26. fejezet: Két tűz között

Drága Olvasóink!

Nagyon szépen köszönjük a támogatásotokat, egyszerűen elképesztőek vagytok! Olyan hihetetlen, hogy máris 52 - en vagytok, borzasztó jól esik nekünk, hogy ennyien mellettünk álltok! Nagyon köszönjük! <3 És természetesen a pipákat és a megjegyzéseket is örömmel fogadjuk! :) Rátérve a fejezetre, ez még mindig egy régi gyártmányom, amivel a mostaniakkal ellentétben igyekszem egyszerűbben fogalmazni, azonban ezeket nem szerettem volna újra írni, hiszen az rengeteg időt és elcsúszást jelentett volna. Ennek ellenére remélem azért elnyeri a tetszéseteket. Nem voltam meglepve azon, - szerecsendio sem - hogy mindnyájan haragszotok mindenkire a történetben. Valamiért pontosan ezekre a reakciókra számítottam :) A mai fejezetben megismerhetitek Harry véleményét a dolgok alakulásáról, és kicsit a múltba is visszatekinthettek. Nem is húznám tovább a szót, mindössze csak jó olvasást kívánok mindenkinek és még egyszer köszönünk mindent! <333

Millió puszi és szoros ölelés, 

kriszty96 <33

...............................................

Két tüz között

 „Van, volt, lesz – ezen három űrmérték a legmélyebbre taszít a gondolatok gumós világában, ahová a pontos idősík által tér be még testünk is ezzel kiveszve a valós elemek varázsából. Pár mondat a jelen pillanatában rettegéssel tölti fel az átlátszó pohári tárgyazatot, a múlt felkavaró jellemmel söpör rajtunk végig, míg a jövőt ködösíti a sötét felhőréteg!”

Harry Styles

Van – a pillanat jelene, ami porrá tipor

  Zsongó fejem erei lüktettek. A hideg érzet érintette koponyámat, amikor a kocsma létesítményét elhanyagolva jelenlétem pontosságával kiléptem a hely küszöbzete felett a szabadtéri utcasíkra. Átkoztam az eldöntött lépést és a halogén perceket, amik megfeketítették a jelent. Utáltam, hogy erőt vett rajtam az alkohol mámoros tartalma, amely mintha sima szintű must módjára szántott volna végig torkomon a megszokás általi tényként, de azt még inkább megvetettem, hogy ismét a büszkeségem hajtott előre tettlegességvilágomban. Will tisztában volt azzal, hogy a gyávaság minősége a legjobb motiváló rugózat lelkem számára, s úgy éreztem, hogy a megolvadt tükördarabokról visszapattanó csípős színárnyalat szétmarva bőrrétegemet a húsom mélyéig hatol. A tengernyi fényhossz fakulása martalékokban csüngött az űrszondán, s vele együtt feszült állapotom is a felhők világába gravírozódott. Semmi sem úgy alakult, ahogyan azt én tervi világomban kialakítottam. Máshogy akartam megalkotni a történet alapjait, más példányszámban akartam kidolgozni a jelent, de végül egy déli szellő felfordított mindent, s aztán szimplán csak tovaszállva odébb állt. Elmenekült, ahogyan azt régen én is tettem. S amit most tisztára akartam mosni. De mégis, hogyan akarod ezt elérni, ha megint fejedet hajtottad egy mocskos dolog előtt? – suttogta fülembe egy maró hatású hang szétzúzva ezzel minden egyes porcikapontomat. Egy mocskos fogadás – fájó gondolat. Hogyan lehettem képes ilyen szintű bűnre azzal szemben, akit teljes, összes szívdobbanásomon keresztül szeretek? Idegesen túrtam fürtjeim közé, majd fejemet egy hideg kirakat üvegének döntve élveztem a halántékomon megérzett, hűsítő hatásélményt. De a gondolatok kombinációja ezzel nem halt ki gyökerestül elmémből.

Miért?

Hogyan?

Miért?

Lépcsőzetesen járt át minden, de a legfontosabb azonosság az első szóréteg volt, amely harmadik rétegben ismételten átjárta agyi féltekémet. Tettes motívuma égődött bőrömre, miközben az alkohol tartalma szétáradt testemben és küllememre bélyegezte a másnapos jellemet. Szemeim megrándultak a fájdalom hatására, amely megrögzült koponyacsontom rejtekében, s mintha egy penge belefagyott volna a tükörsima állapotba szervezetemben érzete magát otthon. Hogy még ő is kínozzon ne csak pusztán az önbecslő gondolatok. Soha ennyire nem vetettem még meg személyemet, de életemben most először azt kívántam, hogy a Temze csillogó habjaiba vethessem magamat, hogy sose árthassak Neki. A Csillagomnak. Nem akartam, hogy így legyen – töprengtem el már századjára a kíméletlen hatáson, miközben a fájó levegő a légtérbe hasított ködfelhőt kreálva ajkaim körzetében, testemet átjárta a sunnyogó fázási roham, szívemet kettétörte az akusztikus felismerés, a felismerés a szervezetemben túltengő érzelem kapcsán. Gyűlölet – ennek színtiszta változata lepett el önmagam lénye iránt. Hogyan lehettem ilyesmire képes?

