28.fejezet: A nagy bejelentés

Drága Olvasók!

Elérkezett egy újabb hét egy friss résszel. Nagyon köszönjük, hogy vagytok nekünk, elképesztő sokat jelent látni, hogy az olvasói körünk gyarapodik, hogy pipáltok és írtok nekünk, nem lehetünk elég hálásak azért, amit kapunk! Szerecsendio egyenlőre költözés miatt távol van így addig csak én állok rendelkezésetekre - nagyon köszönjük a díjat, és, amit tudjuk ki is fogjuk tenni! <33 A résszel kapcsolatos tudnivalók: nem tudom ki mit szűrt le a címből, de azért kíváncsi volnék mi volt az ötletek/ötleteitek ezzel kapcsolatban :) Ha van kedvetek írjátok meg. Személy szerint nem szeretem annyira, furcsa lett, de remélem ennek ellenére a Ti tetszéseteket elnyeri majd :) Nem is húznám tovább a szót. Jó olvasást Nektek! <33333

Millió puszi és szoros ölelés, 

kriszty96 <33

...............................................

A nagy bejelentés

 „A szavak világa leleményes lény személye, amely nem fakultatív cselekményekkel állítja szembe a halandók tereit, ezzel meglepetés vizét a nyakukra pecsételve. Száz szó sokat képes felfedni, azonban egy is bőven elegendő, hogy egy család összekapcsolódjék a legmagasabb frekvencián. S újra születik egy szólam, ami reményt csiholva erőt ad testünk rétegeinek!”

Harry Styles

  Szívem cafatokban lógott a padlóra. Az eszményi képek nem hagytak nyugodni, mert bár tudtam, hogy Gemma szavai erős hímzésű kötelek, amelyek nagyban magukban tartalékolták az igazság nyomását a szívem összes foszlány térben való beteljesülését eltaszította. Nem vagyok képes Nélküle élni! Olyan nekem, mint a Hold, amely égkőként csillámló parazsakat szórt le a földre. A messzeség kietlen zajában Ő az egyetlen hangforrás, amelyre füleim számíthattak, az egyetlen lény, eme naprendszerben, akinek hiányát olthatatlanul nem tűrte el szervezetem. S most mégis viselnem kell tettemnek legyűrhetetlen következményeit, amik szétszaggatják bensőmet. A szenvedés, amikor mindent, a legfontosabb mágiát is ki kell zárnod pusztán a szerelmed létezése és annak kivitelezhetetlensége miatt porrá tör benned minden egyes remény szikrát. Az olajbarna foltokat, amelyek szemedben tükröződve szebbé varázsolják a tér összes panorámacsúcsát. Azt a vaskos tömbsziklát, amely rám, küllememre omlott, de az érzéseimet nem pusztította el. Nem volt képes kiölni belőlem a gyötrelmet, s annak három űrmértékét.

Amikor rettegsz, mert nem tudod, mit tégy, sosincs késő átgondolnod a maradéknyi bújtatókat. Csak fedezék után kell nézned, hogy a fontos pillanatban tovább tudd űzni a harcodat. A harcodat önmagaddal!

  A félelemtől való körülhatároltság – ennek okán folyton csak a telefonbeszélgetés rémlett fel gondolataim tekervényes gombolyagán. Tudtam, hogy rossz döntés volt a múltban belemenni egy ilyen kockázatos játékba és már ezerszer átkoztam el magamat érte, de nem tudtam, késő volt visszalépni erről az útról. Lábam már ráragadt ennek a járdaszegélynek a talpazatára, ami fogságban tartotta testemet. Miért tettem ezt magammal? Miért nem voltam képes bátran viselkedni és még akkor, ott a Temze partjánál kiállni önmagamért? Miért nem védtem meg a szerelmemet? A válasz egy csekély szó biztosítéka; viszonzatlan. Bennem élt a tudat, hogy érzelmeim sosem fognak elérni a szeretett lányig, aki sohasem fogja őket táplálni, életben tartani. És most sem tudja és nem is lesz rá képes, hogy a testemen megragadt hegeket felitassa, nem, mert mellette áll valaki. Will. Nekem pedig egy útvesztő, egy újabb útkereszteződés gondjával kell megküzdenem; Cher.

