33. fejezet: Rossz kézben

Sziasztok!

Először is, szeretném megköszönni a támogatásotokat, nagyon sokat jelent mind a kettőnknek, hogy van, akit érdekel, amit csinálunk. Bevallom, nekem ez az egyik kedvenc részem az eddigiek közül és remélem ezzel ti is így lesztek majd. Nem akarok senkit sem kommentelésre kényszeríteni, hiszen az nem én lennék, csupán kedvesen megkérnélek titeket, hogy ha van kedvetek és időtök, akkor írjátok le, mit gondoltok a bekövetkezett fordulatról. Nagyon sokat jelentene <3

Jó olvasást, kellemes hétvégét és millio puszi Xx szerecsendio

Rossz kézben

Vannak dolgok, melyek egyértelműen megmutatják az igazi valójukat, s vannak, melyek ugyan ezen oknál fogva nem teljesen azok, miknek látszanak. Egy ember addig nevezhető ártatlannak, míg az ellene koholt vádak igaznak nem bizonyulnak. Azonban addig a pillanatig pontosan olyan, akár te vagy én. Egy valamit viszont mindig tarts észben, ne feledj sosem: Ne ítélj, s nem ítéltetsz!

Cara Bynes

  Szemhéjaim szorosan tapadtak az íriszeimhez, s egyszerűen képtelen voltam felnyitni őket, ezzel utat engedve a vakító fényességnek, mely kétség kívül bántotta volna éjsötét pupilláimat. Jobb kezemmel oldalra nyúltam, kíváncsian keresve a mellettem fekvő fiú személyét, de egyszerűen nem találtam mást, csak pár összegyűrt lepedőt és egy puha párnát, mely valahol az ágy közepén pihenhetett. Kelletlenül húztam el a számat, ezzel egy aprócska grimaszt varázsolva arcomra, majd beszívva alsó ajkam, visszatartottam a lélegzetem, s gondolataimba temetkezve töltöttem el a pihenésre szánt időmet, hiszen hamarosan el kellett indulnom, magam mögött hagyva szerelmem házát. Szerelmem. Vajon még mindig helyt álló eme kifejezés, vagy el kéne felejtenem, és bevallanom magamnak, hogy mindez idáig hazugságok mögé rejtőzködve éltem mindennapjaimat? Elhitettem vele, s önön személyemmel, hogy szerelmes vagyok, pedig a csúf igazság egészen mást takart.

  Átfordulva az oldalamra, arcomat a párnámba temettem, és átkoztam egész lényemet, amiért megint eszembe jutott Hazza, és vele együtt minden kegyes hazugság, mely belülről mérgezte testemet, s mellyel, bár akaratlanul, de megbántottam olyan személyeket, akiket sosem lett volna szabad. Hiszen Will ott volt nekem, amikor mindenki más magamra hagyott, ő feltétel nélkül szeretett és támogatott, mindazok ellenére, hogy rengeteget vitáztunk. Többet, mint amennyit egy egészséges szerelmespár szokott. Ő küzdött értem, és ezzel megnyert magának, miközben én már a legelején feladtam, s elvesztettem, akiért egykoron oly hevesen dobogott a szívem. S hiába békültünk ki, egyszerűen nem tudtam rá barátomként tekintetni, főleg, miután majdnem megcsókolt. Ajkai oly közel voltam az enyémekhez, hogy éreztem szapora lélegzetvételét, miközben testem az ájulás szélén egyensúlyozgatott. Akartam. Mindennél jobban akartam, úgy, mint még semmit ezelőtt. S ha most visszaforgathattam volna az időt, akkor semmi kétség, hogy megtettem volna, Gemma ide vagy oda.

  Fejemről lehúztam az idő közben ráterített takarót, és kócos hajam mögül az éjjeliszekrény felé pillantgattam, de hiába kerestem a piros fénnyel világító digitális órát, sehol sem találtam meg, így jobb ötlet híján ledobtam magamról a vastag lepedőt, s ezt követően ülő helyzetbe tornáztam fáradt testemet. Lábaimat lelógattam az ágyról, így talpam érintkezett a hideg padlóval, s ettől libabőrbe borult az egész testem. Karjaimat összefontam mellkasom előtt, és fel- lemozgatva tenyereimet, próbáltam csökkenteni a hidegség érzetét, mely a nyitott ablakon keresztül szökött be Will szobájának atmoszférájába. A kora tavaszi szellő belekapott csokoládészín hajamba, s úgy játszadozott vele, akár egy marionett bábuval, miközben felállva helyemről, magamra kapkodtam tegnap viselt ruháimat, oly monotonitással, mintha én magam is csak egy kirakati baba lettem volna, akit készítője egy zsinóron fogva rángatott kénye-kedve szerint.

