Happy Birthday!

Sziasztok!

Tudom nem éppen ide való a dolog, de mivel ez a közösen vezetett blogunk szerencsendioval gondoltam ide teszem ki és itt is nagyon – nagyon sok –sok boldog születésnapot kívánok Neked, Csillag! <33333 Tisztában vagyok azzal, hogy nem a legnagyobb ajándék és nem is a legjobb, de igyekeztem minél élet hűbbre fogni a dolgot, hogy ezzel a kis szösszenettel örömöt okozhassak Neked! :) Emelett szombaton megkapod az igazi ajándékodat is, ami az egyik polcon, pontosan fölöttem helyezkedik el. Remélem, elnyeri a tetszésedet ez az összecsapott kis semmiség. Még egyszer nagyon sok, boldogságos születésnapot Neked! <33333

Nagyon, nagyon szeretlek! <333

Millió puszi és szoros ölelés! <333333333 

00. karcolat:

Nekropolisz 

A sötétség nem szűnik meg létezni, ha nem teszünk érte.

A gyűlölet nem hal el a szívből, ha nem küzdünk meg ellene.

A szeretet nem fog varázsütésre az ölünkbe hullni, ha nem érdemeljük azt ki.

Csak akkor tarthatjuk meg a tökéletes harmóniát, ha mi magunk is képesek leszünk értékelni mások irányunkba tanúsított áldozatát!

Sokan mondják, hogy a változás tartogatja számunkra a legnagyobb meglepetéseket. S egy gyermeki léleké még inkább, amely különböző esetek tulajdonságát és mennyiségét raktározza el önmagában. Egy gyermeki elme nem tudhat sokkal kevesebbet másénál, pusztán csak másképpen kíséri figyelemmel azt, ami körülötte lezajlik. Nekropolisz városában is így estek az események azon a teliholdas éjszakán. A Fal megkorhadt falvában összeomlóban állt az egész földalatti birodalom. A Halottak Városának sötét egyenruhás Árnyvadászai igyekeztek visszatartani a betörő támadást. Védték az Ősi Várost, a legősibbi értékeket, amiket a Föld gyomra magában cipelt. Magát a Halál sötét Ereklyéit, amik becses kincsei voltak a Pokol legsötétebb értékeinek. A kincsek, amiket maga a Sátán csiszolt aranylóvá. Azokat a tárgyakat, amik a legnagyobb pusztítást zúdíthatják az emberekre. A Halál Ereklyéi…

Olaszország, Cervetri, 2002

  - VALAHOL ITT KELL LENNIE! – csattant fel egy rémisztő hang a frissen vakolt dolgozószoba falai között. A térre már régen leszállt a metsző éjszaka, a Halott Városnak csak a Hold szürke fénysíkja adott némi világítást. A Föld alatt elterülő régió csak a látszat volt, a Nap fényét mesterséges beavatkozásokkal szállították le az ott élő Árnyvadászoknak, akik többségében a valós térből eltávozó lelkeket óvták meg a másvilági gyötrelmektől. Testükön nem léteztek igazi Jelek, nem béklyózták meg őket Irónokkal és szeráfpengékkel egy percig sem. Ők egészen más kategóriában teljesítettek feladatot, ám, mégis a Klávé oltalmazásában lubickolhattak. Ők voltak a Halott Ereklyék Őrzői. Az ellopott kincsekéi, amiket maga a Sátán teremtett, s amiket, ha rossz kezek kaparintanak meg elfásulhat az egész földkéreg. Összeomolhat az egész világ.

  - Már felkutattuk az egész kócerájt, de nyoma sincsen egyetlen ereklyének sem – Leslie elkényelmesedett a bőrhuzatú fotelban, lábát könnyedén átlibbentette a másik felett, ujjai szórakozottan játszani kezdtek az egyik kulcskarikával, amit egyenesen Mr. Gray nyakából téptek ki, amikor ők és seregeik átszakították a varázspáncélú Falat, ami védelmet jelentett az itt élő Árnyvadász seregeknek. Az egész föld zöldjét vér tapasztotta a durva homokhoz, mindenhol elesett Árnyvadászok maradványai, elhalt, elernyedt testük feküdt. Egyesek kitekeredett nyakkal, mások szívbe mélyedt tőrrel, esetleg kitört végtagokkal tértek át egy más világba. Mindenki meghalt – jobban mondva majdnem mindenki.