  - Uram, uram – szólongatott egy segítségnyújtás érzelmétől túlfűtött hang, amelyhez csukott szemeimen át kilátás tartalma nem társult, hisz azt eldobtam magamtól. El, messzire, ahogyan a becsületesség varázsát is. S hagytam, hogy egy árnyoldal lépjen életbe, a mocskosság világa lepte el szívemet és önuralmam problémamentes világa is elfakult. Kitörni éreztem a régen elrejtett érzelmeket, amik lavina módjára zúdultak végig a hegyoldal csatlakozásán át egészen a földperemig. – Minden rendben van? – szemeim kipattantak. Elhagyták az összepasszírozott jelenséget, amelynek következtében egy bájos arc jelenlétét érzékelték szemim vegyjelei. A fiatal lány tekintete aggodalomtól parázslott számomra, azonban nem jelentett semmit, ahogyan feszültségemet sem törölte el, mivelhogy még inkább eszembe férkőztette, hogy miféle vesztes jellem vagyok az életben, ahol nem sokáig lesz fontos a maradásom. Sosem leszek képes azzal a tudattal együtt élni, hogy ismét minden elrontottam. Még ott a kezdetek kezdetén, amikor hagytam, hogy a hazug szavakat igaznak méltányolja szerveztem. Amikor bíztam abban, akiben sosem lett volna szabad. Amikor hagytam, hogy a naivitás lelombozza a cselekményeimet.

  - A jól erős túlzás – morogtam orrom alatt, s kikerülve a lány alakját megszaporáztam lépteimet, hogy oly tér után kutakodjak, ahol egy árva tekintete sem lengheti be levegőm fertályát. Ahol egyedül lehetek, hogy kínozhasson lelkiismeretem hagymája, ami rétegeinek egyetlen darabkájával felmarhatja szegleteimet. Mozzanataim egyre lassultak, lomhán támolyogtam az utcarészen, miközben szédülés lépett életbe testem pontjai felett. Gyötrelmes fejfájás homályosította el látásomat, amihez még a mai napig nem sikerült hozzászoknia benső világomnak akármennyire is dúsítottam az évek haladtával garatomat a káros szenvedély foltjaival. A népes utakon egyetlen kietlen hely sem tátongott, így testem automatikusan egyetlen utasítást fogadott el; a kezemben féltve tartogatott flaskába kortyoltam, amely a kocsma állványából származó szülemény volt. A korty felmarta torkomat, miközben egy sikátor menedékében húzódzkodtam meg és a falnak döntve hátamat lehunytam szemeimet. Eszembe férkőzött a gondolat, hogy mily felemelő volna, ha az üveg, s annak tartalma inkább Will pofacsontján tartózkodna, de gonosz fokozatú eszmefuttatásomat egy csörgő hang szalajtotta el, mely a zsebem elrejtett textíliájából vált hangos aktussá. Kezem lustán nyúlt a készülékért, s mihelyst ujjaim ügyébe került sután húztam elő a rejtekből, majd meg sem nézve a hívó fél mellékét elfogadtam az irányzatot.

  - Haló – motyogtam orrom tájékát üdültetve, miközben lehunyt szemeim újfent megrándultak, s nyűgösen nyögtem fel a fájdalom okozta hatásfoktól, amit szervezetem az idegen anyag hatására csiholt ki reakcióinak kapcsából. Egész testemet égette az onthatatlan viszolygás tettem miatt, valamit az alkohol tépázása légútjaimban és további szerveim körül is körbelengett és péppé lapított.

  - Fiam, nem ebben állapodtunk meg! – hasított el fülkagylómig a vádlástól túlfröccsent foszlány, melynek hatására szemeim eltávolodtak egymástól, s akár egy szobor talapzata élt eme móddal testem minden egyes rezgése. A régen hallott hangi adottság megrémisztette egész lényemet, tudtam, hogy itt már nincs min javítani, hiszen a megölhetetlen réteg csak most söpör majd át felettem, rajtam igazi mód. – Mi az, hogy elküldöd a lányomat? – kért számon a felgyülemlett düh szólamával, ezzel még inkább fokozva fejfájásom folyamatát, ami makacs jellememet is előcsalogatta a mély barlang falai közül, így negatív oldalam sem férkőzött testemben tovább. Kitörni vágyott az üregből a sok bántás és kín, amit rövid életem során rám akasztottak. Betelt a pohár, azaz inkább kicsordult annak tartalma.

  - Maga is tudja, hogy semmit sem érzek a lánya iránt! – pöfékelt erélyes színvilággal, miközben szívemet egyre inkább ellepte a mocsok, amiért még ezen egyességbe is képes voltam gyáva érzelmektől túlfűtöttem belebonyolódni. Kárhozatra ítéltem magamat még most is azon szavakért, amik ezen folyamatnak a kulcspontjai voltak, de sajnálatomra az idő nem egy visszapörgethető tengely. Magától halad, az én esetemben könyörtelenül. – Nem szeretem és ezen sem maga sem pedig senki más sem változtathat – ripakodtam rá fogaim felületét egymással megdörzsölve, miközben a feszültség úgy áramlott szét bennem, mint egy adag kölni vegye a puha textílián, ahová egy egyed személye száműzte az illatos, tartós folyadékpárát. – Békéljen meg a tudattal, hogy soha sem fog az oldalán látni! – alkalmaztam az utolsó tőrdöfésem lépcsőfokát, de azok hiába csüngtek a levegő szélsőséges hálózatában nem nyerték el kellőképpen a megtestesül hatásfokot, amiket személyem rezonálásai neki szántak.

  - A markomban vagy! – szemeim kidülledtek, miközben a torkomban egyre növekvő gombóc csúcspontja fedte fel csúszós rétegeit, amik megnehezítették nyelésem gátmentes folyamatvilágát. Minden nevű szmogtól iszapos levegőcsík elakadt légúti mellékereimben és a rettegés még inkább belém szúrt injekciós bázisával. – Bármikor felfedhetem a kis titkodat. Cara Bynes meg fogja tudni, hogy mit érzel iránta – fenyegető szavai kórusban vízhangoztak átbarangolva összes még porosodó polcaim felületét is, s közben a mámoros hatás egyre inkább kihalt helyét pedig felváltotta a fanyarú gázi tartalék tápanyag, ami elborította elmém vaskapuit.

