31. fejezet: Édes kis hazugság

Sziasztok :)

Először is nagyon szépen köszönjük a kedvesebbnél kedvesebb kommenteket, nagyon aranyosak vagytok, és már egy-egy pipával is mosolyt szoktatok csalni az arcunkra. Itt is szeretném megköszönni drága Krisztimnek, hogy meglepett a születésnapomon. Nem tudom, közületek hányan olvastátok el, de szerintem csodás lett! (bármit is mond)

Képzeljétek, ez a második alkalom, hogy közösen teszünk közzé egy fejezetet, ugyanis ezúttal is nálunk alszik, bár szerintem ebből nem igen lesz alvás. Ha mi egyszer összekerülünk...

A részről annyit, hogy Cara anyukája is megjelenik benne, s neki köszönhetően, szerintem egész komikus hangulata lett a résznek, a naiv végkifejlet ellenére is. Remélem nektek is annyira tetszik majd, mint nekem.

Millio puszi és jó olvasást! Xx szerecsendio

Édes kis hazugság

A mások iránt generált mély érzelmeink, mint például a szerelem, könnyen elvakíthatnak bennünket. S akkor jól vigyázz, mert vannak olyan emberek, akik ezt minduntalan ki is használják. Édes hazugságokat csókolnak ajkaidra, amit már csak akkor veszel észre, amikor végleg felemészt a méreg, melyet érintéseivel juttatott bőröd alá a szeretett lény. Csak akkor, amikor már túl késő.

Will Sweeney

  Remegő kezekkel helyeztem el az utolsó gyertyát az ebédlőnk tölgyfa asztalán, s magamban még egyszer átvettem a tervem gondosan kidolgozott pontjait, oly alaposan, mint még soha ezelőtt. Rettegtem, már magától a gondolattól is, hogy eme felelőtlen cselekedetemmel, melyet az esküvő utáni ünnepségen tanúsítottam, talán legjobb ellenségeim egyikének karjaiba löktem az általam oly nagy becsben tartott lényt. A lányt, aki az életet jelentette számomra, a fényesen ragyogó napsugarakat, melyek nélkül, csak árnyéklelke maradhattam volna önmagamnak. Egy borús srác, aki elvesztett mindent, mi egykor fontos volt számára. Lábaimmal tettem pár bizonytalan lépésnyit a falak irányába, majd onnan mértem végig a remekművemet, hiszen mindennek a lehető legtökéletesebbnek kellett lennie. Itt nem volt esély, még egy csekély méretű hibára sem. Fejem kissé balra döntöttem, végül tenyereimet összedörzsölve, elrikkantottam magam, olyan hangosan, hogy azt még a nappaliban készülődő édesanyám is meghallja, aki öltözködés közben a rádió zenecsatornáinak egyikét hallgatta.

- Anyu, elmentem. Nem lenne gond, ha ma este itt aludna Cara? – léptem be az említett szobába, mire kikerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy az igencsak szeretett, s tiszteletben tartott szüleim egyike a kanapén terpeszkedve kutakodott egy számomra ismeretlen tárgy után – Khmm. Anyu, mégis mi a frászt csinálsz? – húztam fel szőkés barna szemöldökeim egyikét, mire édesanyám elfojtott hangon adta tudtomra, érdekes viselkedésének konkrét okát.

- Nem találom a távirányítót, szerintem beesett a kanapé párnái közé – lomha léptekkel közelítettem négykézlábra ereszkedett alakja felé, s egy újabb köhintés után a kezébe nyomtam az áhított dolgot, melyre úgy vágyott, hogy ily tettekre is képes volt, csupán a megszerzéséért – Köszönöm édesem, és egyáltalán nem gond. Érezzétek jól magatokat, reggelre már itthon leszek. Szeretlek – adott egy cuppanós puszit az arcomra, amit legszívesebben azonnal letöröltem volna, de nem akartam tiszteletlen lenni, így megvártam, míg elfordult, s csak úgy, mint annak idején az általános iskola udvarán, jelen pillanatban is heves dörzsölésbe kezdtem vékony pulóverem ujjával, mely az arcomhoz érve, azonnal eltűntette a nem kívánt érintkezés nyomait; egy világos rózsaszín rúzsnyomot.