  Gwendolyn Gray reszketve rágcsálta az ujja végét, tekintetében egyenest a halálfélelem bújt meg, ahogyan a másik, sötét tekintető férfi markáns hangon adott hangot nem tetszésének, s erősen ökölben végződő kezekkel még inkább romba döntötte a szemétdombbá csiholt szobát.

  - Meg kell találnunk őket – vicsorogta Stefan, miközben fogai indulatosan össze – összekoccantak szájának belsejében. A kicsi lányka csak még inkább reszketni kezdett, egyre jobban félt és izgult egyszerre. Úgy érezte, hogy halott édesapja íróasztalának fedezéke egyre inkább felfed kitüremkedéseket testrészeiből, s hogy búvóhelye másodpercről másodpercre egyre biztonságtalanabbá válik. Nem volt még elég kicsi szívének a szülei és minden barátjának elvesztése, végig kellett szemlélnie, ahogyan mindent felforgatnak, ami még pár órával ezelőtt Mike Gray tulajdonában állt.

  Igyekezett visszafogni kicsinyes sírásának eget rengető kitörését. Kezeit szigorúan szája elé emelte, rózsaszín ruhájára, mely vérben tocsogott egy percig sem gondolt. Azon szorgoskodott, hogy kizárhassa, hogy saját, tulajdon szüleinek belső foltjai egészítik ki ünnepi ruházatát. Ma volt a születésnapja, pontosan ezen a napon töltötte be életévének hatodik esztendejét. Ezen a teliholdas estén rendeztek ünnepséget az ő tiszteletére. S ezen a napon kellett azzal is szembesülnie, hogy édesapját megfojtják, anyja pedig vérbe fagyva fekszik a bálterem kövén. Remegve gondolt vissza a megélt percekre, szemei hangtalanul engedték el a sós cseppeket, miközben igyekezett normálisra szabni kicsiny tüdejének lüktetését. Orrába ritkán szippantott oxigént, ugyanis a levegő megáporodott az alvadt vér és a dohány undorító szagától. Leslie otthonosan érezte magát, rágyújtott Gray egyik méregdrága szivarjára, és pontosan abból a pezsgőspohárból hörpintette fel az utolsó kortyokat, amiből a férfi is az ünnepi italát kóstolgatta.

  - A Mester azt mondta nem térhetünk vissza üres kézzel - Stefan hatalmasat dobbantott jobb lábával, óriási lándzsaszerű fegyvere belevájódott a parketta egyes részeiben és még inkább felkarcolta a kényes felületet, melyen iratok millió végeztettek be a durva rombolási technikák alkalmazási folyamatainak gyümölcseként. Minden, ami a polcokon gondos stócba volt illesztve, legyen az egy könyv, színes fotóalbumok a családi pillanatokkal, fontos értékű üzleti papírok, most már az összes cafatokban jelképzete egy közösség egykori létezését.

  A másik jókora termetű férfi továbbra is a kulcsokkal csörömpölt, a teljesen kiürített poharat a földhöz vágva apró darabkákra oszlatta, s ennek következtében a még benne lötyögő apró cseppek folyni kezdek a földön, le az kicsiny réseken át, míg el nem érték a lyukat, amit Stefan dühének műve keresztezett meg a dolgozószoba padlóján. Gwen testén végigszaladt a hidegrázás, apró kezeit a füleire tapasztotta, hogy kizárhassa a rémisztő hangot. Lábait teljesen felhúzva a hasához nyomta, igyekezet még kisebb pózba gyűrődni, ám legszívesebben a láthatatlanság természeti értékére cserélte volna le testének létét. Úgy érezte, hogy az érzelem, ami először, eme napnak délelőtti szakaszán csapott le rá most ismét kitört a szervezetéből. Olyan érzése támadt, mint, amikor az ember szélsebesen zubog le egy hullámvasút legfelső pontjáról, s addig meg sem áll, míg a szórakoztató cikk át nem szakítva a biztonsági korlátot a mélyben el nem veszik az utasaival együtt. Az egész érzettől felfordult a gyomra, a vér bűze kóválygóssá tette az elméjét, úgy érezte akármelyik pillanatban a kemény padlóba verheti a fejét, amiből rögtön megeredni kényszerülne a folyékony, vörös tinta.

