Főoldal Szereplők Fejezetek Rólunk

2014. március 23., vasárnap

35. fejezet: Elrejtett borítékok

Sziasztok :)
Először is, mint minden rész elején, most is szeretnék mindenért köszönetet mondani, mind a kettőnk nevében. Nagyon sokat jelent nekünk a támogatásotok, komolyan!
A részről annyit, hogy ezzel új szakaszba ért a történet, és csak remélni tudom, hogy nektek is legalább olyannyira tetszeni fog, mint nekem. Személy szerint minden egyes sorát élveztem, amikor írtam. Nyugodtan írjátok le, mit gondoltok róla és, hogy szerintetek mi lesz a folytatásban.
Jó olvasást és kellemes hétvégét!
Millio puszi Xx szerecsendio

Elrejtett borítékok

Megesik, hogy észre sem veszed, mennyire hiányzott az életedből a tudat, hogy gondoltak rád, amíg be nem bizonyosul, hogy ez pontosan így történt. Először elönt az öröm, majd ezt követi a bűntudat, s a düh. Legszívesebben megölnéd azt a személyt, aki mindezt eltitkolta előled, aztán te magad is a föld alá akarnál süllyedni, hiszen még csak egyszer sem próbáltad a másik személy tudtára adni, hogy fontos neked. Hogy még mindig az.

