36. fejezet: Talán soha

Sziasztok Olvasók!

Először is nagyon szeretnénk megköszönni a támogatásotokat, el sem tudjátok képzelni mennyit is jelent, főleg úgy, hogy a háttérben lassan már befejezzük a történetet. Nagyon sokat jelent, hogy mellettünk álltok és támogattok! <3 Köszönjük! <3

A mai fejezet szerintem kissé furcsa lett, de kíváncsian várom, hogy Ti mit gondoltok róla. Látom sokatokban nagy a lelkesedés most, hogy fény derült bizonyos dolgokra és Caraban is tisztázódott minden, felnyitották a szemét, kitudódott az igazság. Nem tudom ki, hogyan képzelte el ezt a fejezetet, de nagyon remélem, hogy nem fogok csalódást okozni.

Még egyszer köszönünk mindent, sok szerencsét a jövőhéthez és jó olvasást kívánok mindenkinek! <333

Millió puszi és szoros ölelés, 

kriszty96 <333

...............................................

Talán soha

 „Talán soha – egy mondat, amelyet rengeteg dolog kapcsán formálhat meg az ember elméjében. Talán soha sem tudok majd meg tanulni biciklizni, talán soha nem sikerül teljesen megfejtenem, hogyan képes egy normál ember nekileselkedni a matematika tudományának, talán soha nem fogok felnőni ahhoz, hogy elegendően bátor legyek, talán soha nem lesz elég erőm ahhoz, hogy önmagam legyek, talán soha nem leszek képes a boldogság révében érni. Talán soha nem gondolkodom majd újra a végsőnek hitt döntésen. Rengeteg tőmondatban jelen van ez a bizonyos szó, ám valójában a pillanat sodrásában csak egyetlen érzés kapcsán kap jelentőséget. Egy dologéban, ami elménket teljesen kitölti. Ösztönöz minket a döntésre, rájövünk arra, valójában mit is akarunk, hogyan akarunk élni!”

Harry Styles 

 

  Gondoltátok volna, hogy egyetlen ember ballépése felszabadíthatja a szíveteket? Hogy a rossz cselekedete reményt adhat nektek? Hát, én nem, bár bíztam benne, hogy minden ilyen ütemben folytatódik majd. És végül reménytelennek hitt kérésem beteljesedett. A legváratlanabb idősík morzsájaként taglózott le. Megdermesztett. Megdöbbentett. Minden szuszt bennem raktározott el a sokk. 
  Az ajtó keretének feszülő testtel védtem ki fejem kóválygását. A teret sötét elemek színezték pelyhesen rideggé, a lakatlan utak szürkés tónusban játszottak, ahogyan apránként leszállt az éj burkolata. Forró vérvonal kavargását éreztem szervezetemben. A kép összefolyt előttem, ahogyan szemeim arra eszméltek fel… ez csalárdság kell, hogy legyen, nem lehet valós eleme az életemnek! Hisz csak pár röpke perc zajlott le, amióta csatát vívtam a szüleimmel és két kitartó barátommal. Attól tartottam, hogy ismét ők tértek vissza, hogy magukkal rángassanak a visszautasított vacsorameghívás záradéka miatt, amit már nem egyszer löktem el határozott lépésemmel. Ezért is téptem fel heves erőséggel az ajtót, ahol egy nem várt jelenet, egy személy fogadott. 
  Rögtön elillant belőlem minden nemű menekvési istápoltság, valamiért nem akartam elmenni pedig erre készültem, össze akartam csomagolni, mi több már meg is tettem. A bőröndöm kitárva feküdt az ágyamon arra várva, hogy nehézzé válva az oldalamon gurulhasson végig a kemény betonaszfalton. El akartam menekülni, vissza Londonba, életem részesévé akartam tenni a lemondást, hogy ezáltal valaki boldogságban részesülhessen. Ám, abba egy percig sem gondoltam bele, mi is fog történni, amikor kiderül az igazság, bár naiv módon bíztam abban, hogy Cara loholva szalad majd utánam, nem tévedtem túl nagyot. S akármennyire is reménykedtem a dolgok erre felé kanyarodásában megdöbbentett, hogy Sweeney ilyen hamar, óvatlanul engedte ki ujjai szorítása közül az irányítást. Mi történhetett? Hogyan derülhetett ki minden? S vajon miért, miért tette mindezt? Tudom, hogy nem titkolt tény már évek hosszú sora óta, hogy szerelmes Csillagba, na de miért volt számára kifizetődő, hogy mindkettőnket összeroppantott? Engem elüldözött, eltávolított az útjából, Carat pedig maga mellett tiporta össze, méghozzá egy csalárd műfajjal, hazugságok árán ivódott a szervezetébe, amiből én mindennek ellenére nem vesztem el. Tudtam, éreztem, hogy még mindig fontos vagyok a számára, milyen bizonyíték szükséges még hozzá, ha nem az, hogy mihelyst kiderült az igazság engem keresett fel? Senki mást, csakis engem.