- Én is. Szia – mosolyogtam rá, és egy apró intés után, lábaimra kaptam tornacsukáimat, hogy aztán fekete converseim társaságában szippanthassam be a hűvös levegő, frissítő hatással rendelkező szellőjét, mely Holmes Chapel utcáin uralkodott, játékos szeleburdiságával.

   Lassan haladtam, hisz beláttam, hogy nem lenne túl megfontolt döntés a részemről, ha ajtóstul rontanék a házba, így kellett egy kis idő, mialatt átgondolhattam, mit is szándékozom majd Cara tudtára adni. Tenyereim felületén megjelent pár verejtékcsepp, melyeket azon nyomban a nadrágomba töröltem, s ujjaimat tördelve motyogtam egy-egy betanult szöveget. „Sajnálom Cara, csak amikor megláttalak titeket, elöntött a féltékenység.” De még mennyire, hogy így történt, hiszen tényleg eme zöldszemű szörny parancsolt rá kezeim egyikére, mellyel végül bevittem a sikeres ütést. „Sajnálom Cara, már ezerszer megbántam, amiért tönkre tettem a bulit.” Talán még ebben is fel lehetett vélni pár igaz momentumot, hiszen tényleg nem a hangulat elrontása volt a célom, mindössze a bosszú. Azt akartam, hogy fájjon neki, hogy érezze, amit egykoron én, hogy megalázó helyzetbe kerüljön, aminek hatására már a háta közepére sem fogja kívánni szülővárosát. Reménykedtem benne, hogy ezúttal örökké eltűnik, s soha többi még csak vissza sem néz. „Sajnálom Cara, nem tudom, mi ütött belém, én csak téged akartalak megvédeni, egy esetleges pofontól, mely bizonyára az arcodon csattant volna, ha elhiszed bármely kétszínű szavát.” A legnagyobb ostobaság, melyet végigvezettem gondolataim alagútrendszerén. Hiába győzködtem magam, ebben még keresve sem találtam semmi valódit, hiszen Harry szerette, s mindössze magamat akartam menteni, egy esetleges csalódástól, attól, hogy el kelljen veszítenem azt a személyt, akiért mindig is küzdöttem.

  Az ócska kifogások, akár az özönvíz, megállíthatatlanul törték maguknak az utat a szűk utcákon, míg végül teljesen összezavarodtam, s arra a döntésre jutottam, hogy majd improvizálok valamit, hisz az mindig is jól ment. Izgatottsággal vegyült félelemmel fordultam be a sarkon, aminek következtében szemeim elé tárult a Bynes család háza. Egy pillanatra megtorpantam a küszöbnél, kezeim remegtek, amikor kopogásra emeltem őket, így vettem még egy utolsó, ámbár mély lélegzetet, mielőtt ténylegesen kopogtattam volna, ezzel jelét adva ittlétemnek.

  Bentről pusmogó hangok sokasága csapta meg füleimet, amiből arra a kézenfekvő következtetésre jutottam, hogy az épület lakói azon vitáztak, melyikük is nyissa ki a bejáratot a nem várt látogatónak, aki jelen esetben a lábtörlő előtt ácsorgott, türelmesen várakozva, miközben idegei pattanásig feszültek. Nem hiába mondják, hogy a hazug emberek könnyen felismerhetőek; csak azt nem tudom, nekem hogy sikerült ilyen sokáig elrejtőznöm a kivégzés bárdja elől.

- Jó napot, Mrs. Bynes! Beszélhetnék Caraval? – köszöntem udvariasan, amint felnyílt a zár, és megpillantottam a barna hajkoronával megáldott, harmincas évei végén járó asszonyt. Arcáról azon nyomban eltűnt mindennemű vidám mimika, amint tekintete találkozott az enyémmel, s ez igencsak megrémített. Egyszerűen nem tudtam mire vélni különös viselkedését.

