37. fejezet: Az a bizonyos első

Sziasztok :)

Huh, eltelt még egy hét. Egyre gyorsabb, vagy csak nekem tűnik így? 

Szeretném megköszönni mind a kettőnk nevében, hogy itt vagytok nekünk és sajnáljuk, ha néha nagyon furán fogalmazunk és túl hosszúak a fejezetek. Nem direkt csináljuk, egyszerűen csak így képzeljük el a részeket és nem tudjuk rövidebben leírni. Remélem azért ti nem gondoljátok ilyen rossznak és unalmasnak a történetet :/

Visszatérve a mostani részre, nekem ez az egyik kedvencem és bár nagyon féltem tőle, szerintem élethű lett - főleg, hogy még sosem csináltam hasonlót a való életben.

Szép hétvégét, jó olvasást és millio puszi Xx szerecsendio

Az a bizonyos elsö

Sosem akartam az egyetlen lenni, senki számára sem. Hisz az, azt jelentené, hogy korlátozom a másikat. Nem engedem neki, hogy igazán önmaga legyen, hogy igazából éljen. Ha szeretsz valakit, akkor nem lehetsz vele önző, mondja egy igen bölcs ember, mégis, mintha azon az estén minden megváltozott volna. Nem éreztem az előbb említett ostoba kételyek egyikét sem. Azt szerettem volna, hogy csak rám gondoljon, hiszen én is csak rá gondoltam.

Cara Bynes

   Szeretni és szeretve lenni; csak akkor tudtam meg, mit is jelent igazán, amikor ajkai az enyémekre tapadtak, s ujjaival lágyan félresöpört egy kósza tincset, mely mindkettőnk arcát csiklandozni kezdte, heves mozdulataink közepette. Fogaimmal beleharaptam alsó ajkába, miközben folyton folyvást egy valamivel kényelmesebb pozíció után kutakodtam; hasztalan. Túlontúl izgatott voltam ahhoz, hogy egy helyben tudjak maradni. Egész testem lángba borult, ahogy Haz kissé bőrkeményedéses ujjai végigszánkáztak a felkaromon, egyenesen a tenyerem felé. Ujjaink úgy fonódtak össze, mintha egy kirakós két elveszett darabkája végre valahára egymásra találtak volna, ezzel tökéletesen egységessé téve a félben hagyott műalkotást.

  De ahogy az édes érzéseket is mindig felváltotta egy kesernyés, úgy ez a másodperc sem tarthatott az örökkévalóságig. Túl hamar lett vége s sokkal rövidebb volt, mint amennyire valaha is vágytam. Harry arca fájdalmas grimaszba torzult, ahogy szabad kezével arrébb tolt magától. Feltűnően kerülte a tekintetem, mintha megbánta volna felelőtlen tettét, melynek következtében kis híján elsírtam magam. Ajkaimat harapdálva bámultam kínkeserves vonásait, hisz képtelen voltam egyetlen értelmes szó megfogalmazására is.

- Ezt nem kellett volna. Sajnálom – oly halkan beszélt, hogy ha nem lettem volna közvetlen mellette, nagy valószínűséggel elengedtem volna a fülem mellett ezen megnyilvánulását. Reszkető ujjaival – melyek az előbb még az enyémeket fogták – beletúrt göndör fürtjeibe és megfogva velük a kanapé karfáján pihenő távirányítót, egy laza mozdulattal bekapcsolta a televíziót. Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy engem levegőnek nézve kapcsolgatott a hülyébbnél hülyébb csatornák között, míg végül talált egy számára tetszetőset.

- Én is – azzal megköszörültem a torkomat, és felálltam a kényelmes bútordarabról, hogy magam mögött hagyhassam anélkül, hogy a szeme előtt törtem volna darabokra. Lassú, lomha lépteim egyre felgyorsultak, ahogy megláttam egykori legjobb barátom szobájának ajtaját. Fogalmam sem volt róla, mit tehettem volna, hiszen teljesen összezavarodtam. Csekély harminc perce még Will szobájában ültem és Hazza leveleit olvastam. Azokat a sorokat, amikben tisztán érezhető volt a felém generált érzelme; az hogy szeret – vagyis egykoron teljes szívéből szeretett. Most viszont, talán már végleg elkéstem. De akkor miért csókolt meg? Miért repített a fellegekbe, hogy aztán több tíz méterrel a föld felett elengedje a kezemet, mindenféle ejtőernyő nélkül?  