Cara Bynes
   Furcsa dolog a szeretet. Képes egyik pillanatról a másikra a fellegekbe repíteni, majd a mélybe taszítani, oly hatalmas magasságról, hogy különös csoda számba megy, ha túléled a zuhanást. Képes elvenni az eszedet, s óvatlanná tesz, ezzel kiszolgáltatva a rohanó világ hiénáinak, akik csak arra várnak, hogy a földre ess, és ne állj fel többé. Képes elvakítani, hiszen ha valaki igazán fontos neked, akkor nem veszed észre a hibáit, bármekkora bűnök tulajdonosa is legyen az illető. Ez, s még sok hasonló gondolat keringett az elmém legmélyebb rétegeiben, miközben a kezemben szorongatott receptkönyvvel Will szüleinek háza felé sétáltam.
   Amikor hazaértem és anya számon kérően ordibálni kezdett velem, azonnal éreztem, hogy eltört bennem valami, s bármennyire próbálkoztam erősnek mutatni magam, az arcomat átlátszó könnycsepprengeteg lepte el, ezzel egy nedves réteget képezve bőröm felületére. Anya megértően magához ölelt, s bár nem mondtam el neki a szomorúságom okát, mégis úgy éreztem, hogy ennél még sosem álltunk közelebb egymáshoz lélekben. Szipogva töröltem ki a szememből a sós cseppeket, majd egy kis agytorna után arra jutottam, hogy elkérem anyától a barackos sütemény receptjét és azon nyomban visszamegyek Willékhez.
   Lábaimat szinte erővel kellett magam után vonszolnom, annyira taszított már maga a hely látványa, pedig eddig mindig bájosnak találtam azt a családi házat, amit az otthonuknak tekintettek a Sweeney família tagjai. Ajkamat harapdálva közeledtem a bejárat felé, de amikor megérkeztem, egyszeriben elszállt minden bátorságom, ami mindez idáig a véremmel együtt keringett a szervezetemben; mintha elpárolgott volna, ezzel magára hagyva a vörös folyadékot. Térdeim megremegtek, s olyannyira szédülni kezdtem, hogy egy pillanatra meg kellett támaszkodnom az ajtófélfában. Mégis mi a fészkes fenét keresek itt, amikor tudom, hogy Will nincs itthon? Tettem fel magamnak a megfelelő kérdést, amire már otthon is tudtam a választ, rögtön azután, hogy a postás felvilágosított. Ki akartam használni az alkalmat, és felkutatni a szobáját, mert egy részem képtelen volt hinni az ártatlanságában.
- Cara, itt hagytál valamit? – fejemet akkora vehemenciával fordítottam a hang tulajdonosának irányába, hogy a kiengedett hajamba belekapott az utcán keringő lágy fuvallat, ami bármelyik pillanatban képes lett volna orkán erejű széllé változni, hiszen az ég még egy halott, sápadt bőrénél is szürkébb árnyalatban tündökölt. Mintha az időjárás fel akart volna készíteni az igazságra, s kezdtem felfedezni a benne lévő szánakozó vegyületeket, melyek éles párhuzamban voltak tulajdon életemmel.
- Csak elhoztam a receptet, mielőtt kimenne a fejemből – magyarázkodtam, és azonnal a kezébe nyomtam, az időközben kissé összegyűrt, négyzetrácsos füzetet, amibe anyu és nagyi kacifántos kézírásának jellegzetes betűivel vésték a finomabbnál finomabb családi ételek titkos hozzávalóit, és a sütési praktikákat. Meredith szemei alig észrevehetően csillogni kezdtek, miközben bezárta maga mögött a bejárati ajtót, és a táskája mélyére rejtette a kincseket érő könyvet. Szabaddá vált ujjaimat azon nyomban tördelni kezdtem, miközben vettem egy, majd még egy mély lélegzetet, hogy ezzel is lenyugtassam kissé felborzolt idegeimet.
- Nem várhatnám meg Willt odabent? Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele – próbálkoztam be egy ártatlannak titulált mondattal, hiszen Will anyukája már többször is megkért, hogy érezzem otthon magamat náluk, vagy, hogy jöjjek át nyugodtan, ha kedvem tartja sőt, még azt is elárulták nekem merre tartják a pótkulcsokat. Szóval, még akkor sem követtem volna el túl nagy bűnt, ha hívatlanul törtem volna be a falak közé, hiszen ha jobban belegondolok még engedélyt is kaptam rá.
- Ha szeretnéd, felhívom, hogy jöjjön hamarabb. De persze, várd csak meg nyugodtan. Még van egy kis maradék a tegnapi vacsiból a hűtőszekrény legfelső polcán. Tudod, olyan celofánba csomagolva – mutatott a konyha irányába, majd kedvesen elmosolyodott, és a fiához hasonlóan heves gesztikulálásba kezdett. Még akkor sem tagadhatták volna le egymást, ha a külsejük nem hasonlított volna ennyire. Mrs. Sweeney ugyanis, Willhez hasonlóan gyönyörű szőkés-barna hajjal rendelkezett, amiről mindig a híres modellek jutottak az eszembe. Karjait szorosan körém fonta, ezzel átölelve egész testem, így csak még inkább fokozva a bennem növekvő bűntudatot, ami már az első kiejtett szavánál mardosni kezdte a lelkemet. Hisz bízott bennem, még az otthonába is beengedett és étellel kínált, miközben én csakis a gyermekded vádjaim miatt kerestem fel a házukat. Ujjaim bizseregni kezdtek a gondolatra, hogy talán megtalálhatom az elveszett leveleket, de próbáltam nem kimutatni az izgatottsággal vegyített félelmemet. Rettegtem attól, hogy Will ártatlan és megutál, amiért nem bíztam benne eléggé.