- Nincs itthon – karjával készen volt rám csapni a fából készült, durva nyílászárót, azonban egy könnyed mozdulattal a kilincs felé kaptam, s a biztonság kedvéért még a lábamat is beékeltem a küszöb és az ajtó közé, ezzel romba döntve a velem szemben elhelyezkedő nő tervét, amivel azon szándékát szerette volna érvényesíteni, hogy elküld, mielőtt tisztázhattam volna magam. Csokoládészín szemöldökei az egekbe szöktek, s ajkai résnyire elnyíltak egymástól, ezzel megmutatva döbbentségének kimagasló fokát. Nem akarta elhinni, hogy képes voltam erre, ahogyan én magam sem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmire vetemedek. De már rég nem hallgattam a józan eszemre, miért most kezdtem volna el újra a helyes utat járni?!

- De az előbb hallottam a hangját. Én csak beszélni szeretnék vele – próbáltam a lehető leginkább eltorzítani hangom, ezzel könyörgőre varázsolva megjelenésemen, de mintha egy átlátszó réteg megvédte volna Mrs. Bynest a hazug cselekedeteimtől, egyszerűen lepattogzott róla mindennemű próbálkozás. Egy részem azonban képtelen volt elhinni a történteket, s minduntalan tovább próbálkozott, mint később kiderült; hasztalanul. Az asszony csak állt ott és bámult, türelmesen megvárva, míg befejezem a kiselőadást, majd, mint egy szigorú tanár, csak akkor szólalt meg, amikor jónak látta, s akkor sem a legkedvesebb szólamban.

- Én pedig nem akarom, hogy a közelében legyél – kezei ismételten az ajtó keretére simultak, ezzel elegendő lendületet és erőt véve az elkövetkezendő mutatványához. Szó szerint rám csapta a bejáratot, így lábamba - mely még mindig a küszöbön pihent – éles fájdalomérzet hasított. Mintha ezernyi apró tűbe léptem volna, talpam felülete sajogni kezdett, szemeimben pedig könnycseppek gyülekeztek, melyeknek nem engedtem utat. Eszem ágában sem volt kimutatni nyilvánvaló keserűségemet, mely a fájdalom hatására költözött szívembe.

- Azt hittem, hogy… - hogy kedvel; fejeztem be magamban az elkezdett mondatot, amit sajnos nem tudtam teljes egészében Cara anyukájának a tudtára adni, hiszen egy heves kézmozdulattal, s egy annál is hevesebb kijelentéssel teljesen belém fojtotta a feltörni kész vallomást.

- Bármit is hittél, nincs úgy. Harry visszajött, ami azt jelenti, hogy a lányom előbb-utóbb rá fog jönni, hogy nálad ezerszer jobbat érdemel – állaim a padlót súrolták, s csak pár hosszúra nyúlt másodperc után voltam képes a válaszadásra, hiszen testem teljes ívében beleremegett az idegbe. Tenyereimet ökölbe szorítottam, és legszívesebben belevertem volna a ház falába, hogy szabadjára engedhessem, újonnan felgyülemlett agresszivitásom. Elég volt megemlítenie egykori barátomat, és mintha kicseréltek volna, már semmi szépet nem láttam a világban, csupán a vészesen közeledő jéghegyet, mely, akárcsak a Titanicot, engem is a mélybe száműzött volna… ha engedtem volna.

- Oh, és Ő lenne az, az ezerszer jobb?! Ha nem tudná, én voltam az, aki mindig Cara mellett volt, aki kihúzta a gödör legaljáról. Mondja csak, merre volt Harry, amikor neki szüksége lett volna rá? Sehol! – az utolsó szavakat már ordítottam, még a torkom is belefájdult, de mindez csak járulékos fájdalomnak számított a lelkemet ostromló ágyúgolyók kegyetlen csapásai mellett, és szinte észre sem vettem, mintha csak megcsiklandozta volna nyelőcsövem felületét. Alkatom ismételten megfeszült, úgy remegtem, akár az a kibaszott nyárfalevél, és ez ellen semmit sem tehettem. Nem voltam ura önmagamnak, és úgy éreztem minden más, melyet eddig büszkén az irányításom alatt tudhattam, egyszeriben szertefoszlott, akár egy szivárvány, mely eltűnik, amint jobbra fordul az idő, s a levegőben megbújó pára tovaszáll az éterben. S hiába kaptam a mentőkötél után, már képtelen voltam elérni, így magába szippantott a sötétség.