Szenvedsz, mert tudod, hogy cselekvéseid összezavarják a környező szívek nyitva tartását. Betérsz bizonyos helyekre, de mégis a legfontosabbat zilálod szét. Önmagad lelkét pusztítod el rossz arányi lépéseiddel. Önmagad vagy a hibáid oka!

  A gyűlölettől való túltöltődés – vontatott gondolatai furikáztak át agyam ösvényein. Egyszerűen homályos volt a kép, annak a darabkái, hogy miképpen fajultak el eddig az élet pillanatai. A napok szinte mindig egybe folytak kezeimből pedig kicsúszott az irányítás pennája, amellyel szenvedésem történtét írtam le a vaskos lapokra. Ám, a percek lelassulni kívántak, vontatottá vált a térbeli közöny, miközben még mindig nem én kormányoztam. Sosem voltam jó kapitány, mindig magam mögött hagytam a legénységemet, az érzelmeimet. Azonban egy cseppnyi szikra még égett bennem, de a téveszméket eltaszítva ez maga volt a negatívitás Paradicsoma. Gyűlöltem magamat. Miért tettem ez? Hogyan engedhettem meg, hogy alkohol megint befolyásoljon és elveszítsem a fejemet? Miért nem harcoltam és miért taszítottam magamat ismét a mélybe? A röpke feleletem szava: gyávaság. Megint csak menekültem, futottam a valóság elől, amit tagadni akartam, elfedni az igazságot, hogy ne váljon csonkokká a lelkem. Hogy ne legyek martalék. Ezzel viszont a szálak, azoknak bonyolult motívumai csak megkettőződtek. S feléledt ez szó, egy mocskos foszlány; fogadás.

Gyötrődsz, mert érzed a hiány fokát, a taszítást, amely a dús levegő minden foltját szürkévé szintezi át. Nincsen menekvésed a fájdalom elől, ami lassan cafatokra igázza lépéseidet. A lépéseket, amik miattad születtek meg és, amik miatt mindent elveszíthetsz. Veszíthetsz, mert önmagad tettél érte!

  A hiány okozta gyötrelmesség – mindez alakította leginkább csonkok porcikájává összes máz anyagomat. Képtelen voltam beletörődni abba, hogy nincs többé. Hogy nem lehet mellettem, mert minden, összes lépésem a kietlen zónába tért be. A régi pillanatok még mindig, minduntalan ott csüngtek elmém terében fényes kerettel bekeretezve, hogy egy percre se veszítsenek a múlt ragyogásából. Azt akartam, hogy azok a pillanatok tisztán szikrázzanak és sose lepje el őket sár és piszok, hogy legalább azok a halogén idomok ne vírussal fertőzött síkok legyenek. Miért tettem ezt? Hogyan lehettem képes eltaszítani magamtól, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám? Miért várom el azt tettem meglétének ellenére, hogy megbocsásson nekem? Egyetlen foszlányt görgetett végig agyam pereme filmszalag módjára; mert szeretem. S ezzel akarom visszanyerni, megmutatni Neki, hogy Ő a legfontosabb a világon. Hogy Nála senki sem jelenthet többet. Így vagy úgy, de tennem kell a boldogság révéért. Tenni azért, hogy helyre passzintsam azokat a foglalatokat, amelyek eddig még nem rendeződtek. És visszaszerezni annak a lénynek a bizalmát, akit onthatatlan módon a szívembe zártam; Cara.

  Tétlenül ültem a kanapé matracán. Egyoldalú foszlányok terjengtek a levegőben, miközben tudatalatti érzelemszerkesztőm csak egyetlen ütem menetét dobogta végig. Megállás nélkül. Folyton folyvást csak Cara arci képének tónusa barangolta be elmémet és végig a közösen megélt pillanatokat futatta végig a réztekercs. A szoba falán az összes nyugvó fotók sokaságai csak még inkább felrepesztették vegyes érzelmekkel teli burkomat. Minden mosoly, – amely a régi vidámságot hirdette – az összes konyhai pillanat, - amikor rendszerint szétszedtünk valamely technológiai masinát – végezetül pedig a közös filmezések – amikor egymás közelébe burkolóztunk a sötét estéken – az emlékeimben élt. Oly módon, hogy már sohasem lesz felejthető aktus egyetlen Vele megélt emlék sem. Emlékek – amik bár fájdalmat okoztak mindeddig életben is tartottak. A percek, amik segítettek átvészelni a Cara – tól való távolmaradást. Amik reményt adtak. És ami most visszafogott állapotban téblábolt. Ismét messze Tőle. Távol a szívétől.

