27. fejezet: Pár jó tanács

Sziasztok :)

Jesszus, lassan nem tudok már mit mondani ebben a csekély előszóban, vagy mi a szöszben. 54 olvasó! Ez elképesztő, tekintve, hogy még félúton sem járunk - ugyanis, ha jól számoltam, akkor a harmincadik rész lesz a fele. Köszönöm, köszönöm, köszönjük!

Az igazat megvallva, kíváncsi vagyok a véleményetekre ezzel a résszel kapcsolatban. Az egyik kedvencem, mégis, kicsit gyengének érzem. Jó volt Gemma szemszögéből leírni a dolgokat, és lesz még olyan fejezet, amiben ő lesz a középpontban, pont azt írtam a múlthéten.

Remélem jó lett a bizonyítványotok, nekem személy szerint jobb, lett, mint gondoltam volna, hiszen tizenegyedikes vagyok, mégsem tanultam annyit, mint kellett volna. Kész csoda, hogy 4,5 felett teljesítettem. De ennyit rólam, jó olvasást <3

Millio puszi Xx szerecsendio

ui.: elnézést az esetleges hibákért, kissé fáradt voltam, amikor átolvastam

Pár jó tanács

A családot, s annak tagjait nem csak a közös gének kötik össze, hiszen a vér önmagában édes kevés. Ugyanolyan nagy szükség van még a törődésre és a szeretetre is. A feltétel nélküli bizalomra. A tényre, hogy ott vagy a másik mellett, mikor minden kötél szakad. Tanácsokkal látod el, és nem utolsó sorban, megmented, amikor egy korlát keskeny szélén egyensúlyozgat. Több száz méterrel a felhők felett.

Gemma Styles

   Bal kezemmel a hajamba túrtam, miközben ingatag léptekkel egyensúlyozgattam a lépcsőfokok sokaságán, hogy ez által fáradt testem eljuttathassam a konyhába, ahol finom ételekkel szerettem volna megtölteni éhenkórász gyomron. Azonban, mintha valami felsőbb erő figyelni akart volna az alakomra, egy ismerős, rekedtes hangfoszlány megállásra késztette lábaimat, s ezzel abbahagytam lomha lépteim egymást követő mozgássorozatát. Egész testemmel nekifeszültem a halvány színben pompázó tapétánknak, hogy ezzel a sunyi mozdulattal elrejtsem magam testvérem vagy bárki más szeme elől. Nyakamat kidugtam a fal menedékéből, s kíváncsian vártam a fejleményekre.

- Hagyjon már békén! Nem kell idő, nem akarok elgondolkodni az ajánlatán – ideges hanghordozása igencsak megrémisztett, agyam pedig folyton folyvást azon kattogott, mi a fészkes fene történhetett ezzel a nyomival. Már megint mibe keveredett?! Önkénytelenül jutott eszembe az a pillanat, amikor rajtakaptam, hogy az iskolánk mosdójában dohányzott, és hogy mennyire meglepett vonásokkal nyugtázta a lebukását. Még akkor sem akadt ki és a barátaival ellentétben, eszébe sem jutott, hogy mentegetőzésbe esetleg könyörgésbe kezdjen. Nem kérte, hogy tartsam titokban, sőt! Mintha csak megkönnyebbült volna, amiért rájöttem az igazságra és ezzel felszabadítottam a káros szenvedély, csábító vonzásának rabsága alól. Most viszont, ahogy ott ült a kanapén, az idegtől remegő kezeivel, úrrá lett testem felett egyfajta védelmezői ösztön. Meg akartam óvni mindentől és mindenkitől. Magától a világtól, mely oly mocskos, hogy az embernek lassan védőruházatra volt szüksége, ha nem akart elkapni valamiféle kegyetlen vírust.