- Jó reggelt napsugár! – hallottam meg Will rekedtes hangját, amikor leértem a konyhába, s hiába húzódtam meg az ajtó árnyékában, kényelmesen nekidőlve a fehérre festett keretének, egyszerűen képtelen voltam elrejtőzni előle, hiszen korgó hasam azon nyomban elárult, amint megérezte a rántotta ínycsiklandozó illatát.

- Jó reggelt. Mennyi az idő? – tettem fel az engem nyomasztó kérdést, miközben szemeim előtt ott lebegett édesanyám tűzvörös feje, aki pulyka módjára üvölti le fejem, akár csak annak idején, amikor a kelleténél tovább maradtam ki egy-egy éjszaka, vagy amikor bejelentés nélkül, rögtönzött pizsoma partikat rendeztünk Harryék házában, esetleg Jane szobájában. Mégis úgy gondolom, hogy kivétel nélkül, minden egyes megrovó szava, vagy szobafogsága megérte az árát, hiszen régebben, amikor Anne néni már nyugovóra tért, és „eltette magát holnapra”, akkor Hazz minduntalan fellopózott a saját kis birodalmába, hogy aztán a karjai között csukhassam álomra szemeimet. Amikor mellettem volt, akkor nem számított senki és semmi, hiszen csak mi voltunk; mi, mint két barát.  

- Fél tizenegy, szóval nyugi, van még időd – Will karjai a csípőm köré fonódtak, szorosan átölelve derekamat, hogy az utolsó szavakat a fülembe suttoghassa, s ezzel egy időben, ujjaival apró köröket rajzolhasson fedetlen hasamra, melyről a hirtelen jött támadás következtében, felcsúszott a rajta pihenő textil anyaga. Szája nedves puszikkal halmozta el a fülem tövét, mire felé fordultam, így ajkai megtalálták az enyémeket, hogy aztán, akár egy pecsét, lezárhassák bűnös gondolataimat, egy viaszba zárt lakat mögé bújtatva, elhallgatott szavaimat. Itt lett volna a megfelelő alkalom, hogy leleplezzem gyáva valómat, de képtelen voltam ellökni magamtól, hiszen tartoztam neki annyival, hogy szeressem. Egy láthatatlan kötelék hozzá láncolt, s az sem érdekelte, ha közben belefulladok az érzelmeim, szökőárként közeledő hullámába; egyszerűen nem engedett szabadon. Én magam száműztem lényem a tenger fenekére. A jó dolog nem mindig helyes, a helyes pedig nem mindig véd meg a fájdalomtól. Talán nekem Will mellett a helyem, hisz ha nem válaszolok Hazz kérdésére, akkor előbb-utóbb fel fogja adni. S magamban azért fohászkodtam, hogy előbb legyen; mert rettegtem a fájdalomtól.

- Mondd csak, Cara, anyukád az idei vásárra is tervez valami felejthetetlent? – jött a tűzhely felől Will anyukájának hangja, mire egész testemben összerezzentem és gyorsan kibújtam fia karjai közül. Arcom alig észrevehetően lángba borult, a remegő kezekkel tűrtem a fülem mögé egy nem létező hajtincset, ezzel palástolva mérhetetlen zavaromat. Még mindig feszélyezve éreztem magam, amikor az én vagy Will anyukája előtt csókolóztunk vagy hasonló, pedig már rég betöltöttem a tizennyolcat, sőt már a tizenkilencet is. Prűd lennék? S vajon Hazza mellett is ezt éreztem volna?