- Köszönöm, és jó munkát – búcsúzkodtam, majd óvatosan behajtottam a fából készült nyílászárót, ezt követően pedig addig forgattam a zárat, amíg meg nem hallottam azt a jellegzetes kattanást, ami azt jelezte: végre biztonságban vagy.
   Ledobtam magamról a vékony, tavaszias kabátomat és a cipőmet, ezt követően pedig felrohantam a tulajdon barátom szobájába. Olyan gyorsan közlekedtem, hogy kis híján leestem a lépcsőről, hiszen kettesével szedtem a fokokat, a zoknimnak köszönhetően pedig rettentően csúszkáltam, s az sem segített, hogy egyszer már lezuhantam egy hasonlóan magas lépcsősor tetejéről. Lelki szemeim látképe elé vetült Hazza ijedt ábrázata, amikor apró ujjaival ruhám után kapott, mind hiába. Képtelen volt megmenteni, mert túl lassú és ügyetlen volt, arról nem is beszélve, hogy ő taszított a mélybe, mert elvettem az a gumicukrot, amit úgy szeretett. Akkor nagyon mérges volt magára, és én megfogadtam, hogy nem fogom kimutatni neki, mennyire fájtak a végtagjaim, mert nem akartam, hogy miattam rosszul érezze magát. Így hát, mosolyogva álltam fel a padlóról, majd megöleltem és neki adtam a kezemben szorongatott ragacsos macit. Persze nem fogadta el, de azért én megpróbáltam.
   Remegő kezekkel tártam ki a résnyire nyitott ajtót, majd belépve a szobába, kíváncsian fürkésztem a berendezéseket. Olyan dolgot kerestem, ami nem illett a többi közé, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem lesz ilyen egyszerű ez az egész szituáció. Mit vártál, hogy majd az asztalon hevernek a borítékok? Szólalt meg a fejemben egy gúnyos hang, mire fanyar mosolyra húztam a számat, mivel tényleg valami ilyesmire számítottam. Jobb ötlet híján az ágy alatt kezdtem, így négykézlábra ereszkedve, felhúztam a lelógó paplant, de pár koszos zokninál és rengeteg pornál többet nem találtam. Ezt követően kissé szétbarmoltam az asztalát s annak fiókjait, azonban itt is csak számomra haszontalan tárgyak tömkelegét véltem felfedezni. Az idő csak pörgött, meg sem állt, és mire a szekrényeivel is végeztem, jócskán elszaladtak a másodpercek. Csalódottan huppantam le az ágyára, s dőltem hanyatt a puha takarón, ahol tegnap este elértek hozzám a várva várt álmaim. Kifejezéstelen arccal bambultam magam elé, így megcsodálhattam a plafon apró hajszálrepedéseit, miközben alsó ajkam harapdálva a következő lépésen gondolkoztam. Lehet, hogy a postás tévedett. Na, de ekkorát?
   Aztán történt valami, amit alig akartam elhinni, s úgy döntöttem mihaszna észérvek keresése helyett inkább mindent a Sors számlája írok. Épp az egyik repedést bámultam, szemeimet végigvezettem a kacskaringós vonalán, amikor csokoládészín íriszeim megakadtak a szellőző nyílásán. Eddig még sosem szentelten neki nagyobb jelentőséget, de jelen pillanatban igencsak megcsiklandozta a fantáziámat. Amilyen gyorsan csak tőlem tellett, felpattantam az ágyról, és a falhoz toltam az asztal mellett pihenő gurulós széket. Amint felálltam rá, remegni kezdett a lábam, ennek hatására pedig össze-visszamozgott az alattam lévő szerkezet, de egyszerűen nem volt elég türelmem egy másikat keresni. Ujjaimat a falba vájtam - ezzel kapaszkodva -, majd megkísérelve a lehetetlent, lábujjhegyre állva feszítettem fel a szellőzőnyílást elfedő, csíkozott rácsokat. Mivel sosem voltam túlságosan magas, így nem láttam bele a poros lyukba, csupán a tenyeremmel kotorásztam a mocskos üregben. Már épp kezdett elszállni a testemből a remény utolsó fénysugara is, amikor valami megérintette ujjbegyeim felületét. Egy zacskó.
    Hatalmas vehemenciával húztam ki a zsákot, hogy aztán rádobhassam az ágyra és szépen, óvatosan leszállhassak a még mindig mozgásban lévő székről. Szívem egyre hevesebben dobogott, ahogy közeledtem a szürke szatyor felé, s remegő kezeim közé véve azt, majd’ meghaltam az érzelmeim magával ragadó kavalkádjától. Egy részem azon nyomban fel akarta tépni a hatalmas tasak száját, viszont egy másik felem legszívesebben hazáig rohant volna, feledve mindent, amire a mai nap folyamán rájött. Végül mégis legyőzött a kíváncsiság, így fejjel lefelé fordítva a zsákot, az összegyűrődött takaróra hullott milliónyi színes papírlap. Volt közöttük kék, sárga, piros, lila, narancs, rózsaszín, kakaó színű és még zöld is. A kezeim közé kaparintottam egy kávészín borítékot, amelynek az elejére a következő szöveg került: Open when… you need to know, how much I love you. Nos, nekem hatalmas szükségem volt arra, hogy megtudjam, mennyire szeret. Nagy odafigyeléssel kapargattam fel a leragasztott széleket, hiszen nem akartam kárt okozni a gyönyörűségekben, sem a bennük rejlő üzenetekben.