  Tekintetem végigsiklott egy mosolygós képen, amelyet még az óvodai tanítónk készített kettőnkről. Akkor, amikor az első és legnagyobb ígéretünk szökött a levegőbe. Amikor kezdetét vette közöttünk az olthatatlan érzelmi kapcsolat. Harry, ígérd meg, hogy mindig barátok maradunk! Ugye megígéred? – csengett fülemben kérdése, s szinte lelki szemeim előtt láttam mogyoró hatású szemeit, amit kétségbeesetten várják oltalmazó válaszomat. Mindig barátok leszünk! – érkezett a válaszi sugallat ajkaimon át a levegő terébe. Ám, a mindig nem éppen reális szó, sokkal inkább azt kellett volna, felelet képen felhoznom, hogy örökké – amit még inkább nem tudtam volna sosem betartani! Nem tudok csak szimplán barátként tekinteni rá. Ő annál sokkal többet ér. Sokkal!

  - Mit fogsz tenni? Visszamész Londonba? – szökött a szólam haloványan fülkagylómba. A kép lassacskán kitisztult és a tér, amit percek kerekére kizártam visszarántott ütemébe. Íriszem még midig a keretezett tárgyon nyugodtak, ami Niall lényének számára is tudatosulva rögzült meg – vidáman és sandán rejtette el fél ívű mosolyát. Azonban eme mimikához nem lehetett csatlakoztatni a kérdési eszmét. Az túl zord volt. Zord és sötét. Hangos levegő repesztett a fellegekbe tüdőm tartalmi részlegéből, miközben lábaimat idegesen helyeztem el a kanapé előtt porosodó asztalka lapjára és fejemet a bőr támlának döntve erősen hunytam le szemeimet. Ezzel pupilláim számára megteremtve a bájos sötétséget.

  - Nem, nem hagyom őt itt még egyszer! – motyogtam tenyerembe, amely arcom előtt telepedett, hogy így még a legkisebb fényszikrát is kizárjam tekintetem világa elől. Nem akartam látni, nem volt mit látom, leszámítva a mocskos valóságot. Azt, ami a martalékává kreált, aminek nem tudtam nemet mondani és gondtalanul az arcába mosolyogni. Hogyan is lennék képes az előtt a lény előtt mosolyt csalni az arcomra, aki egész életemben hátba támadott? Erre sosem leszek képes. Soha! – Viszont, hogy mit fogok tenni, arról fogalmam sincs – morgásom fájdalmat cseppentett az oxigén hálózatába. Éreztem, ahogyan a feszültség morzsái egyre inkább hatalmuk alá vonnak. S már végzetesen.

  - Talán el kellene felejtened – közölte fojtottan a feltevési foglalatot. Szemeim villámgyorsasággal pattantak szét a tok biztonságban tartó kombinációjából és kidülledt szikrákkal pásztáztam végig barátom küllemét. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyesmi elméletek lengik körbe elméjét. Lehetetlent kért tőlem.

  - Niall, ez nem ilyen egyszerű – csóváltam meg a fejemet kissé felegyenesedve és elrévedve a messzeségbe minden egyes pillanatot újraéltem. A percek kerekét, amikor beleegyezett abba, hogy általános iskolában én furikázzam el Apu oldalán mindenhova – teszem hozzá Apu bár szívvel teljesítette kérésemet be kell vallanom, hogy néha már sikeresen ki is kelt a sodrából. A pillanatok, amikor együtt játszottunk a játszótéri homokozóban és ott hajsampon módjára kentük be sár vegyével egymás fejtetőjét. Az órák, amikor közösen görnyedtünk a nappali asztalkájánál, hogy a könyvek segítségével tudással bővítsük magunkat a másnapi dolgozatra. A fonatok, a síkok, amiket ketten, együtt éltünk meg. És, amikben még most is élni akartam, szüntelenül, megszakítás nélkül. Vele. – Sosem tudnám Cara – t kiverni a fejemből. Ő más, különleges.

