29. fejezet: Bandaháború

Sziasztok :)

Bocsánat a "késésért", de csak ebben a pillanatban jöttem rá, hogy már több mint egy órája vasárnap van. Kicsit elszaladt az idő, mialatt bőszen olvastam és egy új blogomhoz szerkesztgettem. 

Szeretném megköszönni mind a kettőnk nevében a sok-sok támogatást. Olyan jó olvasni, ahogy izgultok Hazza és Cara kapcsolata miatt, és örömmel jelenthetem ki, hogy ebben a részben megkapjátok, amire már olyan régóta vártatok; boldog perceket. 

Nem is húznám a szót, még gyorsan átolvasom, aztán közzé is teszem. Jó olvasást mindenkinek!

Millio puszi Xx szerecsendio

Bandaháború

Szokták mondani, hogy a legcsodálatosabb pillanatok után áll csak igazán feje tetejére a világ. Hisz ott van a vihar előtti néma csend, mikor csak a vészjósló varjúk, kárörvendő károgását lehet hallani az amúgy hulla csöndes éterben. Pár másodpercre, mintha lelassulna körülötted a világ. Elképesztő békét érzel. Majd, mint a semmiből feltűnő kamion, hatalmas erővel csapódik a fejednek egy erős ütés. Kitör a háború, és ha nem vigyázol, téged is könnyedén magával ragadhat az agresszió tűzvörös heve.

Cara Bynes

 Az utóbbi időben rengeteget gondolkoztam különböző dolgokon az életemmel kapcsolatban. S nem utolsó sorban a jövő témáját kutattam elmém mélyén. De ahhoz, hogy mindezt véghezvigyem, a múltamat is tisztáznom kellett, elszámolnom önmagammal, aminél nehezebbet el sem tudtam képzeli. Egymás után vettem végig az olykor keserédes emlékfoszlányokat, melyek a szívembe marva, felnyitották, eddig lelakatolt szemeimet. Vak voltam, mert önző mód a saját fejem után mentem, ahelyett, hogy másokat is meghallgattam volna, s ezzel akkora pusztítást végeztem magam körül, hogy csodaszámba ment, amiért nem zuhantam az általam kreált kráter legmélyébe.

I think about you, every morning when I open my eyes

I think about you, every evening when I turn out the lights

I think about you, every moment, every day of my life…

 Egy lágy dallam rekedtes hangzása csapta meg a fülemet, ahogy Will oldalán beléptünk a Styles család által kibérelt étterem kertjébe. Mosolyogva bámészkodtam az összegyűltek között, szememmel barátnőimet kerestem, de ahogy Gemmát, úgy Jane személyét sem találtam sehol. Will ujjai a tenyeremen pihentek, s édesen cirógatták bőrfelületem minden egyes négyzetcentiméterét. Ajkaimmal lágy csókot nyomtam ajkaira, végül hagytam neki, hogy elmenjen az egyik asztalhoz, ahol Haydn és Nick már lázasan várták. Még a templomban megbeszélték, hogy felöntenek a garatra, ha már ingyen van a pia, s bár nem értettem egyet gondolatmenetükkel, szó nélkül hagytam, hogy kényük-kedvük szerint cselekedjenek. Arcom a színpad felé tévedt, ahol öt borzasztóan fiatal világsztár szórakoztatta a közönséget. Keserű mosoly kúszott arcom mimikaközpontjára, és karjaimat összefonva melleim alatt, szótlanul bámultam őket. Rád gondolok, minden reggel, amikor kinyitom a szemeimet. Jött ismételten a refrén, melyet Hazza hangja keltett életre, ezzel betöltve az egész étert. Karjaim libabőrbe borultak, mialatt arra gondoltam, hogy ezt a dalt, nagy valószínűséggel a szerelmének írhatta; aki nem én voltam. Cher Lloyd kacér arca, ahogy rám meredt kajánul csillogó szemeivel, amikor rajtakaptam őket, szüntelen ott motoszkált az agyamban, és hiába próbáltam kiverni onnan, mintha örök nyughelyéül választotta volna azon szegletet.