  - Ne haragudj – suttogta elhaló hangon, amit könnyei alig kivehetővé szaggattak széjjel, keze felső rétege szemeihez szökött és durván távolította el onnét a kicsapongó folyadékot. Megrökönyödve álltam előtte, tátott számon át vettem a levegőt, amit ugyanonnan jutattam az éterbe, hogy annak folyékony anyagává tornyosulhasson. Mellkasom alig mozgott párat, csak a szükséges légmozgást engedte meg magamnak, ahogyan Cara előttem állva, reszketve tartotta még mindig ujjai között a születésnapi ajándékomat, azt a csecsebecsét, amivel, évekkel ezelőtt megleptem, azt a tárgyat, amivel a közös térben való kötődések útjait le akartam minősíteni, azt akartam, hogy valamilyen formában még emlékezzen rám. 
  Ahogyan magába szívta a levegőt hallani lehetett, hogy ezen tette is megremeg, vizes haja teljesen fejtetőjéhez tapadt, ruháját eláztatta a kinti permet, amelytől most már megóvta a családi házunk verandája. Szeméből milliónyi könny hullott alább, ahogyan egyre inkább azon volt, hogy mindegyiket eltávolítsa orcájáról, amik annak rétegén folytak végig könnyű sodrást megteremtve testrészén.

  Gondolkodás nélkül cselekedtem, berögződést alkalmaztam. Karjaim kevesen iramodtak meg teste felé, könnyen fonódtak ujjaim csípőjének vonalán körbe. Fejét a mellkasomra fektette, ujjait nyakam körül kulcsolta össze, forró lehelete bőrömet csiklandozta, ahogyan egyáltalán nem szabályosan, mégis kivehető nyugodtsággal be-ki lélegezte magából a kinti táj friss levegőjét, amely már az előszobába is beszökött, akár egy árnytalan, láthatatlan lény. 
  Szipogva dézsmálta meg a kiáradó melegséget reszkető, vizes alakja, hátráltam pár lépést, hogy beljebb tudjam tuszkolni a ház ontotta mesterséges hőhullámok közé, de, amit megmozdultam még élesebben feszült neki testemnek, kezei jobban markolták meg hátamon a pólómat.

   - Cara – leheltem a nevét bágyadtan, hangom reszelős opálban karcolta végig torkom belsejét. Hangja, sírása még zaklatottabbá vált, ahogyan megszólaltam, szavaim késztették erre, megrémisztett. Ujjaimmal hájába túrtam, hevesen simítottam végig a fejtetőjén, hogy csitítani próbáljam. – Csss – nyugtattam lehunyt szemekkel, miközben magamba ittam jellegzetes illatát, testének közelségét az enyémhez. Éreztem, ahogyan megremeg ett karjaim között, reszketett, s nem csak érintésemtől, hanem a hidegségtől is, amitől esélytelenül menteni próbáltam. Ismét megkíséreltem beljebb lépni a ház gyomrába, de úgy tűnt talpa a küszöbhöz forradt, nem mozdult egy tapodtat sem.

  - Annyira sajnálom – zakatolta meg-meg bicsakolva szavai közben, amely grimasz jelenlétét idézte elő arcomon. Erősebben szorítottam magamhoz remegő, törékeny testét, éreztem, ahogyan a védelmezés palástja leereszkedik küllememre. Ujjai nyakam ívét vagdosták, körmei begyei megérintették bőrömet, de nem érzékeltem egy percre sem fájdalmat, inkább öröm öntött el, hiszen itt volt, mellettem. 
  Egyre inkább erőt vett rajtam a férfias ösztön, amit minden erőmmel elnyomtam magamban, le- letromfoltam, messzire süllyesztettem a fekete lyukba, hiszen nem ez volt a megfelelő hely, s idő ahhoz, hogy évek óta érte sóvárgó testem ereje a felszínre szökve bármire is kényszeríteni próbálja Őt. Egyszerűen akadályokat emeltem a vágy kosara elé, ami apró darabokra töredezve réseket keresett összeeszkábált falamon.

  - Nem kell bocsánatot kérned – szabadkoztam bocsánatkérésével, mélyen szívtam magamba a belőle áradó esős, orchideás illataromát, miközben aggódásom egyre inkább erőmet szegte, kezdtem érte nagyon is aggódni, hiszen tettei, szavai és ezzel együtt testtartása megrettentett. 
  Kezeimből kicsuklani kezdett alakja, s ha nem kaptam volna reflexből utána félő, hogy feje hatalmasat koppant volna a betonon.
  - Cara, Cara – szólítgattam rémülten, elernyedt teste karjaim között feküdt, ujjaim kisimították arcából az arra ráereszkedő tincseket, hogy láthassam magánál van-e. Könnyed mosoly játszott az arcán, nem tudtam megállapítani, hogy csak álomba merült-e vagy elájult. Karjaim közé kapva felemeltem és beljebb léptem, el a küszöb közeléből, lábammal rúgtam bele az ajtóba, ami hatalmas csapódással ütközött keretének, becsukódott. 
  Gondolkozás nélkül a szobám felé meneteltem, óvatosan és olyan gyorsan, amennyire csak kitellett lépéseimtől, hogy minél előbb megpihenhessen a puha párnák között. Az csukott ajtó előtt megtorpantam, amit könyököm hasznosításával tártam fel, a félhomályos leereszkedésű szobába belépve az ágy felé masíroztam, amelyről egy könnyed mozzanattal söpörtem le az üres bőröndöt, helyére gyengéden fektettem le a tudatlan lányt. A takarón pihenő ruhadarabokat durván löktem félre, hogy szabadon Carara tudjam teríteni a meleg dunyhát. Tekintetem arcára szökött, ahogyan végeztem műveletemmel; aprólékos betakargatásával. Szelíden szuszogott, arcán látszódott a gyötrődés, még mély álmában sem nyugodott meg a lelke, önmagában is csak vívódott.