  - Akkor tegye meg, mondja el neki – feleltem tudatlanul, hiszen nem gondoltam bele lépésem hátulütő forgatagába, azonban kései gondolatként rádöbbentem a valós tényállásra, miszerint ez csak kissé oltalmazna, felsegítene a feszengő érzések mozgató szálainak szövetei alól. Talán mellkasom megkönnyebbülne, ha a szabadság oxigénjét szívhatná bendőjébe, ha olyan foszlányokkal édesülhetne, amik nem marják tovább szervezetét.

  - Én? – érkezett a döbbent foglalat, amit kincsestáram nem tudott logikus módon a megfejtés szobájába száműzni. – Majd inkább a sajtó. Kezeskedek róla, hogy a féltve őrzött érzelmeid a címlapokon landoljanak. Szerinted a drága kis Cara örülne annak, hogy újságírók zaklatják? – a gondolattól is viszolyogtam. Nem akartam ezen módon szerelmem tudatának világára hozni, hogy mennyit is jelent szívem számára, ki akartam zárni az esetet, hogy életébe ütközzenek a mocskos magánélet tiprok, akik tőlem is elragadták a szabadságot. És Őt ettől nem akartam megfosztani! Azt kívántam, hogy kalitkaoszlopok nélkül töltse a mindennapok sokaságát, ám én mégis annak fogságában tartottam; elvettem Tőle a szabad érzelmek fonalát azzal, hogy összetörtem régi távozásommal, s ezt nem tehetem meg még egyszer Vele. Soha!

  - Ne fenyegessen! Értse már meg, hogy nem szeretem a lányát! – ripakodtam rá egyre mélyülő parázsárnyalatban, miközben halántékhosszomon az erek kreálmányai egyre inkább kidülledtek és elveszítve gondtalannak sosem mondható bundájukat idegi pályáim összeroppantak.

  - A te életed a te döntésed! De ne feledd, hogy még jobban meg fog gyűlölni. A gyávaságod határtalan, fiam. Sosem tudod megvédeni azt, akit szeretsz – szemeim vadul tapadtak egymáshoz, miközben a „Maga” szócskát vicsorogtam el és igyekeztem visszafogni elkalandozni kívánó indulataimat, amik szétmarcangolták még a legparányibb orchideák üszkös szirmait is, amik törhetetlen üvegként pattintották le magukról az átlátszó esőcseppeket. – Adok neked egy kis haladékot. Dönts – adott nekem választási fokozatot, azonban ez ellen nem volt, hogyan dönteni. A szívem tudta mi is a helyes cselekedeti ív tervrajza, hogy kihez húznak az érzelmeim. Cara. – Ha már tudod, hogy mit akarsz, keress fel. Viszont mindenféleképpen te húzod a rövidebbet. Akárhogyan is döntesz – a vonal szála elvágódott. Minden parányi gondolat felröppent bennem, miközben a földre száműzve magamat egyre nagyobbakat kortyintottam az üveg tartalmi áradatából, s miközben elkeseredetten tanakodtam a két lány valóján a régmúlt felszínes és idill eseményei felröppentek elmémben, amiket tisztán éltem át. Minden olyan valóságos volt, mint reggeli gyepen a friss harmat hantása. Feledhetetlen színvilág, ahogyan egy fogalom is; két tűz között – oda ragadt alakom.

Volt – a percek kereke, amely már régi varázsvonás

 

  2013. február 28, London

Van, mikor az igazi érzelmeket valaki el akarja ragadni egy szervi adottságból. S pusztán csak azért, hogy az ő javára fordítsa a tengelyek közti fordulópont zubogását. Ám néha minden tett, cselekedet és konok szó alól felment egy erős érzelem. Egy érzelem, ami halhatatlan!

   Kicsapongó dallamok lengték körbe a levegő minőségét. S nem a jó hang forrásaként, sokkal inkább mondható volt az áriák melódiája nyaki fojtogató eszköznek. Mit csinálok én ezen a helyen? – motyogtam gondolati tekervényeimben, mikor erős sanda gyanú erősödött meg bennem, hogy ostobaság volt a fenyegető szavaknak engedményeznem. Nem szabadott volna hagynom, hogy mások irányítsák tetteimnek alapzatát, de a félelem a felfedés tárgya felé lelohasztotta bennem a szabadság oltalmazó forgatagát. Féltem attól, hogy Cara mindent megtud, amit én életem legvégéig, s még azután is titkok kamrájában akartam őrizgetni ez által a rozsdabarna keverék lepattogott az ózonról csakúgy, mint ahogyan szívemből a remény eszenciája is. Kiveszett a kellemes aroma parazsa és az orchidea üszkös szirmain lecsörgedezve keveredett egy olyan rendszerrel, ami koszos pocsolya vegye volt. Elveszett a remény és a felüdítő életkedv, amit az Ő oldalán végeztem minden egyes naplemente és felkelte sorozata közben. Azokban az időkben, amikor nem volt más csak Ő és én. Harry kapj el! Ne légy már gyáva nyúl. Ketten együtt! – a régi események szonátái barangolták be elmémet. Amikor mindenben, még a negatívumokban is benne voltam csak Őérte. Hogy Csillag mosolyogjon. Azt akartam, hogy mindig mellette lehessek, ám ennek az oldalnak az imái megsemmisültek. Porrá zúzta őket a kegyetlen élet.

