30. fejezet: Kész káosz

Drága Olvasóink!

Nem tudom ki hogyan vagy éppen, hogyan nem értesült a múlthét vasárnapi történtekről, nem szeretnék neki túlzottan nagy odafigyelést ajándékozni, de mégis úgy érzem, hogy nem könnyű nem gondolni rá. Miközben ezeket a sorokat írogatom, Nektek eltöprengek egy bizonyos dolgon, nem azon, hogy az ilyen emberek – akik megbántanak másokat – mit éreznek ilyenkor, miért teszik, nem gondolnak –e bele a sértett fél helyzetébe. Pusztán csak arra gondolok jelen percben, hogy hogyan lehettem ilyen tuskó. Mindig is úgy gondoltam, hogy a blogok világa azért van, hogy megmutathassuk, kik vagyunk legbelül, hogy hogyan érzünk, és mire gondolunk. A sorok által leírhatjuk a magunk előtt elképzelt belső világunkat és általuk megoszthatjuk másokkal a véleményünket, érzelmeinket is. És a lényege, hogy megmutassuk magunkat és támogassuk egymást, nem pedig bántsuk. Röstellem, hogy a bántó e-mail miatt erről megfeledkeztem és oda akartam dobni az eddig olyan nagy erővel és a szívem összes odaadásával megírt történeteimet. Remélem meg tudok ezért bocsájtani nekem! Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom!

Ennyi mértéktelenül használt időhúzás után pedig inkább rátérnék a lényegre, ami sokkalta fontosabb. A mai fejezetben végre olyan helyzetről olvashattok, - az elejét leszámítva - amiben ott rejlik a boldogság is. Amikor még tavaly megírtam ezt a fejezetet, valamiért fontosnak tartottam, hogy beleszőjem azt is miképpen osztotta meg Harry Caraval az eltervezett távozását. A fejezet végén pedig tudom, hogy a vég ismét arra adhat okot, hogy izgulni kezdjetek. Remélem elnyeri majd mindenki tetszését! :)
Valamint még - utolsó szócséplésként - a minap megnyitottam az új blogomat, amit itt találtok meg >>> SOSE FELEDD! Ha érdekelne benneteket kukkantsatok be. :) 
ui.: elérkeztünk a történet feléhez, mind a ketten alig akartuk elhinni, amikor kiszámoltuk.

Millió puszi és szoros ölelés, 

kriszty96 <33

...............................................

Kész káosz

 „Egy mozzanat. Csupán ennyi képes esélyt szűrni, hogy szavak majd tettek által közelebb férkőzhessünk a szeretett lény szívéhez és kiűzzük agyféltekéjének rugóiból a csalódás utolsó pormorzsáit is. A majdnem szó lengi be a tér hatási formáit, s kis utálat lép fel bennünk, hogy lépéseink ismét megszakadtak. De, amint a vádló szavak ellen ellenes kínálat érkezik, dobbanásaink megszaporodva törnek ki mellkasunk oszlopából!”

Harry Styles 

Az emlékek halovány foltjai a megüszkösödött naplementében.

 