   Némán bámultam a szobában lévő egész alakos tükörben. Néztem, ahogy az arcomon végigfolyt egy sós könnycsepp és útja végeztével rápottyant Hazza egyik régi pólójára. A szürkés anyag hamar feketévé változott, míg agyam egyfolytában azon kattogott, mégis hogyan értelmezhettem félre ilyen csúnyán ezt az egészet. Az ismerős helyiség egyik sarkában egy utazótáska hevert, melyből kiborultak a benne lévő dolgok. El akart menni. Szólalt meg a fejemben a felismerés kioktató hanghordozásával. Talán engednem kéne neki, hogy megint itt hagyjon. Tovább kéne lépnünk ebből a se veled se nélküled kapcsolatból, hogy boldog életet élhessünk. Ezúttal visszakozás nélkül.

   Egy halk kopogás, majd még egy, ezt követően pedig résnyire kinyílt a fából készült nyílászáró. Szipogva emeltem fel a kezeimet, hogy letörölhessem némán folyó könnycseppjeimet, melyek ellepték arccsontomat. Szemeimmel Hazza bizonytalan alakját bámultam, ahogyan az visszatükröződött a szekrényre szerelt szerkezet felületén.

- Bejöhetek? – némán bólintottam, anélkül, hogy különösebben rá néztem volna. Ujjaimat tördelve vártam arra, hogy kinyögje következő szavait, hiszen részemről nem volt mit mondanom. Mit is mondhattam volna még, ami nem hangzott el eddig? Talán túl akaratos voltam, amikor megkértem, hogy csókoljon meg, vagy amikor kijelentettem, hogy vele szívesebben lefeküdnék, mint Willel. Hisz milyen barát volt az ilyen? Borzalmas, semmi kétség – Haragszol?

- Nem – vágtam rá habozás nélkül, mire alig észrevehetően kifújt magából egy jókora adag levegőt. Lassan közeledett felém, s ahogy a távolság a lehető legminimálisabbra csökkent kettőnk között, kezei tétován landoltak a vállaimon. Nem fordultam meg, egyszerűen nem lett volna értelme, hiszen a tükrön keresztül így is többet láttam, mint amennyit el tudtam viselni. Méregzöld szemeivel megviselt vonásaimat pásztázta, s többször is elnyíltak ajkai, mire kimondta a bensőjét foglalkoztató információt.

- De megbántottalak – nem kellett válaszolnom. Szavak nélkül is pontosan tudta, mi járt a fejemben, így amikor ujjaival eltűrte sötétbarna hajzuhatagom egészét a bal oldalamra, lélegzetvisszafojtva vártam a következő lépését. Csupán pár centivel volt magasabb nálam, szája pontosan a nyakamig ért, ezért beszéde közben éreztem tűzforró leheletét, melyben csaknem porrá égtem – Csak nem akarom, hogy megbánd. Ez nem jelenti azt, hogy nem akarom. Nincs más, akire jobban vágynék.

   Alsó ajkam beszívva csuktam be a szemeimet, amikor puha szájának felülete hozzáért a nyakamhoz, melynek érzékeny felülete azon nyomban bizseregni kezdett. Hazza ujjai lassan simítottak végig az oldalamon, ahogy egyfolytában puszikkal lepte el a testem. A hasamba belenyilallt egy szúró érzés, mely egyre csak fokozódott, mindaddig, amíg fel nem emésztett. Olyan volt, mintha ezernyi apró pillangó repdesett volna a gyomromban, arra várva, mikor válhatnak végre szabaddá. Fájt, mégis élveztem; s egyfolytában többet akartam.

