minden adandó alkalommal megbántam a másnapokat. Olyankor megfogadtam, hogy ilyen nem lesz, soha többé, s akár csak egy szerencsejáték-függő, azonnal megszegtem szent ígéretem, ahogy elhaladtam egy félkarú rabló mellett. Az egészben pedig az volt a legviccesebb, hogy az évfordulónk után, amikor a társaság fele segg részegen hagyta el a kávézót, Cara ugyanezeket a szavakat ejtette ki a száján: Sosem iszom többé!

- Életmentő vagy – puszilta meg az arcomat, amitől egész testemet átjárta az a kellemes bizsergés, majd ezt követően az említett tárgyak felé fordult, hogy bevehesse a fejfájása ellenszerét - Gondolom, anyu nem tudja, mi történt az este – fejemet hol balra, hol jobbra mozdítottam, mire vett egy mély lélegzetet és ledobta magáról a testét fedő anyagot - Tuti ki fog nyírni – egy keserű nevetés, azt követően pedig eltűnt a szobámból nyíló fürdőszoba mögött.

- Ugyan… - kiabáltam utána, mire egy fogkefével a kezében kikukucskált a keret mögül, fejét kissé balra biccentve. Haja kiengedve hullott alá, és felhúzott szemöldökei érdekes hatást kölcsönöztek vidám megjelenésének - csak tudnám, miért őt hívtad fel – szökött ki a számon egy meggondolatlan megjegyzés, s bár az azt követő pillanatban már legszívesebben visszaszívtam volna az egészet, egyszerűen nem rendelkeztem ama varázserővel, ami lehetővé tette volna eme kívánságomat.

- Tessék? – kérdését követően visszatért a tisztálkodásra alkalmas szobába, majd egy kis idő elteltével - ezúttal mindenféle eszköz nélkül -, megjelent az ágy előtt. Testtartása elárulta szavaim iránt generált értetlenségét, miközben ezt palástolva, inkább szélesre tárta az egyik szekrényem ajtaját, aminek az egyik polcán megtalálta az általa keresett ruhadarabok egyikét. Körülbelül három hónapja, hogy áthoztuk a cuccait, hasonló esetekre, bár akkor még nem gondoltam volna, hogy valaha is elő fog fordulni vele ehhez fogható szituáció.

- Akkor ezek szerint az sem rémlik, hogy Harrytől kellett hazarángatnom – hangos gondolataim, gúnyos megjegyzéssé alakultak, amikor ajkaim megformálták a hangokat, s összeállt eme mondat - Jellemző… - forgattam meg szemeimet, s karjaimat szorosan összefontam a mellkasom előtt. Megint csak eszembe jutottak a hajnalban történtek, és borzalmasan mérges voltam, amiért nem engem hívott fel, amikor szüksége volt egy megingathatatlan támaszra. Hisz én voltam a barátja, a személy, akit állítólag mindenkinél jobban szeretett. Csakhogy az akkor volt, amikor Harry Londonban tengette gondtalan napjait. Viszont, mióta hazajött… Szomorúan kellett belátnom, hogy ismételten egy ócska mellékszereplővé alacsonyítottak Mr. Ellenállhatatlan szerelmi drámájában, s hogy Cara lett a hercegnő, aki a mese végén visszatalál a hercegéhez.

- Mi az, hogy jellemző? Úgy mondod, mintha minden este, egy másik srác házában találnál rám – horkantott, majd magára ráncigálva egy farmert és egy mintás pólót, már teljes harci díszben küldte felém megrovó pillantásait. Ilyenkor olyan kegyetlenül tudott rámeredni az emberekre, hogy azok legszívesebben jó mélyre elásták volna magukat, olyannyira a föld alá, hogy ha szabadulni támadt volna kedvük, se tudták volna megtenni. Jobban belegondolva, tényleg úgy hangzott, mintha egy utolsó szajhának bélyegeztem volna meg egész lényét, azonban nem engedtem, hogy engem állítson be fekete báránynak. Hisz nem én voltam a hibás, sőt! Én voltam az utolsó ember, akit okolni lehetett volna, hiszen a drágalátos barátja kergette őt az ital markába, mely elkábította elméjét, s fejére küldte a macskajajt.