  Egy pillanatra elfordultam, fényforrást akartam teremteni a sötét szobában. A villanykapcsolót keresgélve halk nyöszörgés keletkezett a szobában, valaki a nevemet suttogta. Hevesen iramodtam vissza ültőmből az ágy széléhez, felhagytam a keresgéléssel.

  - Itt vagyok – mondtam kezei után kutatva, hogy érintésem által is tudassam Vele jelenlétemet, hiszen a vak sötétségben nem fedezhette fel alakomat. Mosoly áradt szét arcomon, ahogyan megéreztem ujjainak erős szorítását enyémeken, megborzongtam a régóta várva várt testi kontaktustól. Hallottam, ahogyan nagyokat, inkább hatalmasakat nyelt, tudtam, hogy megszólalásra készült.

  - Harry, hibát követtem el – hibáztatta magát, éreztem, ahogyan kutatása közben tekintete rám vetült, keresgélt, hogy arcomra lelhessen. Fejem oldalra billent, kíváncsian, ahogyan megpróbáltam kitalálni, mire is készülhet. Meglepett, hogy ilyen hamar és ilyen váratlanul megjelent itt nálam, talán kihallhatta a fájdalom elfojtását megszólalásomból. – Én annyira sajnálom, hogy folyamatosan csak bántottalak, miközben egyáltalán nem szolgáltál rá, nem érdemelted meg. Te nem! – lágyan simított végig kezem fején, amelyre puha csókot lehelt, megborzongtam ajkának érintése nyomán, amik mellé még pár forró könnycsepp is társult. Hirtelen erős rántást éreztem meg, testem Cara közelébe szökött, ahogyan kezemen keresztül magához invitált.

  - Cara, mint… - döbbenetem bennem raktározott el bár légbuboréknyi levegővételt, nem voltam képes még a nyelésre sem annyira váratlanul ért a számomra meggondolatlan mozzanata. Igyekeztem legyűrni magamban  a feszültségemet, de képtelen voltam kizárni azt, hogy Cara ott volt, ilyen közel hozzám, most még kevesebb, mint egy karnyújtásnyira. Az elfojtott vágy egyre inkább a tátongó lyukakhoz közelített, amik elől eltámolygott a faltömeg, kettétört a védekezéshez alkalmasított mechanizmus. Már nem éreztem védve magamat.

  Odahúzta a kezemet az arca két oldalára, éreztem, ahogyan szeme egyre csak kutakodott. Alig láttam, egy csillanásnyi barnaságot a sötétségben, íriszei beleolvadtak a keletkezett homályba. Azt sem tudtam feltételezni, hogy meg fog szólalni, de végül szavai letaglóztak. 
  - Kérlek, csókol meg, Harry. Kérlek! – állam majd leesett, a levegő meghűlt a tüdőmben, elveszítette folyékonyságát és az esélyét annak, hogy frissebb adagra cserélődjön. Zakatoló szívvel próbáltam ajkaimmal szavakat formálni, nehézkesen bírtam el a döbbenetemmel.

  - Te… mi? – suttogtam, kóválygásom a fejemben erősödött, a döbbenet csillapíthatatlan aktusai növekedtek bensőmben, ahogyan Cara felemelkedett az ágyon és maga után húzott. Kívánkoztam ajkainak érintése után, de sosem gondoltam volna, hogy hangtalan kérésem egyszer beteljesedhet. Nem mertem még csak beleképzelni sem abba a szituációba, hogy Ő maga fog engem egyszer erre kérlelni, hogy sóvárogni fog a csókom után, márpedig most ez így esett, testének rezdüléseiből erre következtetett elmém.

  - Csak csókolj meg – kérlelt ismét most már sokkal elesettebben, miközben kezemnél fogva közelebb rántott magához, lábaimnak hála csak, hogy nem csapódtam rögtön hozzá, hanem félúton sikeresen megállapodtam a padlón. Én még észnél voltam csöppet, de éreztem, ahogyan testem utána sóvárgott, reszkettem, beleremegtem a kérése súlyosságába, ami teljes mértékben a letaglózás legmélyebb bugyrába száműzött.

  - És mi lesz Will-el? – kérdeztem lesújtottan, zavarban éreztem magamat, ahogyan ráébredtem arra, hogy évek óta rejtetten kívánt kérésem most beteljesedhet. Méghozzá úgy, hogy egy percig sem számítottam rá. Talán soha sem gondoltam bele abba, hogy minden így alakul majd. Talán soha. – Nem fogod megbánni a dolgot? – vacillálva haraptam bele az ajkam alsó szegletébe, jól meg akartam fontolni a dolgot, hiszen nem voltam teljesen biztos abban, hogy mindennek így kellene alakulnia. Hezitáltam. Kimért akartam lenni, nem volt hozzá jogom, hogy ismét megbántsam, de nem láttam jónak beteljesülni ezt a történést, az eszem ezt a tettet súgta, na, de a szívem? Egészen mást érzett, akarta, kívánta Cara csókját.