- Kérlek, ne hagyd abba. Olyan sokáig vártam rád – szinte könyörögtem, amikor ismételten el akart lökni magától. Egész testemmel felé fordultam, és könnyeimmel küszködve figyeltem, ahogy saját magával vitatkozott. Látszott rajta, hogy ugyanannyira hihetetlennek találta a helyzetet, mint amennyire én, s már épp kezdtem feladni, amikor átszelte a közöttünk lévő távolságot, ezzel a nullára csökkentve azt. Csókja most már sokkal érzelemdúsabb volt és vadabb, mintha levetkőzte volna magáról az utolsó gúzsban tartó kötelét is. Átadta magát a pillanatnak, s példáját követve, én is próbáltam a saját ösztöneim után menni.

   Karjaimat átkulcsoltam a nyaka körül, de belül rettegtem, hiszen még sosem csináltam ilyet ezelőtt. Féltem, hogy el fogom baltázni, és ki fog nevetni. Szívem egyre hevesebben dobogott, olyan intenzív sebességgel, amire mindezidáig azt hittem képtelen. Haz beleharapott az alsó ajkamba, kezei pedig a pólóm aljánál munkálkodtak – hol feljebb húzta, hol visszaterítette az eredeti helyére. Tisztában voltam vele, hogy érezte a testem felett eluralkodó feszélyező érzést, és azzal is, hogy ha megkértem volna rá, azonnal leállt volna. De eszem ágában sem volt abbahagyni. Csupán kellett egy kis idő, pár másodperc, hogy legyőzzem a bennem élő démonokat.

  Egyik kezemmel beletúrtam göndör fürtjeibe, a másikkal bátortalanul nyúltam a felsője felé, hiszen tudtam, hogy nekem kell megtennem az első lépést. Túlságosan is figyelt rám ahhoz, hogy ő tegye. A fejébe vette, hogy képes lennék megbánni azt, amire már a kezdetek óta vágytam. Azt, hogy végre vele lehessek, mindennemű akadály nélkül. Remegve, s kissé botladozva dugtam át a fejét a póló nyakánál található lyukon, mire egy jóleső kacaj tört a felszínre a torkából. Arcomat ellepte egy leheletvékony pírréteg, de képtelen voltam elfordítani a tekintetem kidolgozott felsőtestéről, melyen megannyi tetoválás pihent. Ujjaimmal játékosan simítottam végig a kedvenceimen – azon a két madáron, ami roppant mód hasonlított a rajzokra, melyeket együtt alkottunk meg az egyik White Escimo-s koncert albumára. Persze a többiek leszavazták a gyűlésen, de nekem akkor is az tetszett a legjobban.

  Hazza gyorsan kapott ajkaim után, s belemosolygott a csókunkba, ám ezúttal már nem hátrált meg, amikor óvatosan lehámozta rólam azt a szürke pólót, ami valójában az övé volt. Nem maradt rajtam más, csupán egy fekete melltartó és egy hozzáillő bugyi, de furcsa módon nem éreztem kínosnak a szituációt. Sőt! Arra vágytam, hogy róla is lekerüljön az a farmer, mely eltakarta előlem boxerét. S mintha csak olvasott volna a gondolataimban, kezeivel az enyémek után nyúlt, s nyakamat puszilgatva, a nadrágja gombjához érintette remegő ujjaimat, ezzel biztatva a folytatásra. Annyira izgultam, hogy azt képtelen lettem volna szavakba önteni, így kimondottan hálás voltam azért, hogy Haz betapasztotta a számat. Behunyt szemekkel húztam le a szétgombolt farmer cipzárját, miközben attól féltem, hogy véletlenül fájdalmat okozok neki egy béna malőrrel – mint például azzal, hogy becsípem a boxerét, s az abban pihenő férfiasságát a cipzárba. Kimondottan kínos lett volna, így érthető okokból nagyon is megkönnyebbültem, amikor lecsúszott a lábán a durva anyagú ruhadarab.