- Bármelyik másik sráctól szívesebben rángattalak volna el… - mondatom közben felálltam az ágyról és pár lépéssel közelebb merészkedtem szerelmemhez, aki velem párhuzamosan, egy aprócska lépésnyit hátrált, mire teljesen megrökönyödtem. Arcom eltorzult a felismerésre, miszerint elítél kijelentésem okán, s hiába próbáltam türtőztetni, igencsak felborzolt idegeimet, az agyam elkattant - De neked pont ő kellett. Esetleg nem vagyok benne a kibaszott telefonkönyvedben? – kiabáltam torkom szakadtából, aminek hatására Cara teste megremegett. Tisztában voltam vele, hogy megijesztettem, hiszen saját magamat is megrémítettem viselkedésemmel, mégsem szándékoztam a nyugodtság pályájára ereszkedni.

- Ne ordibálj! Szétrobban a fejem – hangszíne s ereje eltért a megszokottól, azonban még így is jócskán lemaradt az enyémtől. Szemeit becsukta pár pillanatra, miközben kezeit rányomta a fülére, hogy kizárja az általam generált ricsajt, csakhogy ezzel sem most, sem soha nem ért el semmit. Hisz, ahogy már említette, hangos voltam, s csak most éreztem magam igazán elememben.

- Igenis ordibálok, amíg nem mondod a szemembe az okát – kezeivel a tegnap magán viselt ruhái felé nyúlt, hogy azt karjaiba zárva, kiléphessen az ajtómon, ezzel pedig csak az volt a baj, hogy én nem engedtem neki. Részemről még koránt sem zárult le a beszélgetés, így karja után kaptam, s egy erős rántás kíséretében magam felé fordítottam gyenge testét.

- Okok kellenek? – kiabált az arcomba, amikor kiszabadította magát vasmarkaim fogságából, ezzel egy csúnya, vörös foltot kreálva a felkarjára - Nos, bár semmire sem emlékszem, abban száz százalékig biztos vagyok, hogy veled ellentétben ő nem kiabált volna velem – adta a tudtomra elképzeléseit, amivel nem hogy lenyugtatott volna, csak még jobban haragra gerjesztett. Utáltam, amikor Harry erényeiről papolt nekem, hiszen mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy sokkal többet ártott neki, mint amennyit meg lehetett bocsátani. Csak tudnám, hogy az ilyen pillanatokban miért felejti el mindezt. 

- Már el is felejtetted, hogy ki miatt lettél segg részeg? – keltem ki magamból, s képtelen voltam megálljt parancsolni a torkomból érkező szóáradat tömkelegének. Legszívesebben nekivágtam volna valamit a falnak, azonban visszafogtam agresszív vágyaimat, amikor szemeim látókörébe került az előbb okozott vörös folt, mely ott éktelenkedett szerelmem karján, s mely azonnal elkezdte a lilulás folyamatát. A bűntudat, mint jéghideg esőcseppek áradata, úgy áztatta el felhevült testemet, és már csak azt vettem észre, hogy ajkaimat beszívva, mellkasom hevesen mozog fel s le, lélegzetvételem okán.

- Miért nem tudsz megértőbb lenni vele kapcsolatban? – Cara hangja érzelemmentesen hasított át a szobám légterén, ezzel még inkább kihangsúlyozva kérdése komolyságát - Hisz minden egyes alkalommal, amikor szóba kerül, akkor veszekszünk – igaza volt. Annyira elfogult voltam egykori bandatársam, s egyben barátom kapcsán, hogy gyerekkori énem ezer százalék, hogy elhűlve bámulna rám, ha találkoznánk az utcán. Hogyan fajulhattak el idáig a dolgok? Miért utáltam meg ennyire, amikor sosem ártott nekem, főleg nem szánt szándékkal, ahogy azt én tettem? Hiszen az egyetlen bűne az volt, hogy ugyanazt a lányt imádta, akit én magam is a szívembe zártam egykoron, s a mai napig képtelen voltam szabadjára engedni. Akkor pedig bekattant az ok, hisz éppen az előbb mondtam ki gondolatban.

- Mert szereted – hajtottam le a fejem, hisz csalódott voltam, s nem utolsó sorban elkeseredett. Képtelen voltam Cara csokoládészín szemeibe nézni, így tekintetét kerülve, inkább a fehér zoknijaimat mustráltam.

- Na, ebből elég! – csattant fel, ezzel kifejezve nem tetszését, viszont az, hogy nem ellenkezett, csak még inkább bizonyságot nyújtott igazam felől - Én haza mentem – trappolt le a lépcsőn, mire azon nyomban utána rohantam – Szia – üvöltötte el magát, amikor lábaira húzta a cipőit. Nem támaszkodott meg semmiben, szimplán egy lábon egyensúlyozott, aminek következtében kis híján ráesett az alfelére, őt mégsem érdekelte a saját biztonsága. Inkább menekülni kívánt a kialakult helyzet elől, amit bár megértettem, egyáltalán nem helyeseltem.