  A fű ölén nyugovó harmati folyadékszemek lágyan vontak bennünket körbe nedves anyagzatukkal, miközben a lenyugvó naplemente fényeit csillogva verték vissza szemgödreink. A sápadt tónusú hangulat varázsa szépséges körítés volt, ámbár megfeketlett is, hiszen tudtam csekély ideinvitálásom okát. A kellemesen védelmező növényzeten különösbél különlegesebb virágok nyiladoztak, amiknek éledésük lankadozni vágyott, hogy ők is nyugovóra térve megpihenjenek tettlegességtől túlfűtött időhosszuk után. Lágy szellő járta végig a fákkal határolt parányi területet, amelyre még gyermeki korunkban csaptam le kezeimet a mi kettőnk helyeként feltűntetve. Cara – é és az enyém. A síkok felrémlettek orrom előtti képzelt panorámáimban, amikor Mr. Bynes és édesapám oldalán jártam végig az erdőt egy vadászat keretein belül, s akkor találtam rá, eme természeti csodára, a vékonyka fűréteggel szegélyezett, gyér élettel kacskaringózó tájra, ami ennek ellenére puszta létével és tekintélyével megbabonázta lényem összes, egész menetét. 
  Lábaim könnyedén fonódtak össze, miközben tenyereim felületei megvédték göndör fürtjeimet a hűvös, nedves földréteg birtokától, s szemeim közben töretlenül elkerülték a csillámlós, olajbarna napi bolygó parazsait és rendületlenül a mellettem fekvő lány küllemét barangolták végig. Lábujjbegyeitől kezdve egészen fejtetőjének ég felé mutató, fenső pontjáig. Lábainak térdei velem ellentétes módon összekoccantak egymással, miközben fejét egyszerűen hajtotta rá, minimumnyi védekezés nélkül a harmatos aromájú fűtakaróra. Szívemben olthatatlan jellegű tűz ütött ki, aminek csillapítására nem volt kész megnyilvánulni egyetlen cselekedeti skálaverzióm sem. Sem hangos foszlányok sem pedig néma tettek segédkezésével nem kívántam a folyamat útját állni, ami valós érzelmeimet fejezte ki a szeretett lény jelleme iránt. Csak röpke három szó keringett testemben végig; remény, szeretet, s szerelem – amik belül, bennem lüktettek. Parányi érzetek jártak végig az említettek mellett. Mérhetetlen gyűlölet sugallatát parazsalta felém az ég. Azokat a csomópontokat, amiket önlényem iránt generáltam. De, hiszen én döntöttem így! Akkor meg mi a csudának lázadozom? – tette fel egy kérdés megmorzsolatlanul elmémben a kikiáltott érzelmeim magaslatára rávezető formulát. Egyre csak azon agyalt elmém, hogyan lehetséges az, hogy szívem leginkább megváltoztatná álláspontját, miközben eszem megfutamodna a valóság elől. Könnyű fejtörő, hiszen szeretem! – estem nagy gondolkodóba és pillanatok eltelte alatt rádöbbentem az okozati szintre. Szeretem Őt! Szerelmes vagyok Cara – ba – ez az én legfőbb inspiráló erőm.

  - Mit nézel ilyen meredten? – tapasztaltak meg füleim egy lágy, könnyed hangot. Tekintetem találkozott Cara mogyoró íriszeivel, amelyekből csupa szavanna melegség áradozott a parányi ligetbe, s kissé még a bennem lakozó feszültség pajzsát is kettétörte. De annak áramlata visszanövekedett. Elérte az újult erejű hatást, amivel ismét nekilátott szervezetem rongálásának. Rádöbbentett arra, mire is készülök valójában. Arra, hogy itt akarom hagyni Őt.

  - Téged – mosolyodtam el haloványan hamiskás ráhatással, hogy ne okozzak Neki már a kezdetektől aggódási aromákat. El akartam kerülni, hogy már azon nyomban fájdalmat okozzak szívének. Élvezni akartam – még egyszer, utoljára – a Vele töltött perceket. A perceket, amiknek véget akartam vetni az ilyen közeli aktusaikban. Kettészakítani a pillanatokat és újakkal megajándékozni a fellegeket. Elsöpörni a viharfelhőktől mocskos, akadékos, lobbanékony mediterrán körzetet és szimplán borússá ecsetelni az egész környezetet. Elvenni magamtól a Nap sugarait és megszüntetni annak olthatatlan csóvákként emlegetett pörzsölését. Elengedni Őt.

  - Nem így értettem te bohóc! – könnyed kacajt engedett a levegőbe szállni, könyöke bordafalaim közébe döfődött, szemei mosolyogva csukódtak le, s enyéim övéivel ellentétben fájdalmasan rezdültek meg. Torkom csövében gombóc növekedett, ami percről percre egyre elviselhetetlenebbül marta nyelő – és összeköttető kapcsaimat szervezetemben – rettegtem ettől a pillanattól, attól, hogy fájdalmat okozok Neki. Neki, aki a világon a legfontosabb számomra. – Minden rendben? – foszlányai elakadtak, megbicsaklott kérdése közben lényén pedig feszültség bérelt magának ideiglenes otthont.

  - Cara, valamit el kell mondanom neked és félek, hogy nem fog tetszeni – ujjaimat tördelve elkerültem az általa kialakítani muszáj fokozatában szereplő szemkontaktust, s folyamatosan kitértem annak elérése elől. Nem voltam képes a szemébe nézni, mert már így is tudtam, hogy túlteng benne a riadalom. Tudtam, hogy hatalmas fájdalmat fogok Neki okozni, olyan magas fokon, minthogyha egy rovar marna bele szervezetébe, ahogyan azt a növényekkel teszi, hogy azokból táplálékot alakíthasson ki. Csöpögős, mézédes tápanyagot, ami a mi esetünkben sokkal inkább keserű, s még annál maróbb ízekbe is fogja fojtani ízlelőbimbóinkat.