   Mosolyogva pusziltam meg mellkasát, amikor felkapva az ölébe, lassan az ágya felé cipelt. Legszívesebben megharapdáltam volna a nyakánál, de nem szerettem volna, hogy túlságosan perverznek higgyen. Hisz fogalmam sem volt róla, mi számított normálisnak egy ilyen dolognál. Hazza óvatosan hanyatt fektetett a puha takarókon, s miután megbizonyosodott róla, hogy nem törtem el úgy, akár egy porcelánbaba, masszívan felém tornyosult. Tenyereire támaszkodva nézett végig egész testemen, így hozzá hasonlóan én is az ő csodálásával voltam elfoglalva. Szemei jól észrevehetően csillogtak, míg ajkait beszívva kissé megdöntötte a fejét. Olyan volt, mint egy nemes sasmadár, aki épp soron következő prédáját bámulta, mohón s kiéhezve. Ő pedig olyan olt számomra, mint a víz egy karavánban ballagó sivatagi árusnak, aki éjt nappallá téve bolyongott a Szaharában.

- Biztos vagy benne? Most még abba tudnám hagyni – hangja tele volt fájdalommal, mire magamhoz húztam egy újabb csókra, hogy ezzel tudtára adjam válaszom – szavakra ugyanis képtelen lettem volna. Teste szorosan simult az enyémhez, ezzel ismételten életre keltve bennem azt a kellemes bizsergést, amit agyam automatikusan kapcsolt össze a kéjes vággyal, ami majd’ szétszaggatott belülről. Egy laza mozdulattal megfordítottam a helyzetünket s elértem, hogy ő kerüljön alulra. Ujjai először a hasamat, majd a hátamat simogatták, amitől még a karom is libabőrössé változott – de mindez fel sem ért azzal, amikor Haz egyetlen kattintással leszedte rólam a melltartómat.

  Bár eddig azt vallottam, hogy nem éreztem kínosan magam meztelenül, határozottan lesokkolt, hogy tényleg mindennemű védelem nélkül pillantott végig rajtam. Mindig is szerettem a testem, egyáltalán nem voltak problémáim a magamról kialakított képemmel, de azzal is tisztában voltam, hogy a tökéletes jelzőt egyáltalán nem rólam mintázták. Elég volt végignézni az oldalamon vagy a kulcscsontomon, és ha az ember megfelelően koncentrált, észrevehette a pár árnyalatnyival világosabb hegeket, melyek beborították a bőrömet. Haz visszafojtott lélegzettel fordított vissza a hátamra, hogy könnyebben végig tudja csókolgatni a sebhelyeimet. Egész lényem beleremegett az érintéseibe, melyek olyan gyengédek voltak, amilyenre sosem számítottam volna. Sosem, hiszen pontosan tisztában voltam a múltjával, azzal, hány lánnyal volt már előttem; rengeteggel. Már egy is többnek számított volna annál, amennyi sráccal tapasztalatot szerezhettem volna.

   Harry egy pillanatra abbahagyta azt, amivel épp el volt foglalva, és egy hatalmas nyelés kíséretében belenyúlt az ágya mellett álló szekrény fiókjába, amiből egy kis keresgélés után előhalászott egy ezüstös fényben csillogó, szabályos négyzet alakú zacskót. Csak pár pillanat elteltével döbbentem rá, hogy egy óvszer tasakja pihent a kezei között, mire az addig is hevesen dübörgő szívem még eszeveszettebb tempóra váltott – félő volt, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat a helyéről. Úrrá lett felettem a pánik, ujjaimmal belemarkoltam az alattam lévő takaróba, olyan erősen, hogy azok nyomban elfehéredtek, hiszen kiszökött belőlük minden csepp vér. Haz megcirógatta az arcomat, melytől azonnal jobban éreztem magam. Olyan volt, mintha egy megmagyarázhatatlan októl fogva képes lett volna pusztán egy apró gesztus segítségével romba döntenie a kételyekből épített kártyaváramat.

   Ezt követően hamar lekerültek rólunk a feleslegesnek vélt textildarabok, s már csak arra lettem figyelmes, ahogy az arcomon végigfolyt egy hűvös könnycsepp, ami kellőképp lehűtötte felhevült arcomat. Éreztem, ahogy megvonaglott a testem, nem csak a tompán szúró érzés, hanem a gyönyör miatt is. Talán ezért mondják a bölcsebb emberek, hogy mindenkinek egy számára nagyon fontos és szeretett emberrel kellene elvesztenie az ártatlanságát. Hisz a tudat, hogy mellettem állt, hogy mindent megtett volna azért, hogy ne fájjon; nos, mindez a boldogító érzés megédesítette a legkeserűbb másodperceket is. Továbbra is szorosan markoltam a takarót, ahogy hátam ívben megfeszült. Torkomból a felszínre tört pár morgásra emlékeztető hangfoszlány, míg Haz hozzám hasonlóan nyögött egyet.