- Szóval még egy köszönömöt sem érdemlek? – tártam szét az karjaimat a lépcső előtt állva. Hitetlenkedve ráztam meg fejem, s csak bambán meredtem kapkodó testére. Tekintetét még egyszer utoljára rám szegezte, így kristály tisztán ki tudtam venni, amint gúnyosan megforgatja íriszeit. Határozottan mérges volt, és ezt le sem tagadhatta volna.

- Kösz – vágta oda félvállról, már-már flegmán, oly leereszkedő stílusban, amilyet még soha ezelőtt nem tapasztaltam személye felől. Annyira ledöbbentem szokatlan reakciója hatására, hogy képtelen voltam visszavágni, s már csak azt vettem észre, hogy teljes erejéből becsapta az ajtót, ezzel eltűnve a házból, teljesen egyedül hagyva, hogy megfőjek a saját mérgem tűzforró levesében.

   Mérgesen ütöttem bele a falba, és az sem érdekelt, hogy a kezem felületét, mintha ezer apró tű szurkálta volna belülről, úgy öntötte el a fájdalom felemelő érzete. Néha van olyan pillanat, amikor az embernek szüksége van a kiabálásra, arra, hogy kiadja magából a felgyülemlett feszültséget, s úgy látszott nekem egy hét kellett ahhoz, hogy elszakadjon a cérna. Pontosan ma volt egy hete, hogy Styles visszajött a városunkba, és ezen rövid idő alatt sikerült mindent felforgatnia. Felborzolt idegekkel vettem magamra a tornacipőmet, és egy vékony, fekete dzsekit, s azon nyomban kirohantam az utcára. Öles lépteimmel balra fordultam, pont az ellenkező irányba, mint amerre Cara elviharzott, aminek megvolt a maga oka. Ez alatt a tizenhárom hónap alatt, sikerült olyannyira kiismernem, hogy rájöjjek, egyáltalán nem lenne szerencsés húzás részemről, ha most követném, hiszen annyira frusztrált volt, hogy képes lett volna olyan dolgokat a fejemhez vágni, amiket mind a ketten megbántunk volna.

   Beérve az ismerős kocsmába - melyben alig lehetett emberekre bukkanni, tekintve, hogy az óra még a délután négyet sem ütötte meg -, sikerült azonnal kiszúrnom egy csapzott állapotban lévő hajkoronát, melynek tulajdonosa szomorúan hajtotta le fejét az egyik fából készült asztalra – bár az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak elaludt a nagy iszogatásban.

- Hello, Styles. Hogy-hogy itt? – kérdésem hallatán felemelte kobakját, és üveges tekintettel meredt arcom vonásaira, amik láthatólag egyáltalán nem nyerték el egykori barátom tetszését. Unottan nézett végig egész testemen, miközben kezeivel az előtte pihenő alkoholos üveg nyakával játszadozott.

- Kérlek, most nincs hozzád kedvem – szavai olyan elhaltan hatottak, mintha belesóhajtott volna a mondandója közepébe. Arcát beletemette tenyereibe és, mintha ott sem lettem volna, egyszerűen átnézett létezésem ténye felett. Olyan elgyötört volt a megjelenése, hogy komolyan érdekelni kezdett, min is veszhettek össze azok ketten. Mi lehetett az oka annak, hogy mind a ketten alkoholba fojtották a bánatukat?

- És ahogy látom, senki máshoz sem – nevettem el magam, de amikor Hazz nem vette a poént, elhallgattam. Olyan kínos volt az egész, és bár szívesen lefényképeztem volna a telefonommal, hogy aztán feltegyem a képeket a világhálóra, most még nekem sem volt kedvem a szemétkedéshez. Vagyis nem ilyen gyerekes formában. Meg amúgy is, Cara hamar rájött volna, hogy én próbáltam bemocskolni édes drága szerelme személyét, és akkor könnyedén eloldozhatta volna a láncokat, melyekkel magam mellé bilincseltem.

- Ugyan, hisz itt van velem, jó öreg cimborám, Jack Daniel’s. Bemutassalak neki? Szívesen széttöröm az arcodon – húzta fanyar vigyorra ajkait, melyek grimasszá alakultak az idő folytonos előrehaladtával. Ujjai között ott szorongatta az említett flaskát, és egy pillanatra komolyan elhittem, hogy nekem fogja dobni a szesszel töltött üveget. Szerencsére nem így lett, aminek következtében egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el összepréselt ajkaimat. Vállaim érezhetően ellazultak, bár magam sem emlékeztem, mikor feszíthettem össze őket egyáltalán.