- Hát végre megtaláltalak – Jane alakja oly hirtelen tűnt elő az emberek kreálta rengetegből, hogy esélyem sem volt elrejteni bánattal teli érzéseim tömkelegét. Tudtam, hogy Hazza nem ment el a városból, hiába nyugtatgattam magam eme hamis valósággal, hiszen bár sosem jött a közelembe, éreztem jelenlétét, hol a kávézóban, hol az utcán. Mintha egyfolytában figyelt volna, vigyázott volna rám, anélkül, hogy megszegte volna nővérének tett ígéretét, mert igen, én erről is tudtam. Tisztában voltam azzal, hogy Gemma megkérte, ne keressen, ahogy azzal is, hogy mindezt értünk tette. Egy részem hálás volt baráti oltalmazásáért, viszont egy másik felem dühös volt rá, amiért ismételten beleavatkozott az életembe.

- Én is épp téged kerestelek… - még mielőtt bármit is mondhattam volna, erősen magához szorította selyemruhába bújtatott testem, és kis híján leszakította rólam a kényes anyagot, melynek vérvörös színe olyannyira kihívóvá varázsolta megjelenésemet, hogy minden rám szegeződő pillantás hatására lángba borult az arcom.

- Nagyon jól nyomják, nem?  - fejével a színpad felé bökött, így szőke, göndörré varázsolt fürjei összerázkódtak, s mindössze annyi mentette meg frizuráját a teljes széteséstől, hogy a gondosan beletűzött csat képes volt megtartani azt a hatalmas mennyiségű hajrengeteget, mellyel megáldotta az ég – Ez csodaszép, te pedig egy mázlista vagy – lökött oldalba, játékos szeretettel, mire a szám szélén megjelent egy örömteli, s őszinte mosoly.

- Miért? – húztam fel egyik, gondosan szedett szemöldököm, melynek íve igencsak a fellegekben járt, s addig nem is szándékozott visszatérni, míg meg nem kapta áhított válaszát. Akár csak egy kisgyerek, aki tüntetőleg zárkózik a semmittevésbe, ezzel zsarolva szerető édesanyját, én sem tágítottam számon kérő mimikáim mellől, bár tisztában voltam vele, hogy Jane – személyiségéhez híven – amúgy is mindent elmondott volna, különösebb ráhatás, vagy fondorlatos ámítás nélkül.

- Mert veled ellentétben, nekem még senki nem zengett ehhez hasonló örömódákat – panaszolta, ám mindezen hanglejtés mögött ott rejtőzött a csodálat, amit Harry személye s romantikus gesztusa iránt generált. Mindezzel pedig egyetlen egy aprócska bökkenő volt, mely csúnya lyukat égetett, az amúgy makulátlanul fehér abroszra. Hazza nem nekem szánta sorait, hanem egy másik lánynak, kit szíve mélyén őrizgetett. S magam sem tudom miért fájt ennyire, eme tények kristálytiszta tudata. Belül átkoztam magam, amiért aznap felkerestem, és ezzel szemtanújává váltam szerelmüknek. Talán, ha türelmes lettem volna, és kivártam volna a másnapot, akkor még mindig élhettem volna a mámorítóan édes hazugságokban, a reményben, hogy szerethet. Hogy egyszer fontosabb leszek neki mindennél és mindenkinél.

- Jane, az óda egy lírai műfaj, ami pedig vers, nem zene – oktattam ki, egy csöppet gúnyosan, mire szomorúan megrázta szőke tincseit, s tisztán ki tudtam olvasni gesztusaiból a csalódottság szikráját. Csalódott bennem, és a baj csak az, hogy nem ő volt az egyetlen.

- Nem ezen volt a hangsúly! – forgatta meg égszínkék szemeit, melyek leginkább a tavaszi nappalokra emlékeztettek. Elmém látképe elé tárult megannyi örömteli pillanat, mikor Harry és én a saját kis rejtekhelyünkön bámultuk az eget, melyet beragyogott a napsugár. Ahogy megannyi mezei virág vett minket körül, gyermeki oltalmazásával, s ahogy a szorgos méhek sziromról sziromra szállva gyűjtögették a pollen pamacsok sokaságát.

- Mitől vagy annyira biztos abban, hogy nekem írták? – karjaimat még mindig szorosan magam körül tartottam, mintha ezzel megvédhettem volna gyenge személyem az esetleges fájdalomtól, melyet Jane válasza hozott volna magával. Rettegtem attól, hogy indokai nem lesznek elég hihetőek, s miközben ezen rágódtam, önkénytelenül szívtam be alsó ajkamat, hogy aztán fogaimmal gyengéden rágcsálhassam puha felületét. Szemeim a színpadra vándoroltak, ahol a fiatal banda belekezdett egy új számba, de aztán azonnal elhallgattak, ahogy Harry szemei találkoztak őt fürkésző tekintetemmel, s egy gyors eszmecsere után a One Direction – félbe hagyva az előbb elkezdett dallamokat – új muzsikába fogott.