- Ne emeld fel a hangod velem szemben, mert azt nagyon meg fogod bánni. Tudom, hogy mit tettél a lányomért, és épp ezért nem küldtelek el eddig, de neked is be kell látnod, hogy neki Harry mellett van a helye. Annak a fiúnak arany szíve van, és szereti Carat – és Cara is szereti őt; ez volt az első gondolat, mely befészkelte magát elmém legmélyebb bugyraiba, s akár egy természetbolond sátorozó, nem tágított gondosan kialakított helye mellől, ahonnan a lehető legjobb rálátás tárult szemei elé a csodaszép erdőről. Mrs. Bynes hangja megremegett, miközben hangszíne pár oktávval feljebb emelkedett azon a bizonyos skálán, melyről még általános iskola alsó tagozatában tanultunk, s mely alapot nyújtott mindennemű zenei pályára kívánkozó egyednek.

- Márpedig én nem fogom elhagyni, hiszen szeretjük egymást, ha tetszik önnek, ha nem. Most pedig kérem, szóljon neki, hogy beszélni szeretnék vele – utasítottam kissé nyugodtabban, de még mindig szemtelenül, hiszen kár lett volna megjátszanom magam, holmi időpocsékolás. Ez a nő már akkor elítélt, amikor ide jöttem – talán már előbb is -, így semmi esélyem sem lett volna a bevált praktikákkal. Mintha egy hatalmas mágusból, egyszerre csak bűvészmutatványokkal villogó kisfiúvá váltam volna. Szívás.

- Azt hiszed, szóba fog veled állni azok után, hogy botrányt csináltál, drága Anne esküvőjéből? – jól hallhatóan horkantott egyet, mire rám került a sor, hogy felemeljem dús szemöldökeim egyikét, ezzel kimutatva döbbenetem. Hitetlenkedve bámultam, Caraéhoz oly hasonló íriszeibe, melyek úgy hasonlítottak egymásra, akár két – jelen esetben négy – tojás. Az egészben pedig az volt a legrosszabb, hogy egy részem igazat adott a velem szemben álló asszonynak. Lelkembe ismételten beköltözött a rettegés, melytől libabőrbe borult egész felkarom, mintha egy hideg fuvallat járta volna át az utcát. Pedig az időjárás egyáltalán nem volt őszies, sőt, a hőmérséklet napról-napra egyre melegebbnek ígérkezett, tekintettel a tavasz közepére, s arra, hogy Anglia területét már két teljes hete elkerülték az esőfelhők.

- Csak utóparti volt, és igen, úgy hiszem, hogy ha elnézést kérek, akkor szemet huny a hibáim felett – bár belül egyáltalán nem voltam száz százalékig meggyőződve igazam felől, kívülről puszta eltökéltség sugárzott vonásaimról. Karjaimat összefontam mellkasom előtt, és felszegett állal tekintettem le a velem egyforma magasságbeli méretekkel rendelkező asszonyra. Meg akartam mutatni neki, hogy még akkor sem lenne képes elrettenteni elhatározásom mellől, ha gyilkossággal fenyegetőzne. Szerettem Carat, és ezen elhatározásomon senki sem változtathatott. Hiszen élő bizonyíték volt erre, hogy érte még a Harryhez kötő barátságot is el tudtam vágni. Megszüntetni, mintha soha nem is létezett volna, mintha egykoron nem ő lett volna a legjobb haverom, a srác, akiben feltétel nélkül megbíztam, s aki feltétel nélkül megbízhatott bennem.