  - Harry! – sürgetett. – Kérlek! – még mindig összezavarodva, megrettenve a csípőjére tettem a kezemet, és a testemhez húztam az Övét. Az arcom aggodalmas volt, olyannyira, hogyha bizonyára látja, mimikáimat kételkedni kezd abban, hogy egyáltalán sikerülni fog, eme intim kontakt kialakulása kettőnk között. De szerencsére a sötétség pártfogoltammá vált, eltakarta Cara elől a félelmemet, a kétkedésemet afelől, hogy jól készülünk cselekedni. 
  Automatikusan lehunytam a szememet, ahogyan az arcunk egymás felé hajolt. A szája finoman az enyémhez ért egy pillanatra, majd visszahúzódtam, hogy ugyanazzal az aggodalmas arckifejezéssel nézzek rá, amit Ő sajnos nem láthatott.

  - Harry, igazából csókolj meg. Tudod a lányok a váratlan csókok elől szoktak elhajolni és pofon csapni valakit, de én azért foglak, mert nem csinálod elég férfiasan. Csak nem puhánnyá váltál Londonban? – éreztem, ahogyan incselkedik velem, halvány mosoly játszott az arcomon.

  - Ahogy kívánja, kisasszony – a nyakam köré fonta a karját. Furcsa volt; egyáltalán nem tudtam, hogyan is fogok érezni, amikor megtörténik a várva várt pillanat, de különös érzés volt. Nem a megszokott, ahogyan az eddigi kalandjaimban érzékeltem, egészen más, érzelmesebb, melegebb azokhoz képest, amiket már átéltem. 
  Lábujjhegyre állt, ugyanakkor lehúzta a fejemet, hogy elérje az ajkával az enyémet. A testem könnyedén maga alá gyűrt, válaszolt Cara érintésére. A számra tapasztotta az Övét és még szorosabban átölelte a nyakamat, amikor ösztönösen megpróbáltam eltolni, hogy megkérdezhessem, Tőle tényleg erre vágyik-e. Ám, szavak helyett tettei tudatták velem végleges és már eldőlt döntését. A szája az enyémmel együtt nyílt el, és megéreztem, ahogyan elönt a mámor varázsa. A fogaim közé vettem alsó ajkát, és hallottam, amit egy mély sóhaj tört fel a torkából a meglepetéstől, ami engem már a kezdetektől fogva letaglózott. 
  Talán soha sem fordult meg a fejemben, hogy ez a pillanat, perc valaha is elérkezik. Hogy az élet cselekményeit fogja gyarapítani. Egyik kezem csapdájába ejtettem az arcán, a másik pedig a háta aljára simult, és olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy nem volt könnyű levegőt préselnem az összenyomódott tüdőmbe, amely szívemmel együtt hevesen zakatolt. Mind a ketten ziháltunk. A lélegzete az enyémmel keveredett. A hátát a falnak nyomtam, arra használtam a benső építészeti oszlopzatot, hogy még jobban magamhoz szoríthassam. Nem volt olyan testrésze, ami ne forrott volna az enyémhez. Csak ketten voltunk, Ő és én, olyan közel egymáshoz, hogy már talán nem is kettőnek látszottunk, hanem egy egésznek. Két fél, ami egymással alakult egy teljes testrésszé.

Csak mi.

Senki más.

Csak mi, ketten.

  Hirtelen éles villanás röppent fel elmémben, hátrálni kezdtem a szűkössé váló szobában. Lépteim a villany felé kalandoztak, de ráébredtem arra, hogy túlzavart vagyok ahhoz az információgyűjtéshez, hogy orcájára pillantsak. Háttal állapodtam meg az ajtófélfa mellett, tenyerem a villanykapcsolón nyugodott, miközben lényéhez intéztem megremegő soraimat. 
  - Ha gondolod, nyugodtan fürödj le, találsz tiszta ruhákat a fiókban – kezem a bútor felé ívelt, ahogyan a fény leereszkedett a sötétségre, de még csak egy percre sem néztem hátra vállam felett, túlságosan összezavarodtam, gondolkodni akartam. Erősen köszörültem meg torkomat, majd megiramodtam a folyosón át, s heves mozzanatokkal róttam a lépcsőfokokat, míg végül ki nem lyukadtam a nappali kanapéján, ahol ágyat csiholtam, fekhelyet, ahol ma éjjel alhatok, hogy átengedhessem Caranak a szobámat, mint a régi szép időkben.
Ám most nem állt szándékomban suttyomban fel is szökni hozzá. Úgy gondoltam ez most nem lenne a részemről helyes cselekedet, akkor bizonyára már nem lennék képes elfojtani magamban a vágyat. 
  Mélyeket sóhajtva süppedtem a kényelmes matracra, gondolkodóba estem. Államon végigsimítva visszaidéztem elmémben a pillanat hevességét és varázsát, még mindig magamon éreztem ajkának érintését, ahogyan kezei a nyakam köré tekeregtek, ahogyan teste szorosan érintkezett az enyémmel. Beleborzongtam a lelki szemeim látképébe.