Hey, Birthday Girl!
Képzeld, London szebb, mint azt a képeket nézegetve gondoltuk, amikor a szobámban feküdtünk a hatalmas ágyon. Tudom, már bizonyára unod, hogy ezt minden egyes alkalommal leírom, de nem tudok betelni a látvánnyal, főleg így, hogy tegnap még havazott is. Nagyon hiányzol, te és a sok hülyeség, az, hogy együtt bujkáljunk a mezőn, amire csak mi jártunk, és amiről talán csak mi ketten tudtunk az egész városban. A fiúkkal nem ugyanolyan, de határozottan kedvelnéd őket. Velük egyetlen másodperc sem unalmas, én még is szüntelen rád gondolok. Sajnos nem érkezett meg a leveled a szülinapomra, de a többiek szerint, csak elkeveredett a postán a rengeteg rajongói ajándék mellett. Azért bízom benne, hogy gondoltál rám, úgy, ahogy most én is rád. Boldog 17. szülinapot, Csillag. Most legszívesebben ott ülnék melletted, és személyesen adnám oda ezt az aprócska ajándékot, amit a borítékba rejtettem. Nem olyan nagy dolog, de én magam készítettem, az ügyetlen ujjaimmal. Szóval, remélem tetszik, és azt is, hogy még nem esett szét. Az ciki lenne.

Várom a válaszod, a legjobb barátod,
HAZZA

  Szemeim könnybe lábadtak, amikor a kezeim közé hullott egy bénácska karkötő, melyről már le is esett pár gyöngy, ami persze nem akadályozott meg abban, hogy teljes szívből, felhőtlenül örüljek a késve kapott ajándékomnak, amit még a tizenhetedik születésnapomra kaptam – legalábbis a dátumból ítélve. Félve nyúltam a következő, egy kék boríték után, amit véletlenszerűen választottam ki a többi közül. Ezen is volt egy felírat és egy kézzel rajzolt szívecske, csak úgy, mint az előzőn. Open when… you need to know, I will always be there for you. Az alsó ajkamba harapva forgatgattam a levelet, ámbár ezt már egy kicsivel gyorsabban nyitottam ki, hiszen szükségem volt arra, hogy tudjam, mindig mellettem lesz.

Drága Csillag!
El sem fogod hinni, honnan írok neked, bár jobban belegondolva a bélyegről már bizonyára rájöhettél. New York, a kedvenc városunk, a hely, ahova mind a ketten el akartunk jutni, s ahova nagyon sajnálom, hogy nem tudtál eljönni. Azt, hogy nem jelentél meg a londoni reptéren, egyértelműen nemleges válaszként értelmeztem. A meleg itt sokkal forróbb, mint Angliában, így talán életemben először képes leszek normálisan lebarnulni, amire az otthonunkban szinte alig volt esélyem. Hihetetlen, hogy pár hét múlva szeptember, és nélkülem kezded el a végzős évünket, évedet. Anyától hallottam, hogy az apukád nincs valami jól, amiért kicsit bűntudatom van, hiszen nem vagyok melletted. Úgy gondolom ezért maradtál inkább Holmes Chapelben, amit teljes mértékben megértek. Remélem, hamar meggyógyul. Nagyon hiányzol, az, hogy átbeszéljük az estéket vagy, hogy kiszökjünk a tetőre, ahonnan fényes rálátás nyílik az égre. Hihetetlen, hogy talán ebben a pillanatban is ott lehetsz, hogy talán ugyanazt az eget bámuljuk, mégis, mintha teljesen más dimenzióba száműztek volna minket. Nem értem, miért nem írsz, hisz már több mint egy éve elmentem.
Ó, és majd’ elfelejtettem. A fiúk is meg szeretnének már ismerni, hisz nem bírtam megállni, hogy meséljek rólad. Miért? Mert fontos vagy nekem, talán az egyetlen személy az életemben, akiért bármire képes lennék. 