  - Talán meg kellett volna, kérdeznünk Gray-t hol vannak az ereklyék mielőtt megöltük volna – hatalmas sörhasán végigsimítva elterült a kanapé kényelmén, lábait szorosan annak karfájára tornyosította, kezeit a feje alá fektette, s akár egy párnát használta fel vastag ujjait, amelyen a bőr repedezve jelképezte harcos alkatát. Hangjában dölyfösség jelentkezett, ahogyan a feje ismét felemelkedett, s elítélőn meredt el a nála magasabb, nyurgább, ám gyilkolás folyamatának beteljesítésére sokkal készebb és vakmerőbb társát. – Á, de nem jött volna össze, – jegyezte meg paprikásan, hibáztatás csömörlött meg lejtésében, ahogyan összeszűkített szemei Stefan alakját mustrálták. – mert neked ki kellett tekerni a nyakát – fejezte be nyersen, majd visszahanyatlott kezeinek kényelmetes párnájára.

  - Ez miért nem jutott előbb az eszedbe? – hosszú ujjai Leslie sötét felsője után ácsingóztak, majd a nyaka fehér rétegeire tekeredtek, a férfi ovális alakú koponyája pirosas tónusba térült át, arcán meglepett, döbbent grimaszok raboskodtak, kapkodva szívta magába az egyre kellemetlenebbé üszkösödő légbuborékot. Stefan látva, hogy majdnem életét vette társának elengedte a ziháló férfit, s egy kézrázással állította el ujjainak remegését, amelyen egy sötét árny szaladt végig. A Mágia Pecsétje – megátkozták. Nem volt így véletlenek sorozatának műve, hogy szükségét érezte az Ereklyék felkutatásának, hisz a Sötét Erő az egyetlen, ami az Angyal erejével ellenszegülve darabokra roppanthatja azt.

  - Eszembe is jutott – szólalt fel a normális ütemre visszavéve tüdejének mozgását Leslie, s közben csak a begörnyedt testű férfi hátán tartotta kíváncsi tekintetét. Elképzelése sem volt mi az a dolog, ami Stefannak akadályt jelenthetne. Nem tudta azt a kulcsot megkeresni, ami fájdalmat okozhatott volna a legsötétebb, leginkább gyilkolásra felforrósodott testű bajtársának. Ő nem tudta. – De téged annyira űzött a gyilkolás iránti vágyad, hogy egyetlen szavamat sem hallottad meg – a férfi hangja nem létezett meg metsző él nélkül a levegőbe csöppeni, hibáztatás nitrogénes foltjai csúzliztak át a lejtésén megfűszerezve azt a baklövések lesújtó védjével.

  Gwen egyre inkább reszkető testtel nyomta oda magát az íróasztal jobbulsó oldalához, szemei szikrát vetettek egy kéklő fény hatására. Valami egyre inkább kivált a világosra firkantott fal összetevői közül, és minél inkább erre gondolt – arra, hogy milyen természeti katasztrófa lehet a következő, ami csapást mér a Halott Városra, a szeretett otthonára – annál inkább maga alá gyűrte a rosszérzés és a félelem hatásfoka. Volt egy érzése – intenzív érzése – ami nem hagyta nyugodni törékeny, kis testét. A szívében feszítő érzés jelentkezett, a gyomra minduntalan bukfencet vetett, hányinger támadt annak falakkal körülölet tereiben.

  - Márpedig, ha nem visszük el a Mesternek, amit kért, akkor benne fog túltengni a gyilkolás iránti vágy – fogait csikorgatva hajolt közelebb Leslie-hez, szemében gyűlölet szikrái pattantak fel, ahogyan a másik meghökkent férfi összekucorodott alatta, hiszen megrémisztette a Stefan kezei között szorongatott fegyver, ami bordájához közel osonva lassacskán húsáig hatolt, ám mégsem repesztette fel a bőrének burokját, nem ezt a célt szentesítette az eszköz. Csupán csak a megfélemlítés parazsának zálogát jelképesítette meg a lándzsás tör. – Nyissz – nyassz – vezette el a torka előtt a fegyvert, ami rémület pirkadatát olvasztotta fel Leslie tekintetében. – És annyi a fejünknek – legurult a megrettent férfiról, aki megkönnyebbülve szabadult meg a tüdejében megrekedt levegőparazitáktól.

