32. fejezet: Cseppnyi hit

Drága Olvasók!

Íme itt is van a következő fejezet, ami a címe alapján már kicsit jobb dolgokkal kecsegtet. Nagyon szépen szeretném megköszönni azt a sok kedvességet, amit kapunk, jól esik olvasni, hogy, hogyan gondolkoztok egy - egy résszel kapcsolatban. Nagyon köszönjük! Minden pipa és megjegyzés sokat jelent! A mai fejezetben van egy kis visszaemlékezés is egy ominózus pillanatra, de a végén már kaptok egy "Cseppnyi hitet", ahogyan maga Harry személye is. Egyszerűen hihetetlen, hogy ez már a 32. fejezet, mintha még csak tegnap történt volna, hogy megnyitottuk a blogot most pedig a háttérben lassan befejezzük az írását... Nagyon jó olvasást kívánok a részhez még egyszer köszönünk mindent! <3333

Millió puszi és szoros ölelés,

kriszty96 <3333

U.I.: szerecsendióval a múlthét folyamán teljes egészében megterveztük a következő blogunkat, amit bár még nem kezdtünk el írni, de ezt majd a közeljövőben megtesszük. Ám a videója már elkészült, amit ITT megtalálhattok :)

...............................................

Cseppnyi hit

 „Az idegesség varázsa belülről pusztít el, amikor valaki szmog módjára foszlik szerte látószervünk számára, s mi feszültségtől túlfűtötten kutatunk külleme után, hogy ismét karjaink fogságába taszíthassuk. Ám tettünk ketté osztódik, amikor szavak által támadás ér, s tulajdon foszlányaink képesek feszületet elültetni egy szervezetben. Ez a cselekmény pedig cseppnyi hitet éleszt bennünk és visszahozza a remény fénysíkját!”

Harry Styles 

Cara, tudom, hogy hatalmas hülyeséget csináltam, nem szabadott volna ilyen módon lerohannom téged, de kérlek, ne tedd ezt! Adj magadról életjelet, mert egyszerűen beleőrülök a tudatba, hogy nem tudom merre vagy! Kérlek, egyetlen szó is bőven megteszi csak hagy tudjam jól vagy!

Ölel és…

Hazz xX

  Egy zakatolás. Két zakatolás. Három zakatolás…

Számolással próbáltam meg magamból eltávolítani a mértéktelen dühöt és a csillapíthatatlan félelmet. Ujjaim egyre csak doboltak a kormánykeréken, a gépjármű már órák óta az utakat rótta, de egyetlen nyom sem mutatkozott meg szemeink előtt. A sötét éjszaka lavinája nem délibáb módjára riasztott meg bennünket beteljesülésével, hiszen hamarost csapott le ránk. Egy könnyed fordulattal térítettem az autót jobb irányú forgással egy kisebb forgalmú utcába, amely a régi játszótér övezetéhez vezetett. Semmi kép a keresett személyről. Egyetlen kapocs sem vezetett el a nyomáig. A mellettem ülő Jane feje hol jobbra, hol balra tekergett, de még hatalmas intenzitásának segédkezése sem volt elegendő ahhoz, hogy Cara személyére bukkanjunk. Kezem bal irányba nyúlt, s ujjaim közé kaparintva telefonomat, csak a monoton, egyhangú és változatlan képernyővel álltam szemben, egyetlen üzenetem sem érkezett. Nem kaptam választ, választ, amit olyannyira vártam, mint az éltető levegő tüdőmbe szivárgását. De most leginkább megszabadultam volna minden egyes oxigénrétegtől, s szénmonoxidot csöppentettem volna szervezetembe egy cseppnyi méreggel megspékelve, hogy szörnyet haljak. Nem akartam ezt a helyzetet, hangulatot megteremteni, amikor már a célba futottam; megbékélt velem, ismét adott nekem reményt. Azonban vallomássommal minden egyes esélyemet kettészeltem, legfőképpen azt, hogy a közelemben tudjam. Ha lepcses szám sarkacskája nem mozzant volna meg ezen módban sosem történik meg mindez. Akkor nem rontottam volna el mindent. De már megtörtént és ezen már nem tudok változtatni – emlékeztettem magamat logikusan.

  - Bátor voltál – suttogta egy fakón, lágyan dallamos hang mellőlem, ökölbe szorultak kezeim. Minden egyes kanyarnál egyre pirososabb tónusban végződtek ujjbegyeim a túlzott erőkicsapódástól és minden egyes fordulónál egyre tisztábban élt bennem a kép. A kép, az emléke annak a pillanatnak, amikor életem legnagyobb baromságát követtem el. A tett, amit már nem forgathatok vissza és egy részem nem is akarja. Túlnyomó rétegem kívánkozott vissza ahhoz az idősíkhoz, de egy bensőm mélyén tartózkodó lény gyűlöletet keltett bennem önlényem iránt. S talán igaza is volt. Mégpedig visszavonhatatlanul.