  Fejem vonala unottan érintkezett ujjaim érintkezésével, miközben a szék felületi rétegén lejjebb siklott testem szemeim pedig majdhogynem összetapasztották kulcsaikat ezzel elzárva a rekeszen tátongó hegeket. Azaz a látás okozta szabadságot. Gyötrelem égett bennem, én nem ez voltam. Nem ilyen egyéniség. Más, teljesen más. S ennek ellenére még is egy operaház egyik peronján heverésztem undorodó fázisban, ahová a befolyás és akarat világa taszított. Cher és az apja még erre is rákényszerítettek; nem lehettem önmagam. Még csak annak árnyéktónusa sem.

  - Minden rendben? – szólított lágyan egy hang jobb oldalú irányzékból, de a féltés és aggodalom erejétől, ami benne túltengett én nem tudtam ezt a szívembe zárni. Nem, mert rájöttem arra milyen is Cher valójában; egy alattomos, képmutató lény.

  - Persze – motyogtam kimérten, miközben a tömeg oszladozott a teremből az előadás végeztével, amelyet sorok sokaságából tapsvihar dicsőített, mindenki méltányolta a darab szemléletét, azonban az én egyedem kivételt képezett, s csak arra tudtam gondolni még a kocsi hátsó ülésén is robogva, hogy lábaim végre otthonom talp alatti rétegeit taposhassák. A tér száguldozott mellettünk, miközben próbáltam kizárni a külvilágot, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy mit is teszek valójában, arra miképpen élem a mindennapjaimat. A vaskapus ház előtt letelepedő autó ajtaját kitártam, miközben lábaim íve kiszökött a gépjármű érintéséből és a földön maradozott. Testem is kívánta követni, eme példamutatást, de egyetlen érintés megállított és annak hatására végigszánkázott bennem a puszta undor.

  - Harry – szólított nevemen a mellettem telepedő lány, s vállam felett hátra nézve íriszeinek tükréből némi bűnbánó rítust olvastam ki, de a sorok megtévesztőek voltak. Meg akartak babonázni, ahogyan egyszer már sikeresen rászedő akciót alkalmazott velem szembeni csapásként.

  - Légy jó, Cher – dünnyögtem érzelemtől megóvó hangon, miközben fejemmel a visszapillantó tükörből minket elégedetlenül kémlelő Bob felé biccentettem. – Jó éjt – meg sem várva a válaszadó reakciót megszabadítottam testi felületem utolsó morzsáit is az idegen, rosszindulatú anyagtól és a kivilágított úthálózaton keresztül a ház felé bicegtem – természetesen a gépjármű ajtaján hevesen csaptam be, hogy levezessem indulataim csomópontjainak kicsi sziromzatát. Kevés mozzanat volt ez ahhoz képest, amit ez a két gaztevő velem művelt. Fenyegettek csak azért, hogy ők legyenek a győztes alakzatok, azért, hogy az idő és tér keveréke nekik kedvezzen.

  Idegesen törtem be az ház olajbarna burkolatú bejáratán, s azon nyomban megszabadítottam nyakamat a nyakkendő szorításától, amely egész este megbéklyózott a kényelmetlenség zavarával. Lekászálva magamról a szorító hatású cipőt és sötét árnyalatú zakót mind a földre száműztem, mert cseppnyi türelmem sem volt a felé, hogy tovább foglalatoskodjak akár még csak gondolatukkal is. Nagyokat fújtatva lépkedtem a nappali tere felé, amelyet a vakító színekben ragyogó lámpa átjátszott szikrázó tónusaival.

  - Hazz, na, milyen volt? – tápászkodott fel ülő pozícióba Niall személye, miközben egy percre sem szakadt el kezeinek felülete az ujjaiban tartott zacskó anyagától. Sejtéseim szerint életet adó elemorzsia lakozott bennünk, amik az én szervezeti gyökereim egyáltalán nem vágyakoztak.

  - Borzalmas – elvetve magamat a kanapé egyik szabad pontján mélyen lehunytam szemeimet és csak arra gondoltam, hogy máshol akarok lenni, ott ahol nincsen ezen fokú gonoszság.

  - Tényleg el kellene gondolkoznod azon, hogy kiszállsz mielőtt még túl késő lenne – bátorkodott meg felszólítani figyelmet felkeltően Liam lénye, miközben a kezében tartott napilapot könnyed módon a kicsiny, üveges asztallappal rendelkező felületre hajította. Azon tárgyra, amely most szívem súlyait és színvarázsának, síkjainak küllemét is a nagyvilágnak tükrözte. Semmitmondó ember lettem, akinek elhaltak az élet utáni vágyai.

  - Már késő – leheltem és próbáltam magamtól eltaszítani a szánakozó tekintetek marását. – És, ha kiszállok is az mit oldana meg? Cara már régen elfelejtett – kínlódva ágaskodtam fel és a hatalmas ablak üvegéhez elérve a csepegő esőtől elontott tájat kémleletem. A vihart, ami szervezetemben is tombolva rombolt mindent szét. Minden pillanat fordulópontjában egyre csak sínylődtem, vágyakoztam az után, hogy a régi idők még mindig létezzenek a térben. Azok az idősíki beosztások, amelyek évekkel ezelőtt szabadságot készítettek maguknak, méghozzá örök időkre. A végtelenségig, hogy soha be nem gyógyuló sebeket okozhassanak bőröm rétegein, amik apróból hatalmassá növekedő gyöngyökben felmarták a réteg alatt rejtező húst – keserű fájdalmat okozva ezzel.