Még bízom abban, hogy egyszer én is olvashatom a válaszod, barátod,
HAZZA

    Szemeimre egy leheletvékony fátyolréteg borult, és komoly erőfeszítésembe került, hogy ne sírjam el magam Hazza sorait olvasva. Eszembe jutott apu, és az, hogy mennyire szükségem lett volna rá, viszont azt nem értettem, miféle utazásra gondolt. Csak három levéllel később bukkantam rá egy repülőjegyre, ami az első osztályra szólt, és amivel elrepülhettem volna egészen New York csodálatos városáig. Azt hitte képes lettem volna visszautasítani őt, s bár abban a hitben élt, hogy megtettem, mégsem ítélt el, vagy utált meg. Ő érzett bűntudatot, amiért nem lehetett mellettem a nehéz időkben. Ajkaimat rágcsálva nyúltam a következő, ezúttal hófehér színű levélpapír után, amin ismételten egy aranyos szöveg díszelgett. Open when… you need to know, how much I miss you. Hiányoztam neki, pont úgy, ahogy ő nekem.

Édes Csillag!
Fogalmam sincs, mivel kezdhetném. Talán azzal, hogy részvétem. Mindig is nagyon kedveltem az apukádat, és magam is alig hittem el, amikor megtudtam, hogy meghalt. Anya mondta, hogy holnap lesz a temetése, de félek elmenni. Hallottam, együtt vagy Willel, így gondolom, ezerszer inkább rá van szükséged, mint rám. Én… én. Sajnálom, most nem megy több. Egyszerűen képtelen vagyok megtalálni a megfelelő szavakat.

A srác, aki még mindig szeret,
HARRY

   Ez volt az a pont, amikor végleg eltört az a bizonyos mécses. Bőgtem, akár egy kisgyerek, akit az anyukája rákényszerített az óvodára. A könnyeim eláztatták a fehér papírt, s absztrakt mintákat kreáltam a feloldódott tintával. Hazza tévedett, amikor megírta ezt a levelet, mert aznap senki másra nem vágytam jobban, mint rá. Egy részem azért imádkozott, hogy az utolsó pillanatban átlépje a templom küszöbét vagy, hogy este meglátogasson és ismételten a karjaiban ringatózva nyeljen el az este sötétje. Önző módon azt akartam, hogy a történtek miatt visszajöjjön, és velem maradjon, amíg ki nem lábalok a gyászból. Mit vártál, ha még csak válaszolni sem voltál képes? Ő nem tudhatta, hogy Will ellopta a neked szánt sorait. Te pedig még csak fontolóra sem vetted, hogy újra felvedd vele a kapcsolatot. Minden csakis a te hibád. Összetörted a szívét, miközben a legjobb barátjával smároltál. Meg sem érdemled. Gyűlöltem a fejemben életre kelő, vádló hangot, és legszívesebben kivertem volna az elmémből, de túl gyenge voltam, ő pedig túl erős. A szemeim fájtak a sírástól, már levegőt is alig kaptam, miközben egy lime színű boríték felé nyúltam, ami a nagy halom tetején, hívogatóan könyörgött, hogy bontsam ki. A szemeimet törölgetve olvastam fel az elején díszelgő, szívből jövő sorokat. Open when… you need to know, I lose without you. Elveszett, s én vele együtt vesztem oda.

Drága Cara!
Eltelt még egy hét, így megint elküldöm a levelem, amit remélem, azért elolvasol, ha már nem válaszolsz rá. Egyszerűen nem értem, mit rontottam el, hogy miért vagy ennyire elutasító velem kapcsolatban. Én azt hittem, hogy a barátságunk örökké fog tartani... Reménykedve írom soraimat, bár a lelkem mélyén már érzem, hogy hiába. Hiába várom mindennap a postást, hogy elhozza a leveleket, melyeket kapok. Sosem te vagy a feladó. Talán utálsz? Vagy egyszerűen csak jól esik az, hogy szarsz a fejemre, és ezzel akarsz büntetni, amiért eljöttem azon az estén? Higgy nekem, már ezerszer megbántam. Nem gondoltam volna, hogy a zenei álmom eléréséért fel kell majd áldoznom a legnagyobb kincsemet.
Tudom, hogy a héten lesz a végzős bál, és fáj, hogy nem én leszek az a srác, aki hosszú órákon keresztül lassúzhat veled a táncparketten. Már a gimi első éve óta tervezgettem azt a napot. Hogy elmegyek érted a kocsimmal, hogy a ruhádhoz illő kardíszt kötök a jobb kezedre. Hogy egyetlen pillanatra sem hagylak magadra, s hogy addigra talán már... Talán már a barátnőm leszel. Együtt tervezgettük volna a jövőt, az egyetemet, az életet.
Ismét eljött az ideje, hogy elköszönjek, mert a csöppet sem férfias könnyeim elmaszatolnák a tintát, amit a toll hagyott a hófehér papíron. Olyan nagy dolog, hogy egy szót írj nekem? Csak valamiféle  visszajelzésre vágyom. Reménytelenül.