  Harry ismételten a tenyereire támaszkodott, úgy nézett le rám, pár másodpercnyi időt hagyva arra, hogy testem alkalmazkodni tudjon az övéhez. Férfiassága szétfeszített belülről, arról nem is beszélve, amikor lassan mozogni kezdett bennem. Eleinte visszafogottabb volt, majd a tempója gyorsulni kezdett. Leginkább egy kiszámíthatatlan hullámvasútra emlékeztetett az egész, amin egymást követték az emelkedők, s a hirtelen lejtők. Ajkamon sorjában szöktek ki a sikolyok, s ha nem lepte volna el az elmém egy rózsaszín ködfátyol, akkor minden bizonnyal kínosnak éreztem volna, hogy a szülei bármikor meghallhattak volna, hiszen bármikor haza érhettek volna onnan, ahol voltak.

  Bőrömet ellepték a verejtékcseppek, miközben ajkaimmal Haz nyakába haraptam, ami szemmel láthatólag jobban bejött neki, mint az elsőre gondoltam volna. Fejét hátrahajtotta, s behunyt szemei a plafon felé néztek, mely alig látszott a homályos fényben. Mindössze az asztalán lévő pislákoló olvasólámpa világította meg a szobát, amit még sebtében oltottam fel, mert sokkalta közelebb volt, mint a szemközti falra szerelt kapcsoló. Szerelmem egész teste csillogott az izzadságtól, de egyáltalán nem tudott érdekelni, csak az, hogy legalább olyan jól érezze magát, mint én. Mindennél jobban vágytam arra, hogy eljuttathassam a csúcsra, melyhez már én is roppant közel álltam. Aki még sosem élt át hasonlót, annak egyszerűen képtelenség lett volna elmagyarázni, de az orgazmust leginkább pár pillanatnyi mámorként tudtam volna leírni. Egy pillanatként, amit az ember sosem akart elfelejteni és minden másodperc után többre vágyott a szervezete, mert az kezdett hozzászokni a csábító droghoz. S én is, akár csak egy reményvesztett drogos, elkeseredetten többet és többet akartam. Őt akartam. Egész személyem beleremegett az érintéseibe, de amint elmúlt a bizsergető hatás, mintha úrrá lett volna felettem a kimerültség. Elképesztően elfáradtam, mintha épp az imént hajtott volna át rajtam húsz megrakott kamion. Kimerültem hajtottam rá a fejem a mellettem fekvő Hazza mellkasára, aki egy másodperce dobta ki az óvszert a szobájából nyíló fürdőszoba szemetesébe.

  Szuszogva hallgattam szívének ritmustalan dobogását, miközben ujjaimmal a különböző helyekre varratott tetoválásit rajzolgattam át, s ő hol a felkaromat, hol a hajamat simogatta. Az egész olyan idilli volt, mintha természetes dolog lett volna mindaz, amit az előbb csináltunk. Agyam szüntelen azon kattogott, mi lesz velünk ezután, hiszen már nem voltunk barátok; azt a státuszt a gumival együtt száműztük a fémes kuka mélyére. Azonban bármennyire is rá akartam kérdezni, eszem ágában sem volt elrontani a pillanatot. Ki akartam élvezni minden, a karjaiban tölthetett másodpercet, hisz olyan régen volt már, hogy ilyen közel tudhattam magamhoz. S ki tudja, mikor lesz alkalmunk erre legközelebb...