- Miért én? – egy gunyoros hangzatú nevetés, majd néma csönd. Harry feszülten figyelte a vonal túlsó felén beszélő ember minden mondandóját, hogy aztán ismételten válaszolhasson, egy általam ismeretlen kérdésre, ami a másik oldalról érkezett – Ezt nem értheti. Nekem ő minden, még akkor is, ha nem viszonozza – a szenvedély okán, amivel kiejtette eme szavakat, bizonyossá vált számomra, hogy öcsém Cararól beszélt. Mindig megmosolyogtatott a tudat, hogy képes ennyire szeretni, ennyire odaadóan, mindazok ellenére, amin keresztül kellett mennie. Személy szerint én azt hittem, hogy a szüleink válása után a háta közepére sem fogja kívánni azt a múlékony érzést, melyet a mindennapok során szerelemnek becéztünk. Én, azóta sem estem ezen érzelem csapdájába, pedig annyiszor próbálkoztam, ellenben vele, aki már évek óta kitartott a magában eltemetett és féltve dédelgetett érzésáradat mellett. Még akkor is, amikor eme áradás hatalmas hullámokkal közeledett egész lénye felé, azzal a szándékkal, hogy sírtengere mélyére száműzze élettelen testét – Nem teheti, ennyire maga sem lehet kegyetlen – szemöldököm ívben megfeszült, s kis híján kiszédültem a rejtekhelyemből, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom a falban, ezzel megkímélve hátsó felemet egy esetleges eséstől.

- Halló? Halló? – a hallottak alapján az ismeretlen idegen letette a telefont, hiszen – testvéremmel ellentétbe, aki folyamatosan szólongatta - befejezettnek tekintette a kettejük között lezajló kommunikációt – A picsába már! – szitkozódott, akár egy kisgyerek, aki nem kapta meg a kívánt ajándékát, s én pontosan eme pillanatot választottam ki a megjátszott belépőm előadására.

   Kezemmel ismételten beletúrtam a kócosnak mondható hajamba, hiszen ujjaim között meg-megakadt egy-egy rakoncátlan tincs, mely összegubancolódva díszelgett frizurámban. Ásításom őszintén uralkodott el ajkaim felett, melyek ’O’ alakot formálva adták tudtomra, hogy a szokottnál is korábban vetett ki a pihe-puha ágy, amiben szívesen elidőztem volna, még legalább egy egész órányi időtartamot.

- Jó reggelt! – köszöntem, miközben kezeimmel felemeltem lábait és beültem alájuk, ezzel felvéve egy számomra igencsak kényelmes pozíciót. Küldtem felé egy biztató mosolyt, s vártam, de csak nem akarta elárulni a magában rejtegetett titkokat, így belekezdtem egy ösztönző párbeszédbe – Hogy-hogy ilyen korán fent vagy? Néha még rajtam is túl szoktál tenni - emlékeztettem a régi szép időkre, amikor még egy fedél alatt tengettük mindennapjainkat. Amikor még nem költözött Londonba, s amikor még nem volt híres, és mindössze a barátai tudták, hogy mennyire tehetséges.

- Anya és Robin kora reggel elmentek vásárolni, én pedig felkeltem a kocsi zajára – magyarázta heves gesztikulálások közepette, ami elszomorított, hiszen tisztában voltam vele, hogy elhallgatta előlem a teljes igazságot. Érzelemmentesen meredtem nyúzott vonásaira, mire lesütötte a szemét és a nélkül szólalt meg, hogy felém fordította volna méregzöld íriszeit – Hallottad igaz?! – bár kérdésnek indult, a végére oly határozottan csengett hanglejtése, hogy sokkal inkább egy kijelentésnek hatott mondandója. Rajtam volt a sor, hogy intenzíven kerülni kezdjem tekintetét, hisz szégyelltem magam. Fura, régen sosem titkoltunk egymás előtt semmit és még csak eszünkbe sem jutott hallgatózni, hiszen tisztában voltunk vele, hogy másik elmondaná, mi nyomja a lelkét. Úgy látszik, az idő vasmarka a mi kapcsolatunkat sem sajnálta, s kénye kedve szerint rontott meg minden dolgot, mely egykor gyermekded mód volt ártatlan. Fejemet hol le-, hol felfelé mozdítottam, mire Hazza megszorította a kezem és gyengéden magához húzott. Már nem is emlékeztem, mikor éreztem hasonló nyugodtságot, s csak most tudatosult bennem, mennyire hiányzott a tulajdon kisöcsém személye, akit bár minduntalan szívattam, azért mindig ott voltam neki, amikor szüksége volt rám. Hisz ezt jelentette a család.