  - Na és aztán? – fenn hang hasított a levegő bugyraiba, amik a feszültség érzelmén csak még inkább kidolgozott instrukciókkal dúsították az ízeket. Zayn – a kórusos felszólítás rendre intő volt, de a többiekkel ellentétben nekem már régen a torkomon akad minden egyes szóforma. A reagálás világa elhalt, így nem tudtam még csak felfogni sem barátaim szavait. – Akarom mondani te nem Cher meg az apja világába tartozol. Mások, mint mi vagyunk és… - szavai összeszedettségről árulkodtak, de a jobban kifejtendő ívektől eltaszította őket egy felfordulás; furcsa foszlányok megnyilvánulása, amik nem voltak helyt állóak.

  - És milyen volt az Obello? – lépett mellém feléled vonásokkal Louis árnya, s arcára biztató mosoly tusvonalai ékelődtek, amik nekem nem adták meg a bizakodási lehetőség erőforrásait. Semmi sem volt képes nyugtatólag hatni rám.

  - A darab címe Othello, Louis – fújtattam, miközben mélyen lehunytam szemeimet és idegesen taszítottam végig orrom felületén, hogy az abban felgyülemlett feszültségnek a legkisebb nyomát is eltűntessem. De még a nagy is létezett, nem volt mit kicsinek említeni.

  - Úr Isten, már kezd olyanná válni, mint ők! – rikkantotta két oldalán átfogva arcát belőlem pedig minden egyes levegő felhozatal kiszakadt és a térbe tért át.

  - Louis, tedd már magadat takarékra! – utasította Liam erélyes hangnemben, mire lógó orral kullogott el a kanapé bútorzatáig, hogy csalódottan terülhessen el a plüsshuzaton. – Hazz nem szabadna engedned, hogy fenyegessenek. Én a helyedben hazamennék, ahogyan anyukád is kérte!

  - Bob túl befolyásos ember, ha visszamennék Holmes Chapel – be kitálalna a sajtónak – elmerengve az ablak résein, a karcolásokon, amiket az évek koptattak meg rajta csak arra tudtam gondolni, hogy haza kellene mennem, menekülni minden elől. Menekülni, hogy ott ismét felszakítsam a régi sebeket – ezt egyszerűen nem tehetem meg. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam a hordó tartalma kicsapongna a faborításból, mert kétség kívül eme mozzanattal csak ezt érném el. Felbolygatnám Cara életét, főleg azzal az alkalommal, ha életemnek ezen híre a sajtó általi ívben eljut egyetlen szerelmemhez.

  - Hacsak nem te teszed meg előtte – tanakodott hangosan Niall, miközben a sötét csillogású tévéképernyőn nyugtatta tekintetét.  - Menj vissza és mondj el mindent Cara – nak.

  - Srácok ez mind szép és jól is hangzik, de ő már Will – el van. Nincs, mese el kell felejtenem – hiába villanyoztak fel a cél felé térítő szavak. Vele akartam lenni, még most is. Ennyi év elteltével is a szívemben élt, de valami mégis megváltozott a légkörben. Én magam. Más lettem, minden elől csak menekültem, mégis éreztem magamat annyira erősnek, hogy harcoljak érte – mindaddig, míg fülemig el nem csengett a Sweeney általi tett kormány. Gerinctelen módon háti felületbe támadott, azért, hogy ő kormányozhassa a hajót. Elvette tőlem az utolsó cseppnyi lehetőséget is, amit Csillag hiánya után pótolni akartam. Nem kellett hozzá túl hosszú idősík és rádöbbentem mit is akarok valójában, de ez a pillanat is túl hamar elillant, gyorsan, s szinte észre sem vettem, hogy ujjaim közül kicsúszott a szalag, ami életünk filmjét tekerte rugói körül.

  - Vagy mentsd a menthetőt! Vedd el Will – től a gyeplőt és mutasd meg Cara – nak, hogy kivel is jár együtt. Mi van? - zubogott a halk térbe Louis elméleti pedálozása, s az összeszűkült szempárok hatására tanácstalan jellemmel tárta szét karjait hatalmas ívi irányzékban. – Tomlinson is mondhat okosakat nem csak Payne! – örvendezett elégedett aktusban. Louis…

  - Ne, hagyjátok, igaza van – szakítottam félbe mondatommal a vádolni kívánó igéket és eltöprengve a hallottakon nem volt szükségem egyéb témaközpontra, amiben életem régi jelenségeit idéztük fel szokott állapot módjára. Lábaim automatikus mozzanatokat tettek fel a lépcsőfokok csatlakozásán keresztül az emeleti hálófülkémhez. Mos meg hová mész? – hallottam még a távolból még a félő foszlányt melyre a válasz reflexszerű cselekvés volt. Holmes Chapel – be – oda, ahol minden elkezdődött.

  2010. február 18, Holmes Chapel

 