  Gyere – lubickolt el egy suttogó hang a remegő Gwen fülének felfogó pontjáig. Szemeit még mindig szorosan összepréselve tartotta, kezei konok módon változatlanul a fülein telepedtek, meg – meg remegtek azon testrészének felületén. A dolgozószoba falai között erős, indulatos szavak ostromolták a teret, vitát vita halmozott a két férfi között, akik azon tanakodtak, hogyan menthetnék meg a bőrüket az Ereklyék meglétének hiánya miatt. Gyere – hallotta ismét a susogó hangot, ami bizalmat váltott ki szívének melegéből. Szemei felpattanva kutatni kezdtek az előtte eltornyosuló falon, felbukkanó pupillái szorosan egy pontot vettek szemügyre. Itt vagyok – egy kéz nyúlt ki a falba mélyedő, kéklő színgömb varázsából, egy aprócska, csontos kéz, melyhez egy biztatóan mosolygó száj is tartozott, egy keskeny fejecskével, mogyoróbarna, göndörödő fürtökkel. A kék gömbből kikandikáló törzs egy fiatal fiúcskát rejtett, akkortájt lehetett korban, mint maga Gwendolyn, aki remegő kezeinek félelmét készült visszafogni, s azon tanakodott elfogadja-e a felé nyújtott jobbot. Megrémisztette a semmiből felröppenő alak, aki magából a falból, jobban mondva egy fényárból állt ki és térült be a dolgozószoba térsége közé. Megborzongott – tudta jól, hogy nincsen más lehetősége a megszökés alkujához, de azon tény csengett a fülében kolomp módjára, hogy nem ismeri a rozsdabarna íriszű, Tiltott Mágia Jelével megpecsételt fiút.

  - Az Angyal Foltja – suttogta, mire a fiúcska letúrta kézfejére barna kabátjának ujját, s eltűnt a falban a furcsa fénnyel együtt. Gwen elkerekedett szemekkel tanulmányozta az egy perce még vakítóan villogó lyukat, ami most szürkéssé olvadva elfoszlott akár a kámfor, s visszaállt régi fehéres állagának piruettjére. Valami a földhöz csapódott, egy kemény, csörömpölő tárgy csapott zajt a szobában. Gwen automatikusan visszabújt odvába, ahogyan Stefan tőrével megfordulásának következtében levert egy értékes antik vázát, amely Gray egyik anyjától kapott becseként porosodott egy lenti polcon. Az egyetlen tárgy, ami még ép szorgalmazású volt a szobában-darabokban csillogott a vértől megalvadt padlón. A kislányt hajtotta a kíváncsisága, megroggyantatta testének egészét, szemének sarkával kilesett az asztal egyik oldalán, ahol egy labdát látott, egy kerek labdát, amelynek tetején a szőrszálak csomókba összetapadva, kócosan ácsingózott az ég felé a rászáradt vörös vértől. 

  - Te is hallottad? – Leslie hirtelen felugrott a kanapé tartásáról, s lábaival egyenesen belerúgott a kerek tárgyba, ami addig gurult a koszos padlón, míg az íróasztal mellett elsurranva a falnak nem csapódott. Gwen fehér gömböket látott, azok közepén barna tónusokkal, két egyenetlen ívben fölöttük átszökő szőrfonattal, egy kemény háromszögben végződő állal, mely fölött egy egyenes szögben, szorosan összezárt ajak telepedett. A kislány riadalmában halk sikolyát tenyerében rejtette el, ahogyan ráébred, hogy nagybátyjának levágott koponyája nem túl távol tőle, élettelen szemeit egyenesen pirospozsgás arcára szegezi, ami még erősen dagadt az élettől. Annak szilárd akarásától. Stefan felkapta a fejét, füleit erősen hegyezni kezdte, tekintete megakadt egy fali festményen, ami egy barna, göndör tincses, törékeny testű, falfehér bőrű lányt örökített meg. Ajkai csúfondáros vigyorra szöktek, szemében rögtön vágy túrt fel a valóságig, miközben ráébredt az egyetlen kibúvójukra, ami még életben tarthatja őket.