- Nem tudom, biztosan. Nem nagyon beszélgettünk ilyesmiről – vallottam be, majd leültem az étkezőasztalhoz, és falatozni kezdtem az elém tett tányérból, amin ott díszelgett egy hatalmas kupac pirított bacon és rántotta. Will velem szemben foglalt helyet, így nem tudtam mit tenni, muszáj volt szembe néznem vele és értetlen arckifejezésével. Tudtam, hogy nem húzhattam már sokáig, hiszen ő is férfiból volt, és így is tovább bírta, mint az elvárható volt, mégis… egy részem reménykedett a türelmében. Nem arról volt szó, hogy nem kívántam, hiszen Will mindig is helyes volt, ahogyan a kinézete sem volt utolsó, az pedig, ahogy velem bánt; mintha én lettem volna a legszebb lány az egész világon, mintha én lettem volna számára maga a világmindenség. Épp ezért generáltam magamban hatalmas bűntudatot, amiért még nem feküdtem le vele, pedig az utóbbi hónapban minden alkalommal bepróbálkozott. Lassan kezdtem kifogyni a kifogásokból.

- Szerinted kölcsön adná annak a sárgabarackos süteménynek a receptjét? – fejemet megrázva, próbáltam visszatérni a jelen helyzetben kialakult szituációba, kisebb-nagyobb sikerrel. Hiszen az agyam megállás nélkül kattogott, hol az egyik, hol a másik fiún. Mennyit jelent számodra? Többet, mint én? Gyerünk Cara, miért nem válaszoltál neki? S miért nem válaszolsz magadnak? Többet jelent Will, mint Harry? Egyértelműen nem, mivel utóbbit sosem voltál képes elfelejteni, a drága barátoddal kapcsolatban pedig már arra sem emlékszel, mikor találkoztatok először, vagy mit vettél neki ajándékba az első közös karácsonyotokra. Harry kézzel készített zenedobozt kapott, és egy rajzot kettőtökről. Legszívesebben azon nyomban pofán vágtam volna magam, amiért ilyen hülyeségek törtek elő elmém mélyéből, de kétség kívül megdönthetetlen érv volt. Talán mégis Harry mellett volt a helyem.

- Persze, majd megkérdezem és el is hozom – mosolyogtam rá Meredith-re, aki diadalittasan emelte magasba a fejét, mint aki érezte a győzelem cukormázszerű ízét, hiszen eddig minden alapítói napi ünnepségen a második helyre csúszott anyu különféle mestercsodáival szemben vívott vérre menő küzdelmében. Mi tagadás, ha a mosásban nem is, ebben felülmúlhatatlan volt a Bynes család.

- Köszönöm drágám – simogatta meg a fejemet, mire mindannyian kacagásban törtünk ki, olyannyira hangosan, hogy talán még a szomszédok is hallhatták, hogy bizony, itt már elkezdődött a szerda reggel. Egy újabb nap, amikor eljátszod a mártírt, a hattyúk halálát. Nőj már fel, és dönts! De miért lenne muszáj meghoznom egy elhamarkodott határozatot? Miért ne szerethetném egyszerre mind a kettőt? Vagy egyiket sem.

- És szerintetek ki fog fellépni az esti mulatságon? – vonta magára a figyelmet a velem szemben ülő srác, amiért roppantul hálás voltam neki, hiszen megóvott attól, hogy belegondoljak, mi lenne velem nélkülük. Minden bizonnyal más lennék, egy lány, aki egész életében a könyveket bújta volna, mindenféle izgalommal teli eseménysort nélkülözve, hisz kár lett volna tagadni, ők rángattak ki a komfortzónámból, ők kevertek bajba, s miattuk éltem igazán.

- Nem tudom, talán a Beatles? – emelte fel kissé dús szemöldökeit Will anyukája, miközben visszasétált a tűzhelyhez, és elzárta a nagy lánggal égő gázt, melyen eddig a reggelit készítette. Tekintetem Will felé terelődött, akinek kidülledt egy halványkéken lüktető ér a nyakán, ezzel jelezve, mennyire nincs ínyére a gyerekes tréfa, mely személy szerint nekem nagyon is tetszett. Ebben is különböznek. Harry duzzogva összefonná a kezeit a mellkasa előtt, de az orra alatt nevetne, míg Will véresen komolyan veszi az ilyeneket, és bár próbálja rejtegetni, sértettsége minduntalan igazi gyökerekkel rendelkezik. Színészkedés nélkül. Vagy talán tévedek? Jelen pillanatban nagyon érdekelt volna, hogy rajtam kívül mással is előfordult-e már, hogy önmagával vitatkozott, hogy egy kis mindent tudó hangocska a fülébe sutyorgott pár idegesítően őszinte megjegyzést. S vajon az ilyen szituációkban, ki hogyan viselkedett volna. Hallgatnának a lelkiismeretükre vagy sem? S vajon nekem hallgatnom kéne? Harry vagy Will a fontosabb? Will mellett kétség kívül el tudnám képzelni az életem hátra levő részét. De Harry nélkül nem, és csak ez számít.