- Hol szerezted? A többire emlékszem, minden egyes sérülésedre, amit velem szereztél, de ez… - ujjbegyei megcirógatták a kulcscsontomat, melyen egy kidudorodó, fehéres heg éktelenkedett, ezzel elcsúnyítva testemet. Beleremegtem az irritálóan finom érintésébe, mire beszívtam az ajkamat és tekintetemmel kissé ideges vonásait pásztáztam. Méregzöld szemei még mindig csillogtak, azonban fényükben ezúttal egy kis dühöt is felfedeztem – bár azzal nem voltam tisztában kire haragudott igazán. Rám, amiért minden egykori kérése ellenére nem vigyáztam magamra, vagy magára, amiért még csak nem is tudott róla, hogy megsérültem, míg ő Londonban egyengette kiemelkedő karrierjét? Ajkaim széle önkénytelenül futott egy felfelé ívelő görbe vonalba, hiszen szemeim látképe elé tárult megannyi emlék és megannyi közös rosszalkodás, melyeknek a végén már törzsvendégként látogattuk meg a helyi orvosi rendelőt. Volt egy vékony karcolás az oldalamon, amikor megtanított fára mászni és öt métert zuhantam a mélybe, volt egy sötétebb folt a térdemen, amit egy közös focizás alkalmával szereztem még annak idején. Az pont itt történt az udvarukon, amikor egy hatalmas német-juhász elkezdte kergetni a Styles család macskáját, és a kutya átfutott előttem anélkül, hogy észrevettem volna a nagy koncentrálás közepette. Szabályosan átbukfenceztem szegény szőrmókon, s csúnyán lehorzsoltam a lábaimat.

- Akkor történt, amikor megtudtam, hogy apu meghalt – nyeltem egy hatalmasat, hiszen a torkomon akadt egy óriási gombóc, ami elállta a felszínre kívánkozó szavak áradatát. Eszembe jutott anyám hisztérikus hangja, amint a tudtomra adta a történteket. Apu egyből belehalt a balesetbe, esélyünk sem volt reménykedni abban, hogy egyszer felébred. Többé nem nyíltak fel a szemei. Vége lett anélkül, hogy elbúcsúzhattam volna tőle, vagy még egyszer a tudtára adhattam volna, mennyire szerettem. - Épp a kávézóban dolgoztam, amikor anyu felhívott telefonon. Annyira váratlanul ért a dolog, és annyira lesokkolt, hogy még egy embert elvesztettem, aki ennyire fontos volt nekem, hogy a kezem elkezdett remegni. Emlékszem, épp egy doboznyi brandy-t pakoltam fel a raktári szekrény legfelső polcára. Az egészet magamra rántottam, és az összetört üvegek szilánkjai csúnyán megvágtak. Mivel a kezemmel megvédtem az arcom, leginkább a szabadon maradt kulcscsontom szenvedte meg, meg persze az alkarom – mutattam meg a hajszálvékony csíkok tömkelegét, amit általában egy-egy pulóverrel szoktam takargatni.

- Bárcsak melletted lehettem volna – szájával egy puha puszit nyomott a fejem tetejére, és karjai jól észrevehetően szorosabban öleltek magukhoz, mint bármikor ezelőtt. - Túlságosan féltem.

- Mindennél jobban akartam, hogy ott legyél. Arról álmodoztam, hogy az utolsó pillanatban belépsz az ajtón és átölelsz – így utólag belegondolva elég hülye tévképzet volt, egy gyerekes ábránd, mely csak a mesék birodalmában válhatott volna valóra. Hisz ébresztő! Még csak egy SMS-t sem küldtél neki. Akkor honnan tudhatta volna, hogy szükséged volt rá? Amúgy is, te addigra már mással voltál. Rémlik még Will? Szőkés haj, barna szem… Kissé megráztam a fejem, hogy eltüntessem belőle a felszínre szökő gondolathalmazokat. El akartam felejteni Willt, ahogyan a múltat is. Csak a jelen számított, az, hogy itt feküdt mellettem és végre valahára veszekedés nélkül beszélgettünk – teljesen meztelenül. Egész testemet átjárta egy hideg áramlat, melynek hatására libabőrbe borult minden egyes négyzetcentimétere. Haz, amint észrevette, gyorsan betakart és egy gyengéd csókot lehelt ajkaimra.