Lately I found myself thinking been dreaming about you a lot,

And up in my head I’m your boyfriend, but that’s one thing you’ve already got

 Egyetlen pillanatra sem voltam képes elszakítani orcámat, éjsötét pupilláiról, melyek úgy vonzottak, akár egy mézes bödön körül legyeskedő medvét. Természetemnél fogva, ösztönből fakadóan vágytam lényére, még akkor is, ha mindez csak plátói, viszonzatlan vonzalom lehetett. Hisz mind a kettőnket más mellé rendelt a Sors, s bár minden idegszálammal tiltakoztam a minket megbéklyózó ítélet ellen, túl gyengének bizonyultam a felsőbb erőkkel szemben.

- Írta, és ne mondd, hogy még sosem hallgattál végig egyetlen egy One Direction számot sem, mert nem hiszem el… - Jane szavai visszarángattak a jelen pillanatába, melyből menekülni kívántam, s bár szabad voltam, így akármelyik általam választott másodpercben elhagyhattam volna az esküvő megünneplésének színterét valamilyen rosszullétre hagyatkozva, lábaim a talajba gyökereztek. Csak álltam bambán, arcomra ismételten értetlenség költözött, amit barátnőm annak tudott be, hogy nem értek egyet sziklaszilárd álláspontjával. Pedig, az igazság mindössze annyit takart, hogy nem hallottam lelkes érveinek egyikét sem - Ugyan, hisz majdnem minden másodikra ráillik a kapcsolatotok – viszont, utóbbira muszáj volt felkapnom fejem, s felé fordítanom arcomat, hiszen állam a padlót súrolta kijelentése okán. Mi az, hogy minden második dal? Hiszen ez csak annyira volt igaz, mint, hogy a Nap esténként ragyogta be az étert, s a Hold minden délelőtt az égbolt uralkodójává vált, s amikor tizenkettőt ütött az óra, akkor elfoglalta méltó helyét az égi trónon, akárcsak egy sápadt királynő.

He drives to school every morning, while I walk alone in the rain,

He’d kill me without any warning, If he took a look in my brain..

 Agyam megállás nélkül ontotta magából a szebbnél szebb képeket, az emlékfoszlányokat a végzős éveinkből, amit Will oldalán élhettem meg. Emlékszem, minden reggel értem jött a kocsijával, miután letette a nehezen megszerzett jogosítványát, s magkapta apukája régi járgányát, mely bár nem volt vadonatúj, annál több szépség lakozott alkatrészeiben. Egyszer elvitt egy autósmoziba, aminek az lett a vége, hogy a motorháztetőn csókolóztunk, s amikor kezeivel cirógatni kezdte felkaromat, amitől kellemes bizsergés járta át minden porcikán, hirtelen eleredt az a fránya eső, ezzel elcsúfítva a tökéletes pillanatot. De nem bántam, hisz visszagondolva minderre, inkább hálás voltam a természetnek azért, amiért észnél volt, amikor az elmémet elöntötte a rózsaszín köd. Ha akkor nem lépett volna közbe, könnyen olyan cselekedetre vetemedhettem volna, melyért átkoztam volna önmagam.

- Egyet mondj! – a nélkül utasítottam barátnőmet, hogy szemeink összetalálkoztak volna, s bár hangom egyre magasabb tónusokba szökkent, azért megmaradtam nyugodt személyiségemnél. Az igazat megvallva, igencsak fogyóban volt a türelmem, mintha kicsúszott volna kezeim közül a gyeplő, s már hiába kapkodtam volna a kötélért, nem kaphattam vissza az irányítás kiváltságát.

- Csak egyet? Oké, I wish, I would, More than this… - és csak mondta és mondta, szinte levegőt sem vett, én pedig attól féltem, hogy a tüdejébe nem jut elég oxigén, mely megadná testének azt a létfontosságú vegyületet, mely szükséges volt a mindennapokhoz, ahhoz, hogy ne szagoljuk alulról az ibolyát, s szeretteink ne hullajtsák könnyeiket sírhalmaink felett.

- Csak egyet kértem – érzelemtől sovány arckifejezésem, s annál is elhaltabb akusztikai aromám, alig halhatóan csengett a tömeg hangos tapsolása mellett, ami háttérzajként funkcionált beszélgetésünkben.