  - Álljatok már le idióták! Mozgás kifelé. Gyerünk már! Mondom, kotródjatok! – szipkázta fel a varázs parazsát egy ordibáló foszlány. Testem cseppnyit elrebbent Cara közvetlen körzetéből, így sikerült megtekintenem a szemében megocsúdott döbbenetet. Az érzelmet, amit esztelen tettemmel kiváltottam és a tér panorámájába csöppentettem. Na, látod, így már minden tökéletes! Bizonyára most gondolkodóba esik és rádöbben arra, hogy szerelmes vagy belé – tért vissza a hang, amit annyira hiányoltam, hiszen valós dolgokat hozott a felszínre, elmém peremére, ám most aggasztott jelenléte. Féltem, mert végre rádöbbentem, hogy pontosan igaza van és ez elborzasztott. Nekem végem! Most tuti utálni fog! – benső hangom már előre félt az előttem lefagyott lány szavainak aromájától. A szavaktól, amik a levegőbe fognak szökni, azonban tudni akartam mennyit is jelentek Neki valójában. Hogy most, hogyan is érez irántam. De valamiért szívesen vissza is vontam volna a beteljesült pillanatot, a szemében megbújt döbbenet késztetett erre éspedig azért, mert nem tudtam mi tévő lehetnék, s azzal sem voltam tisztában, hogy Ő hogyan fog reagálni. Tippem sem akadt az egyébként vaskos listán. Megint tanácstalan voltam Vele kapcsolatban, nem tudtam olvasni benne, ami mindig is nagyon riasztott. S most először életemben éreztem magamat a legtanácstalanabbnak. Sokan mondják, hogy az igazság pillanata a legvisszataszítóbb. És nem tévedtek, hiszen itt már nem jelentkezik a tűz oltalmazó ropogása, ami meleggel árasztja el a fagyos szobát, itt nincsen mentség és kibúvó. Csak a színtiszta őszinteség lehetősége létezik, ami olykor gyilkolásra is képes. S éreztem, hogy engem meg fog fojtani.

  - Cara, én… - hátam erősen a színpad falához feszült, szinte a részesemmé vált az összeeszkábált szerkezet, annyira vágytam tőle egyfajta támaszra és óvó tettre. Cara szemei lefagytak, még azoknak pereméről sem tudtam semmit sem leolvasni a döbbent hatások csekélynek nem mondható vegyületein kívül. Kezei könnyeden lógtak teste mellett, ahová ölelésem végeztével lehullottak és továbbra sem mozdultak odébb onnan. Mélyen szívtam magamba a levegőt és lecsukott szemeimen keresztül azért érzéseim elárulták nekem, hogy tekintetének minden egyes pontsorozata engem munstrál frusztráló hatásával.

  - Harry mit akar ez jelenteni? – tért ki végül a tárgy közepére azonnali odacsapással, ám ajkai csak nehezen akadtak a szavak fedezékére. Érezhető volt hangi adottságának összpontosításában a zavar alapanyaga és a kétségek medre. S ez magába szippantotta. – Majdnem… te majdnem… - dadogta elhűlten, miközben bennem egy késztetés lappangott. Bátor akartam lenni, bátor, hogy végre bizonyítani tudjak nem csak Neki, hanem önmagam személyének is. Talpam felületére esett egyed akartam lenni, aki képes megállni a maga lábán, azt a tettet akartam elkövetni, amire eddig természetemnél fogva képtelen voltam. Alsó ajkamat beharapva ösztökéltem magamat az igaz mondás és az egyenesség varázsára, s akármennyire is biztos pontnak éreztem ezt életemben – most először – rettegtem a mindig változatlanul bennem élő visszautasítástól. Attól a tettől, ami legfőképpi meghatározása volt menekülésemnek. Amiért elhagytam az otthonomat, Holmes Chapel – t.

  - Megcsókoltalak? – kérdeztem rá cseppnyi ironizálással, miközben foszlányaim felbátorodtak. A torkomban keletkezett gombóc mikró milliméterekre fogyatkozott, de nem egy gyógyszer hatása miatt vetette be a fogyókúrás állapotot, pusztán a magamon vett erővétel sodort el eddig a pontig. A bátorság hegycsúcsáig, amely most őszinteségem révén nem omlott koponyámra. – Igen! – válaszoltam meg én saját kérdésemet, s ezzel egy pillanatra megállítottam szerelmem testében a vér áramolását, szavaim mélyen érintették, mégsem úgy reagált, ahogyan a többi nő tenné a közelemben, egészen más volt. Tipikus Cara Bynes.