- És mégis meddig kell még elnéznie a vétkeidet? – szkeptikus tekintetemről sugárzott az őszinte hitetlenkedés, de eme megmutatkozásom ismételten gunyoros nevetést eredményezett - Ne nézz így rám, azt hiszed nem tudom, hogy sántikálsz valamiben? – lenéző, ámbár jóízű kacaja betöltötte az atmoszférát, és komolyan mondom, kezdtem megijedni Cara anyukájától. Kezdtem megérteni, miért volt szükség minden egyes alkalommal a beleegyezésére, hogy a lánya nálunk tölthessen egy-egy éjszakát. Eddig azt hittem még mindig félti az általam szeretett lényt, de jelen pillanatban sokkal inkább tartottam valószínűnek, hogy az egész világ helyett, mindössze engem nem kedvelt, s csupán engem szeretett volna a lehető legtávolabb tudni szeme fényétől. Rühellt, és ami még kiábrándítóbb, kedvelte Harry személyét.

- Fogalmam sincs, miről beszél – úgy éreztem magam, mintha egy hullámvasúton ültem volna, s menten szédülni kezdtem, amint kiszálltam a pokoli szerkezetből, mely fel- s leszáguldott velem egy kiszámíthatatlan pályán, oly előreláthatatlan kanyarulatokkal, melyek az életemen is visszaköszöntek.

- Ne nézz hülyének, én nem a lányom vagyok. Nem vakít el a hála. Igen, jól hallottad, csakis hála és barátság, de semmiképpen sem szerelem – utolsó mondata folyton folyvást megismételte önmagát, mintha az elmém élvezte volna, hogy kedvére játszadozhatott személyemmel. Hála és barátság, hála és barátság… de sosem szerelem. Miért ilyen nehéz a szívébe lopnom magam, miért nem képes ennyi idő után sem kiverni a fejéből Hazzát? Rengeteg kérdés, melyekre nem találtam a megfelelő válaszokat, a válaszokat, melyek lenyugtathatták volna háborgó lelkemet.

- Mit akar? Azt hiszi, eltilthatja tőlem? – az egészben a legszörnyűbb, hogy megtehette volna, ujjaim összefonásával azonban mégis reménykedtem a cselekménysorozatok ellentétes kimenetelében. Egyszerűen képtelen voltam elképzelni egy világot, amelyben nem hogy szerelmemként, de még barátomként sem lehetne mellettem. Vagyis, határozottan el tudtam képzelni, a lényeg viszont azon volt, hogy nem akartam. Nem azért küzdöttem hosszú éveken keresztül, hogy most a tulajdon anyja tegyen keresztbe, gondosan kitervezett stratégiáimnak.

- Nem fogom eltiltani az égvilágon senkitől, de előbb-utóbb magától is rá fog jönni, hogy Harryt szereti, nem pedig téged – szavai, mint egy kés jéghideg pengéje, belehasított mellkasomba a szívemet keresve, azonban eme tört nem szúrta oly mélyre, hogy belehalljak, mindössze annyira vájt húsomba, hogy szépen lassan haldokoljak a saját vérembe fagyva mely vörösen csillant meg a fémes tárgy éles felültén. Arcom eltorzult, s egy bizonytalan lépésnyit még hátra is vánszorogtam, amikor egy tündérien csilingelő hangfoszlány ütötte meg füleimet.

- Anya, nem láttad a hajszárítót? Oh, szia Will, te meg mit keresel itt? – lépett édesanyja mellé, s őszinte érdeklődéssel pásztázta arcom meggyötört vonásait, melyeket idő közben próbáltam eltüntetni mimikaközpontom felületéről; több-kevesebb sikerrel.

- Csak beszélgetni szeretnék veled. Elnézést kérni, és meghívni egy ínycsiklandozó vacsorára – arcomon elterült egy hamiskás fényben tündöklő mosoly, mire Cara anyukája jól észrevehetően megforgatta szemeit. Legszívesebben én is ezt tettem volna, nyilvánvaló ellenszenve láttán, de inkább egy újabb vita kirobbantása helyett Cara felé összepontosítottam, minden koncentrálásra alkalmas készségemet. Kizártam a külvilágot, s abban a pillanatban ő volt az egyetlen, aki számomra a létezés művészetével bírt. Barna loknijai két árnyalattal sötétebben hullottak alá vállain, míg a hajszálakon megbújó vízcseppek, melyeket a napfény szivárványosra festett, csurom vizessé varázsolták, egyszerű, sötétkék pólóját.