  - Hazz, légy szíves ne csináld ezt, ne fokozd a feszültséget, csak egyszerűen mondd, ki miről van szó! – éreztem hangi adottságán a megmerevedett, féltéstől csüngő élt, ami belém fagyasztotta az összes oxigént. A levegőt, amit másodpercekkel ezelőtt magamba szívtam, hogy életben tartson, de most egyszerűen nem tudtam újakra cserélni annak foltjait. Féltem, ugyanis attól, hogy az igazság még inkább elválaszt majd bennünket, messzire repíti szíveinket egymástól. Oda ahol többé nem forrhatnak össze, bár így sem alkothattak egy egészet, de legalább annak a látszatja nem hervadt el. Most viszont még a mintakép is el fog fakulni. Elhasználódik, és nem lehet többé lecserélni, soha!

  - Beneveztem az X – Faktorba – hangom egy pillanatra megremegett, lüktetett bennem a félelem, s nem is alaptalanul. Cara szemeiben döbbenet gyulladt, majd könnyeden emelkedett fel a fűről, miközben íriszeiben megvilágosodás játszott. Döbbenten tekintettem utána, miközben alakja egyre távolabb került közvetlen teremtől, majd egy heves mozzanattal talpra szökelltem és utána rohantam, ahogyan csak lábaim lüktetésétől kitellett. A sarkában toporogva elkaptam csuklójának egyharmadát és magam felé utasítva mélyen szomorúságtól ragyogó szemeiben néztem meg eltorzult tükörképemet. Egyre inkább gyűlöletes érzelmek keringtek bennem, s legszívesebben felgyújtottam volna testem begyének kalitkáját. Minden rendben lesz – dehogy lesz minden rendben, hiszen most már még inkább nem értem önmagamat és úgy érezem, csak sodródom az ár folyamával – folytattam ellenes vitát a rendre dorgáló gondolatmenettel, amit végezetül én taszítottam sarokba. – Cara, tudom, hogy most meg tudnál fojtani egy kanál vízben, de nem tehetek mást. El kell innen mennem! – az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, olyan volt akár egy ráfagyott mimikákkal rendelkező viaszbábú, ami rezzenéstelenül ácsingózott örökös rejtekén. Mintha kemény fallal bástyázta volna körbe magát, hogy kivédhesse az esetleges támadásokat, azokat a körmeneteket, amikkel most megajándékoztam.

  - Nem, nem kell! – szólalt meg végül kínlódva, miközben arcán fájdalmas grimasz játszott. – Ha te nem akarod, így akkor nem kell elmenned! – szemeit áztatta a kitörni készülő könnyi fátyol, ami erősen szívembe hatolt. Tudtam. Tudtam, hogy így fognak alakulni az események!

  - De én így akarom! – mi? Ugye ez csak valami vicc!? – vitatkozott velem serényen a gondolatalkat, mintha élő, zokni bábú volna, aki testemben él és burokként alkalmazza mázamat. Elmegyek, el kell mennem! Mindenkinek így lesz a legjobb! Neki vagy neked? – szállt szembe velem lüktető erejével, de ismételten én győzedelmeskedtem, legyőztem a mikroorganizmust, ami irányítani akart, ám az csak belülről számított sikeres tervrajznak, ugyanis szavaim mást diktáltak. – El kell mennem – mondtam végül elfásult tekintettel, ami a föld felé ívelt.

  - Az más – lépett távolabb, miközben ujjaim szorításából kiragadta csuklójának vonalát. – Nagyon más – csuklott el hangja, miközben bennem elhamvadt valami. A remény. Lényem egyre jobban rettegett attól, hogy a távi kapocs sem kialakítható kettőnk között. Tudtam, hogy cselekednem kell, de a szavak jéggé dermedtek és a kitört vulkán sem volt képes megolvasztani a levegő dédjei által létrehozott, havas hegyeket. Kősziklaként tornyosultak felém. S közben a mélybe rántott a heves, fagyos sugallat, amely nem délibábnak tűnt, hanem nagyon is valós természeti csapásnak. Igazi volt és súlyos.