De vajon ő is így érez irántad? Ő is az emlékeiben őriz?

A gondolat igazat mondott! Talán minden csak reménytelen varázsvonás, olyan esetlen gondolatok, amik befolyásolni akarnak csak azért, hogy érzelmeim még nagyobbat csattanjanak az aszfalton. Azért, hogy még inkább összeomoljanak bennem a mesterségesen előállított érzelmek, amik még védelmezni akartak a keserűségtől. Kis idő elteltével pedig be kellett látnom, hogy már semmi sem lesz olyan, már nem tudok menekülni. Lehetetlen visszafordulni, s ismét hátat fordítani mindennek, ami itt van, Holmes Chapel – ben. Már túl késő.

  - Hát, különlegesség ide vagy oda be kell tartanod Gemma – nak az ígéretedet! – figyelmeztetett ezzel lelkemet visszarántva a valóságba. – Várnod kell, míg lenyugszanak a kedélyek – szavai méregként áramlottak szét szervezetemben. Fájt a tudat, hogy igazat beszélt, s az még inkább szétroppantott, hogy ebbe én magam adtam beleegyezésemet. Hogy én egyeztem bele szavak forrásán keresztül, hogy a várás fázisát vetem be. Hogy megpróbálok türelmes jellemet magamra tuszkolni. De így visszaidézve a párbeszédünk pillanatát már nem tűnt olyan egyszerűnek, s kellemesnek eme tett megszületése. Nem akartam, hogy bármi is még messzebb taszítsa tőlem, már nem akartam pusztán csak az emlékeknek élni. Azoknak a tengelyeknek, amik varázscsapás módjára elmém felé ereszkedtek, a percek, amikben egymás kezét fogtuk a zebránál, hogy sértetlenül ússzuk meg az átjutást az útszakasz másik felére. S bár tudtuk, hogy nem érhet minket bántalom a zölden virító figura okából, egymás mellett voltunk. Kéz a kézben, mégsem teljesen együtt. Csak barátok voltunk – ennél én sokkal többet akartam.

  - De én nem vagyok képes tovább nélküle élni – panaszoltam sovány ellentmondással, mert hangjaim haldokoltak, nem voltam képes elengedni egyetlen percre sem tovább. Túl sok volt ez a messzeség már így is – Nem hagyhatom, hogy Will – el legyen. Valamit ki kell találnom – magamban morfondírozva igyekeztem használható tervrajz után kutatni, de az emlékek uralták agyi féltekémet. Hevesen élt bennem a pillanat, amikor a színpadról mosolyogtam le rá egy esküvői rendezvényen és Neki ajánlottam a kotta soraiból felidézendő dalt. S akkor titokban azon gondolat tört reám, hogy egyszer én is át akarom élni Vele a fehér színű pillanatokat. A színek egyhangú, mégis bájos kavalkádját, amely egy kötödést jelképezett rétegeiben. Összetartozás.
   - Vigyázat, vigyázat. Odébb a lábakkal fiúk – siklott be terünkbe villám hatású gyorsasággal Gemma és félresöpörve lábamat az asztal szerkezetéről lehuppant mellém a bőrrétegre, amelyet fekete szín játszott át, majd kezébe véve a távkapcsolót egyetlen gombnyomással felrémlett a tv képernyőn egy pillanatnyilag leállított kockasor. 
   - Mit csinálsz? – vonta össze szemöldökeit Niall alakja, miközben én csak komótosan voltam képes felfogni a beszélgetés folytonos tárgyazatát, az íveket, amik kettejük között cikáztak.

„Csak befejezem a filmet, amit tegnap elkezdtem”

Jaj, csak azt ne! Gondolom egy csajos melodráma, ami tele van csöpögős romantikával”

„Egyáltalán nem melodráma és ne merészeld gúnyolni, mert pórul jársz, Horan!”