- Te készítetted? – mért végig gyanús pillantásaival, mire azon nyomban heves ellenkezésbe kezdtem. Kár lett volna ámítani, mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy előbb tudnék elkészíteni egy emeletes házat, mintsem egy tortát, melynek édes cukormáza láttán az ember nyála is összefut a szájában. Semmi kétség, ritka béna voltam, amikor főzésre vagy sütésre került a sor.

- Nem, anya volt. Azt üzeni, hogy érezzük jól magunkat, és nyugodtan nálunk aludhatsz – próbálkoztam be eme egyszerű mondatfoszlánnyal, melynek kiejtése után Mrs. Bynes gyilkos pillantásának kereszttűzébe keveredtem, mindennemű golyóálló mellény nyújtotta védelem nélkül, mely képes lett volna életben tartani egy nyílt lőtéren. Egyszerre több sebből véreztem, s egyetlen mentsváram Cara igenlő válasza lett volna, ami képes lett volna életet lehelni haldokló testembe.

- Mehetek? Ígérem, korán reggel haza jövök – arcát édesanyja felé fordította, aki kidülledt szemekkel meredt könyörgő lányára, s még levegőt is alig vett, miközben – minden bizonnyal – a lehető legésszerűbb kifogásokon törte fejét; sikertelenül.

- Rendben, de ha nem vagy itthon ebédre, akkor legközelebb nem leszek ilyen engedékeny – fonta össze karjait, majd adott egy puszit a lánya homlokára, s végleg eltűnt a konyhában, miközben én kényelmesen elhelyezkedtem a nappali kanapéján.

- Köszönöm, szeretlek – kiáltott utána Cara, majd felrohant a szobájába, s magamra hagyott gondolataim érzelmektől túltengő kavalkádjában. Egyfolytában Harry és Cara kapcsolata keringett a fejemben, s képtelen voltak kiverni belőle a sok-sok emléket, melyek között, bár volt vidámsággal fűszerezett, a legtöbb mégis borongós hangulatról áradozott.

  Emlékeztem az estére, amikor sátorozni voltunk az osztállyal, s amikor Harry, Nick és én egy bunkeron osztozva hajtottuk álomra fejeinket. Senki sem volt tisztában azzal, hogy fent voltam, amikor Hazz kiszökött, és átmászott a lányok sátorába, hogy kiszökhessen az általa szeretett lány társaságában. A mai napig azt kívánom, bárcsak ne mentem volna utánuk, hisz akkor nem égett volna bele retináimba a kép, ahogy a csillagokat bámulva, különféle becenevekkel illették egymást. Csillag. Csillagom. Cara az én csillagom, neki pedig semmi joga sem volt eme jelzőt ráaggatni személyére!

- Kész vagyok, mehetünk? – fejemet megrázva, némán bólintottam, hiszen még mindig elmém fogságában raboskodtam, egy börtönben, ahol a szobatársam a zord valóság megingathatatlan jelleme volt.

   Kézen fogva sétáltunk a csöndes utcákon, melyen időközben megjelent a tavaszainkra jellemző szellő, ami játékosan kapott bele a mellettem sétáló lány hajába, ezzel megszépítve személyét. Legszívesebben én is beletúrtam volna összekócolt loknijaiba, de nem mertem, így inkább a lábaimat nézegettem, leszegett fejemmel. A járda világos volt a rengeteg portól, mely belepte felületét, s ezen még a seprűként funkcionáló időjárás sem segített. Lassú lépteinket egyikünk sem gyorsította fel, mégis, sokkal hamarabb haza értünk, mint arra valaha is számítottam. Gyorsabban, mint amire fel voltam készülve.