- Kivel beszéltél, Hazz? – tettem fel egy kérdést, mely már hosszú percek óta kitörni készült belsőm fogságából. A szobára nyomasztó csend telepedett, amíg Harry a gondolataiba temetkezve kereste a megfelelő szavakat. Kínomban beszívtam az alsó ajkam és a hajammal kezdtem játszadozni, hogy ezzel is eltereljem az elmémben keletkezett összeesküvés elméletek tömkelegének gondolatát, melyekbe kezdtem belebolondulni. Testem szomjazta a tudást, mintha egy forró nyári napon, víz nélkül futottam volna le a maratont, és senki sem adott volna nekem az éltető nedűből.

- A neve Bob – értetlen arckifejezésem láttán, mindennemű ráhatás nélkül folytatta elkezdett vallomását – Bob Lloyd, Cher apja. Nagyon befolyásos ember, és megkért, hogy tegyem boldoggá a lányát, én pedig belementem – hajtotta le a fejét, miközben a lehető legközelebb csúsztam testéhez. Apró kezeimet ráfektettem a hátára és körkörös mozdulatok segítségével próbáltam megnyugtatni remegő testét. Lapockái görcsösen, megfeszülve pihentek a hátán, s csak pár perc elteltével sikerült elérnem nála, hogy ellazítsa izmait.

- Hogy érted, hogy belementél? – egy újabb kérdés, mely várt a maga válaszára, s egy újabb válasz, mely feszültséget gerjesztett.

- Cher Lloyd a barátnőm, vagy mi a szösz – nyelt egy hatalmasat, gondolom azért, hogy eltűntesse a torkában keletkezett gombócot, mely nem hagyta levegőhöz jutni, s ezzel a tettével megfojtotta őt. Csak bámultam ki a fejemből némán, hisz fogalmam sem volt, mit reagálhattam volna a megtudottakra. Én egészen idáig abban a hitben éltem, hogy testvérem szingli életmódot folytatott. Úgy látszik, vannak dolgok, melyeket még a média sem tudott – Még mielőtt bármit is mondanál, tudnod kell, hogy nem volt más választásom – húzta el a száját, mely mozgásra késztette az enyémet.

- Mi az, hogy nem volt választásod? Választása mindenkinek van! – förmedtem rá, a kelleténél talán egy kicsivel mérgesebben, amit azon nyomban meg is bántam. Visszanyelve pár igazán epés megjegyzést, elnézést kértem tőle a hirtelen kirohanásomért. Mindig is utáltam, amikor ez emberek ezzel a mondattal takaróztak. „Nem volt más választásom” Biztosra vettem, hogy ezt is egy gyáva, kelletlen alak találta ki, mert az élete árán sem lett volna mersze bevallani, hogy hibázott.

- Tud Cararól és azt mondta, hogy átkozni fogom magam, amiért szerelmes lettem a legjobb barátomba. Nem akarom, hogy még jobban megutáljon! Gemma… - hangja elcsuklott, miközben szemeire ráhullott egy lehelet vékony fátyolfüggöny, mely kétség kívül elhomályosította látását – azt nem bírnám elviselni.

- Akkor most mi lesz? Hagyod, hogy önkényesen rendelkezzen feletted? Életed végéig azt akarod tenni, amit ő mond? – be kellett látnia, hogy ez sem lehetett kedvező megoldásnak nevezni. Hiszen mindenki egyszer él, és semmiképp sem pazarolhatja el az életét, egy ilyen ostoba ember miatt, aki nem képes megérteni, hogy Harry nem szereti sem őt, sem a lányát. Jézusom, hiszen boldognak kéne lennie; fiatal, jóképű, gondoskodó és mindent megtenne a szeretteiért. Most viszont, ahogy végignéztem rajta, remegő kezén és vérben forgó, kialvatlan szemein, rá kellett jönnöm, hogy ő minden, csak nem felhőtlenül jókedvű. Bármennyire is szerettem Carat, egy részem őt hibáztatta ezért az egészért. Ha ő nem született volna meg, akkor az öcsém sem vált volna egy emberi ronccsá, egy megtört csonkká, aki képtelen volt bármiféle pozitív gondolatra. Szabad kezem ökölbe szorult, és legszívesebben elordítottam volna magam, de tisztában voltam vele, hogy azzal semmire sem mentem volna. Harry szerette, még akkor is, ha közben tönkretette saját magát.