  - Úgy mondod, mintha nem volna nagy ügy – cseppnyi gunyor lakozott szavaiban, miközben visszanyerve teste békéjét összefonta kezeit melle előtt és várakozóan tekintett rám. Úgy meredt arcomra, minthogyha csak egy sima, egyszerű tévéadást bámulna, ami percek alatt egy gomb segítségével eltántoroghatna a térből, felszipkázva ezzel a történet varázsát.. Talán attól fél, hogy csak játszol vele. Vagy azt hiszi, hogy csak álmodik. Ez könnyen meglehet, hiszen éveken keresztül abban a tudatban élt, hogy csak barátok vagytok – nyugtatott meg a hang, amiért borzasztó nagy hálámat tudhatta magánál köszönetnyilvánítás formája képen. Igazad lehet, de ettől még nem fogom tudni megérteni Őt, ha nem lesz olyan egyenes, mint, amilyen most én voltam – ismét rögös utakat állítottam magam elé gátként, mint úgy általában. Tetteim mindig erre éleződtek ki, folyton folyvást megnehezítettem a saját életemet. Erre bizonyíték az évekkel ezelőtti lépésem is. A menekülésem. Hagyj Neki egy kis időt! – kérlelt a hang suttogóan, miközben mély lélegzetet szívtam magamba. Cara szavai megállítottak ebben, ahogyan az életkedvet is darabokra sűrítették szervezetemben. – Mire megy most ki a játék? Mi a célod ezzel?- hangjában vádak merültek fel. Szívem kihagyott pár ütemnyi keveréket, amely általában fontos alkotóelemeket hordozott magában, de szerencsémre mondom most ettől eltekintett szervezetem. Kidülled szemekkel keresgéltem mimikáin egy megrezdülést, ami azt bizonyítaná nem gondolta komolyan előző szavait, de sajnos nem bukkantam ilyesféle foltokra. Szavi igazak voltak a visszataszítás mellett, igazak és kiábrándítók. Félelem keringett bennem, félelmi űrmérték, amit nem tudtam felszívni és kitéve a napra elpárologtatni, akár egy pohár szimpla csapvizet. Ez méreg volt, a legsötétebb, leghúscincálóbb vegyület. Ami belül teljesen szétmart.

  - Ezt meg, hogy érted? – kérdésem közben hangom megremegett, Cara arcán fellépett a zavar. – Azt hittem már nem kételkedsz bennem, vagy csak hazudtál? – foszlányaim most Őt lökdösték vádolás alá, amiért azon nyomban arcon csaptam volna magamat, méghozzá öklöm erős ütésének segítségével. Nem akartam elhinni, hogy ezt mondtam Neki, hiszen tisztában volta azzal, hogy sosem tenne ilyet. Ő nem az a fajta, egyáltalán nem. Ezt most rendesen elintézted! Ezek után ne csodálkozz azon, ha végképp elküld a fenébe! – emlékeztetett bölcsen a benső hang, amiért kedvem támadt őt is rendesen elkalapálni, akkor legalább végre csendben maradt volna, elhaltak volna az akadékoskodásai. Fogd már be végre! – kiáltottam magamban, s éreztem, ahogyan összes gondolatmenetemben és egész szervezetemben víz hangzik foszlányom. Komolyan nem értelek téged! Egyszer jó az, amit mondok, máskor meg leordítasz, amikor segíteni akarok. Ez az egész olyan zavaros – panaszkodott, amit könnyeden kikerültem és teljes körű figyelmemet az előttem álló lányra vontam. Várakozva válaszára kezeimen kidülled minden egyes ér, számat ismét beharaptam és önmagamat korbácsoltam, ismét.

  - Nem, természetesen én nem estem a te hibádba… - mély lélegzetet juttatott tüdejébe, miközben pár arasznyit távolodott tőlem, nem akart a közelemben lenni. De én mást akartam, a karjaim közé szorítani és soha el nem engedni. Ám ez egy pillanatra szavai aromájától elhalt bennem, kétségek gyötörtek. Megbocsájtott nekem, s mégis engem vádol. S bár joggal teszi elmém nem jött rá a kulcsra, ami kinyithatta volna az eltekert zárat. Minden olyan homályos volt, nagyon homályos.

  - Látom még nem bocsájtottál meg teljesen, hiszen a szememre vetsz még most is mindent – vágtam szavainak közepébe anélkül, hogy megvártam volna teljes körű feleletét. Túlságosan feszült voltam a várakozáshoz így kitaláltam az általam megítélt befejezést. Fejem jobb irányba kanyarodott, tudatalattim nem akart nagy figyelmet ajándékozni a lánynak a csalódottság okából. Úgy tudtam, hogy ez lesz, nem véletlenül mentem el. Tisztában voltam azzal, hogy Cara sosem szerethet belém, mert ahhoz túlságosan is ragaszkodik a barátság státuszhoz. Vagy talán mégsem annyira? Erre a bizonyíték, hogy most is csak vádol! Talán már semmit sem jelentek neki, ez a pontos magyarázat.

