Főoldal Szereplők Fejezetek Rólunk

2014. április 13., vasárnap

38. fejezet: Jobb, ha elfogadod


Drága Olvasók! 

Nagyon szeretnék megköszönni a támogatásotokat, sokat jelent, hogy elmondjátok a véleményeteket legyen az jó vagy éppen rossz. Tudjuk jól, hogy Harry és Cara csak hosszú úton és elég nehezen jutottak el addig a pontig, hogy együtt lehessenek, de én úgy gondolom, hogy vannak ilyen eshetőségek és a végén így még boldogabb lesz a vég kifejlett az ember életében. :) A mai fejezetről csak annyit szeretnék mondani, hogy Will is szembesítve lesz az eseményekkel és remélem, nem fogok vele csalódást okozni és annak ellenére, hogy sokan talán nem követtétek az eseményeket hosszú ideig azért elolvassátok. Jó olvasást és szép napot mindenkinek! <3333


Millió puszi és szoros ölelés,
kriszty96
...............................................
Jobb, ha elfogadod

 „A győzelem gyönyöre olykor képes mindenkit megkísérteni. Van egy pont, ami magába foglal sok ezer percet, van egy pont, ami feléleszti bennünk a régi képeket, van egy pont, amiben mosolyogva tudunk a múltba tekinteni, van egy pont, amiben semmire sem cserélnénk le a jelent. Az életnek olyan értékei, amik csak erőssé tesznek minket, s már csak pozitívan reagálunk a csalódott támadásra, ami el akar tántorítani. Mert már semmi sincsen, ami a szívünk szava ellenében megtámadhatna, olyan erős bennünk a kötődés érzelme!”