  - Cara, ettől még nem leszel más vagy kevesebb a szememben – igyekeztem menteni a menthetőt hirtelen torokköszörülésem instabil alkalmazása közben, majd még levegőt véve igyekeztem még jobban hatni érzelmeire. Hogy tudja, sosem lennék képes elengedni a hozzá kötő emlékeimet, ahogyan Őt magát sem.  Ezért akarod itt hagyni, mi? Gyáván megfutamodsz, mert azt hiszen, hogy csak a barátot látja benned! – szólt közbe eszmefuttatásom egyvelegébe a bosszantó másik lény. Fogd be! Nem tudsz te semmit! Tudom, hogy csak barátként tekint rám, nincs értelme itt maradnom szenvedni! – akadékoskodtam védve tettemet, amit végre akartam hajtani bármi áron, mert ennek láttam értelmét. Semmi másnak. Őt kérdezted már? Megkérdezted mit is érez valójában irántad? – kikerülve az ostoba feltevést folytattam a térbe, Cara felé szökő metaforákat, hogy biztosítsam arról, hogy nem törlöm el gyökerekig érően, egyszerűen csak lankítok és lefaragok a találkozásainkból pár millió óraszikrát. – Ugyanolyan fontos leszel, mint amilyen most is vagy – hátát mutatva nekem eltakarta kilátásomat mimikái felől, de így szerencsére Ő sem láthatta eltorzult arcomat, amikor kiböktem az utolsó mondatomat. Azokat a szavakat, amiket Ő félre fog értelmezni és azt fogja hinni, hogy csak baráti fokon értendőek: - Szeretni foglak, mindig. – Ezt annak mondd, aki el is hiszi! Ugyan már, mégis mennyire szerethet valaki egy személyt, ha magára akarja hagyni? – gúnyos monológ göngyölődött fantáziavilágomban, ami egyenként marta fel kinyílt sebeimet. Fájt, hogy ezt mondja a benső hang. Fogd már be és takarodj a fejemből! – tromfoltam le, de elmémben továbbra sem szűnt meg létezni, ott lappangott olthatatlanul és folyamatos jelleggel kioktatott. Mint egy rossz lelkiismeret.

  - Ez nem igaz! – vetekedett velem titkos szerelmem egyede. – El fogsz engem felejteni. Elfelejtesz és az új barátaid lesznek neked a legfontosabbak. Én már nem fogok számítani – te is tudod, hogy igaza van! Nem, nincsen. Szeretem Őt! – ellenkeztem a megszokott formában, de eme védelmi pajzsomat is kivédeni kívánta a titokzatos gondolat. Ha annyira szeretnéd őt, nem tudnád itt hagyni. Vagy túlzottan gyáva vagy, vagy pedig szimplán csak egy hazug!

  - Cara, ez nincsen így és nem is lesz soha – kezem lassan vállára siklott és ott felejtődve melegség öntötte el testemet. Éreztem, ahogyan a mély érzelmeim – igenis azok – lüktetnek bennem, mint ahogyan levegőt pumpál egy pumpa egy leeresztett biciklikerékbe. Ezen módon éltette Ő is dobogó szervemet puszta létével. – Próbálj engem megérteni – halk sóhaj szaladt ki tüdőmből, majd végül csak arra eszméltem, hogy kezem erősen magam mellé ereszkedik. Letaszították Cara válláról. Ő maga utasította el érintésemet.

  - Nem, te próbálj meg engem megérteni! – fordult hirtelen felém és kicsöppenő könnycseppei végigszánkáztak arcának bőrrétegén. Egyenesen követve állának vonaláig siklott a sós hatású folyadék. Szám eltátott pozícióba dermedt, s résén egyetlen hang sem szökött a térbe. Képtelen voltam megszólalásra vetemedni. Látod, ezt érted el az önfejűségeddel! – Nem akarlak elveszíteni!  - arca eltorzult a gondolat hevére, s felébredve sokkomból közelebb lépkedtem hozzá, azonban a tisztes távot meghagytam kettőnk között. Nem akartam hirtelen cselekedni, hogy eltaszítása még jobban fájjon.