  - Azt hiszem nem mindenkivel sikerült végeznünk – diadalittas kacaj tört fel a torkából, erős hahotázásba kezdett, ahogyan tekintete szorosan az íróasztalra tapadva felmérte elméjében a terepet. Kétsége sem fért hozzá, hogy egyetlen menekvési útjuk a fa tárgy alatt rejtőzött.

  - Nem purcant volna még ki mindenki? – pislogott nagyokat a tudatlan Leslie, mire Stefan egy hatalmas taslit nyomva a tarkójára belé fojtotta az ostobaság belőle feltörő hangzatait. – Gwendolyn Grey – szólította meg mézesmázosan, Gwen félelmében majdnem felugrott, de helyette inkább még jobban bevackolva magát a már felfedezett rejtekhelyére. 

  Gwen – szólította nevén egy sokkal barátságosabb, fiatal hangocska. Tekintete balra kanyarodott, az íróasztalban jelentkezett ismét a kéklő fény a belőle kiváló fiúval, akinek teste csak a törzséig bújt elő a rikító gömbből. A fiúcska felé nyújtotta a kezét, ismét segítséget ajánlott fel neki, s ahogyan a lány elmeredt apró tenyerén elmosolyodott. Vonásai kellemesek voltak, fiatal kora ellenére tudás türemkedett ki tekintetéből, felbecsülhetetlen értékű ész, ami ellentmondásos volt fiatal esztendejével szemben. Gwen ismét a nevét hallotta, a két férfi sötét tekintete az arcára tapadt, ahogyan gyilkos vigyoruk jelentkezett az arcukon, miközben jobban szemügyre vették a kicsi lányt, s a segítségére siető fiúcskát. A fiút, akinek több sem kellett, ahhoz, hogy testét cselekedésre sarkallja. Megrántotta Gwent a kezénél fogva és áthúzta a kéklő Portálon. Gwen ijedtében felsikoltott, majd csak annak lett a szemtanúja, hogy lábai már egy egészen más talajt érintenek. Egy egészen más földrészen. A két fiatal átcsusszant a Portál üvegfalán, egyenest a gyöngyöző Ötödik sugárútra, amelynek népességnövekedése nem csapta meg a ritkuló két főt. Messze a távolban a Hudson folyó és az East River partján csillogó habokban gyűltek össze a hullámok sodrásai, a friss víz illata kellemes erővel töltötte fel a lányka tüdejét, üdítő aroma volt ahhoz képest, amit Nekropolisz vértől bűzlő régiójában szívott szervezetének rétegeibe.

  A Portál ablaka zsugorodni kezdett, ám még mielőtt teljesen eltűnhetett volna a három alak egy robbanó hang következtében összerezzent. Égett hús bűze szökött át a sikátor sötétjébe, majd egy vértől és verejtéktől megfulladt kéz nyúlt át a falon. Ujjai egyenest Gwen felé íveltek, amit a kislány ledermedve szemlélt végig. Alighogy a kéz egy hajszálát érintette egy másik apró test elhúzta az útból, hogy ne eshessen bántódása. A harmadik alak – sokkal magasabb, kecsesebb, több évszámmal megáldott – a Portálhoz lépett. Kezeit rá telepítette, halkan motyogott valamit az orra alatt, majd egy sűrű fénycsóva kíséretében a kék gömb örökre bezáródott, a belőle kinyúló vaskos kéz a földre hullott és széttört a harmat présétől illatozó aszfalton, akárcsak egy viaszbábú.

  - Ügyes voltál, fiam – dicsérte egy csilingelő hang a lány mellett álló apró fiúcskát, akinek csak úgy csillogott a szeme az elégedettségtől. Kezeivel még mindig a lány ujjait markolászta, Gwen jobban elrévedt összefonódott tartásukon, majd tekintetét szépen lassan a fiatal fiúra és a középkorú nőre vezette, akik ugyanígy cselekedtek. Mind a kettő kíváncsian mustrálta.