- Nem, persze, hogy nem – hangja oly halk volt, hogyha nem ültem volna ilyen közel hozzá, talán meg sem hallottam volna. Minden bizonnyal önmagát akarta meggyőzni eme kijelentésével, bár ahogy én sem, úgy ő sem hitt ebben az egészben. Aki ismerte, az tudta, hogy nem fog kihátrálni ebből a Cher Lloyd a barátnőm dologból, amíg Cara nem kéri erre, egyetlen szerelmi vallomással, miszerint érzelmei nem viszonzatlanok. S bár én sejtettem, hogy Cara szereti, azt be kellett látni, hogy már elkötelezte magát eme érzelmek terén. Will volt a barátja és ez ellen senki sem tehetett semmit. Túl kedves volt ahhoz, hogy szakítson vele, és ezt az a nyomorék ki is használta.

   Pár hangos trappolás, majd egy erőltetett köhögés jelezte, hogy valaki csatlakozott rögtönzött megbeszélésünkhöz, ezzel háromra növelve a tagok létszámát. Fejem a szőkeség irányába fordítottam, akiről már meg is feledkeztem, most mégis jól esett megnyugtató jelenléte. Volt valami oda nem illő a megjelenésében, s csak később vettem észre, hogy a szeme alatt ott éktelenkedett egy lila folt, amit nem tudtam hova tenni.

- Ne is kérdezd! – fojtotta belém a szavakat, s hiába nyitottam résnyire ajkaimat, határozott utasításának hatására ismételten összepréseltem a számat – Az idióta öcséd bevert nekem, amikor hazarángattam egy kocsmából – motyogta az orra alatt, miközben rosszallóan rázogatta a fejét jobbra s balra. Hiába próbálkoztam magamra erőltetni egy komolyságba rejtőző álarcot, egyszerűen képtelen voltam visszafogni a nevetésem, mintha nem illett volna mimikaközpontomra a nekem készített maszk, műanyagból fröccsentett máza – Amúgy milyen volt a buli? – fordította felém egész testét, miután kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, arrébb lökdösve Harryt.

- Állati! Emlékszel még Sammyre? – kérdeztem Hazzt, hiszen ő már találkozott a legjobb barátnőmmel, akit már gimnázium első éve óta szerettem és tiszteltem. Őrült személyisége megtanított arra, hogy bármi is történjék, ne féljek önmagam lenni, s talán épp neki köszönhettem, hogy az lettem, aki.

- A vörös csaj, aki állandóan nálunk aludt, amikor még gimibe jártál? – húzta fel az egyik szemöldökét. Tudtam, hogy ennél sokkal több is eszébe jutott a lány kapcsán, és megmosolyogtatott a sok vicces emlék, mint például, amikor Samantha fel-alá kergette az öcsémet a házban, aki sikítozva menekült a barátnőm elől. Nem egyszer előfordult olyan, hogy Sam azzal fenyegette Hazzat, hogy levágja a haját, amíg alszik vagy, hogy kidobja a kedvenc plüssmaciját, akinek csak a levágott fejét szorongathatja majd álmaiban. Bevallom, én magam is úgy gondoltam, hogy jócskán átlépett bizonyos határokat, de minduntalan szórakoztatott az elém táruló eseménysorozat, így szinte sosem fékeztem le elszabadult barátnőmet – Ő egy őrült! Még nem zártál diliházba?

- Sikeresen megszökött és már hiányol – löktem oldalba, majd folytattam a mesémet, hiszen rengeteg dolog történet azon az estén, kezdve életem egyik legjobb bulijával – Képzeld, elhozta az egyik munkatársát, Dereket – magyaráztam hevesen gesztikulálva, hogy azt mind a ketten megértsék – akivel elég jól elvoltunk az este – egy pillanatra abbahagytam a beszédet, s visszagondoltam a történtekre. Arra, hogyan kezeivel végigsimított gerincem vonalán, ahogy beleremegtem minden érintésébe, a csókjaira, a testére, ahogy a karjaira támaszkodva felém tornyosult – szexeltünk – mondtam ki végül, mire Niall egy elismerő, Harry pedig egy hitetlenkedő pillantással ajándékozott meg.

- Oké, ezt nagyon nem akartam megtudni! – húzta el a száját, mire legszívesebben megütöttem volna. Úgy tett, mintha ő még soha életében nem feküdt volna le senkivel egy adott pillanat hevében. Hiszen erről szólt minden napilap, én mégsem ítélkeztem felette.