  - Mi a címe? – tértem vissza a valóságba ezzel kizökkentve őket szavaik által megalkotott vitasorozatukból. Egyenletesen járt végig az érzelem, hogy bele kell illeszkednem ebbe a tényállásba, hogy egy ideig teljes egészében nélkülöznöm kell Cara varázsát életem csekély forrósági pontjaiból. Ki kell oltanom pár órányi idősíkra szervezetemből a tüzet, amely azért lobogott, hogy harcoljak érte. Most meg kell tartanom az ígéretemet! Többé nem hibázhatok! Nem szabad ismét gazul felpolcolnom a szavakat, amiket később ígéretem ellenére mégis megszegek. Nem tehetem meg ismét ezt a szeretteimmel. Nem!

  - A Burok – válaszolta nővérem nagyokat pislogva, miközben próbálta magában elraktározni, hogy, ha kelletlenül is, de csatlakoztam a témához. Talán nem számított, eme tettemre. – És most fogjátok be, mert a legjobb pillanatnál tartok – figyelmeztetett, minket fenyegető aktusban, majd egyetlen, könnyed mozzanattal megelevenítette a filmkockában történő cselekvéseket. A képernyőn egy férfi és egy nő alakja tűnt fel.

  - Gondolhattam volna, egy csaj és egy ürge, csupa romantika – morogta orra alatt barátom, azonban megelőzve nővérem szavait én magam utasítottam rendre. A kockákon lezajló jelenet ugyanis foglalkoztatta fantáziámat. S még inkább a szereplőkben lakozó érzelmek. „Nem engedem, hogy elhagyj!” – közeledett a férfi alakja személy szerényem szerinti megítélésben, egy barlangrendszer terében a lány lénye felé, aki sár hatású porszemcséket gyűrögetett ujjainak begyein. Szemük képes volt minden érzelmet felfedni, s habár tudtam, hogy mindez csupán csak megjátszás, egy eljátszott karikatúra, egy olyan érzelem, amik egy írónő pennáján keresztül szöktek birodalmunkba, tudtam, hogy eme érzelmek léteznek terünkben. Én magam vagyok rá a biztosíték. A lány heves búcsúzásba bocsátkozott, miközben a fiú hitegette szerelméről, s arról, hogy nem hagyhatja ott egyiküket sem, legfőképpen őt magát nem. A vallomás, ami végképp megnyitotta egymás előtt szíveiket, s a csók, amelyben utoljára összeforrtak. A lány alakja eltávolodott, véget ért a könnyes búcsúzás tükrözete, miközben jómagam azon tanakodtam, hogy akkor most hogyan tovább? Kíváncsiságom felrémlett bennem, de a további nyomon követéstől eltérített minket a képernyő feketévé való alakulása.
  - Na, Rob épp a kedvenc részem ment! – panaszolta sértődött hatással Gemma, miközben én teljesen gondolatmeneteim oszlopzatának éltem, így fülkagylóim megint csak a messzeségből érzékelték nővérem és Niall heves szavainak lüktetését. „Még hogy tegnap kezdted el!” „Igenis tegnap, de előtte megnéztem még párszor.”Minden egyes szó messziről hatott, azonban egy mégis visszarántott és elérte, hogy figyelmem fél szememre visszatévedjen. Csak oda, sehová máshová nem sikerült elültetnem a kíváncsiságot a foszlány hallatára. „ Gyerekek. anyátoknak és nekem beszélnünk kell veletek.”- hasított a térbe érkezésüket megmagyarázó szózatuk. Niall személye hatalmas sebességgel hagyott minket magunkra, hiszen Robin árva mondatából leszűrhető volt a feszültség és a ténylegessége annak, hogy komoly téma fog felszínre szivárogni. 
   - Anya miről van szó? – fordult Gemma Anyu alakja felé, miközben engem is maga alá vont a kíváncsiság. Tudni akartam, hogy mi dolgozik a háttérben, hogy mi az a tény, aminek kiderülésétől ennyire tart lelkük hófehérsége. – Olyan feszültnek tűntök. Nekünk bármit elmondhattok, meghallgatunk titeket – serény bólintással értettem egyet nővérem szavaival, miközben szülőanyánk feszülten engedte sugárban kitörni magából a feleslegesen benntartott levegőt.
  - Rob megkérte a kezemet és én igent mondtam neki – szavai ledöbbentettek. Ez volt az a hatalmas bejelentés, amit be akartak vonni az életünkbe. A cselekmény, amelynek nagyon örültem, s amit egyszer én is át akartam élni. Vele.