- Mondták már, hogy részegen jó a humorod? – próbálkoztam viccesre venni a figurát, akár csak annak idején. Kérdésem hatására, összeráncolta homlokát, mint aki igencsak kételkedik lényem szavahihetőségében. Nem mintha nem lett volna erre elég indoka.

- Mit akarsz tőlem? – nem fordult felém, mintha sokkal érdekesebbnek találta volna a wiskey hátulján található papír szövegét, mint engem, s hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ennek örüljek, vagy sem. Aggasztott a dolog, miszerint olyannyira önkívületlen állapotba került, hogy a józan esze máris fényévekre járt a kocsma épületétől, s hogy ezáltal semmi sem akadályozhatta volna meg abban, hogy elvágja a torkom, ha ahhoz támadt volna kedve.

- Csak beszélgetni – próbáltam a tőlem telhető leghitelesebben előadni a kedves és bűnbánó Will szerepét, azonban Hazza csak egy mindentudó szemöldökrántással konstatálta, hogy nem vette be színészkedésem. Még részegen sem - Ne már, Hazz, hisz nem voltunk mi mindig ellenségek. A régi idők emlékére? – angyali mosolyom szétterült az arcomon, mire lemondóan mozgatta fejét hol jobbra, hol pedig balra. Ujjaimat összekulcsoltam, ahogy a babonások szokták, és csak remélni tudtam, hogy sikerült meggyőznöm.

- Meg fogom bánni, igaz? – kérdezte, de nem válaszoltam. Belefáradtam a hazudozásba, és drága Styles barátom fején találta a szöget. Biztos voltam benne, hogy keserűen fogja magát átkozni a mai nap után. Az egyetlen dolog, amit még homály fedett, az a gondos tervem sorsfordító részletessége volt, azonban a percek egyenletes pörgésével, egyre világosabban láttam az alagút végét. Lelki szemeim előtt ott lebegett egy mocskos fogadás, s már nem volt más hátra, minthogy rávegyem ezt a szerencsétlent, hogy írja alá, saját maga halálos ítéletét.

- Egy pohár vodkanarancsot – intettem a kocsmárosnak, aki készségesen kiszolgált, majd egy szó nélkül odébb is állt, ezzel magunkra hagyva a némaságban. A csönd, mint egy láthatatlan lepedő, terült szét rajtunk, az egyetlen zajforrás pedig a fejemben zakatoló fogaskerekek szűnni nem akaró ricsaja volt. Folyton folyvást azon gondolkoztam, hogy miképpen lehetne kivitelezni, ördögi tervemet, amivel eltüntethetném személyét, életem szélvédőjéről, akár csak egy oda nem illő bogarat.

- Az én indokaimmal tisztában vagyok, de neked mi okod van az ivásra? – kortyolt bele az aranybarna folyadékba, míg én a poharammal játszadoztam. Ujjaimmal körbe-körbe simogattam az átlátszó anyag szélét, miután eltüntettem belőle a gyümölcslé és a szesz varázslatos keverékét, mely teljesen összhangban volt egymással. A csaposnak sikerült eltalálnia a tökéletes arányokat ahhoz, hogy a lötty üssön, ugyanakkor ne változtasson agresszív zombivá.

- Csak a szokásos, összekaptunk Caraval – vallottam be az igazat, hiszen kár lett volna tagadni, szimplán ostoba időpocsékolás. A városban mindenki tudta, hogy szerelmemmel gyakran összekaptunk, s ez bizonyára már réges-régen Harry fülébe juthatott. Plusz, Gemma mindig is utált, s bár egyetlen adandó alkalommal sem mondta a képembe, hiszen nagyon jó barátnők voltak Caraval, azért mindezek ellenére éreztem a savként maró gyűlöletet, melyet irányomba generált.

- Ismerős – nevette el magát, ami valamilyen különös oknál fogva igazán vidámnak hatott, azonban ezzel szemben külseje mégis szomorúságot tükrözött. Biztos voltam benne, hogy azért volt ilyen, mert röhejesnek találta a dolgot, hogy nekem is sikerült kihoznom Carat a sodrából, miután olyan bőszen állítottam a házuk küszöbén állva, hogy neki csakis rám van szüksége. Nos, mint kiderült, ő nélkülem is épp olyan jól megvolt, mint velem.