- Most miért? Hisz ti kérdeztétek – dorgáltam le, mire Niall felé fordult és megjátszott felháborodással, barátja felé nyújtotta mutató ujját, ezzel teljesen meglepve a jelenlévő srácot, aki kikerekedett szemekkel meredt a mellettem pihenő, göndör hajkoronával megáldott jómadárra, aki tegnap este megajándékozta őt egy aprónak nem igazán nevezhető monoklival.

- Tévedés! Csak ő kérdezte, engem nem érdekelnek a férfiügyeid. Szeretném azt hinni, hogy senki sem mászik rád – nagy hévvel pattantam fel ülő helyzetemből, ezt követően pedig rávetetem magam a védtelen kisöcsémre, aki köpni-nyelni nem tudok kirohanásom hirtelenségétől. Ott csikiztem, ahol csak értem, s hangos, már-már ördögi nevetésem betöltötte az egész légteret – Visszaszívom, csak fejezd be! Könyörgöm, Gem… - kérlelt, azonban én még ezek után sem szándékoztam volna abba hagyni, jóleső kínzását, ha Niall nem sietett volna barátja segítségére.

- Eressz el! – kiabáltam, de semmi sem történt, így kétségbeesésemben kapálózni kezdtem. Eleinte jó ötletnek tűnt, de amikor a szőkeség elvesztette az egyensúlyát, s ezzel párhuzamosan zuhantunk a padló felületére, már korántsem gondoltam bölcs eszmefuttatásnak eme szabadulási lehetőséget. Számból előtört egy elhalt nyögés, s fájdalmasan nyúltam a bőröm sebesüléstől pirosló felületéhez, miközben aggodalommal teli arckifejezéssel bámultam Niall kék szemeibe, melyek olyanok voltak akár az égbolt egy szép nyári napon.

- Jól vagy? – suttogta, miután feltehetőleg hosszú másodpercekig bambulhattam ki a fejemből anélkül, hogy csípős megjegyzéseim kavalkádját vágtam volna fejéhez az előbbi, felelőtlen tette miatt.

- Persze – habogtam, majd vízszintesbe tornázva magam, visszaültem a kanapéra és rendezve vonásaimat, komoly arckifejezéssel fordultam az öcsém felé, hiszen volt még valami, amit tudni szerettem volna, és szerintem azon nyomban kiszedtem volna belőle, ha Niall nem jött volna le a lépcsőn és nem terelte volna el a figyelmemet – És, mi volt Caraval? Azt hittem még itt lesz, amikor hazaérek a buliból, de sehol sem láttam – tereltem el a témát a lehető leghitelesebben, amit ki tudtam hozni magamból, mire ismételten komorrá varázsoltam a hangulatot. Olyan volt, mintha szilánkosra törtem volna a vidámság üvegburáját, mely megajándékozott minket a védelmével. Alsó ajkam feszülten szívtam be, de már nem volt visszaút.

- Azért nem volt itt, mert nem is aludt nálunk – Harry állkapcsa megfeszült ezzel jelezve, mennyire nem kívánatosak számára a felhánytorgatott emlékek. Csalódottan vettem tudomásul az ajkán kiejtett szavait, hiszen legbelül reménykedtem benne, hogy talán részegen képesek lesznek megbeszélni és tisztázni a félre értett dolgokat, hisz ebben az állapotban senki sem képes a féltve őrzött titkai őrizgetésére. Talán Cara képes lett volna bevallani Harrynek, hogy még mindig szereti, és hogy mindig is szerette – A legrosszabb az egészben, hogy már majdnem megcsókolt, amikor Will váratlanul megérkezett és elrontott mindent – lábával belerúgott az előttünk elterülő üveglappal rendelkező asztalba, amiről leesett a távirányító, és azon nyomban darabjaira hullott a készülék, amint találkozott a parketta kemény felületével. Az elemek kiestek a helyükről, s szépen lassan elgurultak, ezzel halk hangokat kreálva, az amúgy haláli hangulattal rendelkező némaságba.

- De ez jó hír, hiszen bizonyára nem vagy közönyös számára, ha meg akart csókolni – Niallnek igaza volt, így pár helyeslő bólintással jeleztem egyetértésemet.