When you’re on your own

Drowning alone

Amd you need a rote that can pull you in

Someone will throw it

  Végtelennek tűnő pillanatok – mind ezekre vágyunk, azonban a percek gyorsan elillannak. Túlontúl is hamar. De most minden kellemes forráspont volt, még annak ellenére is, hogy tudtam gyorsan elszakad a húr. Persze nem feltétlenül annak a gitárnak a felülete, amit a kezemben tartottam, miközben a színpadon mellettem álló leányzó összeszedettségre ösztönözte magát és szabadjára engedte a kottákból kitanult sorokat. Azokat a dallamokat, amik ezen szólamokat írják elő; hiába vagy egyedül, valaki mindig a segítségedre fog sietni, hogy nem fulladj bele a tenger martalékokban széttépő habjai közé. Azok a monológok, amiket mi ketten együtt alkottunk meg. S amik akkor még olyan színesnek tűnő tónusokban léteztek. Amik mára a porba hullva vérbe fagytak és eltörlődtek a felső kéreg rétege alá. Hogy csak még nagyobb sebeket ejtsenek a szívemen. Cara idegesen markolta a mikrofon felületét és segélykérően bámult a közönség soraiban telepedő szüleinkre, s barátainkra – azokra, akik erőt adtak Neki a küzdéshez. Ahhoz a célhoz, aminek én már nem láttam a népes útját és, amit nem akarok tovább már bejárni. A dal sorai régről igazak voltak, de a jelenben becsaptak. Elhanyagolták fentről a bennük lüktető érzelmeket és a poros polcokra helyezték mindazt, hogy többé ne kerüljenek elő a térbeli percekben. Csillag lénye egyre inkább felszabadult, miközben jómagam erőltetés jellegével öntöttem el testemet, hogy a fájdalom ne látszódjék meg. Hogy ne tudódjék, ki mennyire vérzik is dobogó szervem, s hogy minden egyes dobbanásnál vért ürít ki, mint tartalmat.

And when you’re afraid

That you’re gonna break

And you need a way to fell strong again

Someone will know it

  Rekedtes hangom felszólalt. Ám, nem éreztem elég erősnek ahhoz, hogy pontosan azt merje világom állítani, hogy ez én vagyok. A változás tornádója magával akart ragadni, hogy a fejemben lévő összes sértő és fájdalmat okozó tettet eltöröltnek nyilváníthassa. Mégis a pillanat mámorral járt át, hiszen Cara mellett lehetett testem, még ha csak távoli pozícióból is, de a közelébe férkőzhettem, hogy aztán nem is oly távoli idősíkban örökre elengedjem. Elengedni – pusztította el összes érzelmemet a keserű gondolati mód. Fogaim zománcai nem fűltek ahhoz, hogy bekövetkezzen ezen tettem, de be kellett látnom; a helyzet kilátástalanságban lubickol. Méghozzá a Temze habjainak legmélyén ég a halált okozó vágyi csöpögés. A tömegben mindenki mosoly íveit árasztotta szét arci mimikái felett, s félszemmel sikerült tudomás érzékét vennem arról, hogy szerelmem megbirkózik a helyzet csomópontjaival és már egyáltalán nem retteg eme térbeli megnyilvánulástól. Vállának íve alább szökött a feszült állapotból, arcának tónusai ellágyultak, bátorság költözött rájuk, kezei már nem szorongatták görcsös mozzanattal a mikrofon peremét szavai pedig egyre tisztábbá kreálódtak érzelmeivel együtt. Tiszta volt, mint a déli harmat, míg én elsötétültem a fájdalomtól. A fájdalomtól, ami összes percemet övezetként burkolta be. Tudtam, hogy fel kell adnom és elmennem. Viszont a beletörődés nehéz kulcspont volt.

And when even when it hurts the most…

  Hirtelen mozzanat csapta meg testemet, amikor a közös szólam hatásfokainak foszlánya szökött a magasba. Csillag szemeinek tükre enyémekbe fúródva nyelte el végső sorozatban az összes cseppnyi feszültségi adatot, miközben azonban ezek jómagam lényéből nem vesztek ki, hiszen tudtam miféle útinapló vár személyem összes porcikájára. Minden cseppnyi bántalmat száműzni akartam, de azok pépjei túl akaratos tulajdonságokban végződtek a rosta ostorán. Rám csaptak, hogy sose feledjem; hamarosan elérkezik a vég, a mi kettőnk kapcsolatának befejező lépcsőfoka. Hangom megremegett szemeinek csillámlásától, eltörpült minden egyes akaró szó, amik még cseppenként biztattak, kezeim rezegtek a húrokon, torkomon pedig begennyesedve megakadt az utolsó szuszomat is elvétő rézgolyó. A dal sémája egyre gyengült, befejezés után sápítozott, aminek bekövetkezte a levegőbe tért. Onthatatlan tapsvihar csapása töltötte ki a percenkénti múlásra adatott pillanatokat, amelyek halk ívben végződtek. Cara teste karjaim közé térte bennem pedig túltengett az akaraterő, hogy szorosan viszonozzam gesztusát, hogy érezhessem, hogy még élek. A színpad talapzatát hevesen hagyták el lábaink kapcsai, s a színfalak mögött is tisztán kivehető volt a klubban fellobbanó őrület, amit fellépésünk határa okozott.

  - Hazz, ez elképesztő volt – vetődött heves precizitással karjaim kosarába angyalom alakja és betérve oda nyakamon éreztem forró leheletét, ami libabőr jelét égette bőröm réseire. Elmondhatatlanul boldog voltam még aggasztó tényeim ellenére is, hiszen ott volt velem, a karjaimban hajbókolta a közös perc érintését, ami felemelt a magasba. A fellegek közé, ahonnan le fogok zuhanni, amit elveszítem önjogúságú terveim miatt. – A közönség ez… - elválva tőlem a függönyök résit terepezte fel, miközben visszatartva könnyeit ajkának alsó ívébe harapott. – Te hogy bírtad ki? – kanyarodott felém feji porcikája.

  - Régi kutya vagyok már a színpadon – vakartam meg zavartan tarkóm vonalát, s félő grimaszban törtem ki, amit bugyuta vigyorral lepleztem mind a külvilág, mind Cara lénye előtt.

  - Ó, igen, erről megfeledkeztem – zavartan érintkezett tenyerének felülete homloki csomópontjaival, de eme cselekedetre egyszerűen nem tudtam reagálást alkalmazni. Más járt a fejemben, tiltott dologba akartam belekezdeni, hogy tudjam mennyit is érek valójában a számára. Hogy van e remény a teljes feladás előtt. Azért, hogy ne kelljen megfutamodnia nyomaimnak a hó takarójában, hanem kapjak egy esély. Esélyt, ami talán felszabadíthat.