  - Harry itt nem ez a fontos, mivel hiszek neked, mindenben! – ujjai felém íveltek, de félúton megakadtak a levegőben, pár milliméterre csupán arcom körzetétől. Zavartan esett vissza keze törzse mellé és lehajtott fejjel gyűrte ki magából a benne maradandó szavakat. Láttam rajta, hogy nehezen megy Neki, de ki akarta facsarni testéből az összes szóréteget. – Csak azt nem tudom, hogy én mit higgyek… mindig abban a tudatban éltem, hogy…

  - Hogy a barátom vagy – vágtam ismét szavainak kötegébe, mire feje felemelkedett, de hamar vissza is esett és ismét a földet választotta szemeinek panorámául. Vívódás keletkezett pofacsontján, döbbenet lakozott rajta a hirtelen felszínre törő információcsomó miatt. Könnyen jött minden érzelem, s nem veszett el ugyanezen, módon, hiszen felejthetetlen volt. Évek múltával előrehaladva erőt nyertem, erőt ahhoz, hogy igazat mondjak és napvilágra lökjem a valódi érzelmeimet. S akármennyire is büszke voltam magamra vallomásom miatt féltem. Borzasztóan féltem attól, amit Csillag aromái megfogalmazhatnak és meg is fognak. Mi több már meg is tették. – Mondd, sosem gondoltál bele abba, hogy ez több is lehetne? – közelebb léptem hozzá, ami megrémisztette, de mit sem törődve félő érzelmével hajának tincseivel kezdtem babrálni. Ujjaim könnyeden súrolták a szálakat, szemeim mélyen révedtek el Övéiben, hogy visszajelzéshez jussak. – Hogy nekem többet jelentesz? – tettem világosabbá a témát, mert azt hittem egyszerűen csak nem érti, hogy mire akarok kitérni. De számára minden tiszta volt csak sokk játszott tudatában, mérhetetlen, megszámolhatatlan példányokban.

  - Őszintén, soha, soha nem gondoltam, hogy te… - távolabb lépett tőlem ezzel elvágva kezem munkájának útját, így ujjaim megállapodtak a levegőben, míg csak vissza nem csuklottak testem mellé. -… látod bennem a nőt – fejezte be elcsuklott mondatát, miközben hangja megremegett. Szeméből semmit sem tudtam kiolvasni, ugyanis a szemkontaktus megrekedt kettőnk között, nem akarta tekintetét enyémbe fúrni, mintha ezzel akart volna védekezni. Meg akarta magát óvni a kiábrándulástól, attól az érzelemtől, ami miatt nem tudott elszakadni a régi érzelmektől. Ne légy már ilyen ostoba. Kizárt, hogy csak a barátod akar lenni! Szeret téged, de valami közétek áll! – okított ki a gondolat. Nem valami, hanem valaki. Will – lassan beszéltem magamban, de a válasz egészen végig bennem lappangott, tudtam, hogy ez így van. Mindennek Sweeney az oka.

  - Nagyot tévedtél – suttogtam ezzel a mondatommal bevallva az igazságot, ám még mindig csak burkolt volt az érzelem. De féltem kimondani azt a bizonyos szót, ami megpecsételt volna mindent; szeretlek – csak a gondolatom volt képes kimondani, mert féltem attól, hogy az eleven világban megrémíteném mindezzel. – Már a kezdetektől, a találkozásunk legelejétől kezdve fontos voltál a számomra, bár én sem tudtam még akkor miképpen is élsz a szívemben, viszont később, lassacskán mindenre rádöbbentem – tekintetemmel Övé után kutattam és nem is kellett sokáig nyomoznom, hiszen figyelme nekem feszült. Mosoly szökött orcámra, kissé elégedetten folytattam vallomásomat. – Minden eltitkolt, eltusolt érzelemre, mindenre, ami veled kapcsolatos. Apránként, de biztosan. De hiszen most már minden mindegy – mire akarsz ezzel kilyukadni? – érdeklődött féltőn, megrémülve a másik lény. Mélyen szívtam be tüdőmbe egy adag oxigént, miközben kikerülve Cara alakját elbotorkáltam mellette a kijárat felé araszolva.

  - Miért volna az? – éreztem meg csuklómon hideg ujjak érintését. Vállam felett siklott hátra tekintetem világa, s Cara arcán kíváncsiságot, döbbenetet és kiábrándultságot véltem felfedezni. Miért nézhet vajon így rám? Miért aggódik ennyire miattam? Mert szeret téged! – segédkeztek bensőm kazánjában, miközben érzelmeim csak egy dologra vágytak, hogy megtudhassak egy fontos dolgot. A legfontosabb kérdésemre akartam választ kapni és ennek feltevésére ez volt a legalkalmasabb pont, szituáció. Nem késlekedhettem.

  - Ott van Will és te szereted őt! – válaszoltam elhalón, ujjai elengedtek a bilincs hatásából, tekintete végigevickélt rajtam, mégsem tudtam semmit sem kiolvasni belőle. Nem volt nyitva a vaskos könyv, sosem tudtam értelmezni a sorait, mintha egy egészen más nyelven íródtak volna. – Ha pedig boldog vagy nem állhatok kettőtök közé. Válaszolj egy kérdésemre, de kérlek őszintén! – fejével aprót bólintott némi habozás után és várakozóan meredt rám. Egy ideig hezitáltam meg akartam hátrálni, de a kitartó másik lény nem engedte nekem, s ezért borzasztó hálás voltam neki még annak ellenére is, hogy nagyon bosszantott jelenléte. A tényleges megjelenése elmémben, ami évek óta most először következett be. – Mennyit jelent a számodra? – suttogtam lehajtott fejívvel így nem láttam reakcióját. Valamiért féltem is attól, hogy megtudjam, mit érez most. – Többet, mint én? – várakoztam. De mindhiába, mivel nem kaptam választ. Megrémültem. Ne rémüldözz már ilyen korán, az Isten szerelmére adj már Neki haladékot. Gondolj bele milyen most a helyzete, nem könnyebb, mint a tiéd.