  - Köszönöm – Cara alakja jelent meg az ajtóban, testén az egyik kicsinek vélt pólóm gördült végig, amelyben teljesen eltűntek idomai, csak lábszára kandikált ki a sötét anyag alól. – Lelkiismeret furdalásom van – úgy tűnt, hogy hezitált, miközben a küszöbön állapodtak meg a lábai, elmémbe férkőzött a bejárat előtti pillanat. Cara, Cara, csak nem a küszöbök rajongói vagyunk? – incselkedtem Vele ezúttal most én, gondolatban. – Ez a kanapé túl rövid neked – suttogta, felém iramodtak léptei, helyet foglalt közvetlenül mellettem, közel hozzám. Szívem heves dobbanásokban tört ki. – Inkább aludj te a szobádban. Én elleszek.

  - Cara, csak pár centivel vagy kisebb nálam – szabadkoztam vele, miközben egy percre sem néztem még csak rá sem. Nem mertem ekkora kockázatot vállalni, túlságosan vágytam utána, ami a körülményekhez mérten nem volt helyes, nem szabadott kihasználnom a helyzetet. Hogy minden csupán csak sajnálat miatt következzen be. – Aludj csak nyugodtan a szobámban, mint régen. Mi a baj? – kérdeztem féltőn, ahogyan szemem sarkából rápillantva döbbenetet láttam arcára csücsülni. Azonnal ellenszegültem eszem akaratával, egész testemmel felé fordultam.

  - Még mindig… még mindig emlékszel azokra az időkre? – szaggatottan vette a levegőt, elnyílt ajkain át zárta tudomásának tárházába a hallottakat, aminek a mimikái alapján csak nehezen tudott elégtételt, hitet adni. Halván mosoly áradt szét rajtam, játszi könnyességgel uralva ezzel arcomat, nem tudtam nem boldogan visszagondolni azokra a színes, örömteli pillanatokra.

  - Elég sokat gondolkoztam a dolgokon, hogy átvészeljek mindent – vallottam meg őszintén, ujjaimat combomon fontam össze egymással, elmerengtem életem legsötétebb percein is. Az idősíkokon, amikor Cara nem lehetett mellettem. – Nehéz volt Londonban, - a város megemlítése adtán elcsuklott a hangom. – főleg úgy, hogy tudtam, hogy csak pár óra választ el minket. Biztos vagyok benne, hogy akkor utáltál – eljátszottam a gondolattal, magam előtt láttam, ahogyan kínjában mindennek elhord, szörnyű volt a látvány, megsebezett.

  - Így van – bólintott egy laposat, ezzel apró darabokra törve bennem a maradéknyi kételyeket és a szívemet. Fájt, holott tudtam, hogy mennyire igaza is volt. – De akkor nem láttam tisztán. Talán utánad kellett volna mennem – morfondírozott a múlton, az abban bekövetkező, akkor alkalmazott tettein, amiknek én még csak a negyedét sem sejthettem, amiket belül tudni akartam. Nem érdekelt, hogy fájt volna, szembesülni akartam azzal, hogy mit ért el a gyávaságom és a manipulálhatóságom, hogy mit követtem el, mit robbantottam ki a távozásommal. Mindent tudni akartam, habár pontosan tisztában voltam azzal, hogy Cara ezeket nem fogja felfedni előttem. Semmi baj, hiszen ott van nekem Jane, aki mindent megoszthat majd velem, szükségem van arra, hogy mindennel tisztában legyek. Hogy még egy kicsit szenvedhessek azért, amiért magára hagytam. Hogy hagytam szenvedni. Nem kellett volna!

  - Beismerem az úgy nekem is jobban tetszett volna – értettem egyet a feltevésével, ami most már biztosan nem valósulhatott meg, felesleges is, hiszen végső soron majdnem minden helyre rázódott, egyetlen dolog kivételével. Nem tudtam kikalkulálni mi is az a láthatatlan kötelék, ami kettőnk között lebegett. A barátság kizárt, azzal pedig tisztában voltam, hogy őszintén szeretem. Szerelmes vagyok belé! De Ő vajon, hogyan érez? Mit gondolhat most rólam? Miért akarhatta annyira azt a csókot, ami végül el is csattant? Mi lehet a végső szándéka mindezzel? Mire vágyhat? Egy biztos, mostantól mindent meg fogok Neki adni, amit évek során elmulasztottam, bepótolom a lemaradásomat. Kívánjon akármit! – A gondolat, hogy el kellett válnom tőled, hogy távol voltál tőlem… - lehunyt szemeimen át láttam mindent, a szobámban való ücsörgéseimet, távol a külvilágtól, a szenvedéseimet, ahogyan más nők karjába menekültem a felejtés érdekében. –… őrültségnek hangzik, ha azt mondom, hogy inkább meghalnék, mint, hogy újra megtörténjen? Túl dramatikus lenne? – lehajtottam a fejemet, mélyen szívtam be tüdőmbe a friss oxigént.

  - Nem, pontosan tudom, mire gondolsz – keze a vállamra telepedett, nagyon kellett összpontosítanom ahhoz, hogy önön uralmam továbbra is gyarapítsa érzelmeim világát. - Nem mehetsz el újra! – ujjai ezúttal az arcomra kalandoztak, fejemet maga felé fordította, így sikerült mélyen elrévednem gyönyörűséges íriszeiben, a pillanat meghűlesztette bennem a levegőt.