- Jaj, ne hülyéskedjen Mrs. Sweeney. Egyértelmű, hogy a One Republic – folytattam az elkezdett csipkelődést, majd felállva a helyemről, a mosogatóba tettem az összepiszkolt tányért, hogy aztán meleg vizet engedve rá, lemoshassam a zsíros foltokat az amúgy világoszöld felületéről. Megnyugtatott a monoton munka, hiszen elterelte a figyelmemet a szerelmi drámámról, mely még egy nyálas film képkockán is megállta volna a helyét, s akár Best-saller műalkotássá is válhatott volna, ha valaki papírra merte volna vetni.

- Nagyon viccesek vagytok – Will felhúzott orral, s összeszűkült szemekkel meredt irányunkba, mire egy fanyar grimasz jelent meg orcám felületén. Gratulálok Cara, sikerült megbántanod valakit, aki mindig kihúzott a gödörből. Az egyetlen embert, aki sosem bántott meg szándékosan, és aki melletted volt, amikor Harry magadra hagyott. Neki a zene volt a legfontosabb, míg a veled szemben ülő fiúnak te. Mégis a szemébe hazudtál, és még most is csak hazudozol. Meg sem érdemled. Vettem egy mély lélegzetet, majd Will felé lépkedtem, hogy aztán átölelhessem megfeszült testét, ezzel ellazítva izmait, melyek görcsösen tapadtak csontjaira.

- Ne duzzogj már! Tudjuk, hogy ti fogtok, hiszen tavaly is eszméletlenek voltatok. Nagyon jók vagytok, és ezt mindenki tudja – Mrs. Sweeney elhagyta a konyhát, mire megpusziltam az említett arcát, hogy aztán ezt követően lassan haladhassak szája felé. Csókot csók követett, hogy aztán egy igazi nyelves pusziban forrjunk össze. Szívem hevesebben ütemre kapcsolt, mégsem éreztem azt a magával söprő, mindent felemésztő lángot, amit tegnap délután, pedig akkor még csak össze sem értek az ajkaink. Mindössze a hajamat simogatta, mégis, mintha megállt volna számomra az idő. És te ellökted! A menekülésről nem is beszélve. Csak nem Hamupipőkének képzelted magad, hogy aztán majd utánad szalad és megkeres? Jesszusom, kislány, ébredj már fel, ez a valóság! Idióta valóság! Idióta hang! Miért nem hagysz békén, miért kínzol még mindig? Fáj az igazság? Leírhatatlanul fájt, hiszen rá kellett ébrednem, hogy mindent elcsesztem azzal, hogy ott hagytam. Nem válaszoltam neki, pedig ki kellett volna mondanom azt, ami a szívemet nyomta, ami már évek óta belülről emésztett. Szeretlek, Harry Styles! Mégis Willt fogom választani. Hisz mellette volt a helyem. Hozzá kötött a hála, és képtelen voltam magára hagyni, mert szeretett. Fontos volt nekem, akár egy legjobb barát, egy barát, aki nélkül már nem találtam volna önmagam.

  Will ujjai a pólóm alá vándoroltak, s izgatottan kutakodtak melltartóm csatja után, azonban hiába lett úrrá testem felett egy kéjes vágy, valami megállásra késztetett. Eltolva magamtól a mohón csókoló fiú testét, gyorsan megigazítottam magamon a ruhámat, és kiengedve hajam, ismételten kócos, mégis rendezett kontyba fogtam. Will mellkasa dübörögve mozgott, oly gyors tempót diktálva, hogy már magába a bámulásába is kifáradtam, miközben tekintetem próbáltam elfordítani elszontyolodott arcáról. Ott van Will és te szereted őt! Ha pedig boldog vagy, nem állhatok kettőtök közé! De tényleg ez lenne a boldogság, komolyan erről az önsanyargató, időnként keserédes érzésről zengenének örömódákat a költők, s tényleg e miatt a hamiskás érzet miatt áldoztak fel egykoron mindent az eposzok hősei? Valamiért többet vártam...