  Zsebeimben kutatva, egyáltalán nem siettem a kulcs előhalászásával, de amikor végül a kezeim közé kaparintottam az aprócska tárgyat, már bátrabban nyomtam bele a számára kialakított lyukba, hogy aztán feltárhassam szerelmem előtt a házunk belsejét. Komótosan vettük le magukról a cipőinket, ezt követően pedig tenyereimet szemei elé helyeztem, ezzel elvéve íriszei világát, mindössze pár röpke pillanat erejéig.

- Jézusom, Will ez gyönyörű! Mégis miért kapom? – bár nem láttam arcát, biztos voltam benne, hogy ha elém tárult volna látványa, döbbent érzelmek tömkelegét pillanthattam volna meg vonásaiban bujkálva. Mi tagadás, tényleg kitettem magamért, és a konyha egésze gyönyörűen festett, mindazok ellenére, hogy én öltöztettem díszes gúnyájába.

- Szeretnék a bocsánatáért esedezni, hölgyem. Borzasztó bűntudatom van, amiért tönkre tettem az esküvőt, hiba volt bevernek Harrynek – karja felé kapva, megpusziltam kézfejét, s az asztal mellett pihenő székek egyike felé vezettem személyét. Illedelmesen kihúztam neki az ülő alkalmatosságot, majd a sütő felé lopakodva, elkezdtem felszolgálni a kellemesen meleg hőmérsékletű sajtos hústekercset és a köretként elkészített krumplit, hiszen mindig is ez volt a kedvence.

- Igen, és szerintem bocsánatot kéne kérned tőle – mondta miközben elé tettem a porcelán étkészletünk egyik hófehér darabját, mely a gyertya fényében tojás sárga színben tündökölt. Szavai hallatán megállt bennem az ütő, s arcomon megjelent egy ócska grimasz, de szerencsémre Cara észre sem vette, hiszen még mindig az ételek tálalásával foglalatoskodtam. Szívem kihagyott egy feleslegesnek vélt ütemet, amibe jó formán bele is pusztultam, ám, amikor végül helyet foglaltam szépséges lényével szemben, eme érzelmeimre egy lehelet vékony fátyolréteg borult, eltitkolva Cara elől, mit is gondoltam kijelentésével kapcsolatban. Hogy még a feltevéstől is rám jött a hányinger, hogy én egyszer elnézést kérek attól az idióta baromtól.

- Ha szeretnéd, akkor azonnal felhívom. Csak tudod, amikor megláttalak titeket együtt, ahogy nevetgéltetek meg minden… - vettem egy mély lélegzetet, majd szemeibe nézve, ezúttal egy őszinte okot adtam tudtára - féltékeny lettem. Hisz tudom, régen mennyit jelentett a számodra, hogy mit meg nem adtál volna érte, ha azt mondja, szerelmes beléd – az idő közben kezembe vett villával hol jobbra, hol balra mozgattam a krumpli darabkákat, miközben magamban egymás után mormoltam el az általam ismert imákat, azért fohászkodva, hogy ne kelljen felhívnom. A hátam közepére sem kívántam eme cselekménysorozatot, bár semmi kétség, érte megtettem volna. Előadtam volna életem legnagyobb alakítását, egy bocsánatkérést, melyet a belsőmben felgyülemlett szűnni nem akaró megvetés keltett életre, s az egykori barátom iránt generált dühöm hizlalt mangalica méretűre.

- Jaj, Will. Hisz semmi okod nincs rá. Sosem lennék képes megcsalni, soha. Hát nem bízol bennem? – emelte rám őzike szemeit, amibe beleremegett egész lényem. Hogy ne bíztam volna? Tudtam, hogy képtelen lenne megcsalni, az egyetlen problémaforrás ama tény volt, hogy szívében nem voltam egyedül. Egyfolytában hadban álltam - s jelenleg igenis vesztésre -, egy olyan háborúban, melyben a sors a vesztes szerepkörét osztotta rám, egy karakterét, mely halálra volt ítélve.