  - Ki vagytok? – hátrált pár lépést, háta feszesen a sikátor falának feszült, ujjain még mindig érezte a fiú érintését, amiből pillanatokkal ezelőtt szakította ki tenyerét. Heves félelem gyulladt fel a tekintetében, ahogyan kezei megremegve oldalához simultak, kócos haja minduntalan a szemei elé kanyarodva zavarták látását, vértől bűzlő textíliáinak halál szennyezte aromái kikezdték orrának belső rétegeit, s leszökve torkáig kaparóssá változtatták garatját. – Mit akartok tőlem? – arasznyikat lépett távolabb a fal mentén, melynek közelétől egy tapodtat sem tágított. Sós könnyek szúrták a szemét, de nem engedte azokat útjukra. Légy mindig bátor, s gondolj mindig arra, hogy mindenkinek van egy védőszentje, aki a sorsát összekovácsolva figyelemmel is kísérli azt. Csak légy elég erős és bátor, akkor mindent észre fogsz venni, ami téged körülölel! – csöngtek a füleiben édesapja oktató szavai. Mike Gray tanításai, amelyekből nem szippanthat többet az elméjének kosarába.

  A fiúcska egy lépést közelített felé, kezeit nyugtatólag maga elé tartotta biztosítva ezzel Gwent arról, hogy nincsenek hátsó szándékai, csakis békével folyamodó lépteket akar alkalmazni. Gwen tartása alább adott merevségéből, kicsi kezei lehullottak a fal törzséről és teste előtt kovácsolódtak össze. Lelkének világzata kissé elcsitult a vírusos hullámoktól, s most már csak a fertőzés egyik kietlenebb fokozatára vetkőztek át, egy percig sem szűnt meg óvatosnak lenni. A fiú ismét a lány felé nyújtotta a kezét, aki továbbra sem fogadta el azt, így hát visszahúzta maga mellé és biztató mosolyát engedte orcájának fő alakmotívumává fejlődni. Ajkai szólásra nyíltak.

  - Ő Kéklő Tűzfény – bökött a fejével barátságosan a mögötte álló hölgyre, aki kezeit mellkasa előtt keresztezve csak kettejüket figyelte, csak a kettejük eszmecseréjére összpontosított, miután az összetört kéz porát felégette kezéből kiinvitált Varázstüzével. – Egy boszorkánymester – mondta a fiú, tekintete visszaesett Gwen arcocskájára, ahol oly alakot öltöttek az egy perce még megjelenő ráncok, amiket kioktattak egy bizonyos tudománnyal szemben. Gwen előtt minden világossá füstlőtt, Árnyvadászok keresztezték az életét és meg is mentették azt a végső végtől. – Segített Portált nyitni, hogy megtalálhassalak – hogy megtalálhasson? – vízhangzott a leányzó fülében a vele szemben álló kortársának mondata. Akkor ezek szerint tudja, ki vagyok! Jelentőségteljesen a fiúra meredt, tekintetéből frusztráló színcsóva áradt szét a térben, ahogyan azon töprengett, honnan tudhatja, hogyan lehet tisztában egy fenti Árnyvadász azzal, hogy mi történt az odalenti Birodalomban. Egy magafajta még csak be sem teheti a lábát a Halottak Városába. – Én pedig Simon vagyok. Simon Twist – a lány végigvezette tekintetét a fiú küllemén. Göndör tincsei falombokhoz méltóan ölelték körül egész fejének tetejét, rozsdás színű íriszei csak úgy tocsogtak a rejtett, titkolt tudástól, szegényes ruhái szakadtan lógtak le testéről, néhány ponton a Légi Árnyvadászok Jelei borították kulcscsontját, s egész nyakának vonalát. A Földihez nem méltó jelölések, amiket a lenti világban megbotránkozva emlegettek a népek. Gwen tekintete a kézfején éktelenkedő Foltra tévelygett vissza, ami most fedettségtől menetesen mutatkozott meg. Az Angyal Foltja.