- Will, ne az anyukád előtt! – még egy ostoba kifogás, ami ezúttal mégsem volt olyan mihaszna, hiszen tényleg nem akartam az anyukája előtt csinálni, meg hát összességében véve amúgy sem. Gáz vagy nem gáz, tizenkilenc éves fejjel még sosem szexeltem, nekem azonban egy másodpercig nem hiányzott. Az emberek azt mondják, hogy a lányok hamarabb érnek, mint a fiúk; velem mintha mégis másképp történt volna. Hiszen még az a piperkőc Haydn is nyűtte a lepedőt, egy-egy szerencsétlen lány társaságában. Vajon Will mit gondolhat erről? Hiszen már nagyon régen együtt voltunk. Vajon képes lett volna megcsalni? Te is tudod, hogy nem. Mindössze kibúvókat keresel ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül hagyhasd magára. Szeretnéd, ha valaki felmentene a magad kreálta kapcsolatotok alól. Szeretnél újra szabad lenni, hogy aztán Harry karjaiba ugorhass. Szeretnél vele lenni, mindennemű akadály nélkül, és ezért még a nőügyei felett is képes lennél szemet hunyni. Mert ez vagy te: egy reményvesztett álmodozó, egy naiv, szerelmes kislány.

- De már nincs is itt… - kezdett bele egy feleslegesnek ítélt magyarázatba, de arckifejezésem láttán hamar feladta a reménytelen próbálkozást, és inkább elharapta mondandója végét – oké – fújt ki egy nagy adag oxigént, melyet mindez idáig a tüdejének legmélyén őrizgetett, ezzel elvéve a helyet az újonnan érkező, éltető keveréktől. Semmi kétségem sem támadt a felől, hogy mérges lett rám, de azzal is tisztában voltam, hogy nem fogja leharapni a fejemet, úgy, ahogy azt általánosságban tenné. Végre találtál egy hasonlóságot. Mindketten vitatkoznak veled, de mindkettejük csak szeretetből teszik. Elvakítja őket a szerelem, s épp ezért bánják meg meggondolatlan szavaikat már a következő másodpercben. S egyikük sem kényszerítene olyanra, amit nem akarsz. Mi lenne, ha egyiküket sem választanám? Talán ez lenne a leghelyesebb döntés, amit meg tudnék hozni, hiszen így egyiküket sem bántanám meg… jobban, mint a másikat.

- Nekem haza kell mennem, anya megöl, ha nem érek haza még tizenkettő előtt – néztem fel a konyha falára akasztott órára, majd se szó, se beszéd a cipős szekrény felé siettem, hogy magamra kapva tavaszias csizmámat, minél hamarabb eltűnhessek ebből a házból. Megint menekülni akartam, ismételten a futás látszott az egyetlen megoldásnak eme kilátástalan helyzetben, hiszen egyszerűen képtelen voltam választani. Az egyik percben még Will, a másikban Harry majd ismételten Will. Már attól féltem, hogy mentem kitépem az összes hajam, hogy végre elhallgattassam azt az idióta kis hangocskát, ami folyton folyvást más nézőpontból közelítette meg a kialakult helyzetet.

- Elkísérlek, úgyis próbára kell mennem. Ma Haydn házában gyakorlunk – rohant utánam jelenlegi barátom, s kedves mosolya láttán, kezem ráfagyott a bejárati ajtó részből készült kilincsére, mely elforgatása után, elém tárult volna Holmes Chapel egyik utcájának zöldellő képe.

- Hogy-hogy ott? – emeltem fel egyik gondosan szedett szemöldököm, majd végigmérve ügyetlenkedő alakját, ami kis híján seggre esett az egyensúlyozásban, miközben tornacipőjének fűzőjével babrált, tekintetem a nappali irányába fordítottam - Viszlát Mrs. Sweeney. Finom volt a vacsora és a reggeli is – dicsértem meg az általa elkészített étkeket, hogy aztán udvariasan magam mögött hagyhassam a házát.