  - Végre, hogy megvagytok fiatalok! – egy hang fuvallat módjára hasított az éterbe ezzel ismételten felszipkázva azt a bizonyos hatásfokot, amit kérdésem kiváltott a térből. Fejem felemelkedett, tekintetem Cara szemének legmélyére hatolt, s így összeforradt a két kulcspont. – Segíthetnétek nekem és Jane – nek rendbe tenni ezt a rumlit, mert rettenet, hogy mit műveletek ezek a bajkeverők – nővérem panaszos hangvétele messziről érkezett, s bár közel állt hozzám ez mit sem változtatott álláspontomon. – Gondolom a te kezed is belekontárkodott az eseményekbe öcskös – bökdösött meg ujjával, hogy rá figyeljek, de tekintetem képtelen volt elkalandozni Csillag küllemétől, mert attól tartottam, hogy ha csak egy pillanatig is lankadni kezd, személyéről figyelmem elkerülhetek egy olyan dolgot, mimikát, amit később nagyon megbánnék, hiányozna az a lépése. Akkor már végképp nem tudtám megfejteni érzelmeit.

  - Nem Harry a hibás – kelt szerelmem védelmemre, amelyet pislogva reagáltam le, s csak alig jutott el tudatomig, hogy elrobogva mellettünk elmenekült a válaszadás alól. Idegesen kiáltottam utána, hogy megállítsam cselekedetében: - Cara várj! – nem hatottak kérlelő aktusú szavaim. Az említett személy lassacskán eltűnt bebarangoló paramétereim elől és ködként szipkázódott fel az éterben. Csalódottan túrtam hajam kötegei közé és ott idegesen tornáztattam ujjaimat, ki akartam tépni a tincseket. El akartam távolítani magamról a vesztes értékeket, amik rám telepedtek, így képtelenné téve arra, hogy egyszer győzelmet arathassak.

  - Ez meg mi volt? Csak nem… - Gemma kíváncsi hangzata csak még inkább felemésztett, de szerencsére esze révén mindent sikeresen kitalált, de nem tudtam megállni, hogy ne fejezzem be félbeszakadt igéit.

  - Elmondtam neki és megkérdeztem mit jelent neki Will… - nem bírtam további foszlányokat alkalmazni, egyszerűen képtelen voltam bevallani még önmagamnak is, hogy bizony tényleg fontos lehet Neki Sweeney pedig belül tudtam, hogy ez csakis így lehet, hiszen elmenekült. Abba még nem gondoltál bele, hogy Ő maga sem tudja? Minden bizonnyal most sokat fog a történteken agyalni, rengeteget, azért, hogy megfejthesse mit is játszódik le benne, az érzelmeiben! - a hang igazat mondott, s ettől pontosan ettől rettegtem igazán, de attól még inkább, hogy a fejemben kigondolt visszautasítást kapom meg válaszul, amitől mindig is rettegtem.

  - És? – türelmetlenkedett nővérem, miközben magamban gondosan összeállítottam három érzelmet és három tettet, ami a közeljövőben beteljesülhet.

  - Mi és? – törtem ki feszületek emelvényével testemben. – Láthatod, elrohant. Egy szerencsétlen barom vagyok! – korbácsoltam ismét önmagamat, miközben elmémben végiggördül pár eszmefuttatás. Három érzelem; utálat, sajnálat és viszonzás. Azon agyaltam, hogy vajon melyik érzelem keringheti be testét, ám az utolsót teljesen kizártnak minősítette, hiszen, ha szeretne nem rohant volna el hanyatt homlok a kínálkozó pillant elől, hanem inkább megragadta volna az alkalom sztrádáját autójának kemény kerekével. Hogy lehetsz ilyen együgyű? Komolyan nem tudod a fejedbe verni, hogy ez hirtelen érintette őt? Gondolkozz már egy kicsit – félresöpörve a gondolatot a három biztos cselekményre összpontosítottam; habozás, kibékítés és menekvés. Az első státusz bennem élt, a második hamar elsöpörődött, míg a harmadik átgondolás esetében csömörlött meg. Ne, ne, ne! Nem menekülhetsz el megint a problémák elől – egész bensőmben visszhangzott az eltérítés és én csak nehezen engedtem neki, mert féltem. Nagyon féltem a jövőtől.

  - Hát akkor meg mire vársz? – nővérem nagyot taszított rajtam, döbbenten néztem rá vállam felett. – Szaladj utána, keresd meg és kérj elnézést. Tudom, hogy egy bocsánat nem mindig használ, de egy ölelés garantáltan kiengeszteli majd – fontolóra vettem a dolgot és egy bólintással jelezte, hogy alávetem magamat tanácsának, lábaim megmozzantak, de még egy utolsó mondat megállásra fakasztott. – Vidd magaddal Jane – t is. A szája napról napra csak egyre cserfesebb lesz – mosoly szökött arcomra, miközben megkezdtem keresései technikámat. Tudtam, hogy Jane mellett minden könnyebb lesz majd, hiszen ő képes lesz elterelni figyelmemet. Legalábbis egy piciny ideig, az igazság pillanatáig biztosan.