 

Hetek múlásával későbbi tengely

    - You, you, you… - apró kotta pörgött végig elmémben. Szorosra tekertem a nyakamban fityegő nyakkendő anyagát, miközben a tükör előtt állva szemeim külsejük alatt lévő táskákat okítottam arról, hogy ideje volna elhagyni mimikáim részlegét. Nem akartam, hogy eme nemes napon, édesanyám esküvőjének pillanatában is olyan képet nyújtsak, ami részletekbe menően eltér egy szülejét támogató gyerek küllemétől. De egyszerűen nem tudtam erre a viselkedésre sarkallni magamat. Egyszerűen nem ment, nem, mert Cara hetek óta felém sem nézett. Én pedig ígéretemhez hűen éltem a napjaimat, nem szegültem ellen nővérem szavaival. Akár még csak egyetlen röpke percre sem. Azt azonban nem tagadtam meg magamtól, hogy messziről csodálhassam, a fakó fényben távolodó alakját. Figyelemmel kísértem a napjait, amiben Niall barátom is segítségemre volt, mint informátori alkat.

  - Látom, rendesen izgulsz – veregetett vállba Zayn, miközben bőszen vigyorogva állapodott meg jobb oldalamon, s én csupán csak a tükör egyik szegletéből barangoltam be pár pillanat erejéig arcának rítusait. – Pedig nem is te házasodsz! – hangzata kissé fájdalommal telített túl, hiszen eme álmom úgy tűnik, sosem látszik megvalósulni a tér képében. Minden egyes percnyi kép a múltból az agyamban barangolt végig pillanatról pillanatra egyre élesebb motívumokban végződve. Az órák, amikor az igazgatói iroda falát tanulmányoztuk, mert nem bírtunk gyermeki fantáziánkkal és véletlen eset képében állítottuk elő a folyosó falain telepedő falfirkákat. Amikor egy vitánk közepette kajacsatát rendeztünk az ebédlő helységében és ismételten nevetve kerültünk az iskola vezetőjének személye elé. A síkok, amiket együtt éltünk át.

  - Zayn – tromfolták le együttes erővel a banda további harmadai, mire Zayn feszülten tekintett rájuk széttárva karjait ezzel kifejezve azt, hogy nem érti megint mi rosszat engedhetett ki ajkain. A kép megmosolyogtatott, bár hangulatom korántsem volt oly kellemes és felemelő. Mégis jó volt, hogy barátaim itt vannak és támogatnak. Mint mindig.

  - Srácok, Mrs. Bynes azt üzeni, hogy ideje volna elfoglalni a helyeteket – ismert személy alakja kopogott be az ajtón, majd műveletét kivitelező mozzanata után kitárta az említett tárgyat és megállt annak túlsó, kívül eső küszöbrésze előtt. Jane alakja vált ki a félhomályból. Ruhája könnyeden omlott le törékeny testéről, miközben vállát teljes mértékben fedetlen oválisként kerekítette le. A tört kék textília minden egyes fontosnak tartott pontot kihangsúlyozott, ami nem csak az én figyelmemet nem kerülte el.

  - Hű, bombázó – füttyentette elégedetten Lou, ami elég harsány aktus volt tekintve, hogy zónánkban más, egyéb foszlány nem uralkodott, viszont Liam lelohasztotta jókedvét, miközben maga után vonszolt mindenkit.

  - Lou, barátnőd van – emlékeztette sokat tudóan, majd válla felett visszapillantott rám. – Sok sikert, Hazz! – utalása melegséggel öntött el, hiszen készenléti állapotba üzemeltettem magamat egy újabb terv segédkezésével. Az elmúlt hetek alatt, ugyanis volt elég időm ahhoz, hogy gondolkodjak a további cselekedeteimen és a mostani elgondoltságot már csak ki kell viteleznem. És ehhez ismét a színpad és erősségem oltalmához fogok fordulni; a zene – amely mindig képes volt erőssé tenni a legrosszabb pillanatokban is. Ami ha csak percek síkjára is, de minden borzalmat kivert elmémből. Ami miatt nem adtam fel az életet.