- Sziasztok és vigyázzatok magatokra – hangzott az anyai gondoskodás elengedhetetlen mondata, mely szerény személyem szerint leginkább fiának szólt, mintsem nekem. Mégis, jóleső érzéssel töltött el, hogy itt mindig családtagként kezeltek. De hiszen ez nem csak itt volt így. Anne is saját gyermekeként szeretett, még azok után is, hogy Harry és te nem voltatok többé barátok. Még azok után is, hogy megvetetted egy szem fiát. Önkénytelenül, szinte reflexszerűen jutottak eszembe elhomályosult emlékképek tömkelegei, amik a közös ünnepekkor születtek meg, s raktározódtak el elmém mélyén. Amikor kitaláltuk, hogy faházat építünk, amiből végül sok sérülés és sátorozás lett. Amikor forró csokit készítettünk az anyukáink tudta nélkül, és másodfokú égési sérüléseket okoztunk egymásnak, melynek ocsmány sebhelyeit még mai napig ereklyeként, s egyfajta intő jelként hordoztuk testünk felületén.

- Amúgy azért ott, mert ma délután itthon van anyu és pihenni szeretne a következő műszak előtt. Apropó vásár, idén sem lépsz fel? – ujjainkat összekulcsolva, kézen fogva sétáltunk végig a családi házunk felé vezető utcán, hogy aztán bekanyarodva a sarkon, tovább folytathassuk érdekes, ámbár hétköznapi eszmecserénket. Arcom alig észrevehetően megrándult a kérdésére, s agyam azon kezdett el kattogni, mikét titkolhatnám el kíváncsi lénye elől az igazságot. Elképzelhetetlennek találtam már magát a feltevést is, hogy itt a város közepén kezdjem el kiönteni Willnek a lelkemet apám hiányáról, mely még ennyi idő elteltével is képes volt egyik felhőtlen pillanatról a másikra a mélybe taszítani. Hisz hiányzott, s leírhatatlan nagyságú űrt hagyott maga után, amikor elment. Ő volt az, aki mindig képes volt mosolyt csalni az arcomra, és aki a lehető legjobb tanácsokkal látott el, bármiről is esett szó egy-egy apa-lánya beszélgetés alkalmával.

- Tudod, hogy feladtam a zenészi álmaimat. Inkább megmaradok a csók-pultnál. Jane és én a múltkor is hatalmas sikert arattunk – löktem oldalba, amolyan játékos stílusban, mire eljátszotta a hattyúk halálát, mintha ütésemmel komoly fájdalmat okoztam volna kidolgozott testének. Hiszen alkata már koránt sem volt olyan gyatra, mint annak idején, hiszen másfél éve rendszeresen kondizott a fiúkkal, elmondásuk szerint a csajok miatt. Szerintem csak férfiúi hiúságból.

- Még mindig nem értem miért. Mármint az előbbit, hiszen a csókos dolog egyértelmű – kacsintott rám, mire megforgattam csokoládészín szemeimet, ezzel mutatva neki, mennyire idiótának tartottam gyermekded visszavágását. Tavaly igenis hatalmas adomány gyűlt össze abból a pénzből, amit Jane és én a két fontért árult szájra puszijainkkal kerestünk, és az önkormányzatunk ebből vett új játékokat az óvoda udvarára. Akkor nagyon büszkék voltunk magunkra, és még most is boldogsággal önt el a tudat, hogy segíthettünk a kisgyerekeken, ha nem is sokkal, de legalább ennyivel.

- Az legyen az én titkom – kacérkodtam, miközben ujjaimmal a szemembe hulló tincseim egyikét morzsolgattam, magamra öltve a szende kislány álcáját, melyet már oly régen tökélyre fejlesztettem, hogy nem is emlékeztem a pontos születésének dátumára – Szeretlek – idő közben haza értünk, így eljött a búcsú ideje, s magamban reménykedtem, hogy még nem járt le a határidőm, amire át kellett volna lépnem a küszöbünket. Will karjai szorosan közém fonódtak, miközben én a feje fölött kulcsoltam össze enyémeket, majd beletúrva dús hajába, viszonoztam heves csókját, mely szinte felégetett belülről. Nyelveink vad táncot jártak, mintha sosem akartak volna elválni egymástól, és ez ismételten gondolkodásra késztetett.

- Szeretlek – suttogta a fülembe, miközben ide-oda ringatott a kezeiben, ezzel előcsalogatva bensőmből egy őszinte, jóízű kacajt, s vidámságom magával ragadta barátom személyét is. Miért dobnál el valami jót, egy olyan dologért, ami képlékeny, s bármelyik pillanatban eltűnhet, akár a kámfor? Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy Harry itt maradva veled, ha szépen megkéred rá, s még ha szeretné sem tehetné meg. Ő egy sztár, te pedig egy senki. Képes lennél elviselni érte a sok gyűlölködő üzenetet? Miért adnál fel valamit, ami boldoggá tesz, azért, hogy pár pillanatig a felhők fölé repülhess, majd lezuhanj a mélybe?