  - Csodálatos voltál – szeméből kihúzva egy kósza tincshullámot testem megremegett. Rettegtem attól, hogy szavai általi megfogalmazásban visszautasítás rejtőzik el, de meg kellett próbálnom, még egy utolsó alkalom, s ha nem válik, be eltűnök ennek a városnak a színteréről. Örökre. – Cara, én… - tekintetének gödrében kíváncsiság lappangott, de mindent eltaszított egy foszlány, amik rosszkor két esetben; helyen és időpontban nyilvánult meg.

  - Cara tudnál egy picit jönni? – kínlódó hangi adottság kóválygott a tér küszöbén keresztül leleményes módon éterünkbe, amely Jane alakjából szárazó rítus tartalék volt. – Segítségre szorulok – nyögte, miközben kezei sandán tartották meg a ruhaállványt, ami készült testére omolni. Cara sajnálkozóan pillantott felém, míg én biccentve hoztam tudatának világára, hogy siessen a segítségnyújtással, mert nem érzem harag morzsát. Inkább csak keserűséget éreztem, amikor szerelmem elhagyva közvetlen körzetemet más vizekre evezett át, mikor én éppen felfedésen tanakodtam. Ami azonos módon ismét megsemmisült.

  - Fantasztikus lány, nem igaz? – hallójáratomon beszökött egy ismerősen kolompoló hangi rezgés. Will a hátam mögött tornyosuló falnak feszítette hátát jobb lábának talpazatával együtt, s összefont karokkal tanulmányozta alakomat. Jól esett, hogy lénye mindig mellettem állt és sosem szabta meg, hogy mit is tegyek életem során, hagyta, hogy szárnyaim maguktól repüljenek és nem fosztott meg semmilyen szintű tervi gyökeremtől. Igaz barát!

  - Az, a legfantasztikusabb – nyögtem elhalón merengve Cara küllemén azonban fejemnek íve keserédes savanyúsággal a padlóra szegeződött, oda ahol viszonzatlan érzéseim is lakoztak – bár mint felmentést eggyel föntébb helyeztem. Rossz kifejezés, hiszen érzelmeim hálózata már a földkéreg alatt bányászott, túrta a földet dühében, mert ezen akarta levezetni féktelen indulatait. Azokat, amiknek nem lehetett megállj parancsolni és ezzel eltusolni mindent. Túlontúl is gyenge jellem voltam ezen cselekedeti csikaráshoz.

  - Kár, hogy sohasem lehet a tiéd. Ez pech – jelentette ki hangjában szánakozás és sajnálat kémiailag kikevert vegyi keverékével, miközben felém haladva keze vállamra siklott és biztatóan markolt bele testrészembe ujjainak erejével. – Nem is értem mit eszel annyira rajta, ha mint férfit észre sem vesz – elmélkedve csóválta meg koponyacsont által körülölelt fejét, miközben bennem még mélyebbre hatolt a fájdalom, ugyanis tudtam, hogy Will igaz szólamokat csepegtet e levegőbe. Igaza volt méghozzá mérhetetlenül.

  - Fogalmam sincs – megrázva fejemet vállamnak íve is megrántódott, miközben szemeimet végleg eltaszítottam Cara látványának kincsestárától. El akartam Tőle szakadni, hiszen tudtam, hogy erre valamikor fel kell készülnöm. S jobb később, mint utóbb – ahogyan én azt magamban előállítva megfontam.

  - És gondolkoztál már az X – Faktoron? Végül benevezel? – a folyó áramlása hullámtól kimértebb tavak felé evezett, amik kissé lenyugtatták lelkem tébolyult feleit, viszont tudtam, hogy ez lesz menekvésem útvonala. Naggyá akarom kinőni magamat, hogy többé ne kelljen ide visszatérnem, hogy új otthonom legyen Nélküle.

  - El kell tűnnöm ebből a városból Will. Szóval igen – sután bólintottam, melynek hatására barátom szemébe fájdalom szökött azonban egyetértés érzelmét is sugározta felém; megértette döntésem alapkövét, amiért rettentő mód hálás voltam lényének. - Ez volt az utolsó dal, amit együtt énekeltem Csillaggal. Soha többé nem lesz még egy ilyen alkalom. Soha – íriszeimbe könnyek szöktek, elhomályosult látásom kizárta Cara mozgó látványát és éreztem, ahogyan lassacskán összeroppanok.

  - Na, gyere, meghívlak egy italra.

Lesz – az órák, amik kétségesek, s kilátástalan figurák

  Fejembe éles tűk vájódtak. Imbolygó lépteim menetén keresztül alig éreztem a külvilág ontotta folti kötegeket, s egyre csak az üveg tartalma égett torkomban. Elhagytam az emlékek világának felidéző aktusát, hisz azok még nagyobb gyötrelemmel fűtöttek túl és hatást gyakoroltak rám az alkohol mámorán keresztül menő cselekedettel. Azon lépéssel, amely labirintus rugójával ért fel ahonnét a kijutás fogalmam meg nem tűrt állapot. Két tűz között lábaló alakom egyre mélyebbre süllyedt a mocsár sarában és már a tanakodás elmebeli kapcsolódását is kizártam. A normál pillanatok elvesztek, amikre nem volt gyógyíri pirula, teljesen elvakított az alkohol hatása nem csak elmebeli változatban, hanem fizikai fokozatban is. Nem tudtam merre vezet az utam csak mentem azon őrületben, ahogyan az idegen anyagtól hevesen túllengő testem uszította lépteimet. Fogalmam sem volt hol, s merre lépkedtek talpaim felületei, mert homály uralkodott agyféltekém felett. Sötét, kimondhatatlanul sötét lepel.