  - Itt maradok, ameddig szükséged van rám – gyengéden eltávolítottam ujjait orcámról, helyette tenyerem közé szorítottam őket, s lágyan cirógatni kezdtem a kézfejét, ismét nem mertem rá nézni, viszont tekintetét éreztem küllememen. – Rosszabb dolgokon is aludtam már, mint ez a kanapé – játékosan csapkodtam meg kezem belülső felével az említett bútort, amint szorításomból kihullottak kezei és visszaestek az ölébe.

  - Nem erre gondoltam – hezitálva harapott bele ajka alsó szegletébe, láttam rajta, ahogyan feszengett, nem tudtam hová legyűrni magamban kényelmetlenkedő pózait, amiket alkalmazott. Nem akadt egyetlen megfejtésre sem agyam legkisebb szegleteiben sem, csupán csak abban voltam biztos, hogy velem szemben ült, hogy a testem sóvárgott utána és össze akarta zúzni a távot, amit én teremtettem meg kettejünk között. De nem akartam ilyen hamar lerohanni, tisztában voltam azzal, hogy évek óta titkoltan vágyóm a csókjaira, de nem láttam jól így a dolgokat. Úgy, hogy kettesben vagyunk, ami a bármi megtörténhet pillanatait idézheti elő. Akár még meggondolatlan cselekedeteket is.

  - Az ágyam a tiéd, Cara – szögeztem le jelentőségteljesen a szemébe pillantva, ki akartam zárni az akadékoskodását, az ellenállását a döntésemmel szemben. – Ez ügyben nem alkuszom. Nincsen vita. Fogadd el ezt, jó? – szemöldököm felemelve vártam a beleegyezésébe, miközben hatalmasat emelkedett mellkasa, kezdtem azt hinni, hogy mind a ketten két külön dolgot akarunk eggyé kombinálni, ezzel pedig szavai is felvilágosítottak: 
  - Nem ez az, amire ki akarok lyukadni! – közelebb került hozzám a kanapén, igyekeztem normálisan lélegezni, ahogyan közvetlenül előttem szakadtak félbe közeledő mozzanatai. – Arra gondoltam, hogy kettőnknek is elég nagy az az ágy – a véráram lüktetése megüszkösödött, nem folytatta testemben a munkáját, ahogyan ráébredtem az elméjében megforduló tevékenységre.

  - Cara, ez… - csöppet odébb sodródtam, nem akartam beleegyezni esztelen kívánságába. Ezt egyszerűen nem tehetem meg, sajnálatból nem teheti meg ezt az egészet. Nem cselekedhetünk csupán csak azért így, mert irritálja a lelkifurdalás. – Nem tartozol nekem semmivel, Cara. Ez nem volna logikus megoldás csak azért, mert lelkiismeret furdalásod van. Nem fair – hevesen ráztam meg a fejemet, nem változtattam eszemmel egy pillanatra sem az álláspontomon. Agyam kitartó akart lenni, szívemmel ellenben. – Nem azt mondom, hogy… nem úgy értem, hogy ez nem jelent számomra sokat – világosítottam fel, hogy a percig tartó riadalom végleg eltűnjön az orcájáról. – Felejts el mindent, ami történt. Nekem ez a legfontosabb és, hogy boldog légy – ki akartam iktatni a vágyát, amit titkon én is akartam, láttam, hogy kísérletem esélytelen, nem tudtam megrendíteni kívánságának tartását.

  - Ez nem valószínű, hogy sikerülni fog – csóválta meg fejét, szívem egyre élesebben dobogott bordáim alatt, egy részem már beletörődött a veszteségbe, míg egy másik továbbra is a győzelmet buzgalmazta. A szív és az ész csatája – dühített ezeknek megléte, hiszen bíztam tudatos képeimben, egyszerűen nem engedem, hogy ez előforduljon. Meg kell, akadályoznom mielőtt még túl késő lenne. Túlontúl késő.

  - Cara, ennek nem feltétlenül kell így történnie – láttam, ahogyan az arcán csalódottság játszott, de nem tett le gondosan kifundált tervéről, megrendíthetetlennek bizonyult érzelmiben, amiket pontosan nem is tudtam mik lehettek. 
  Talán soha sem fog már a barátjává fogadni engem? Talán soha nem lesz már a régi a kapcsolatunk? Talán soha sem alakul ki szervezetében az a szerelem, amit én táplálok Őiránta? Ki tudja, ez mind csupán csak a jövő furfangos játékénak a kezében libeg. 
  - Csak azért, mert sajnálod, ami velem történt, mert úgy érzed te vagy a felelős…- hangom elcsuklott, ahogyan a valódi tettes képe jelent meg előttem; én magam. Hiszen, ha elég erős lettem volna sosem sikerül Sweeney-nek elüldöznie a közeléből, de én gyáva és gyámoltalan voltam, egy hatalmas vesztes. – Ez nem jelenti azt, - folytattam elfásult hangon. – hogy bármit is meg kell tenned, amit nem akarsz. Nem vagyok az a fajta férfi, aki ilyesmit vár el… nem kell így történnie, hiszen…