  - Nem fogod elveszíteni a barátságomat, mindig itt leszek neked. Mindig számíthatsz rám, hiszen a barátom vagy – motyogtam kínlódva, hiszen attól rettegtem, hogy megvonja tőlem barátságunk kapcsolatát. Hogy eltaszít azért, mert a zenét még inkább életembe akarok sűríteni. Te nem ezt akarod tenni, egyszerűen csak meg akarsz futamodni, mert szerinted Will – nek igaza van. Mi lenne, ha végre a saját lábadra állnál? Földrengés – suttogtam hangzatok nélkül, amik a levegőbe szökhettek volna és, amikkel betömhettem volna a hatalmas űrt akárcsak fadugattyú a borosüveg torkát. Cara szemébe remény költözött ez által rádöbbentem, hogy azt hitte távozásommal el akarom Őt taszítani lényem körzetéből. Félre értelmezte az egészet. Én csak menekülni akarok a viszonzatlan érzelmeim elől, hogy ne fájjon annyira. Hogy ne törjek össze teljesen.

  - Barát… biztos vagy… - ujjamat ajkára tapasztva belé fojtottam minden egyes szót, ami kikívánkozott belőle. Arcát enyhe pír lepte el, így elrántottam kezemet teste közeléből egyetlen arci rezzenés nélkül. Nem akartam, hogy tudja mennyit is jelent nekem, eme egyetlen érintés. Szívem vadul lüktetett és csak meg akartam csókolni. Megcsókolni mézédes, telt ajkait és közel húzni magamhoz – de nem tehettem. Nem zúzhattam porrá a barátságunkat, amit éppen most sikerült kiásnom az ingatag formulából.

  - Én tudom, mit akarok! – mondtam céltudatosan. – A zenének akarok élni, de a szeretteimet sosem lennék képes kizárni az életemből! – hevesen rántottam magamhoz és karjaim fogságában elrejtve erősen magamba szippantottam parfümjének bódító illóolaját, amit elmémben is rögzítettem, hogy sosem feledkezzek meg róla – nem mintha képes lennék rá. – Soha – suttogtam fülébe és éreztem, ahogyan megremeg ölelő karjaim között parányi, törékeny teste. A teste, amit megvédeni akartam lelkével, s szívével együtt, de közben éreztem is, hogy inkább összetörni fogom. A távolság szilánkokra fogja taposni bensőjét. De én azt nem fogom engedni! Sosem fogom hagyni, hogy miattam szenvedjen! Már késő, Styles! Cara szenvedni fog, mert te vagy akkora idióta, hogy hagyod, hogy más bemeséljen neked balgaságokat. Nem szabad megbíznod Will – ben! Takarodj már ki a fejemből! – ordítottam rá kínkeservesen és egyre jobban magamhoz préseltem Cara testét, aki azonban egyáltalán nem lökött el magától. Sőt! Ő is azon volt, hogy a legkisebb rést is megszüntesse kettőnk között.

  - Bízom benned! – lehelte nyakamba, amitől azon nyomban elöntött a libabőr és vissza kellett fognom magamat, hogy ne tapasszam be száját ajkaim bilincsével. Erősen koncentráltam erre az összpontosító energiacsomóra, ami megremegtette testemet.

  - Köszönöm, hogy megérted – motyogtam és ujjaim csak még inkább intenzitálták magukat csípőjére fonódásában, hogy még közelebb érezzem magamhoz. S tudtam, miközben engem elont, a mámor közelségétől Ő csak a barátságunk tápanyagát szippantja magába, miközben jómagam kiélem titkolt szerelmem életmódját. Élvezem az utolsó pillanatokat a megüszkösödött naplementében az Ő oldalán. Továbbra is mellette lehetnél, ha nem volnál olyan makacs! Jaj, fogd már be! – kiáltottam magamban, s a hang elhallgatott én pedig élveztem a törhetetlen percek kerekét. Cara mellett.

A jelen pillanatok parazsai a homályos, gyér lámpafényben

  Haloványan pislákoló villanykörte árasztotta el a teret aranytónusos szikráival. A színpad mögött oválisban fedett, öltözőként alkalmatos rendszert és a hozzá passzintott folyosóteret idill elemek tornyosították kecsessé, főleg testem bensőjét, amelyből ivartalanították a keserédes szomorúságot. Minden egyként forrt össze. A naptár száminak rublikái. Az óra tengelyének percenkénti tekeredése. Az utcaszegély megcsömörlött pereme. S még az érzelmeim is. Hálát éreztem. Hálát életemben először a Sors felé ívelve. Végre a régi érzelmek pozitív hatásai libbentek felém, azok, amiket már régen éreztem ilyen erővel lüktetni. De most minden megváltozott – visszaállt a régi kerékvágásba. Újra elégedetten forgott a területi panoráma, amelyet szemeim számára Cara tornyosított bősz, egykoron, s most is imádott mosolyával. S miközben elrévedtem íriszei tavának legmélyén nem értettem miért idézte fel elmém azt a szomorú eseményt, a szenvedésem egyik legfőbb paragrafusát. De azt tudtam, hogy eközött és aközött a szituáció között mérföldnyi szántóliget a különbség. Míg az fájdalmas a szenvedéstől ez vidám a boldogságtól. Nagy tér a különbség és olyan is marad.