  - Nagyon bátor, hagytam, hogy elfusson – fröcsögtem gunyoros éllel, s ezzel visszakóvályogtam a valós állapothoz. Fejemben béke honolt, a titokzatos hang megbújt egy elrejtett zugban, eltűnt a rossz lelkiismeret, már nem volt miért felelősségre vonnia, hisz szerinte jótét lélek módjára válogattam meg tetteimet. Viszont szívemben egy erős érzelem tombolt a magatehetetlenség varázsa mellett, utáltam, sőt inkább gyűlöltem magamat. Minden egyes utcába betérve hatalmasabb vágy kreálódott meg bennem, hogy egy árokba boruljak az autóval együtt, csak csupán az tartott vissza, hogy Jane mellettem tengette az estét. Ha nem lett volna velem kétség kívül és azt kizárólag véget vetettem volna mindennek. A szenvedésnek. – Megint mindent elrontottam – panaszoltam elhalón, kezem erősebben szorította a kormányt, de hirtelen másik ujjak siklottak rá. Jane keze Cara – ével ellentétben meleg hatású érintkezés volt, s puha, érződött bőrén a sok gondoskodás, míg Csillagén a munka gyümölcsének megosztódása.

  - Én arra gondoltam, hogy volt merszed elé állni – pontosította szavai űrtartalmát pár köbnyi vízhullámmal, miközben bátorítóan meredt szemembe, én is így cselekedtem, egy időre kiesett az út szakasza panorámáimból és a mélykék tekintet ontott el habjaival. – Én erre sosem leszek képes – suttogta, kezei lehullottak ölébe és az ablak forrásán kitekintve íriszei a vad éjszakát kutatták. Visszakalandoztam a sztráda pontjához, miközben szívemben nagyra nőtt együttérzés tombolt. Sajnáltam őt. Jane – t. És akármennyire is dühített, hogy nem megfelelő embert talált meg a szíve, mégis azt kívántam, hogy boldog legyen mindenféle hátsó szándék nélkül. Felhőtlenül boldog. – Ezek meg mit keresnek itt? – hangzott el egy kérdés a mellettem ülő lány ajkain keresztül a térbe szökve. Rémület sziklái fészkelődtek szívembe. A gyér, nap barnította teret a villanyoszlopok fakó csóvái tették homályosan világossá és ezen folyamattal tekintetem elragadott két alakot. Két régi barátot, akik mára már csak kérdőjellem vonódtak életemhez. A játszótér padkáján állapodtak meg, Nick fejével intett, beszélni akartak velem. Mindkettejük szemében megvetés tombolt, ám Haydn tekintetében elsöprőbb volt az indulat. – Harry mit csinálsz? – rémült meg Jane, miközben a járda szélén megállapodva, a túlsó oldalon pontosan az ellentétén ahol a két srác állt leállítottam az autó motorját és kivettem a gyújtásból a kulcsot.

  - Beszélni akarnak velem – feleltem megszabadítva magamat a biztonsági öv fogságától, s már éppen nyitottam volna ki az ajtót, amikor Jane csuklóm után nyúlva visszatartott tettemtől. Várakozóan meredtem rá, tudtam, hogy mondani akar valamit, hogy el akar tántorítani ettől az egésztől. Szemében féltés keringett, bennem pedig hála. Hatalmas öröm kerített hatalmába, hogy ilyen jó viszonyba keveredtünk egymással, összehozott bennünket a közös csónak, amiben ugyanazon helyzet miatt eveztünk ugyanolyan érzelmekkel karöltve.

  - Inkább csak felbosszantani akarnak – figyelmeztetett reményteli hanggal, bizonyára abban bízott, hogy inkább visszacsatolom az övemet és életre keltem a hatalmas járgányt, tévedett. Nem állt szándékomban ezen módon cselekedni még annak ellenére sem, hogy hálás voltam neki a szavaiért. Túlfűtött kazánház voltam, ropogtak bennem a fa roládok azért, hogy megtudhassak valami csekély információt, hiszen azzal is beértem volna. Alattomos módon régi barátaimon keresztül akartam megtudni, hogy mi folyik itt. Hogy vajon tudják e kicsoda is Will valójában.

  - Nagy kérés volna, hogy maradj, a kocsiban ameddig beszélek velük? – meg sem várva válaszát kitártam a gépjármű ajtaját és kiszállva abból azzal kellett szembesülnöm, hogy a túlsó oldali zár egyszerre kattan enyémmel. Jane mosolyogva libegett mellém. – Gondoltam – jegyeztem meg orrom alatt motyogva, miközben halovány vigyor éktelenkedett pofacsontomon. A velem szemben álló lány tekintete balra siklott a két ránk várakozó alakra, akiket sandán mért végig, majd visszakalandozva felém megvárta, míg laposan bólintok. Eleredtek lábaink egészen a két régi barátunkig.