  - Ezt tudom – biztosított felőle, mutatóujja ajkamra vándorolt, hogy belém fojthassa a kikívánkozó szavaimat. Döbbenten meresztettem szemeimet, pupilláim majd kiestek tokjaik közül, ahogyan erősen összpontosítottam szavainak árjára és közben képes legyek kizárni lágy érintését, amit szinte magába ivott bőrrétegem. – Tisztában vagyok azzal, hogy nem kell így történnie és, hogy te nem vagy az a fajta férfi – kissé eltávolodott, ujjai leereszkedtek ajkaimról. – Tisztában vagyok mindezzel. Én csak…

  - Te csak? – próbáltam megszólalásra ösztönözni néhány percnyi némaság után, elkeseredetten vágytam arra, hogy megtudhassam mi lapult elvágódott szavai háttere mögött. – Cara? Megtennéd, hogy mondasz valamit? Hogy elmondod mi bánt? Igen? Kérlek, áruld el! – hangom nyöszörgőssé alakult, ahogyan sóvárogtam a szavai után, tudni akartam mit gondolt. Olvasni akartam a gondolataiban és bizony abban a percbe színtisztán bele tudtam magamat élni Edward Cullen és Bella Swan kapcsolatába – igen olvastam a könyvet – csakhogy csak az érzelmeik tomboltak bennem, a srác képességei elmaradoztak szervezetemből és ez elkeserített. Tudni akartam mire gondolt, hogy mi a következő lépése.

  - Ha választanom kellene, hogy kényszerből vagy szívből készülök megtenni amit, az utóbbit választanám. Szívből, Harry – tekintete hirtelen felém kanyarodott, vágyat olvastam ki a szemeiből, az érzelmet, ami az én testemben is túlbuzgón tombolt, erősen lüktetett ereimben, a szívemben. – Veled akarok lenni. Én csak… nem pusztán csak beszélgetni – arca a nyakamhoz tolult, lehunyt szemei ellenére is kivehető volt számomra a következő lépése, végre értelmezni voltam képes a cselekedeteit. Forró lehelete bőrömet súrolta, hatalmasat nyeltem, miközben fejét a mellkasomra fektette és hallgatta szapora szívverésemet. Éreztem, ahogyan az Övé is hasonlóképpen zakatolt, akár egy most repülni tanuló pacsirta szárnycsapkodása. – Most, hogy már tudom az igazságot mindent másképpen látok, már nem félek az érzéseimtől. Nem akarlak elengedni. Soha – kezeivel könnyedén átkarolta törzsemet úgy, hogy közben átfurakodott a párnák és a hátam közötti szabadon hagyott területen. Érintésébe beleborzongtam éreztem, hogy már nem sok maradt abból a bizonyos tartásomból, ami az eszemnek kívánt segédkezni.

  - Cara – suttogtam lesújtottan, még mindig nem hittem teljesen biztosan abban, hogy mindez velem, velünk történik meg. Hogy az évek óta elválasztott kapcsolatunk ilyen erős, heves és mély lehet a jövőben. Hogy a szerelmem még intenzívebb, vadabb lehet a közelében, hát nagyot tévedtem. Nagyon nagyot. – Nem hittem volna, - mi több sosem – hogy ezt fogod nekem mondani. Ha most választanom kellene a többi szerettem és közted, gondolkodás nélkül téged választanálak – mélyen elrévedve a szemeiben kisimítottam egy kósza tincset látásának útjából, ami még az én benne való gyönyörködésemet is hátráltatta egy percig, mígnem el nem kezdtem cselekedni.

  - Ez nem helyes, hiszen ők is szeretnek téged – most először érzékeltem azt, hogy nem értett egyet teljes mértékben a szavaimmal, hogy le akarja rombolni azokat foszlányok alkalmazásával, hiszen előző tetteihez csak mozzanatokra volt szüksége. Testem hajlott arra, hogy kívánsága beteljesüljön, még egy hasonlóság közötte és Bella Swan között, mind a ketten a férfiúi vágyakat kívánták kijátszani, meglazítani a bennünk, a bennem és Edwardban szikrázó kitartást.

  - Igen, nagyon helytelen, de attól még igaz – gyengéden simítottam fel-lefejtetőjén. A pillanatvarázsa olyan meghitt volt, olyan idill, szinte ittam miden egyes történést, talán soha nem fogom kiverni a gondolataimból, hogy mindenre ezen a kanapén derült fény. Talán soha sem heverem ki, hogy mennyi mindenen kellett keresztül mennünk, hogy együtt lehessünk. Talán soha nem leszek képes a múltba nézni, mert most itt van nekem, nekünk a jelen, a jelen, ami a legnedvdúsabb percek egyike. S hirtelen bevillant előttem minden, hogy miért is ülünk most itt, a kanapén, hogy mi volt Cara rávevő szavainak igazi célja.

  - Harry…

  - De…

  - De mi? – összevont szemöldökkel távolodott el közvetlen körzetemből, kezeivel a mellkasomon támasztotta meg magát, szinte már fájt a számonkérés, amit íriszeiben rejtett el. Hatalmas nyeléssel tuszkoltam le a torkomban keletkezett gombolyagot, éreztem, tudtam, hogy szavaim nem fognak örömöt kiváltani sem a testéből sem reakcióiból.