  Miután Will elment, még sokáig bámultam alakja után, ami csak pár hosszúnak tűnő perc múltán tűnt el az utcasarkon. A nap sugarai beragyogták az egész várost, és legszívesebben piknikezni mentem volna, vagy valahova úszni, ezzel elterelve gondolataimat egy sokkal kellemesebb téma felé, azonban két tény is az utamba állt. Ma is – mint minden hétköznap és időnként hétvégente – dolgoznom kellett, s ami még ennél is fontosabb: a menekvés nem vezetett sehova. Előbb utóbb szembe kell majd néznem a problémákkal, s egy részem érezte, hogy a hamarabb sokkal kedvezőbb kivitelű eseménysorozatokat hozna magával, egy olyan történést, mely végre elhozta volna az életembe a tavaszt.

- Á, jó napot Mr. Mayfield – köszöntem a sötétzöld egyenruhába bújtatott idős embernek, akit már kiskorom kezdete óta ismertem, és aki mindig képes volt megmosolyogtatni az embert, egy-egy szívből jövő megnyilvánulásával. Szürkés bajuszába már beleköltözött pár hófehér szál, ezzel csak még kedvesebbé varázsolva, a már amúgy így is egy mesefigurára hajazó megjelenését.

- Szia Cara. Mi újság? Anyukád jól van? – és pont erről beszéltem. Hiszen rajta kívül egyetlen embert sem ismertem, akit érdekelt volna, mi is történt velünk a mindennapok monotonságában. S a leghihetetlenebb, hogy az ő fantáziáját még a válasz is felcsigázta, mintha arra várt volna, hogy elmeséljem neki minden bánatom, hogy aztán segítő jobbot nyújtva irányomba, kihúzzon a gödörből, melybe óvatlan mód, ismételten beleestem.

- Persze, megvagyunk. Mit hozott? – böktem a kezében pihenő, fehér és sárga árnyalatokban pompázó borítékok felé, hiszen semmi kedvem sem volt bővebben kifejteni hogylétünk kulisszatitkait. Semmi különös; a felelet, melyet minden ember elvár, amikor puszta udvariasságból felteszik a ’Hogy vagy?’ kérdést. Kíváncsi lennék, hányan döbbennének meg, ha egyszer valaki tényleg mesélésbe kezdene.

- Csak számlák. Bevallom, sokkal nagyobb örömmel kézbesítettem a barátocskád leveleit – motyogta bajusza alól, mire arcomra fagyott az addig rajta virító, hamiskás mosoly. Kikerekedett szemekkel fürkésztem az öregúr vonásait, miközben szívem oly heves tempóra kapcsolt, hogy attól féltem túlhajszolja magát, majd megáll, ezzel elvéve tőlem az élet ajándékát. Beszívtam alsó ajkam, s csak másodpercekkel később voltam képes kinyögni egy rövidke mondatot, ami válaszra ösztökélte a postásunkat.

- Hogy mondta? – Mr. Mayfield arca továbbra is vidám mimikákkal büszkélkedett, mire nyeltem egy hatalmasat, hogy ezzel eltüntessem torkom szegletéből az ott gubbasztó gombolyagot.

- Hát a kis Styles üzeneteit. Pontosan emlékszem mindegyikre, hiszen a mai fiatalok már nem nagyon írnak papírra. Sokkal jobban szeretik a számítógépes kütyüket – horkantott fel, mint akit komolyan letargiába taszít a tömegkommunikáció hatalmas iramú fejlődése, de eme megjegyzését figyelmen kívül hagytam, s inkább a számomra fontos részekre koncentráltam.