Egy bolond idióta,
HARRY

   Szipogva szorongattam az utolsó papírlapot, miközben hol Will személyét, hogy magamat szidalmaztam a lehető legcifrább kifejezésekkel. Alig akartam elhinni az előbb olvasottakat, s bár belefájdult a szívem, muszáj volt újra és újra végig fürkésznem a sorait. A levele mondanivalóját, az elkeseredett szerelmi vallomását, amibe beleremegett az alsó ajkam. Már a számban éreztem a sós cseppek ízét, amikor meghallottam egy ismerős hangot, közvetlenül a hátam mögül.
- Szia. Miért nem szóltál, hogy jössz? Akkor nem kellett volna ennyit várnod. Mik azok a kezedben? – Will mindössze egy méterre állhatott tőlem, így könnyen kiszúrta a feltűnően színes papírrengeteget és azt a lime színű borítékot, amit könnyeim varázsoltam sötétebb árnyalatúvá.
- Harry levelei – jegyeztem meg enyhén sokkos állapotban, így hangom alig észrevehetően csengett a szoba légterében. Érzelemmentes kifejezéssel simogattam a kezemben fekvő papírt, hogy ismételten megfájdítva dobogó szervemet, a sorok közé száműzzem bűnös lényemet. „Olyan nagy dolog, hogy egy szót írj nekem? Csak valamiféle  visszajelzésre vágyom. Reménytelenül.” Egy cseppnyi remény nélkül, ahogyan én is nap, mint nap vártam arra, hogy visszatérjen, s most, hogy megtette, még csak meg sem hallgattam. Magam köré húztam egy lebonthatatlan falat, ezzel is megbánta őt, aki mindig csak jót akart nekem. 
- Honnan vannak? – húzta fel egyik szemöldökét, s oly hatalmasat nyelt, hogy azt talán még a világ másik pontján is meghallhatták a feszülten fülelő emberek. Tekintetem erővel kellett elszakítanom a betűk halmazától, hogy állítólagos barátom szemébe tudjak nézni. Rá akartam jönni, miért cselekedett úgy, ahogy. Egyszerűen tudnom kellett a választ, még mielőtt végleg elítéltem volna, hiszen mindenkinek járt egy második esély. Ez alól ő sem volt kivétel.
- Ne játszd meg magad, te is pontosan tudod – hajtottam le a fejem, hogy megkeresve a szétesett karkötőt, visszafűzzem rá a leesett gyöngyöket. Reszkető ujjaimmal többször is elvétettem az apró lyukakat, de többszöri próbálkozás után, végre sikerült megjavítanom a kézzel készített ékszert. Sokat jelentett nekem Hazza figyelmes gesztusa, és már legalább ezerszer megbántam, amiért én nem küldtem neki semmit. El sem tudtam képzelni, mennyire rosszul eshetett neki; vagyis épp ez az, pontosan tudtam, mit érezhetett, mégsem tettem ellene semmit.
- Megmagyarázom, ez nem az, aminek látszik… - karját félénken nyújtotta felém, de félre löktem, mert nem voltam kíváncsi a magyarázatára. Nem értettem, miért bújt még mindig az ostoba hazugságai mögé, de ezzel a cselekedetével elásta magát a szememben. Már nem tudtam, és nem is akartam hinni neki. Már nem érdekelt más, csak Harry és az, hogy megbocsásson nekem. Testem beleremegett a levegőbe hasító villámlásba, amit rengeteg esőcsepp követett, melyek monoton kopogása megtörte a ránk telepedett néma csöndességet.
- Ugyan már… - legyintettem, mire megforgatta szemeit, s ez a könnyed mozdulata olyannyira felidegesített, hogy képtelen voltam tovább egy helyben ülni és várni a sült galambot. Úgy pattantam fel kényelmes helyzetemből, mintha alfelemmel egy gombostűkkel teli párnára ültem volna - hogy volt merszed azt állítani róla, hogy egy hazug manipulátor, amikor te voltál az, aki mindvégig pofátlanul az orromnál fogva vezetett? – üvöltöttem teli torokból, miközben ujjaim végével a mellkasát ütögettem, s még a karkötőt is kiejtetem a kezemből heves mozdulataim során, mire ijedten kaptam az elguruló, gyöngyházszínű golyócskák után.
- Figyelj, csak hallgass meg! – nyúlt karom után, de én kitéptem testem szoros fogságának képletes kalitkájából. Négykézlábra ereszkedve kutattam az elvesztett alkotóelemek után. Olyan voltam, mint egy reményvesztett bolond lány, akinek elment az a kevéske sütnivalója is, de akkor és ott nem érdekelt semmi. Könnyeimmel küszködve rogytam össze, hogy ismételten megjavítsam az elszakadt karkötőt.
- Mit tettem… hisz szeretett engem – vontam le a helyes következtetést, pusztán magamnak, így hangom elenyészett a vihar hangos morajlása mellett. Magam elé bámulva, érzelemmentes arcot vágva kötöttem meg az utolsó csomót az ékszert összetartó madzagra, amit tenyerembe zárva védtem meg a széteséstől - Te voltál a legjobb barátja. Tudnod kellett, hogy szeret – emeltem rá tekintetem, miközben a padlón ültem s a fenekem szorosan rápréselődött a sarkaimra. Hüvelykujjammal az ajándékomat simogattam, mintha az lett volna a legféltettebb kincsem, mintha aranyból lett volna.
- Nem érdemelt meg téged – Will hangja dühös volt, s eme érzelem olyannyira magával ragadott, hogy hangulatom ismételten száznyolcvan fokos fordulatot vett. Míg az egyik percben magamat okoltam mindenért és bűnbánóan szapultam önnön személyem; a következőben Will volt a ludas mindenért. Megvetettem őt, amiért ellopta a leveleket s gyűlöltem, amiért éveken keresztül képes volt a szemembe hazudni.
- Ezt nem te döntöd el, és semmi jogod sem volt ahhoz, hogy eltitkold előlem az igazat! Semmi – nemes egyszerűséggel álltam fel a földről, pont úgy, ahogy annak idején a segítségével kikászálódtam a mélységes gödör legaljáról. Akkor azt hittem Harry lökött bele a koromsötét lyukba, ezzel száműzve szívének legmélyebb rétegeiből, mára viszont teljesen megváltozott a felállás. Will volt az, aki lelökött a szakadékba, amikor már csak egy hajszálvékony cérnaszálon egyensúlyozgattam. S mit tettem én? Kést döftem egy olyan személy szívébe, aki feltétel nélkül mellettem volt, még ha csak lelkiekben is. Álnok mód leszúrtam ügyelve arra, hogy a sérülése ne legyen halálos, mindössze borzalmasan fájdalmas. Mintha élve temettem volna el, egy addig eleven fiút.