 A lárma lassan alább hagyott, míg én farkasok módjára, vetélkedtem barátnőmmel azon, melyikünk vetemedik előbb a pislogás bűnére. Én vesztettem. Jutalmam pedig egy szeretettel teli ölelés, majd a keserű magány ajándéka volt. Jane ott hagyott egyedül, gondolataim társaságában, melyek akár egy kiélezett kés, sebhelyeket hasítottak védtelen bőrfelületemre.

- Szia – testem egésze beleremegett az ismerős hangfoszlányba, mely rekedtségével megtöltötte fülem. Karjaimra libabőr borult, s szükségem volt pár féltve lopott másodpercre, hogy ijedt vonásaimat rendezni tudjam - Nem gondoltam volna, hogy el fogsz jönni – mondandója végére kelletlenül hasított az atmoszféra légterébe egy keserű mosoly, mire szemeimmel méregzöld íriszeibe bámultam. Olyan rég vártam a viszontlátásra, arra, hogy újra hozzám szóljon, s most mégis menekülni kívántam.

- Szia. Még jó, hogy eljöttem, hiszen örülök anyukád boldogságának. Mindig olyan jó volt hozzám – adtam tudtára a tényt, mellyel minden bizonnyal ő maga is tisztában volt, s bár minden szavam igazságtól telve csengett, az igazi okot elhallgattam személye elől. Hisz mi értelme lett volna bevallanom, hogy miatta jelentem meg eme eseményen? Ujjaimat tördelve álltam, majd amikor már kényelmetlenné vált a némaság, a fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset.

- Örülök, hogy itt vagy – lábaival a kertben lévő zöld pázsitot rugdosta, ezzel felszínre hozva a sötétbarna földet, ami igencsak megnevettetett. S mindezek mellett erőt is adott a tudat, hogy nem csak számomra volt kellemetlen eme erőltetett szituáció. Biztos voltam benne, hogy Jane direkt hagyott magamra, ahogy abban is, hogy egy ideig nem számíthattam sem az ő, sem Gemma társaságára. Nem is értem, miért lepődtem meg, amikor eljutott agyamig a megrendíthetetlen felismerés.

- Bevallom, megfordult a fejemben, hogy mindössze egy ajándékot küldök, de aztán rájöttem, hogy nem lenne illendő – motyogtam az orrom alatt, mégis elég hangosan ahhoz, hogy ő is meghallja. Szívem a torkomban dobogott, hiszen lépteivel egyre közelebb került aurámhoz, s már-már az ájulás kerülgetett az egyre csökkenő méterek láttán - Tudod, az elmúlt hetekben elég sokat gondolkoztam kettőnkről… – kezdtem a vallomást, de nem hagyta, hogy elmondhassam neki, mennyire sajnálom a gyerekes kirohanásomat, fogta magát és a szavamba vágott. Egyetlen másodpercig sem csodálkoztam heves cselekedetén, hiszen ismertem már, mint a rossz pénzt. Harry világ életében türelmetlen volt, így inkább az ment csoda számba, hogy eddig képes volt elkerülni.

- Én is, és szeretnék bocsánatot kérni a sok hülyeségért. Kezdhetnénk elölről, mintha csak most jöttem volna vissza? – nyújtotta felém kezét, egy félénk mosoly kíséretében, mint aki be akar mutatkozni egy idegennek; nekem, ezzel új fejezetet nyitva kapcsolatunk történetében. S bármennyire is kényelmes lett volna a felejtésbe menekülni, egyszerűen képtelen voltam rá. Hisz nem voltunk holmi idegenek, kik ma találkoztak először. Annál sokkal értékesebb volt a közös múlt, hogy egy kézfogással eldobjam magamtól. Minden rosszban van valami jó, hangzik egy bölcs mondás, s épp ez járt a fejemben, amikor tudattam vele nemleges válaszomat.

- Nem. Nem akarok tiszta lapot, hiszen ha nem történnek meg azok a dolgok, akkor most nem itt tartanánk – makacsoltam meg magam, ezzel szorosan összefonva karjaimat, kitérve hasztalan próbálkozása elől. Ajkam ismételten beszívtam, s már attól féltem, hogy nem marad szám a nap végére, mégis egy hang azt mondatta velem, hogy így a helyes - Viszont, ez a dal gyönyörű volt, és még mindig imádom a hangodat – tereltem el a témát, mire Hazz a felszínre engedett egy hatalmas adag levegőt a száján keresztül, melyet mindez idáig magában tartott. Észre sem vettem, hogy ennyire belefeledkezett a beszélgetésbe, s hogy ennyire feszültté vált a társaságomban. A színpadon olyan elevennek tűnt, mintha csak ott élt volna igazán.