- Teljesen biztos benne? – ujjaimat tördelve, hol az egyik, hol a másik lábamra helyeztem testsúlyom egészét, hiszen olyannyira izgatott voltam, hogy egyszerűen képtelen voltam féken tartani önön személyem. Mondd, sosem gondoltál bele abba, hogy ez több is lehetne? Hogy nekem többet jelentesz? Bolond, bolond, bolond! Hiszen tegnap már majdnem kimondta, hogy szeret. Már olyan közel volt hozzá, és talán ha nem szöktél volna el az első fölkínálkozó alkalommal, akkor bemerte volna vallani. De mi értelme lett volna hallani, ha neked ott van Will? Az előbb még őt akartad. Hát akkor szeresd őt! Gyűlöltem ezt a gonoszan pusmogó kis belső hangot, s még jobban megvetettem azért, mert igazat beszélt. Tegyük fel, csak a móka kedvéért, hogy Harry tényleg be akarta vallani, hogy szerelmes belém, mindazok ellenére, hogy egy hónapja még Cher Lloyd szájában kereste a kontaktlencséjét… tegyük fel, hogy megcsókolt volna, és én hagytam volna, sőt, egyenesen a karjaiba ugrottam volna, bevallva minden féltve őrzött érzelmemet… Mi lett volna Willel? Hiszen ez nem a Roxfort, s boszorkányok sem léteztek, ahogyan eltüntető bűbáj sem.

- Igen, tudod az unokámnak is lett egy okos telefonja, és azóta minden áldott nap azt nyomkodja – szemeimet alig észrevehetően megforgattam tengelye körül, hiszen engem egyáltalán nem érdekelt az unokája, sem a legújabb érintőképernyős, vagy androidos csodaszerkentyű. Már csak egy dolog számított, és megingathatatlan tényekre volt szükségem, állításokra, melyekbe már az a kis hang sem köthetett bele.

- Mármint biztos abba, hogy Harry küldött nekem… tudja, leveleket? – Minden egyes héten küldtem neked levelet, annak ellenére is, hogy nem kaptam választ. Hát igaz volt. Tényleg írt nekem, s valamiért eme felismerés kellemes bizsergéssé alakult át, ami végigbarangolt egész lényemen. Mintha pár centivel a föld felett lebegtem volna, s úgy gondoltam, jelen helyzetben senki sem tudta volna elrontani, rózsaszín felhők tömkelegébe bújtatott vidámságomat. Szám széle felfelé ívelő vonallá görbült, ami ezúttal egy cseppnyi fanyarságot sem tartalmazott. Maga volt az őszinteség.

- Hát persze. Egyszer még Will kezébe is adtam egyet. Azt mondta, majd odaadja neked – mintha egy száguldó vasút megállíthatatlanná váló vagonja csapódott volna testemnek. Mi van, csak nem azt hitted, hogy azokat a leveleket egy kiscsibe vitte magával? Nem hogy örülnél, hisz az előbb még kibúvókat kerestél a kapcsolatotok alól. Fáj, mi, hogy a képedbe hazudtak? Pedig te is ezt csináltad, éveken keresztül. Visszanyalt a fagyi, visszanyalt a fagyi. Az utolsó mondatokat már eltorzított, sikolyszerű hangon ordibálta, mintha attól félt volna, hogy sokkos állapotomban képtelen leszek meghallani kárörvendő szavait. Pedig értettem miden betűt, tisztábban, mint azt szerettem volna - Mi a baj? Olyan sápadt lettél hirtelen – nyúlt felém remegő kezeivel, de durván leráztam magamról féltő jobbját. El akartam tűnni, sírni akartam, kiabálni, bömbölni, akár egy óvodás és szétzúzni mindent, ami az utamba került.

- Semmi, csak anyu megöl, ha nem érek haza időben. Köszönöm és további szép napot – hadartam el, majd öles lépteimmel a bejárat felé száguldottam, sprintereket megszégyenítő sebességemmel.

- Neked is kicsi lány – hallottam meg egy életvidám hangot, amitől legszívesebben kifutottam volna a világból. Talán tévedett; az is lehet, hogy nem Willnek adta oda, hiszen már túl van a hatvanon. Az ember memóriája könnyen kopik. Remegő ujjaimmal a szemeim felé nyúltam, hogy letöröljek onnan egy langyos könnycseppet, mely készült végigszánkázni pulykavörössé vált arcomon. Miért mentegeted? S ami a legfontosabb, Harrynek miért nem hittél, amikor azt mondta, ártatlan?

- Nem tudom – motyogtam az orrom alatt, miközben kezemmel elfordítottam a zárat, ezzel fátyolos szemeim látképe elé tárva anyám mérges arckifejezését. Remek, elkéstem…