  - Beszédünk van veled, Styles! – biztosított szavak által is Nick pár centi távra leállomásozva tőlük. Egykori bandatársaim kemény mimikákat raktároztak arcukon, megtörhetetlen maszkban játszott küllemük, miközben Nick összefonva kezeit meredt rám, Haydn egy rágógumit rágcsált fogainak pereme között. A látvány valamiért melegséggel árasztott el, de rettegtem is. Jó volt ismét látni őket, azonban nem ezek között a körülmények között, nem ilyesféle érzelmekkel; gyűlölettel és hibáztatással. Tisztában voltam ugyanis azzal, hogy Sweeney az ő fejükön is agymosást végzett. Rám terelte a srácok szemében is a gyanút.

  - Á Jane, gyönyörű vagy, mint mindig – Haydn üszkös vigyort ültetett el arcán, ami egyetlen percig sem változott meg vonásain. Bájgúnár – ugrott be a tökéletes jelző. Tekintetem oldalra siklott, s el kellett könyvelnem, hogy azért szavai nem tévednek, hiszen a jelző, amellyel a lányt illette igen találó volt, ám egészen máshogy, mint ahogyan Cara külleme fest. Más és ezért tekintek rá csak az egyik legjobb barátomként, míg a másik nőként él bennem.

  - Fejezd ezt be Haydn vagy még talán farkon rúgni támad kedvem – fenyegető foszlányai letaglóztak, még sosem hallottam ezen a szinten megnyilvánulni ajkait, s ezért is döbbentem meg annyira mértéktelen módon. S ez tudatosította leginkább bennem a lányból irányuló megvetést a két velünk szemközt álló egyed felé. Elítélte őket, úgy, ahogyan ők elítéltek engem és akármennyire is jól esett, hogy Jane mellettem áll bántott is, hogy civódás alakult ki közöttük énmiattam. Megint minden miattam alakult így.

  - Hú, a szende szűz tüzes pipi lett – jegyezte meg kajánul visszavágva ezzel a lánynak, ami már rám hozta a düh mértékének szelét. Kezeim ökölbe szorultak, homlokom ráncokba térült, gyűlölet lappangott bennem és megvédés fogalmazódott meg elmémben. Érzékeimnek nem tetszett, hogy őt bántják, hogy az ő személyét gúnyolják csak pusztán azért, mert a pártomra állt.

  - Mit akartok? – emeltem meg a hangomat barátságtalan visszafogottsággal, miközben fejem felemelkedett az aszfalt göngyölegéről. – Mondjátok gyorsan, aztán kotródjatok! – utasítást rejtettem el foszlányaim emelkedésében, ami egyáltalán nem lepte meg őket. Hogyan is érte volna őket váratlanul, amikor ez van elültetve agyféltekéjükben? Jól tudtam, hogy sohasem váltottam volna be eme viselkedést, ha egyikük a szemem láttára nem kezdett volna elég magas fokon látható flörtölésbe Jane – el, akinek epéje nem igazán méltányolta a dolgot.

  - Minek jöttél vissza Styles? – szólt most ezúttal hozzám Haydn abba hagyva a lány kóstolgatását, sértett volt a hangvétele, nem tetszett neki, hogy szétszabdaltam szórakozottságát. – Minek vagy itt Holmes Chapel – ben? – ismételte meg, ám most már egy tulajdonnévvel is párosította a kérdéses hangvételt, ami teli volt megvetéssel.

  - Ti is pontosan tudjátok, hogy miért jöttem vissza – feleletem semleges volt. Nem éreztem sem elsöprő gyűlöletet, sem pedig orkán jellegű neheztelést irántuk, csak szánni tudtam őket, hogy ennyire kihasználták mindkettejüket. Mert Sweeney kétség kívül ezt a manővert hajtotta végig rajtuk; becsapta személyüket, úgy ahogyan egy ideig engem is az orromnál fogva vezetett.

  - Hogy tönkre tedd Will – t, ez egyértelmű – vágta rá szárazon, ami nem mentette fel szívemet a mázsás súlyok alól, egyre inkább rám ereszkedett a sötét felhő. – Cara már Will mellett van, fogd fel, hogy ők boldogok ketten – sohasem gondoltam volna, hogy ilyen magas fokon össze fognak zavarni a tények bohózatai, de rá kellett döbbennem arra, hogy ez bizony tényleg a valóság. Egykori lét legjobb barátom engem vádolt mindenért, engem a sértett félt és azt mentették fel, aki minden miatt ludas volt. S ezt csak nehezen fogtam fel.

  - Személyes dolog miatt is jöttem vissza és nem ez a szándék vezérelt – hirtelen elmémbe szökött Cher arca és édesapjának határideje, amit még mindig nem vettem fontolóra és nagyobb jelentőséget nem is tulajdonítottam neki, könnyeden söpörtem félre a kósza gondolatot. – Cara – nak kell döntenie és, ha Sweeney – t választja, én félreállok.