  - Aszta, nagyon elegáns vagy. Jól áll neked egy az öltöny – lépett be a szobába Jane és alakom felé közeledve rögvest megállapodott előttem és félresöpörve ügyetlen kezeimet helyettem bajlódott a nyakkendő megkötésével, ám neki egyetlen pillanat alatt sikerült egész munkafolyamatot ellátó pozíciót betöltenie. Szemeim nagyokat pislogtak üregükben, miközben bőszen mosolygott rám és egyetlen mondattal emlékeztetett a nyilvánvalóra: - Tudod, hogy ruhabolond vagyok – magyarázta tetetett jókedv sugarával, majd kényes témába csapott át aktusa. – Izgulsz?

  - Mi van, ha mindent elrontok? – borús hangulat kerekedett felül lelkemen. Rettegtem attól, hogy a Sors ismét lépéseim ellen esküdött, s fogadást kötött a sötét lepellel, amely szerint sohasem érhet a boldogság révébe az életem. S bizony napról napra egyre inkább úgy érzem, hogy egyetlen pillanatra sem lehetek szétszórt, hiszen valakinek mindig hátsó szándékai vannak, amikkel tönkre kíván tenni, nem csak engem, hanem érzelmeimet is, hogy tulajdonságaimból kiprovokálhassa a túlfűtött gyűlöletet. Tartottam attól, hogy Will még most sem tesz le a közhelyéről és ismételten be akar majd feketíteni az egyetlen lány személye előtt, aki szerelem erejével él, dobogó szervemben. A lány előtt, akit mindennél jobban szeretek.

  - Nem fogod, ismerlek, tudom, hogy küzdeni fogsz azért, ami fontos neked – Jane szemében bizakodó parázs gyulladt. Mosolyogva simított végig vállam felületének medrén, miközben lehunyt szemekkel helyeztem tenyeremet kézfejére, hogy érintésemmel viszonozhassam, ha még csak darabkaként is kedves, lelkemet egybetartásra ösztönző szavait.

  - Miért vagy ebben olyan biztos? – fújtattam ki magamból a feszült levegőegyveleget. – Hiszen már egyszer feladtam, elmenekültem a problémák elől – ismét önmagamat sérelmeztem. A tükör felé fordulva kialvatlan szemeimet tanulmányoztam, amit éjszakák óta nem tudtam jólesően lehunyni. Folyton folyvást csak az elvétett percek barangolták be az elmémet, a tettek, amiket Cara ellen hajtottam végre és, amikkel önlényemet is porrá zúztam.

  - A zenét is ott hagytad, emlékszel? – hangja semmilyen szinten nem hagyta el a bátorítás metaforáját. Mellém lépve magára vonta figyelmemet bennem pedig megszületett egy hatalmas kapocs ábrázata; Jane komolyan mellettem áll és feltétel nélkül hisz nekem. – Azt gondoltad, hogy nem vagy elég tehetséges, de kis idő elteltével rájöttél, hogy hibáztál. És újra küzdöttél. Ettől fogva vagyok olyan bizakodó. Küzdöttél a zenéért, ami fontos volt a számodra és Cara is az. Én megbízom benned – testem és ezzel együtt mimikáim is mind egytől egyig lefagytak, szavai elhaltak ajkaim alagútjában, nem voltam képes értelmes reagálást véghezvinni. Mindig mindenki abban a tudatban élt, hogy Jane a vásárlás mesternője, aki csak azon mozzanat világhoz ért és, hogy a szőkeség értékeit buzgalmazza túl, ám ő ennél sokkal több és erre jómagam is csak most döbbentem rá oly sok év után. Egy tisztábbnál is tisztább léleki lény, aki bár háttérbe szorul meg nem áll céljának eléréséig, ha mások érzelmeiről van szó, a kár csak csupán az, hogy önmagáért ezt nem teszi meg. S habár szereti Sweeney – t – ami az én ínyemnek egyáltalán nem kedvező – mégis megérdemelné vele a boldogságot. Azonban az a barom vak észrevenni, hogy Jane mennyire is szereti. Talán még jobban is, mint amennyire ő képes lesz valaha is.