  Összeszedtem magamat, csak azután nyíltak el ajkaim válaszadásra. 
  - De ettől függetlenül még nem kell megtörténnie. Nem emlékszel az ígéretedre? – ez volt az egyetlen dolog, amiért nem akartam megadni Neki azt, amit kívánt, az egyetlen kívánsága, amit esküm ellenére mégsem akartam számára valóra váltani, vagy éppen betartani halk igéimet. Emlékeztem a régi szavaira, amikor megfogadta, hogy senki mással sem osztja meg ágyát azon a személyen kívül, akivel egy fedél alatt élik az életüket. Én nem voltam ez a személy. Közelről sem.

  - Ennek mi köze mindehhez? – laposan sütötte le a szemeit, alig észrevehetően ajkának alsó peremébe harapott. Tudtam, hogy tudja, hogy mire gondolok pontosan, mindössze csak húzni akarta az idő kerekét, jó messzire és ez nagyon is felbosszantott. 
  Döbbentem engedtem útjára a szavaimat.
  - Ugye most csak viccelsz, igaz? – rikkantottam kitérve ezzel fenntartott önuralmam burája alól, megrettentett az, hogy ily könnyedén lemondott fogadalmáról. Ismét csak miattam.

  - Te nem tartozol az ígérethez. És azt mondtam, ha egy fedél alatt vagyok az adott sráccal. Veled gyakorlatilag szinte mindig ott voltam – kimagyarázása egy pillanatra megmosolyogtatott, ám könnyedén ráébredtem arra, hogy ez ettől függetlenül nem lenne helyes cselekvés, még nem készültünk fel rá, túl gyors volt ez az egész történés, így kételkedtem abban, hogy komolyan gondolja. Hogy komolyan erre a dologra vágyik, úgy Isten igazából.

  - Lehet, hogy igazad van, de ez nem olyasmi, amit el kellene sietnünk – éreztem, ahogyan védekezési erőm fokozatosan elhanyagolta erőközpontomat, lankadni kezdett a testemből a kitartás, hogy még képes leszek féken tartani visszafogott vágyamat. A kötéseim meglazultak, már egyre nehezebben tudtam erőnek erejével letromfolni a vágyakozásomat.

  - Mire kellene várnunk? – kérdezte egyre kétségbeesettebben, éreztem, ahogyan teste megremegett rajtam, hallottam, ahogyan hatalmasat nyelt. Mély levegőt vettem, számba vettem a lehetőségeket, az elkövetkezendő lépések hajlamait, amik csupán már csak parázsként égtek bennem, már nem igazán lézengett bennem az ellenvetés. Csupán csak megrögződésként élt bennem, miközben belsőm legalja már eldöntötte, hogyan fog cselekedni. Már csak egy utolsó próbálkozásséma akadályozott meg minket a vágyunk beteljesedésében.

  - Cara, néhány dolgot fontolóra kellene vennünk, tudom, miről beszélek – hangom megremegett, ahogyan még egy utolsó próbálkozással le akartam beszélni tervének gyümölcséről, arról a dologról, amelyre valójában én is vágytam. Ami után már évek óta sóvárogtam, s nem csak a testi kontaktra, hanem arra is, hogy együtt legyünk, hogy egy párt alkossunk meg. – Tudod… sohasem számoltam ezzel, hogy mindez megtörténhet. Nem számítottam rá. Túl korai volna, nagyon korai – szabadkoztam ismét, ahogyan lekászálódva rólam közel férkőzött arcomhoz, úgy ittam magamba közeledését, akár egy normál ember egy adagnyi csapvizet.

  - Évek óta ismerjük egymást és szeretjük – győzködött még intenzívebben, már kezdem azt hinni, hogy végül mély melankolikus álomba zuhanok és rögvest fejet hajtók kívánsága előtt. 
  Csak két szó volt már csupán, ami falakat emelt a vágyunk előtt. 
  - Van időnk.

  - Nincs értelme várni és ezt te is tudod. Minek várni, amikor itt vagyunk egymásnak? – még bólintani sem tudtam, nyelni próbáltam, de képtelen voltam megfutamodni. Akartam. Ismerős mozzanatokkal simítottam végig a nyakán, mindkét oldalt lecsúsztatva vállán kezeimet. Olyan hangosan dobogott a szíve, hogy még én is meghallottam, az enyém is hangosan dübörgött. Az egyik kezem folytatta útját, ahogyan Cara várta, le a karján, a csuklójáig, lángoló ösvényt hagyva magam mögött. A másik kezem az állát emelte fel. Az arcom az Övéhez nyomódott, a bőröm lángolni kezdett, ahol érintkezett egymással testünk. Már nem számított semmi más csak az, hogy vágyunk valóra váljék. Ez volt a legfontosabb. 
  Talán soha nem tudom meg mi történt volna, ha nem derül fény az igazságra. Talán soha nem fogom megbánni azt, amire most készültünk. Talán soha nem fogom átkozni Willt, hiszen neki, csakis neki köszönhetem azt, hogy most Cara velem volt. Talán soha nem fognak bennem megváltozni az érzelmek. Talán soha…