  - Mit bámulsz ilyen meredten? – kérdezte ezzel visszazökkentve a valóságba, s oly erősen rántott ki a régi képek fogságából, hogy zavar anyaga fedte le elmémet. Hevesen ráztam meg fejemet, hogy teljesen visszatérhessek a valós térbe, amit Ő érdeklődve reagált le. Szemei kutatóan mértek végig, kezei összefonódtak melle előtt és oldalra billentette fejét – kutakodott semmi kétség, de sikerült lepleznem zavaromat. Szerencsére.

  - Téged – halovány mosolyt repesztett mimikáim köpenye szám sarkának vonalára. A régi szavakat használtam, maradéktalanul újrahasznosítottam azokat, de most már feszület nélkül, boldogan szállva. Öröm gyufaszála felhánytorgatta egy rakásba a tűzifát és lángra is lobbantotta azt, hogy megint azt érezzem, mint régen a közelében.

  - Te is tudod, hogy nem így értettem – apró kacaj szökött ki ajkain és közelebb lépve hozzám bordáim közé mélyesztette könyökének hegyét – pont, mint régen. Bősz vigyor ült ki arcomra, miközben egy kósza tincset söpörtem ki látása útjából, ami kiszökött a gondosan összeállított frizura vonalából. Egy pillanatra lesütötte szemeit, miközben elhaltak foszlányai, amik csak pár perccel később éledtek fel ismét. – Még mindig olyan bohóc vagy, mint régen – mélyen szemem gödrébe nézve, mintha a régi időket űzte volna íriszeim felé, hogy én is felfedezzem őket – talán Ő is ezt tette. Átgondolt mindent és összevetette a mostani időkkel – ezzel a pillanattal. Azzal, amit már én is megtettem.

  - Nem véletlen, hogy a személyiségem olyan elragadó – jegyeztem meg ironikus vegyítéssel, ami egy még intenzívebb kacaj alkalmazására ösztökélte. S ameddig Ő jólesően engedte szabadjára a levegő variánsát, ami tüdejében raktározódott el úgy éreztem nekem is kell valamit mondanom. Valamit, egy töredékét a szívemben tanyázó érzelmeknek. – Te pedig még mindig ugyanolyan elbűvölő vagy – nevetése félbeszakadt. Kidülled szemekkel kellett elnyugtáznom látványát, torkomban üveggolyó keletkezett és azt kívántam, bárcsak sose mondtam volna ilyet. Ezt egyszerűen nem tehetem meg vele, nem akadékoskodhatok és állíthatom választás elé már ily hamar. Nem törhetem megint azzal össze, hogy döntsön Will és énköztem. Nem! S egyszerűen nem bírom megtenni, nem tudok eleget tenni a fogadásnak sem. Nem vagyok képes ilyen galád módon a szívébe költözni. Azt szeretném, hogy magamért szeressen, hogy azért legyek fontos a számára, mert Ő döntötte el, az Ő szíve és nem puszta megkötött szófordulat. Nem így akarom elérni, hogy szeressen. Nem ezen az áron.

  - Tudom, hogy nem gondolod komolyan! – suttogta halkan, feje a lefedetlen fű felé invitálódott, s egy pillanatra sikerült elcsíptem az íriszeiben megbujkálni cselekvő hitetlenkedést. Nem hitt a szavaimban, még mindig nem képes észrevenni mennyire fontos is a számomra. Talán el kellene neki mondanom a valódi érzéseimet? – tettem fel a kérdést, de elmém mélyéről most nem érkezett akadékoskodó foszlány, mintha a másik személyiség megszűnt volna létezni a világban, a fejemben. Zavartan vakartam meg tarkómat egy percre, igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire tanácstalan is vagyok, de nem volt szilárd a tervem. Cara mindent szemfülesen kiszúrt, mint úgy általában. Bezzeg azt nem képes észrevenni mennyire szeretem! De vagyok is olyan barom, hogy félek neki beismerni az igazságot – oktattam ki önmagamat a benső hang helyett, minthogyha eltanultam volna tőle ezt a lépést.