  - Úgy, ahogyan most is folyton az útjában állsz? – kérdezett rá ironizáló stílusban, miközben fogainak felülete erősen egymáshoz érve megcsikordultak. – Ha nem tűnsz el, esküszöm, kiheréllek – dúvad módjára akart utat törni felém, hogy a megleckéztetés módjával arcomon csattanjanak öklei, így meginduljon orromból a vér lavinája. Bősz mozgással közeledett felém, a feszültség, a düh és a fojtogató bosszúvágy áradt testéből ezzel együtt még mozzanataiból is. Pár centi választotta már csak el a becsapódást, amikor Nick lefogva őt sutyorogva fülébe megállásra kényszerítette: „Haydn nyugi” – hallották meg füleim szemfülesen a csitítást.

  - Mi van Nick, csak nem véded? – esett neki dühöd szavakkal az előtte álló fiúnak, aki kikerülve vádaskodását felém kanyarodott törzzsel rám vonta figyelmét. Haydn mindezt döbbenten kísérte figyelemmel, ökölbe szorultak kezei. Ismételten keresztezték számításait, ám ezúttal nem én voltam. Kíváncsian meredtem Nick – re, várakoztam a szavaira.

  - Harry, akkor nincsen hátsó szándékod, igaz? – párányira szűkítette össze szemeinek tokját, s érzetem hangvételében a nyugodtságot, teljesen Haydn viselkedésének ellentétét alkalmazta. S tudtam mire gondol. Hogy esetleg be e akarom feketíteni Sweeney – t Csillag előtt, azonban ezt nem akartam megtenni, azt akartam, hogy Cara önmaga jöjjön rá ki is az, akivel napjait megosztotta. Remélem az ágyát tényleg nem – surrant át agyamon, majd utána rádöbbentem, hogy ez így lehet igaz. Ebben nem tévedhetek.

  - Sosem voltak – válaszoltam könnyedén. – Leveleket is csak azért írtam neki, mert megígértem, hogy a barátja maradok – tekintetem a távolba révedve felidézte panorámáim előtt a jeleneteket, amikor asztalom felett görnyedve görcsösen szorítottam a tollat és puhatolózó soraimban az életére tértem ki kérdések segítségével. Hogy tarthassam Vele a kapcsolatot, ha csak távolról is anélkül, hogy ismét valaha találkozhatnánk a jövőben, hogy tudjam, hogyan érzi magát, hogyan alakult egy napja. De válasz sosem érkezett, mert elragadták Tőle a mondatokat.

  - Már megint azok az ostoba levelek – tört ki hatalmas intenzitással az eddig is dühöngő egyes és foszlányai mellé még erős kézi gesztikulálásokat is alkalmazott, nagyon heves volt minden egyes mozzanata és taszító. – Senki sem hisz neked ezzel kapcsolatban, még Cara sem – emlékeztetett a keserű valóságra, ami elindított egy viaskodás a szívemben. Meg kellett küzdenem önmagam démonjaival, hogy higgadtan tudjak felelni és lecsapni magamról a sértéseket.

  - Márpedig én írtam neki – szálltam vitába a sérelemmel, ám mindemellett nyugodt ábrázattal és hanganyaggal. A két srác hátat fordítva készült elmenni, de ez sem állított meg abban, higy utolsó mondatom még a felszínre törjön: – Minden borítékra írtam neki egy Open When sorral kezdődő szöveget.

  - Open When? – fordult vissza hevesen Nick és kíváncsi tekintetét rajtam hagyta időzni, azonban fantáziája egészem más tájakat barangolt be és ezt tudomásomra is hozta: - Ez ismerős – suttogta töprengve, ami bizakodást fakasztott bennem. Talán látta őket, de maga sem tudta mik is azok – találgattam magamban és ezt méltányoltam a legélethűbb elképzelésnek.

  - Nick ne higgy neki, csak manipulálni akar minket. Gyerünk – Haydn karja után kapva magával citálta és ameddig ezek ketten eltűntek az éjszaka sötétjében egy alak közvetlenül mellém lépett és bátorítóan mélyesztette ujjait vállamba.

  - Nick hisz neked – biztosított suttogón Jane erőt adva ezzel szervezetem csomópontjainak, ami melegséggel árasztott el. – Apránként összerakja a kirakós darabkáit és melléd áll – teste közelebb ért enyémhez és egyenesen füleim kagylójához intézte sorait, ugyanis én lefagyva állapodtam meg, s gondolom ebből azt a feltételezést szűrte le, hogy szavai nem barangoltak el elmémig. Nagyot tévedett, minden egyes foszlányt kristálytisztán kivehetőnek érzékeltem.

  - Nagyon remélem, hogy igazad van – lábam mozgása az autó felé araszolt, ahová kezénél fogva vezettem vissza Jane – t, hogy folytathassuk a további keresést. S közben csak egyetlen dolgon tanakodtam. Láttam. Láttam, ahogyan szavaim elérik a kívánt hatást, megtörtem Nick – et. Úgy, ahogyan az idő megtört engem. Ám, most újabb esélyt adott.