- Ahogy én is a tiéd. Miért hagytad abba? – kíváncsisága mosolyra késztetett, hiszen oly régen volt már, hogy ilyen, semlegesnek mondható témáról folytattunk eszmecserét. Mióta egy hónapja és tíz napja visszajött szülővárosában, minduntalan csak a hülye leveleiről és Willről beszélgettünk, ami valljuk be, kivétel nélkül, alkalomról alkalomra a lehető legrosszabbul végződött. Viták, veszekedések, kiabálás, végül egyedül egy kocsma bárpultjánál – határozottan rossz pillanatokat éltünk meg, s egyikünk sem volt boldog. Most viszont, mintha ismételten felragyogott volna a remény fénysugara, mely oly sok idő után képes volt áttörni a viharfelhők vastag takaróját, hogy kacéran kacsingathasson barátságunk felé.

- Amúgy, nem volt minden sora igaz – tereltem el a kommunikációnk irányát, hiszen semmi kedvem sem volt édesapám emlékét már az első alkalommal felhánytorgatni. Hisz az magával rángatta volna az értelmetlen vádakat, miszerint nem volt mellettem. Nem volt ott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna biztató személyére, arra, hogy szeressen.

- Mint például? – emelte fel egyik szemöldökét, ezzel vicces vonásokat kölcsönözve kissé kimerült arcának, hiszen ki tudja, mióta szórakoztathatták már az összegyűlt násznépet, akik itt mulattak még azután is, hogy az ifjú pár elindult a repülőtérre, ahonnan első osztályon utazhattak tovább a megérdemelt nászújukra, Horvátországba.

- Will sosem ütne meg, pláne nem figyelmeztetés nélkül – oktattam, ki mire a velem szemben álló fiú megrázta a fejét, ezzel összeborzolva göndör fürtjeit, melyek koránt sem voltak olyan rakoncátlanok, mint tinédzser korunkban. Akkor megzabolázhatatlanul csücsültek buksiján, most viszont, mint egy megszelídített csődör, követte gazdája minden utasítását. Ujjaim bizseregni kezdtek, s egyszer csak azt vettem észre, hogy legszívesebben megérintettem volna sötétbarna tincseit. Annyira vágytam rá, hogy a jóleső érzés szinte kettétépett, ezzel szétszakítva belsőmet.

- Styles! – Will hangja vádlón tört át a tömegen, s ahogy egyre csak közeledett kétszemélyes társaságunk felé, én úgy hátráltam pár bizonytalan lépésnyit Harry lényétől. Nem akartam újabb balhét, főleg a legutóbbi kirohanásom után, amikor mindennek elmondtam, s amikor meggyanúsított, hogy szerelmet érzek egykori legjobb barátom irányába. Bántott, hogy rájött, s bántott, hogy hazudnom kellett neki, de rettegtem a gondolattól, hogy képes lenne elhagyni. Nekem nem volt senkim rajta kívül, hiszen édesanyámmal is egyfolytában vitatkoztam, és a barátnőimnek is megvoltak a maguk problémái. Bűntudatom volt, amiért kihasználtam Will szerelmét, miközben bennem nem égett az a láng, melyet megérdemelt volna, ami képes lett volna felmelegíteni testét egy hóvihar után, mely tiszta szívvel szerette volna. Pedig próbáltam, Istenemre mondom, hogy próbáltam.

 Harry kelletlenül fordult a hang irányába, de amint odakapta tekintetét, egy erős ököllel találta szembe magát. Feje oldalra hajlott az ütés hatására, s pár lépést hátra is botorkált, miközben igyekezett visszanyerni elvesztett egyensúlyát.

- O… - összepréselt ajkaim közül kiszökött egy ijedt sikoly, mely bár halk volt, a körénk gyűlt emberek sikeresen meghallották – visszavonom – suttogtam Hazza fülébe, aki egy kínkeserves, ám őszinte kacajjal nyugtázta bocsánatkérésemet, mindazok ellenére, hogy nem én okoztam a fájdalmas sérülést, mely arcának felületén díszelgett, vörösre festve a szeme alatti területet - Te teljesen meg vagy húzatva?! – mérgesen fordultam Will felé, aki kikerekedett szemekkel s suta arcvonásokkal fogadta hisztérikus kirohanásomat. Gondolkodás nélkül léptem Harry teste elé, hogy ezzel védőpajzsként oltalmazzam lényét, miközben vádló hangszínem az egeket verdeste.