- És mondd, mégis mit kezdjek ezzel, ha Will mindenhol ott van? – forgatta meg a szemeit és ritmustalan ütemek tömkelegét dobolta a lábával, amikben mindezek ellenére volt valamiféle báj. Mi tagadás, a vérében volt a zene, ahogyan Caranak is. Még egy vak is észrevette volna, hogy mennyire összeillettek, mintha a lelkeiket eleve egymásnak teremtették volna. Az már más tészta, hogy ezek a szerencsétlenek képtelenek voltak egymás szemébe mondani az igazságot.

- Fáj kimondanom, de Sweeney is szereti – húztam el a szám, mire idegesen pattant fel ültéből. Az egyik percben még jobbra a másikban már balra sétált öles lépteivel, én pedig értetlenül pillantottam fel rá az övéhez hasonló, zöld színben tündöklő íriszeimmel. Niall felé fordítottam a fejem, de ahogy én is, úgy ő is tehetetlennek érezte magát. Annyira rossz volt nézni, ahogy a testvérem szenvedett és kezdtem megbánni, amiért megkértem anyát, hogy írja meg azt a nyavalyás levelet. Talán akkor most vidámabb lett volna, és nem emésztette volna fel a szerelem mérgező légköre, mely minden egyes levegővételnél elpusztította belülről.

- Nem szereti! Ha szeretné, akkor nem hozta volna fel azt az ostoba fogadást – amint kimondta, a szája elé kapta kezeit, ezzel magába zárva a további információkat, de szerencsétlenségére nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy agytekervényeim összeesküvés elméletek gyártásába kezdjen. Milyen fogadás? Vajon Harry belement? Reméltem, hogy eszükbe sem jutott élethalál harcot vívni egymással, bár határozottan szívesen vettem volna, ha Sweeney belefullad volna egy kád jeges vízbe.

- Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúsztad – kaptam a keze után, amikor a szobája felé igyekezett és bár kikapta karját ujjaim fogságából, Niall ezúttal az én segítségemre sietett s együttes erővel sikerült megállásra késztetnünk az űzött vadként menekülő egyedet – Milyen fogadásról beszéltél Hazza? – mérgesen fújtatott egyet, akár egy bika, aki meglátott egy vöröses színben izzó anyagdarabot, mellyel a torreádor hergelni próbálta elméjét, s azt is kinéztem volna belőle, hogy forró füstfelhőt ereszt ki orrlyukán, azonban a képzelt hatás elmaradt.

- Miért kell neked mindenbe beleütnöd az orrod? Ha nem lennél, akkor haza sem jöttem volna. Miért kellett hazahívnod? – fakadt ki idegességében, én pedig hátráltam egy bizonytalan lépésnyit. Alig akartam elhinni, hogy képes volt a fejemhez vágni ezeket a vádakat. Szemeimben gyülemleni kezdtek a könnycseppek, de túlságosan makacs voltam ahhoz, hogy engedjek a csábításnak, miszerint hagyom őket végigfolyni arccsontom ívén – Gemma, én… - megakadt és szinte rám sem nézett zavarában – sajnálom, egyáltalán nem így értettem.

- Tudom – vagyis csak reméltem, de nem akartam még jobban kiélezni az igencsak feszültté vált helyzetet. Bólintottam egy aprót, majd visszaültem a kanapéra és felhúzva térdeimet, átkaroltam a lábaimat. Hiába tagadtam volna, igenis szíven ütöttek a szavai, és talán azért éreztem rosszul magam, mert felismertem kérdéseiben a valóság megingathatatlan alapjait.

- Will és én fogadtunk abban, hogy amelyikünk hamarabb az ágyába csábítja Carat, az nyers és a vesztes eltűnik a képből – szégyenkezve temette a tenyerébe arcát, miközben eltátott ajkakkal bámultam ki a fejemből – Akkora egy idióta vagyok, fogalmam sincs, mit tehetnék – szipogta kétségbeesetten, s bár elég magas labda volt, kivételes alkalommal nem ütöttem le. Nem volt szívem kihasználni a szomorkás pillanatot, s főképp a megbántását s annak mocskos eszközeit vetettem el. Nélkülem is elég mélyre zuhant; olyan elveszett volt, mintha leugrott volna egy felhőkarcoló tetejéről és csak félúton vette volna észre, hogy elfelejtette felvenni az ejtőernyőt.