  - Cara, én sosem hazudtam neked! – szavaim töretlenül meggyőzni kívánták. Ujjaimmal felemeltem állát, hogy a szemkontaktus kialakulhasson kettőnk között, de szemei rezzenéstelenek maradtak arcával együtt. Nem tudtam rájönni arra, mire is gondolhat. S mivel mimikái semmit sem árultak el tekintetem elidőzött vakítóan vörös ruháján, ami kecses testét körülölelte. Akaratlanul is összehasonlítottam Cher lényével; míg az említett személy oly módon nézhetett ki, eme textilmasírban, akár egy elefánt farmernadrágban Cara olyan volt, mint egy könnyed hattyú. Kecses és szabad – gyönyörű akár egy égi pályán lezuhanó csillagtest.

  - De megváltoztál! – szállt szembe foszlányaimmal. – Valahogyan olyan más lettél – ismét elkerülte a tekintetemet. Mélyen szívtam magamba a levegőt, testemre túlsúly szállt, ami majd’ összeroppantott, s bár igyekeztem kituszkolni magamat a megmaradt réseken megint keserű hangulat támadt meg.

  - Úgy érted, hogy gyengébb és naivabb, mint valaha? – kérdeztem savanyúan, szám fintorban végződött, ahogyan felidéztem a régmúltat. A cselekményeket, amik már számtalanszor átkeringtek elmémen és befeketítették az összes élő pillanatomat. Cara szája szólásra nyílt, de könnyedén belé fojtottam az összes kikívánkozó szavát, letromfoltam élénkségét, hogy folytathassam önbecsmérlő folyamatomat, hogy kiadhassam magamból sokévnyi szenvedésemet. – Sok idő telt már el – kezdtem. – Ennyi év alatt pedig rengeteg mindent éltem át. Kezdetnek azt, hogy nem ragaszkodtam eléggé az érzéseimhez. Saját magam hibájának köszönhetem, hogy elveszítettelek – de még mennyire – jegyezte meg gondolatom egyáltalán nem palástolva ostoba tettemet. Cara nekem feszítette összes cseppnyi figyelmét, miközben szemöldökei aggódva vonódtak össze, s bár elszomorított a látvány nem hagytam abba. Tovább fojtattam. – Abban a tudatban éltem, hogy egy igazi vesztes vagyok, naiv módon azt hittem, hogy én vagyok a hibás. És tudod mit? Nem tévedtem nagyot! – a költői kérdésre én magam adtam meg a választ. Hátamat könnyedén a falnak, a színpad falának támasztottam és mélyen lehunytam szemeimet, miközben homlokomon láthatatlan verejtékcseppek szánkáztak végig.

  - Kérlek, hagyd ezt abba! – éreztem meg mellkasomon egy puha érintést. Szemeim kipattantak a tok megformálta tragacsból és egy kőkemény sajnálattól túltermelt tekintetet fedeztem fel. Cara keze elvándorolt rólam, amint találkoztak íriszeink és könnyen maga mellé istápolta, hogy karja a levegő ölén szállhasson. – Ne becsméreld önmagad! – utasított dühösen. – Harry te számítasz nekem. Nagyon is! Megbocsájtottam, kész, vége… felejtsd már el azt, ami történt – kérlelése inkább parancsként zengett, ami jóleső melegséggel ontott el, még ha tudtam is, hogy csak baráti síkú, akkor is boldoggá tett, hogy még mindig fontos vagyok számára. Na, mint mondtam Will! Tudtam, hogy még mindig szeret. Haha, nyertem te pöcs! – ujjongó gondolataim mosolyra ösztökéltek, amiket Cara összevont szemöldökkel szemlélt.