- Csak meg akartalak védeni – húzott vissza, amikor az ajtó felé közeledtem. Szorosan magához ölelt és a hajamba beszélt, de nem érdekelt az ostoba mondanivalója. Össze-visszaficánkoltan, míg végül sikerült leráznom testemről forró vasként égető ujjait, majd eltolva magamtól, mérgesen fordultam felém magasodó alakja felé. Szemeiben ott tükröződött a szeretet, amit irántam érzett, s amit sosem viszonoztam igazán, mégis… tudtam, hogy most nem hibáztathatom magamat, mert ha megtettem volna, akkor elismertem volna, hogy igaza volt, és hogy megérdemelte volna a bocsánatom. Nem engedhettem meg azt a luxust, hogy elnézzem bűneit. Most nem ő és nem is én voltam az áldozat, csakis Hazza.
- Nyavalyát! Te ki akartál sajátítani – hanglejtésem csöpögött a gúny savként égető mérgétől, mialatt karjaimmal kevesen csapkodtam, s talpammal dobbantottam egyet, ezzel is nyomatékosítva szilárd álláspontomat. Öles léptekkel közeledtem a lépcsősor irányába, ahol már egyáltalán nem féltem a magaslatok mértékétől. Egyszerre kettő fokot ugráltam át, hiszen minden porcikámat taszította ez a hely, és a lehető leghamarabb a hátam mögött akartam hagyni nem csak Willt, de az épületet is.
- De, csak mert szeretlek – nyakamban éreztem a leheletét, ahogy hosszú lábaival próbált beérni, és visszatartani egy elhamarkodottan hozott döntés elől. De elkésett, már abban a pillanatban elhatároztam magam, ahogy megpillantottam a levélkupacot. Idegtől remegő kezekkel húztam fel a lábamra a cipőmet, s magamban szitkozódtam, amiért nem hoztam el a telefonomat, hiszen így sem anyát sem Harryt nem tudtam felhívni. El akartam mondani anyunak, hogy később érek haza, s Hazza bocsánatáért akartam esedezni. A szemébe mondani, hogy szeretem, s bevallani legféltettebb érzelmeimet, hogy végre valahára megszabadulhassak az engem fogva tartó láncoktól. Szabad akartam lenni, és ami még ennél is fontosabb; boldog.
- Ha igazán szeretnél, nem tetted volna ezt – miközben kiejtettem a szavakat, végig a szemeibe néztem, hogy tisztában legyen vele, mennyire komolyan gondoltam az előbbieket. Ügyetlenül babráltam a cipőfűzőkkel, miket csak többszöri próbálkozás árán sikerült bekötnöm s a lábbelim belsejébe tűrnöm. Egy gyors mozdulattal leakasztottam a fogasról a tavaszias kabátomat és magamra kaptam, bár kételkedtem benne, hogy sokat védene a kint tomboló eső zivatarként hulló cseppjeitől. Mindenesetre, határozottan jobb volt a semminél.
- Én…
- Vége! – szakítottam félbe elkezdett mondatát, miközben ujjaimat a rézből készült kilincs jéghideg felületére helyeztem. Próbáltam megrendíthetetlennek tűnni, azonban eme maszk súlyosabb volt, mint azt bármikor hittem volna. Belül mardosott a dühvel keveredett csalódottság és a bűntudat, hiszen én kergettem bele ebbe az egészbe. Ha nem játszottam volna vele, ha nem adtam volna alá a lovat… talán minden máshogy alakult volna.
- Tessék? – nézett rám kikerekedett szemekkel, akár egy utcára tett kiskutya, mire elfordítottam róla a tekintetem és kitártam a bejárati ajtót. Tisztában voltam vele, hogy megleptem a bejelentésemmel, hiszen bizonyára azt hitte, ez is csak egy lesz a sok vita közül, amit már sikeresen átvészelt a kapcsolatunk. De tévedett.
- Vége. Nem vagyok többé a barátnőd, szakítok – marta a torkomat a felszínre szökő szavak áradata, de kettőnk közül én voltam abban a helyzetben, hogy végre kimondhassam eme mondatot. Hiszen már olyan régen meg kellett volna tennem. Fogalmam sincs, hogyan bírtuk egymás mellett több mint két éven keresztül. Két év megjátszott boldogság, ezek voltunk mi.
- Nem teheted ezt velem – hangja elcsuklott, s ebbe a fájdalmas megnyilvánulásába beleborzongott az egész testem. Karjaim felülete libabőrössé vált, mint egy megkopasztott csirkének, akire a biztos halál várt. Will szomorúan nyúlt karom után, amit egy gyenge pillanatomban hagytam neki, ahogy azt is, hogy megsimogassa arcomat, melyen végigfolyt egy meleg, kövér könnycsepp. Ajkaim remegtek, így kénytelen voltam beszívni őket, ezzel csillapítva megállásra képtelen mozgásukat.
- Csak figyelj! – toltam el magamtól, hogy ezt követően magamra csaphassam a bejárati ajtót, ami mögül még hallottam Will nyöszörgő hanghordozását, amint ajkai az én nevemet formázták elhaló tónussal. Borzasztóan fájt a szívem, hiszen a szeretet nem képes egyik pillanatról a másikra megszűnni egy számunkra fontos személy irányába. S bármennyire is elítéltem önző cselekedete miatt, még mindig szerettem a magam fura módján. Úgy, ahogy egy barátot szokás.
   Lábaim maguktól mozogtak, miközben a sűrű eső már az első lépéseknél eláztatta egész testemet. Szó nélkül haladtam el a házunk mellett, hiszen utam egy egészen más épület felé vezetett. Meg akartam őt találni, még mielőtt túl késő lett volna. Egyetlen pillanatot sem szalaszthattam el, hiszen már így is eleget várattam a válaszaimmal. Tenyeremben ott szorongattam a Harrytől kapott karkötőt, amikor végre valahára behúzódhattam a házuk nyújtotta védelem alá. Orromon végigfolyt egy kósza esőcsepp, amikor remegő kezeimet felemelve kopogtatni kezdtem. Hol az egyik, hol a másik lábamra helyeztem egész testsúlyomat, miközben arra vártam, hogy valaki megjelenjen az ajtóban.
   A bejárat oly hirtelenséggel csapódott ki, mintha az előttem álló illetőt épp egy számára igencsak fontos tevékenységben zavartam volna meg. Harry dühös pillantásai egyik másodpercről a másikra változtak át hitetlenkedővé, amint végignézett bőrig ázott testemen. Képtelen voltam megszólalni, így szipogva nyújtottam felé jobb kezemet, tenyérrel felfelé fordítva, hogy szemei látképe elé tárjam a benne szorongatott ajándékot, ezzel a tudtára adva, hogy már mindent tudtam. Az égvilágon mindent.