  - Hazz, te szent Isten! – elképedt hangi adottság zubogott át a téren, miközben jókora zacskók koppanása tompán csikordult meg a talaj rendszerével. – Mi a szart csináltál magaddal? – kért számon Niall aggasztó hatással, de csak sima mód meglendítve vállaim ívét bárgyú vigyor erőssége lengte körbe mimika kapcsolataimat.

  - Kicsit jól éreztem magamat haver – erőteljes kacaj kélt útra ajkaimon át, éreztem, ahogyan pár tized ember tekintete rám vándorol, de az érzelmek és az érdekeltség kiszökött a zónából, már nem foglalkoztatta lényemet semmi. Gyűlölet lángja gyullad fel bennem önlényem iránt, amiért képes voltam mocskos, velejéig romlott egyességet kötni magával az ördög szerzetével. Átkoztam magamat, végezetül ismét az alkoholba menekültem. Ahogyan régen is. – A pálinka jó barát!

  - Te meg vagy húzatva! – rivallt rám kikelési folyamatban hangja pedig a skála ívén a legmagasabb fokozatban lüktetett. Széthasadt tőle a fejem. – Azt hittem többet már nem foglak így látni – utalt látványom egészére, ami régen is ebbe a szenvedélybe menekült a sorstalanság okából. Már jó ideje úgy éreztem, hogy senkinek sem számítok. Legkevésbé nem Cara – nak. Mindenki magas fokon tesz arra, hogy mi történik velem, ezért is vagyok olyan elhagyatott, hosszú évek óta egyedül érzem magamat. S ennek is csakis én vagyok az okozója.

  - Túl sokat hisznek az emberek. Harry Styles, egy rakás szar – egy jó nagy kupac – tettem hozzá gondolati eseménnyel. Ordenáré mód felnevettem esztelen tréfámon, aminek körülményét csak én ismertem ezért is emelkedtek a magasba barátom szőke tónusú szemfödél fölötti ívei.

  - Hazz… - csóválta meg elgyötörten fejének hosszát, mintha ő lakozott volna a pillanatok felültetett emberének lényében. Kezeim akaratlanul koccantak össze arcának erőforrásával, így ujjaim közül kicsusszant a féltve tartott italos flaska, amely a szilárd aszfalton milliónyi darabra töredezett. – Hé, mi a picsának ütöttél meg? – hangja fájdalmason kárt számon, miközben a fájó ponthoz kapott, amelyet tenyerem nyoma vörös folt tónusvarázsával keresztezett végig. Az indulatok irányítottak, amelyek Will személyének irányában gyülemlettek fel. Nem akartam őt bántani, hiszen Niall igazi baráti forma, csak egyszerűen nem láttam tisztán. Minden pont megfeketlett, elontott mindent a zavar.

  - Jack Daniel”s vágyott egy pofacsontra – vigyorogtam bősz, onthatatlan módon, miközben lépéseim egyre bizonytalanabbá váltak, ahogyan mozgáson egyre lankadt üteméből veszítve.

  - A francba! – kapott utánam Niall, hogy testem ne érintkezhessen a föld üszkös csomóival és erősen megtartva közben karjára akasztotta a zacskókat, amelyek bevásárol holmikat raktároztak el íveikben, majd imbolygó fokozatra kapcsolva lépteit egy kijelentést hallatott meg: - Na, gyere, irány haza!

  - De Jack Daniel” s meg fog fázni a földön – szomorkásan szálltam vele vitába, azonban makacs foszlányaim mit sem érő sejtetések voltak, hisz barátom kész volt vitába bonyolizálódni balga sablonosságú szenvedélyes őrültségemmel szemben, amiket a káros anyag szabadított fel lényem szerkezetéből. S én ezt észre sem vettem. Nem, mert vak lettem az alkoholtól, vak és érzelmetlen.

  - A jó oldala, hogy olyan hülye nem lesz, mint te – morogta orra alatt, miközben engem támogatva haladtunk az útpadka egyik erőforrásának mentén. Lassacskán a fájdalom szűnni vágyó akarat volt agyi ereim hálózatában így csillapodó jellemet kölcsönzött magának, majd komótos gyorsasággal már nem kívántak tovább tátongani szemeim rekeszei. Lassan vánszorogtam el a mélység kapujáig és minden apránkénti erősségben szűnt meg íriszeim látásának számára. Eltűnt minden gondolat, érzés, emlék és a fájdalom sem testesült már meg. Nem érzetem semmit csak az üdítő álom magaslatát. Az utolsó mentsváramat, ahová egy darabnyi idősíkig elmenekülhettem. Ismételten gyáva jellem voltam, de most már undort is éreztem. Két fogalom; mocskos fogadás és két tűz között. Ezek voltak az én gödreim, amikbe menthetetlenül belezuhantam.

Mindig gondolj rá és sose feledd!; nem vagy egyedül! Valaki mindig lesz melletted, még ha csak későn veszed is észre a mentő korlátokat. Az idő kereke folyamatos mozgásban van, és néhol javadra dönt, esetleg felforgatja mindennapjaidat. Ám ezt nem szabad megállítanod és még több akadályokkal keresztezned! Sose becsüld alá önmagadat és ne menekülj káros hatásokba. A nap olajbarna rései fel fogják üdíteni érzelmeidet és kilátásaidat, akkor is, ha már az utolsó cseppnyi reményed is szertefoszlott. Ne feledd; várj és bizakodj – ez majd elrepít a célodhoz!