- Sajnálom, de most nem tudok ellenkezni – jegyezte meg Niall, mire rosszallóan fordultam alakja felé. Ő csak értetlenkedve tárta szét karjait, egy amolyan ’de hát igazam van’ stílusban, mire becsuktam szemeimet és pár mély levegővétel után próbáltam a lehető legjobb tanácsot adni a segítségemre szoruló kisöcsémnek. Miért nem lehet olyan egyszerű, mint régen? Amikor a legnagyobb problémája az volt, hogy mivel lepje meg anyát a szülinapján.

- Szerintem az lenne a legjobb, ha adnál neki egy kis időt. Gondolkodni – Hazza résnyire elnyitotta ajkait, azonban egy heves kézmozdulattal és egy annál is intenzívebb utasítással belé fojtottam a feleslegesnek vélt szavait. Nem érdekelt a kifogása és az ellenérvei sem. A tudtára akartam hozni, hogy ez így nem mehetett tovább, és már az sem érdekelt volna, hogyha túlontúl őszinte szavaim hatására ellenszenves érzelmeket generált volna irányomba – Ne szólj közbe! – száját egy aprócska vonallá préselte, s füleimmel még azt is meghallottam, ahogy lenyelte a tokában keletkező gombócot – Csak nézz magadra és mondd, hogy nincs igazam, hogy nem teszitek tönkre egymást! Hisz Cara részegen randalírozott, míg te megütötted az egyik legjobb barátodat, megint csak a pia miatt – mutattam Niall lénye felé, aki fülét-farkát behúzva vizslatta az eseménysorozatot, mely kibontakozott szemei előtt – Belementél egy ostoba fogasába, Hazz. Nem ismerek rád… - szavaim elhaltak az elém táruló látvány hatására. Harry arcán lefolyt egy átlátszó könnycsepp, majd lemondóan rogyott le mellém a kanapéra.

- Gemma, nem kérheted, hogy hagyjam itt! Mindezek után már nem – hangja elcsuklott és bár megértettem a szemszögét, úgy éreztem kötelességem megvédeni őt, ha kell saját magától is. Még soha életemben nem láttam ennyire a padlón, sőt! Amikor Caraval volt, mindig kivirult, s nem csak a szája, de a szeme is mosolygott. Abban a reményben mozgattam a szálakat, hogy mindent csakis értük teszek. Észre sem vettem, mekkora pusztítást okoztam körülöttük.

- Nem ezt mondtam. Csak arra céloztam, hogy ne görcsölj rá a dolgokra. Hagyd, hogy minden a maga módján, a maga idejében rendeződjön el! – nyúzott arcát látva, gyorsan helyesbítettem előbbi megnyilvánulásomon – Vagy, legalább csak addig bírd ki, amíg lenyugodnak a kedélyek. Tudod milyen, ha gondolkozik egy kicsit, akkor rájön a hibáira – emlékeztettem őt a szerelme egyik legjellemzőbb tulajdonságára, melyet olyan jól ismertem, akár a saját tenyeremet. Hisz Sammy mellett ő volt a második személy, akit feltétel nélkül szerettem – a családom természetesen más kategóriába tartozott.

- Egyet értek vele – jegyezte meg Niall és a barátja vállára helyezte hófehér kezeit, melyeken látszott pár bőrkeményedés, hiszen jól tudtam, hogy egy zenész keze sosem lehetett túlontúl puha. A játék iránti szenvedély átka, hogy a gyakorlások következtében megviseltté válik eme testrészük. Hálásan pillantottam fel rá, mire küldött felém egy biztató mosolyt, s ismételten barátjának szentelte minden figyelmét.

- Legyen – egyezett bele végül, és egy mély lélegzetvétel kíséretében, hamiskás nevetésével tekintett ránk, akik mindig is mellette álltunk.

   Ezt követően Niall felhozott pár semlegesnek mondható témát, s míg ők a banda próbáiról és az elkövetkezendő fellépésekről beszélgettek, addig én végre valahára eljutottam a konyhába. Kitárva a hűtő ajtaját, kivettem belőle a tejet, melyet azon nyomban ráöntöttem a pulton pihenő tányér tartalmára; a gabonapehelyre. Lustán vánszorogtam el az asztalig, s törökülésben elhelyezkedve kaptam be egy óriási kanállal a reggeli finomságból, melyben túltengett a cukor, ez által az energia. Agyam egyfolytában az előbbi beszélgetésen kattogott, s csak remélni tudtam, hogy előbb-utóbb minden rendbe fog jönni. Lehetőleg előbb…