- Láttam, ahogy rád mozdult, így gondoltam megvédem a barátnőm – magyarázkodott, de mentegetőzése süket fülekre talált. Hitetlenkedve forgattam meg csokoládészín szemeimet, mire elhúzta ajkait, ezzel ocsmány grimaszt varázsolva mimikaközpontjára. A háttérben megszólalt egy ismerős dallam, az egyik kedvenc számomat üvöltötték a hangfalak, s biztos voltam benne, hogy Gemma keze volt a dologban. Személyiségéhez hűen, próbálta menteni a menthetőt, s elterelni a bámészkodók figyelmét a kialakult konfliktusról, melyet barátom személyének, s agresszív kirohanásának köszönhettünk. Nem fért a fejembe, hogy volt képes ilyen szinten belerondítani eme ünnepélybe, mely a szerelmet hivatott jelképezni. Melyen szimplán csak egy eltűrt vendég volt.

- Erre nem volt semmi szükség! – fejemet hol balra, hol jobbra fordítottam, miközben mutató ujjamat mellkasának szegezve ütögettem az említett bőrfelületet, melyet egy elegáns, hófehér ing takart el a kíváncsi szemek elől.

- Próbáld meg még egyszer és esküszöm… - füleimbe szökkent egy ismerős hangtónus, mely az elmúlt hetekben rengetegszer nevettette meg komor lelki világom. Niall, fenyegetően közeledett az említett felé, s bár haragudtam rá, azért testemmel őt is védelmezve oltalmaztam egy esetleges pofon ellen.

- Mi lesz szöszi? – az eszem megállt, amikor meghallottam Haydn gúnytól csöpögő kérdését, s bár sosem szerettem az erőszakot, sőt, kifejezetten elleneztem, kivételesen úrrá lett rajtam egy különös érzés, mely ütésre késztette tenyerem. Ösztöneim által vezérelve közeledtem irányába, s minden bizonnyal bevertem volna neki, ha nem fogott volna le két sziklaszilárd kéz. Dühöngve fordítottam oldalra a fejem, hiszen csak legújabb barátom becsületét akartam megvédeni, de minden méreg elpárolgott testemből, amikor Harry zöldeskék szemeibe pillanthattam. Szorosan, mégis gyengéden tartott, íriszeiben pedig ott csillogott a könyörgés szikrája. Ismert, s nem akarta, hogy olyan dologra vetemedjek, amit minden bizonnyal már a következő pillanatban megbántam volna. Megadóan lazítottam el, megfeszített izmaimat, s csak azután engedett szabadon, hogy megbizonyosodott afelől, hogy nem verem meg az egyik közös barátunkat.

- Az, hogy jól belelépek a pofádba! – kiabált Zayn, s hiába lendítette jobb kezét, őt is lefogták, bár velem ellentétben az ő dühe ellen már hárman kellettek. Egy nagyképű vigyor s egy savként égető röhögés csapott pofán, hiszen eme hangfoszlányok, az általam úgy védett „szerelmemtől” érkeztek. Belenevetett a keleties vonásokkal rendelkező énekes képébe, mert biztonságban érezte magát, mert a másik tehetetlen volt az őt leláncoló karok ellen.

- Na, hajrá! – ingerelte, mire kikerekedett szemekkel, melankolikus hangulattal fordultam alakja felé. Nem akartam hinni önön füleimnek, nem akartam hinni a szemeimnek, melyek lefestették az elém táruló látképet, s nem akartam hinni a szívemnek, miszerint mindezek ellenére képtelen voltam gyűlöletet generálni lelke irányába. Csak álltam bambán, s észre sem vettem, amikor Zayn kiszabadult barátai kreálta börtönéből, ezzel szabad utat engedve mérhetetlen haragjának.