- Sajnálom – ujjaimmal ismételten a bőrét simogattam, ezúttal csillag alakú mintákkal díszítve. Nem értettem, mit sajnált – vagyis, hogy miért sajnálta. Nem ő volt a hibás, hisz leginkább engem kellett volna felelősségre vonni a történtek miatt. Ha nem makacsoltam volna meg magam, ha nem vágytam volna annyira Will – vagy akárki – szeretetére, ha utána mentem volna Londonba… de nem tettem. Nem volt értelme feltenni ezt a sok ’Mi lett volna ha’ kezdetű kérdést. A múltat nem lehetett megváltoztatni, már mindössze csak az idő szépíthetett rajta azzal, hogy egyszer elhomályosítja a fájdalmat s a bűntudatot.

- Szeretlek – mondtam inkább, hiszen már régóta bökte az oldalamat ez a vallomás, amit rajtam kívül csak egyetlen ember tudott. Egy olyan emberben bíztam meg, akiben sosem kellett volna és egy olyan személyt taszítottam el magamtól, aki mindig mellettem állt, még akkor is, ha ezt csak a távolból tehette. Visszatekintve az eddigi életemre, hirtelen rengeteg súlyos hibát véltem felfedezni gyerekes személyemben – egyfolytában hisztiztem, elvártam, hogy az ölembe essen minden, nem becsültem meg a barátaimat, és túlontúl is naiv voltam. Elképesztő, hogy mindezek ellenére akadt olyan ember, aki tényleg feltétel nélkül szeretett. Nem érdemeltem meg a szerelmüket. Még most sem érdemeltem meg.

- Én is szeretlek – abban a pillanatban én voltam az, aki nullával tette egyenlővé a köztünk lévő csekély távolságot. Mohón faltam ajkait, miközben tenyereimre támaszkodva felé tornyosultam. Lábaimat átlendítettem a csípőjén, így lovagló ülésben pihentem ágyékán. Nyelvemmel megnyaltam az alsó ajkamat, s lomha mozdulatokkal, kínzó lassúsággal nyomtam nedves puszikat a mellkasától egyre lejjebb haladva egészen a V-vonaláig.

- Bárcsak meg tudnád állítani az időt! – nyögtem. Haz megmarkolta a kezeimet és maga alá fordított, hogy nyelveivel megsimogathassa mellbimbóimat, melyeket rögtön ezután fújdogálni kezdett, ezzel teljesen az őrületbe kergetve. Arcán elterült egy kaján vigyor, amikor meglátta kéjtől kába arcomat s ahelyett, hogy folytatta volna, nemes egyszerűséggel visszafeküdt mellém és amint átölelt, szabad kezével ránk terítette a hatalmas takarót.

- Sss.

- Most meg mit csinálsz? – húztam fel szépen ívelt szemöldökeimet, amikor behunyta a szemeit és eltorzította arcának angyali vonásait. Érdeklődve figyeltem, mire is készülhetett, de egyszerűen nem tudtam megfejteni tettének miértjét.

- Próbálom megállítani az időt. Épp koncentrálok – világosított fel, mire hangos kacajba kezdtem, melyet képtelen voltam tovább visszatartani. Hazza hozzám hasonlóan kedvesen elmosolyodott mire játékosan oldalba löktem és belebokszoltam a vállába.

- Bolond vagy. Ezt csak úgy mondtam. Nekem az is bőven elég, ha nem tűnsz el, mire felébredek – arcomat belefúrtam a vállának egyik kényelmes szegletébe, ezzel eltüntetve előle kipirosult orcámat. Annyira melegnek éreztem a szobában uralkodó hőmérsékletet, mintha nem is Angliában lettünk volna, hanem egyenesen Egyiptomban. Haz gyengéden simogatta a hajamat, majd a fülembe suttogott egy aprócska szócskát, melytől minden kétségem elszállt afelől, hogy ez után az este után teljesen tönkre ment volna a kapcsolatunk. A néma csöndet csak hangos lélegzetvételünk zaja törte meg, majd lassan az is alábbhagyott, ahogy szemeimre ólomsúlyként nehezedtek az álomvilág rabigái.

- Ígérem.