  - A régi mendemondák szerint olyan mondénok kapják csak meg ezt az egyfajta megpecsételést, akiknek fontos teljesítenivalójuk van az életük során – magyarázta Mike Gray lányának egy oktatásuk alkalmával. Éppen a házuk teraszán ültek, Gwen szorosan a markában tartotta a mitilógikus könyvet, amit édesapja a könyvtár egyik polcáról hozott el neki. Az értékes gyűjteményéből, amelyből mindig hozott egy – egy különböző témával foglalkozó példányt, hogy felkészíthesse lányát az Őrzők küzdelemtől folyékony életére. – Különleges erejük van és, ha Árnyvadásszá változtatják, őket olyanok lehetnek, akár a legpusztítóbb fegyver. Borotvaélesebben vág az eszük, mint a vámpírok karmai és sokkal gyorsabbak, mint egy ló nagyságú vérfarkas. Szinte teljesen elpusztíthatatlanok, hiszen magából az Angyal erejéből nyerték az életüket. Az új életüket, amit az Angyal Foltja hangoztat. A Folt, ami a testükön akárhol elhelyezkedhet.

  - Azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked! – szólalt meg lágy aktusban a fiú visszatérítve ezzel Gwent gondolatainak ágyásából. Tekintetében egy percre sem szűnt meg létezni a melegség, nem osont el csettintésre, nem olvadt füstössé szemernyit sem a bizakodás korához képest nyurga testéből. A kislány még lejjebb tekert bizalmatlan tartásából, ahogyan gondolatai világossá torkolódtak. Hátát elvezette a fal oszlopától, egyenletes léptekkel a két alak felé közeledett, akiknek megkönnyebbült levegő szakadt ki a tüdejéből. Kéklő Tűzfény Boszorkányfényével sodort vakító foltokat a sötét térre, Simon féloldalas mosollyal közelítette meg Gwent és szakadt kabátkáját a lány vállára terítette, hogy a huzatos sikátorban a betegség nevű kór ne fertőzhesse meg a már így is kilókkal megnehezített testét, aminek mázsái súlyosabbak voltak, mint, amit maga a lány teste nyomott.

  - Mi történik a Halott Városban? – csattant el hangja magasontibb aktusban, szavai egyenest az előtte álló Simon arcához csapódtak meleg leheletével együtt. A fiú hirtelen ellépett előle, hátat fordítva a lánynak Gwen csak arra lett figyelmes, hogy ökölben végződnek apró kezei, amiken kidüllednek az erek hálózatai. Hallotta, ahogyan indulatos szavakat motyog el az orra alatt. – Mi történt Nekropolisszal? – ismételte meg a kérdést miután percek elteltével sem érkezett rá válasz. Simon továbbra is abban a pózban gyarapította idejét, ahol Gwen egy aprókányit sem láthatott arcának vonásaiból, kezei még mindig szorosan a törzse mellett lógtak, változatlanul ökölben. A kislány lenyelni próbálta a torkában megrekedő gombócot, kezei meg – meg remegtek, miközben feleletre várt. S meg is kapta egy egészen más személytől.

  - Attól tartok felrobbant – felelete két mély sóhaj közepette a Boszorkánymester. Lejtésének anyagából sajnáló aroma szökött ki, ahogyan együtt érzően a lányra pillantott. Gwen reszketni kezdett, egész testében megremegett, úgy érezte összes porcikája lassacskán a földre ocsúdik. Torkában minden egyes szó megrekedt, egyet kivéve.

  - Ne! – ismételgette már vagy századjára. Apró kezei reszketve szorultak össze az ököl motívumába, ahogyan a lába lassan kicsuklott alóla. Összeesett, egyenest az aszfalt felé zuhant a teste, hallotta, ahogyan a nevét kiáltják, érezte, amit egy kéz megvédi a koponyáját a becsapódástól. Tudta, hogy valakik körülveszik, hogy a korabeli Légi Árnyvadász fiú, és a Boszorkánymester ott vannak mellette, ám ennek ellenére egyedül volt. Az utolsó Földi Árnyvadász, az utolsó Nekropoliszi, aki csak szerencsés véletleneknek és egy csontos kezű, lágy mosolyú fiúcskának köszönhette az életét. Ő. Gwendolyn Gray.