  Az egyik percben még csak veszekedtek, a következőben már kitölt egy kisebb háború. Haydn Louis haját tépte, mely egy csöppet hosszabb volt a megszokottnál. Will mosolyogva figyelte az eseményeket, s szemeivel ide-oda pillantgatott, a lelkem mélyén pedig pontosan tudtam, hogy Harryt kereste. Azonban, az említett személyt, mintha a föld nyelve volna el, úgy vált köddé, beleolvadva az emberek alkotta tömegbe. Magamban azt kívántam, bárcsak engem is magával vitt volna. Hirtelen, egy torta repült el mellettem, egyenesen Niall képébe, aki bár idegesen keresett valami keményebb tárgyat, amivel viszonozhatná cukormázas ajándékát, amikor rájött, hogy mi esett neki arcának, boldogan nyalt bele a csokoládés süteménybe. Mosolyogva ráztam meg fejem, miközben igyekeztem kikerülni a felelőtlen emberek esetleges ütéseit, melyek valamilyen véletlen folytán irányt tévesztve, a kiszemelt személy alakja helyet, engem találtak volna el, ezzel fájdalmas foltokat alkotva testemen. Hajamból kihullott a hajgumi, így mogyoróbarna tincseim ziláltan omlottak vállaimra, de ez mit sem érdekelt, csak futottam tovább.

  Egyszer csak megbotlottam egy fadarabban, ami az egyik asztal vagy szék lába lehetett pár idegőrlő perccel ezelőtt, még mielőtt valaki el nem törte. Úgy terültem szét a füvön, mint egy krumplis zsák, mely képtelen tompítani becsapódását. Keserű mosollyal nyugtáztam, hogy sikeresen kitörtem a cipőm sarkát, így kénytelen voltam kiszabadítani meztelen lábaimat a magas sarkú börtönéből, hogy aztán újult erővel haladhassak a kijárat felé.  Azonban, amikor már éppen elértem volna a biztonságot jelentő hátsó ajtót, mely az utcára vezetett, egy erős kar magával ragadott, s hiába kapálóztam, nem lazított masszív fogásán.

- Maradj csendben, és ne ereszd el a kezem! – Hazz utasítása határozott volt, ugyanakkor könyörgő, mint aki azonnal elengedett volna, ha megkértem volna rá. De nem tettem. Nem akartam, hogy még egyszer eltűnjön, nem akartam elveszíteni. Egy bólintással adtam tudtára beleegyezésem, s erősen fonódtak egybe tenyereink. Akár a mágnes két fele, melyek elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze, míg világ a világ.

- Hova megyünk? – kérdeztem, de nem hallotta érdeklődésemet kifejező mondatom, így addig ismételgettem, egyre hangosabban, míg felém nem fordult. Egy pillanatra megállt, már nem lépkedett töretlenül, számomra ismeretlen célja felé. Csak bámult bambán, tekintete mégis égette arcomat, mely egy, a ruhámhoz igencsak passzoló színkavalkádba borult.

- Csak bízz bennem, kérlek – torkomon ott éktelenkedett egy hatalmas gombóc, így cselekvésképtelennek bizonyultam a beszéd ősrégi művészetében, melyet már egy óvodás is képes volt profi szinten művelni. Nem tellett tőlem többre egy egyszerű bólintásnál, de az is bőven elég volt ahhoz, hogy Hazza a színpad háta mögé vonszoljon, egy eldugott helyre, ahol senki ember fia nem zavarhatta meg személyünket, s részemről, én igencsak örültem eme fordulatnak. Vele akartam lenni, még akkor is, ha csak a barátot látta bennem méregzöld szemeim keresztül, melyek Cher Lloyd személyét tüntették ki a szeretett lány címével. Érte dobogott a szíve, míg az enyém érte. S értem Willé. Egy ördögi kör, melybe belecsöppentem, s ahonnan nem találtam a kiutat.

- Jézusom, milyen piros az arcod, nem fáj? – remegő ujjakkal közelítettem az időközben lilulási folyamatot végző sebhely felé, mely tűzforró lángnyelvével melegítette hideg kezemet. Szomorúan simítottam végig arcán, gondosan ügyelve arra, hogy ne okozzak neki még nagyobb fájdalmat annál, melyet most is érezhetett.

- Semmiség! Viszont még ennyire sem fájna, ha bevallanád, hogy nem volt igazad. Hisz az orrod előtt ütött meg – okoskodó hanglejtése, s megjátszott sértettsége, miközben összefonta karjait, izmos felsőteste előtt, ami igencsak röhejesen hatott gyermekded arckifejezése mellett, hiszen lebiggyesztett ajkai szétzúzták az általa kreált zord külsejét. Mosolyogva cirógattam meg arcát, még egyszer, utoljára, mielőtt visszaejtettem volna karomat, szorosan a testem mellé.