- De veled ellentétben, én ki fogok vele békülni – hangom felsőbbrendűen hatott, hiszen ezer százalékig biztos voltam a dolgomban. Rengetegszer eljátszottuk már ezt a macska-egér játékot az említett lánnyal, aki miatt mind a ketten eme helyiségbe menekültünk, csakhogy eddig mindig sikerült kibékítenem.

- Honnan veszed, hogy nekem nem menne? – kis híján leszédültem a székből gunyoros hanghordozása következtében, de nem is ez tett be igazán, hanem az a mérhetetlen önbizalom, ami ott csengett szavai hátterében. Vajon mi a frászért hiszi el ezt a baromságot? A fejemben megannyi összeesküvés elmélet forgatókönyve kelt életre, s már a feltevésbe is beleborzongtam, hogy ez a semmirekellő kihasználta Cara sebezhető állapotát. Hogy tegnap este olyat tett vele, amit a lány soha nem engedett volna meg neki, ha józan állapotban találkoztak volna.

- Tudom, ahogy azt is, hogy velem hamarabb ágyba bújna, mint veled – löktem oda csípősen, egy laza vállrántás kíséretében, majd intettem a csapos srácnak egy újabb kör narancsos italért.

- Akkor eddig miért nem sikerült? Ja, majd’ elfelejtettem. Nem bízik benned eléggé ahhoz, hogy megtegye, és szeretni sem szeret – játszotta az eszét, mire, mintha villám csapott volna végtagjaimba, megremegett egész testem. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, mennyi lehetett a valóságalapja állításának, s ez okozta a vesztem. Hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy azért nem történt még meg az a bizonyos együttlét kettőnk között, mert kellőképpen tiszteltem a szeretett lényt ahhoz, hogy megvárjam; az elmém legmélyén tudtam, hogy ha kényszerítettem volna, sem tette volna meg. Nem szeretett eléggé, s talán csak azért volt még mindig mellettem, mert túl kedves ahhoz, hogy elhagyjon. Kétségbeesetten nyeltem egy hatalmasat, hiszen a torkomban ott éktelenkedett egy oda nem illő gombóc, ami megakadályozott az azonnali visszavágásban.

- Fogadjunk? - kérdeztem végül, amikor visszanyertem a hangom, s bosszúsan emeltem felé hideg, érzelemmentes tekintetem. Arcomon ott díszelgett a szokásos álca, mely eltűntette minden érzelmemet, ezzel sebezhetetlenné varázsolva lényem. Bár, ha jobban belegondolok, a lelkem ugyanúgy vérzett, mintha páncél nélkül léptem volna ki a csatamezőre, ahol már az első pillanatban eltalált egy jól célzott lövés.

- Mi? Dehogy! Hisz sokkal fontosabb annál, hogy játszadozzak vele – heves tiltakozása megmutatta, hogy jócskán alábecsültem ellenfelem szerelmét, de egy másodpercre sem tántorodtam el célom mellől. Hisz egy hajszálnyira voltam az áhított jutalomtól. Már szinte éreztem a győzelem édeskés ízét, ami egy csokoládétorta eszenciájára emlékeztetett. 

- Vagy csak szimplán félsz – löktem oda, majd belekortyoltam a keserű italba, ami kimondottan irritálta nyelőcsövem, mégis mintha segített volna a cselekménysorozatok kibontakozásában. Erőt adott, és legfőképpen ihletet.

- Soha többé ne merd ezt mondani, megértetted? – pattant fel a helyéről, mire ösztönösen nyúltam karja után. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom elmenni. Túl kecsegtető volt a lehetőség, s túl kevés az idő, hiszen napról napra egyre közelebb kerültek egymáshoz, és már nem volt olyan nagy beleszólásom a szálak rendezgetésébe, mint anno.  Elvesztettem Harry bizalmát, s ezzel az aduászt, melyet oly erősen szorongattam kezeim között, hogy elfehéredtek ujjbegyeim.

- Akkor ne légy gyáva! Fogadjunk, hogy velem hamarabb lefekszik, mint veled és a vesztes eltűnik a képből – nyújtottam felé a kezem, mire üveges szemmel meredt íriszeim mélyébe. Kezdett egyre kínosabbá változni a helyzet, hiszen csak állt bambán, míg a kezem a levegőben lógott, azonban nem adtam fel a reményt. Tekintetemmel hol rá, hol a karomra néztem, végül, pár évtizednek tűnő pillanat múltán, Harry ujjai súrolták tenyerem felületét.

- Rendben – hallatszott a fogadalom, mellyel megpecsételtük a jövőt. Innen már nem volt visszaút; ha nyerek, eltűnik és ezzel garantálom magunknak a boldog életet, viszont ha vesztek… Nem veszthetek!