- De, csak benne nem bízom. Hisz mindent megtenne azért, hogy ártson nekem, és ezt rajtad keresztül tudná a legkönnyebben megtenni. Tisztában van vele, hogy mennyire szeretlek – téves! Hazza mindössze Cara mellett akart lenni, a lány mellett, akit csodált és mindenekfelett szeretet, az, hogy ezzel visszaadhatta az évek alatt felgyülemlett pusztítást, melyet szánt szándékkal okoztam testének, mindössze hab volt, a már így is ínycsiklandozó tortaszeleten.

- Nem olyan gonosz, mint hiszed. Ugyan az a fiú, aki régen volt – arcán megjelent egy félénk mosoly, miközben hozzám hasonlóan, ő is az étellel játszadozott, felszínre törő zavarodottságának álcázása okán.

- Szóval kibékültetek? – mellkasomba belemarkolt egy szúró érzés, mintha valaki két kezébe fogva szívemet, éppen ki akarta volna tépni dobogó szervemet a helyéről, ezzel megtiltva neki ütemre végzett munkáját. Számba beletömtem egy hatalmas adag sajtos húst, s inkább azt rágcsáltam a további beszéd helyett, hiszen attól tartottam, hogy képtelen leszek magamba zárni szitkozódásaim áradatát.

- Ami azt illeti, igen. Megbeszéltünk mindent, és végre már nem jött azokkal a hülye levelekkel. Mindenért elnézést kért, és mivel láttam rajta, hogy komolyan gondolja, semmi okom sem volt tovább haragudni rá – magyarázta, s bár igenis próbálta visszafogni gyermeki izgatottságát, túl jól ismertem ahhoz, hogy bármiféle titka lehessen előttem. Hiszen akkor is ilyen hangulat uralkodott el beszédének angyali szólamán, amikor annak idején bevallotta nekem, mit érez közös haverunk iránt. Amikor először hazudtam neki, amikor gyáva mód a könnyebb utat választottam, amikor elárultam önmagam.

- Igazad van. De nekem is meg tudsz-e bocsátani az ostobaságom miatt? – fejem enyhén félre fordítottam, s egy kedves mosoly kíséretében, bevetetettem a titkos fegyveremet, melyet a legtöbben kiskutya szemeknek hívtak. Cara, megforgatta csokoládészín íriszeit, melyekben ott csillogott pár arany folt, hála a gyertya gyönyörű fényének. Az egész olyan mesébe illő volt, így elképzelni sem tudtam, hogy végül nemleges választ adjon illedelmes kérdésemre.

- Persze – bólogatott hevesen, majd megtörölve száját, a mosogatóhoz vitte, időközben üressé varázsolt tányérját. Csöndes léptekkel lopakodtam a háta mögé, majd átkarolva testét, nedves puszit nyomtam füle mögé, melybe azon nyomban beleremegett. Karjain végigfutott a libabőr, aminek hatására diadalittas érzés uralkodott el lényem felett. Itt volt a tökéletes alkalom arra, hogy eltüntessem Stylest az útból. Ha nem megy magától, akkor majd kényszerítem; futott át az agyamon eme gonosz gondolat, ami szorosan összefonódott a fogadásunk emlékével. Fogadjunk, hogy velem hamarabb lefekszik, mint személyeddel és a vesztes eltűnik a képből.

- Szeretlek – motyogtam a fülébe, miközben ujjaimmal sötétkék pólója alá nyúlva, végigcirógattam lapos hasát, majd oldalvonalát, ezt követően pedig gerincét, mire egy hangos sóhaj szökött ki szerelmem torkán.

- Will… - hangja elakadt, amit ismételten győzelemként könyveltem el, azonban ezt követő szavai ellentétes érzelmeket keltettek életre bensőm legmélyebb bugyraiban – Kérlek, ne most – ne most. Ne most. Akkor mégis mikor?! Lemondóan ejtettem vissza karjaimat, szorosan a testem mellé, s elhátráltam tőle egy bizonytalan lépésnyit. Egy hónapja, hogy megkötöttük az egyességet, és még mindig nem sikerült az ágyamba csábítanom. Ajkaimat elhúzva, lehajtott fejjel bámultam rá, mire felém kapva tekintetét, egy lágy csókot nyomott ajkaimra – Én is szeretlek.