- De nem bejelentés nélkül – nyújtottam ki a nyelvem, ezzel leplezve zavarodottságomat, melyet az elmém elé kúszó pillanatképek okoztak. Will arca, ahogy nevetve üti meg egykori barátját, Haydn gúnytól csöpögő szavai, amolyan ’felhívás keringőre’ stílusban, melyet úgy gyűlöltem, s ismételten barátom alakja, aki bosszúszomjasan kereste az általam szeretett személy lényét, hogy megtorolja bűneimet. Hiszen hiába áltattam volna bárki is, legbelül tudtam, hogy mindez miattam történt. Én voltam az, aki egymásnak ugrasztotta őket, habár erről hosszú ideig fogalmam sem volt, így nem önszántamból vetemedtem eme borzalmas cselekedetre. Én voltam az, aki hagyta elmenni Harryt, s aki Will mellett kereste a boldogságot, ahelyett, hogy őszintén a nyilvánosság elé tártam volna féltve őrizgetett titkaimat. Én voltam az, aki belement egy kapcsolatba, mely mindkét felet megmérgezte belülről. Én, én, én.

- Meg tudsz bocsátani? – szavai, mint jéghideg víz, mellyel nyakon öntik az öntudatlanság állapotban lebegő embereket, keltettek életre. Visszarángattak a jelenbe, s válaszadásra késztették testem.

- Igen – reménytől csillogó szemei megmelengették szívemet, de amikor közelebb lépett hozzám egy bizonytalan lépésnyit, kénytelen voltam hátrálni. Meztelen lábaim szinte lefagytak a hideg talaj érintésétől, s még eme apró tűszúrásokra emlékeztető fájdalom is csekélynek tűnt a látványtól, ami Hazza arcán tükröződött vissza. Megbántottam, hisz valljuk be, a helyében én sem erre a rideg fogadtatásra számítottam volna, ám ajkaim maguktól engedték szabadon belső gondolataimat, mindenféle utasítás nélkül - de ez nem változtat a kettőnk kapcsolatán. Kell egy kis idő.

- Na… - kérlelt, rendíthetetlenül közeledett, nekem pedig nem volt hova bújnom. Csupasz hátam, melyet láttatni engedett vérvörös ruhám, kelletlenül érintkezett össze a színpad fából készült hátuljával. Szívem hevesebben kezdett dobogni, már attól féltem, hogy helyben elájulok, ám nem jött a felemelő sötétség. Öntudatomnál voltam, s közben küzdöttem remegő lábaim ellen, melyek bármelyik pillanatban képesek lettek volna feladni a szolgálatot. Harry, látva kínlódásom, egy teljesen más nézőpontból közelítette meg lelkem elérését, s arcára varázsolva pár vicces grimaszt, nyelvét kinyújtva lépkedett irányomba - csak egy ölelés – elváltoztatott hangja, mely magasabb szólamban kelt életre, mint valaha is hallottam, őszinte nevetésre késztetett, melybe beleremegett egész testem. Szám elé kapva kezeimet, próbáltam elrejteni bohókás támadom elől fehér fogsoromat, mely előbukkant számból, minden egyes álcájánál, melyek egytől egyig röhejesek voltak.

- Oké, ha nem kell tovább néznek ezt az izét – mutattam arca felé, mire ledöbbenve gyökereztek földbe lábai. Eltátott szája ’O’ formába öltözött, mire megrebegtettem szempilláimat, ezzel esedezve a megsértett fél bocsánatáért.

- Mizét? – horkantott, s sipákolva kapott orcájához, mely igencsak angyalian festett, a rajta éktelenkedő lila folt ellenére is - Azt hittem jóképű vagyok. Tudod, rengetegen mondták már, hogy akár modell is lehetnék – képtelen voltam visszatartani önfeledt kacajon, mely utat tört magának az ajkaimon keresztül. Boldog voltam, s már nem is emlékeztem, mikor nevettem ennyit, bármiféle kényszer nélkül.

- O, én határozottan a szerénységedért kedveltelek meg – bizonygattam feltett kezekkel, s ezt követően szorosan magamhoz öleltem Harry testét, így érezhettem jellegzetes illatát, mely ezúttal sokkal férfiasabb volt, mint amilyenre emlékeztem. S, mertségemre legyen mondva, több, mint három éve nem pihentem meg oltalmazó karjai között. Ajkammal csücsörítve, egy cuppanós puszit nyomtam Hazz orcájára, ezt követően pedig beletemettem arcom vállába, ott keresve a megérdemelt nyugalmat a körülöttünk zajló felfordulás közepén, mely csupán háttérzajként funkcionált a saját kis világomban, melyet eme beszélgetés s békülés ismételten életre keltett.