6 megjegyzés:

  1. Drága Szerecsendio!
    Azt kell, hogy mondjam eddog ez a kedvenc részem. De valószínüleg ugyanezt fogom írni akkor amikor Cara és Harry végre összejönnek. Nagyon nagyon sajnálom, hogy az előző részekhez nem kommenteltem!! Nagyon örültem, hogy Cara megtalálta a leveleket és, hogy szakított Will-el. És a leveleket olvasva csak úgy ömlöttek a könnyeim. Remélem Cara és Harry végre együtt lesznek.
    Nagyon várom a következő részt!
    Ölel Cherry XxXx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Cherry!
      Ennek nagyon örülök, nekem is az egyik kedvenc fejezetem lett, és kíváncsi vagyok, tényleg ezt fogod-e mondani annál a résznél - ha egyáltalán lesz olyan, muhahaha. Semmi baj, sosem haragudnék ilyenekért,és örülök, amiért most rászántad magad! Nagyon sokat jelent <3 Tényleg sírtál? :') Sosem gondoltam volna, hogy sikerül ilyen érzelmeket a felszínre hoznom, bárkiből :) Köszönöm, hogy leírtad.
      Millio puszi Xx sietünk a következővel.

      Törlés
  2. Drága, Egyetlen, Utánozhatatlan Diocskám! <3

    Másodszorra állok neki e komment megírásának. Hogy lehet ez? Már egyszer majdnem sikerült elküldenem, csak akkor a drágalátos telefonom gondolt egyet, s magától felmondta a szolgálatot, ugyanis kikapcsolt. Szóval most megpróbálom leírni azt, amit pár órával ezelőtt, de bevallom nem fog sikerülni.
    Végre ide is elérkeztem, az utolsó közzétett fejezetig, ami személy szerint nekem az egyik kedvencem. Emlékszem, amikor először olvastam pár hónapja, már akkor is nagyon tetszett, bár van benne egy szakítás. De így, hogy most már tudatában vagyok minden cselekménynek, ami ehhez a momentumhoz vezetett, nem bánom, hogy Cara és Will mostantól külön utakon jár. Egyre unszimpatikusabb nekem ez a Will gyerek, bár bevallom, hogy az elején sem traktáltam volna le vele. Kiváncsi vagyok a következő fejezetben,. amelyben Kriszti -lehetőleg, vagy remélem-, kedvező információkat csepegtet agyunk rejtett zugaiba. Nagyon remélem, hogy most már lassan elsimul minden Harry és Cara körül -ááá, ez nem célzás (tudom hol laksz:D)-.
    Igaz, (szerintem) eltűnik a képből Will, de ott van még az az idegesítő Cheryl (remélem így hivják:DBocsi<3) és az apja.-

    Még annyit, hogy mint mindig, most is nagyot alkottál, fantasztikusan fogalmazol, imádom minden sorodat!
    Izgatottan várom a folytatást!

    Egy őszinte, és örök Dioner,
    Milliószor ölel Kathy Xx

    U.I.: Majd' elfelejtettem... szeretlek <333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, édes Kathym!
      Sajnálom, hogy csak ilyen későn válaszolok, tudom, hogy már rágtad a fülem miatta, de most itt vagyok, válaszokkal készen.
      Csak gratulálni tudok a komment kivitelezéséhez, velem is megesett már és tudom milyen nehéz rávenni magad, hogy ismételten belekezdj az írásába. Köszönöm, hogy megtetted, nagyon sokat jelent. Tényleg! Szerintem sikerült leírnod mindet :)
      Nekem is az egyik kedvencem, örülök, hogy ebben egyet értünk. Én sem bánom, hogy szakítottak, s úgy, hogy tudom, mi lesz az elkövetkezendő részekben, kijelenthetem, hogy ennél jobban nem is alakulhatott volna mindez, annak ellenére sem, hogy komoly következményekkel fog járni.
      Gondoltam, hogy unszimpatikus lesz, de a rész, amit ma elkezdtem, és holnap befejezek (remélhetőleg) már egyáltalán nem olyan, Szerintem kiforrott karakter lett, fejlődőképes.
      Az, hogy mi lesz a következő részben, egyenlőre titok, bár már nem kell sokat várni rá. Sajnos a nevet nem sikerült eltalálnod, de én így szeretlek <333 (Cher)
      Tudod hol lakom? Akkor izgatottan várlak <33 Köszönöm, köszönöm és köszönöm, olyan jól esik, hogy így gondolod :D <3 *-*
      Millio puszi Xx te dinka bébibogyesz :D:$

      Törlés
  3. Drága, legkedvencebb Bloggerináim!

    JÉZUSOM! Oké, csak hogy az elején tisztázzuk sírok. Nem tudom mire számítottam, de erre egészen biztosan nem, és azért könnyeztem be, mert... nem tudom, nekem már az első levélnél eltört a mécses, te jó ég, hogy lehet valaki ilyen édes?! És nem, nem, nem hiszem el, hogy ez megtörténhet, milyen rohadt - bocsánat kifejezésért - jó már ez a blog?! Azért könnyeztem be, mert VÉGRE! Végre megtörént, Cara végleg rádöbbent, hogy Harry végig szerette, Will pedig egy hazug barom! Imádom, komolyan imádom, ahogyan Titeket is, mert beleszerettem mindenbe, amit itt megalkotottak! Büszkék lehetettek magatokra! Imádom a történetet, imádlak Titeket, pofátlanul tehetségesek vagyotok! <333333333333333

    Millió puszi & ölelés, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Azym!
      Jaj, nem szerettelek volna megsiratni, még annak ellenére sem, hogy nagyon jól esik, hogy ezt mondod. Csak annak örülök, hogy sikerült átadnom az érzelmeket, annak már nem, hogy kicsikét elszomorítottalak... Hát fogalmam sincs, hogy lehet valaki ilyen édes, nem én alkottam meg a karalterét, én csak kihasználtam a lehetőségeit. Hahaha, meg van bocsátva a kifejezés (egyre durvább vagy, cukorborsó). Igen, Cara végre rájött, hogy Harry szereti, sőt! Egész idő alatt szerette. Will tényleg egy hazug, de az a baj, hogy ő is szereti, és így nem tudom nem kedvelni :( Talán az a baj, hogy az én karakterem, akire ebben a blogban a legbüszkébb vagyok, hiszen hatalmas jellemfejlődésen ment keresztül. Köszönjük, nagyon édes vagy, már nem találok szavakat arra, amit csinálsz! Nagyon szeretlek <3333333
      Millio puszi Xx

      Törlés