  - Jane… - a szavak alig röppentek el a megformálás teréhez és nevén kívül mást nem tudtam a térbe szöktetni. Lefagyva állapodtam meg, miközben hibátlan, bájos vonásait tanulmányoztam. Haja fokozatos, besütött göndörséggel omlott le vállára, visszafogott sminkje gyarapított így is meglevő szépségén, miközben azonban hamiskás, szomorú mosolya tompított csillámlós erejű küllemén. És ez is csak Sweeney hibája, ő tehet mindenről!

  - Annyira gyűlölöm magamat, amiért az elején nem álltam ki melletted – szégyenkezve fordított fejének ívét a padló forrása felé, ami fájón érintette lényemet. – Hogy nem bíztam meg benned a kezdetektől.

  - Emiatt ne fájjon a fejed – állánál érintve késztettem arra, hogy kialakuljon közöttünk a szemi kontaktus és mélyen elveszve tengerkék szemeiben hálát sugalltam annak legvégső pontjaiba is. – Köszönök mindent. És mi a helyzet Sweeney – el? – csaptam most én át a kényes területre.

  - Reménytelen – csóválta meg fejét keserédes sóhaja kíséretében. – Még most is kételkedik a szavaimban. Sosem leszünk egy pár. Na, de, csipkedd magad – könnyed mozzanattal söpörte ki szemgödréből az ott megragadt cseppeket és kezeivel indulásra késztetett. – A szertartás öt perc múlva kezdetét veszi. A szüleid számítanak rád – kezemnél fogva húzott lénye után azonban a küszöb előtt lépteim megtorpantak. Jane szemei kíváncsian kutattak végig végezetül, amit meglátták arcomon ülő félelmeimet féltő érzelmek vegyeiben rögzültek meg mimikái.

  - És, ha ő nem lesz itt? – kérdeztem befejezésül elcsukló hangnemben. Félelem áradt szét bennem, hogy terveimet nem tudom megvalósítani, ha Cara nem jelenik meg eme nemes alkalmon. Tartottam tőle, hogy Sweeney nem fogja Neki megengedni az itt való megjelenést, már csak azért sem, mert így egy légtérbe kerülünk egymással. Ezért is fájt annyira ez a távolság, egy részről, mert szervezetem hiányolta Csillag jelenlétét és így szabad utat engedtem annak a tuskónak, aki nem érdemli meg Őt.

  - Ha számítasz neki, akkor el fog jönni. Lazíts! – nyugtatott meg, miközben egy személy megemlítése nélküli mondatom ellenére is pontosan tudta, hogy kiről is van szó. Tudja, hiszen ismer – ahogyan azt már ő is elmondta.

  - Will vak – mondtam, s ezzel azt értem el, hogy kissé fedett szomorúság ült ki arcára, amit jelen síkban elöntött a hála. Szemei elhomályosultak, miközben karjaimba omlott és néha csöppet megrázkódott teste; sírt. Egy olyan alakért, aki meg sem érdemli ezen nagyfokú szeretetét. – Elképesztő barát vagy – suttogtam a fülébe, mire ő még erősebben préselődött fogságban tartó szorításomba, ám percek múltának eltelésével elhúzódott és erőltetetten mosolygott rám.

  - Menjünk – maga után húzva elhagytuk a szobát, hogy megünnepelhessük szüleim egybekelését. S, hogy a Sors még közelebb repíthessen a pillanathoz, amikor végre talán beteljesülhet a bocsánatkérésem. A szavak, amik talán végre egyszeriben rántják le a leplet szemei elől, amik a hazugság miatt szálltak le oda és ózonként takarták el előlem a napsütéses kilátást. A kilátást, amit egy ártó lény személye befeketített lényemmel együtt. És én tisztára akartam mosni ezt az ártást. Most már végérvényesen. Azért, hogy Cara mellett lehessek. Feltétel és hazug szavak sodrása nélkül. Mellette – mindig.