  - De hát, pont téged bántottalak meg – kerültem ki ledöbbenését és letaszítottam ajkamról a vigyort, hogy utolsó löketként kiadjam még magamból az utolsó szilánkokat is, hogy megszabaduljak sok év terhétől. – Téged, akire folyton gondoltam. Tudod, rád gondolok éjjel s nappal – pár sor felidézése a dalból elég volt ahhoz, hogy szavamba akarjon vágni: 
  - Harry! Én…

  - Csss – fojtottam belé a szót mutatóujjammal, ami ajkára telepedett, s egyfajta bilincsként alkalmaztam a mozzanatot, ami egy pillanatra meglepte, majd elmosolyodott érintésem alatt. – Inkább gyere ide - eresztettem el száját és karjaim melegébe invitáltam, ismét. Felém lépett pár lépést, s közel érve testemhez elbújt karjaim között, fejét a mellkasomra hajtva tért nyugovóra. Testéből melegséget merítettem és sok év után most éreztem először magamat, ha nem is teljesen, de boldognak. Végre ismét magam mellett tudhattam azt, aki a világon a legfontosabb a számomra és, aki nélkül képtelen vagyok élni. Szorításom erősödött, szinte magamhoz passzíroztam a törékeny testet, de nem kaptam oly reakciót, ami ellenezte volna heves érintésemet. Egyetlen egyet sem.

  - Még egy ölelés? – suttogta nyakamba ezzel libabőrt megteremtve bőrömön, s kis hidegség kirázását kiváltva bensőmben. Végigsimítottam karján, persze ezt úgy rejtettem el, hogy levezettem ujjaimat testéről és eleresztettem, eme lépéssel akartam elpalástolni a valódi okot; hogy érezni akartam Őt. Közel magamhoz.

  - Azokból sosem elég, főleg, ha tőled származnak – csibészes mosoly gördült végig az arcomon és ráfagyva annak peremére életöröm érzelmét fejezte ki. Cara nagyokat pislogott, majd egy pillanatra elfojtott egy mosolyt úgy, hogy ajkába mélyesztette fogait, végül vigyorogva csóválta meg fejének páncélját. S a legváratlanabbul az ért, hogy ismét közel merészkedett hozzám, majd két tenyere közé verve arcomat mélyen döbbent szemeim legaljára tekintett.

  - Verd ki a fejedből, hogy te vagy a hibás, oké? – szívem hevesen dobbant fel. Minden nemű levegő a helyett, hogy felszipkázódott volna letelepedett tüdőm gödrének alsó hadosztályán és fojtogató jellemmel kívánta kiontani életemet. Cara közeledése váratlan cselekedet volt, amit nehezen tudtam csak feldogozni, sosem hittem volna, hogy ennyire hevesen az érzelmeim iránta. Csak most döbbentem rá igazán, hogy mennyit is jelent. Hogy mennyit is ér valójában. Rengeteget és még annál is többet! – Most csak az számít, hogy itt vagyunk egymásnak. Úgy, mint régen.

  - Cara, annyira… én… - homlokom övéhez tapadt, szorosan hunytam le szemeimet, így nem tudtam milyen reakciót sikerült kiváltanom belőle mozzanatommal. Csak egy halk suttogást hallottam: „Harry, mit…”- de ezt is csak messziről voltam képes méltányolni. Ajkaim önkényesen mozdultak meg felé ívelve, teljesen elvakítottak az érzelmeim és még csak azt sem voltam képes felfogásom tárába zárni, hogy csak barátként tekint rám. Egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni önlényemnek és hormonjaimnak. Szerettem Őt, mérhetetlenül szerettem és sok, hosszú távollét után most rádöbbentem mennyire is hiányzott a közelsége, hogy mennyire vágytam arra, hogy megcsókolhassam és mindent elmondhassak Neki. Hogy tudhassa, hogy végre tisztában lehessen azzal, mit is jelent, mit takar jelenléte a környezetemben.

  - Álljatok már le idióták! Mozgás kifelé, Gyerünk már! Mondom, kotródjatok! – szipkázta fel a varázs parazsát egy ordibáló foszlány. Testem cseppnyit elrebbent Cara közvetlen körzetéből, így sikerült megtekintenem a szemében megocsúdott döbbenetet. Az érzelmet, amit esztelen tettemmel kiváltottam és a tér panorámájába csöppentettem. Na, látod, így már minden tökéletes! Bizonyára most gondolkodóba esik és rádöbben arra, hogy szerelmes vagy belé – tért vissza a hang, amit annyira hiányoltam, hiszen valós dolgokat hozott a felszínre, elmém peremére, ám most aggasztott jelenléte. Féltem, mert végre rádöbbentem, hogy pontosan igaza van és ez elborzasztott. Nekem végem! Most tuti utálni fog! – benső hangom már előre félt az előttem lefagyott lány szavainak aromájától. A szavaktól, amik a levegőbe fognak szökni, azonban tudni akartam mennyit is jelentek Neki valójában. Hogy most, hogyan is érez irántam.