Harry Styles 

 Vigyél haza – ettől kissé ideges lettem. Nem, nem azért, mert ez a fogalom felfedte számomra a régi idők sérelmet, nem azért, mert rettegtem attól, ami ott, Londonban történt – ezen már messze, régen túlléptem – csupán csak amiatt ugrott be ez a két szó, mert történetesen az egyik albumunk ezt az elnevezést hordja a borítóján. Az én elnevezésemet. Amikor dalokat írtunk és címeket alkottunk meg akkor is csak az otthonom keringett a fejemben. A meleg, ami a szüleim háza közé szorult, a friss, üde illatok, amik a konyhából gőzölögtek ki, a közös vasárnapi vacsorák, az összegyűlt tömegek a régi bandánk koncertjein, a klubban töltött estek a színpad deszkáin, a nevető barátaim, akik sokat jelentettek nekem. Jane, Nick, Haydn Will. És a legfontosabb; Cara. Akkoriban azt kívántam, hogy valaki haza vigyen, az igazi otthonomba és láss csodát én maga voltam, aki végül visszaszállította magát a gyökereihez. Én döntöttem így és milyen jól tettem, hiszen a kétségeim ellenére elértem a boldogságot, annak az első szakaszába léptem, s csak pár karnyújtásnyira kerültem egy másik álomtól, amit a szüleim házassága is felélesztett bennem.
  Megfordultam, minden súlyom a jobb oldalamra tódult, és találkoztam Cara pillantásával, ami a kora hajnal ellenére élénken csillogott. Az arckifejezéséből ítélve boldog volt, hogy ébredésének idejében maga mellett talált, talán azt hitte, hogy eltűnök, kipukkadok akár egy szappanbuborék. Nevetséges, hogy mert arra gondolni, hogy a történtek után magára hagynám, egyedül, de mimikáinak ellenére – amik csak egy percre rezdültek meg az arcán – öröm habjával fújták le az egész küllemét, szinte ragyogott, akár egy csillag az égen. Az én Csillagom. 
  Mosolyogtam és szárnyaltam. Fellángolt a szememben a vágy és nem is fakult el, továbbra is ott csillogott, mintha forrasztópákával odaragasztották volna a megnyugvást. Kezemmel az ujjai után kutattam a paplan alatt, amit érintkezett kézfejünk vasmarkommal fogságba ejtettem és összefontam az enyémeket az Övével. Félrebillentettem a fejemet, így fejtetőnk érintkezett egymással. Cara közelebb bújt hozzám, hallani véltem ütemesen dobogó szívét, akár a madár szárnyának csapkodása. Vigyorban törtem ki, ahogyan átgondoltam, mit is váltok ki belőle pusztán csak a jelenlétemmel és, hogy Ő, mint hoz ki belőlem a puszta létezésével.
  Hatalmasat nyeltem, tudni akartam mit gondol erről az egész helyzetről, s csak többszöri átgondolás után voltam képes olyannyira összeszedni magam, hogy megszólaljak.
  - Szóval - szólaltam meg végül reszkető hangon, féltem a válaszától. Rettegtem attól, hogy nem sikerült kihoznom a legjobbat az együttlétünkből.– Mit gondolsz?
  - Miről mit gondolok? – rám meredt, szeméből egyértelműen kivehető volt a tökéletlen érthetetlenség, aminek nagyokat pislogva adott látványvilágot. Mellkasomon nyugtatta a kezét, amit még nem bilincseltem le ujjaimmal, s úgy éreztem érintése összezavart, nem tudtam a szavaimra összpontosítani, a közelében minden aprólékosan kiveszett az elmémből és csak arra tudtam koncentrálni, hogy boldoggá tehessem. Ez pedig nem járt együtt azzal, hogy értelmes szavakat tudjak megfogalmazni.
  - Arról a kis tudod te! – vágtam rá feszengve. Sosem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de ez volt életem első esete, hogy efajta dolog kapcsán nem bírok dűlőre jutni nem mellesleg, hogy ilyen nyíltan akarom egy lánnyal megvitatni a forró hangulatok átéltének hőfokát. Vajon mit gondol róla? Magam sem tudtam, hogyan érezhet, ismét az a felismerhetetlen maszk terebélyesedett el az arcán, ami mindig elrejtette előlem az érzelmeit – nem csoda, hogy azzal sem voltam sok évek keresztül tisztában, hogy viszonozza a szerelmemet. 
  Cara valahogyan képes volt előlem elrejteni a nézőpontját, amiket nem bírtam átlátni, bár jobban belegondolva némely dolgokkal kapcsolatban én sem voltam hozzá őszinte, kezdetnek nem vállaltam fel az érzelmeimet nyomós okok miatt. De úgy gondoltam, hogy mind a ketten megdolgoztunk azért, hogy normális, boldog életünk legyen. Egymás mellett. De vajon tényleg holt biztos, hogy jól cselekedtünk? Tényleg megfelelő alkalmat ragadtunk meg! Én tisztában voltam vele, hogy milyenek az ilyen érintkezések, de Ő nem – ezért nem voltam biztos abban, hogy élvezetes értékekkel színesítettem az életét. 
  Megborzongtam az elmémben zakatoló eszmék hatására, úgy éreztem a vérfolyam összekeveredik a koponyámban és nem akar hagyni, gondolkodni. Nem tudtam, hogy mire merjek gondolni. Semmivel kapcsolatban sem.
  Mosolyogva bújt ismét hozzám, de ezúttal a fülemet közelítette meg. 
  - Szeretlek! - suttogta, egész testem reszketni kezdett, ahogyan szavai csiklandozták a fülkagylómat. Kezeimmel simítottam végig a nyakán, ahogyan felültünk az ágyon, tenyerem mindkét oldalon lecsúsztattam a vállán. Olyan hangosan dobogott a szíve, hogy én is meghallattam, pontosan kivehető volt a szárnyaló madarak szárnyának csattogása a mellkasa alatt. Az egyik kezem folytatta az útját le a karján egészen a csuklójának vonaláig perzselő égéssel végiggördítve bőrének felületén. A másik kezem az állát emelte fel, szemkontaktus alakult ki kettőnk között, az arcomat az Övéhez nyomtam, a bőröm lángolni kezdett, ahol egymáshoz értünk, és a fülébe suttogtam.
  - Én is szeretlek téged. Mindennél jobban! – az arcom lassan hátracsúszott és az állam megfordult, amíg a szám rá nem talált az Övére. Próbáltam gyengéden csókolni, nem akartam elrémiszteni magamtól a túlzott vágytúltengés miatt. Egyértelműen megpróbáltam, igyekeztem nem letámadva elérni azt, amire vágytam. De eme szándékom füstbe gyülemlett, mint korábban is, amikor a közöttünk lévő távolság teljesen megfogyatkozott, amikor már tudatosult bennem, hogy nem vágyom másra csak rá, amikor már nem bírtam visszafogni magamat és játszani az úriembert. 
  Mindenhol tűz égett, hevesen ropogó tábortűz. A kezem feltérképezte a bőrét és meg akartam pörzsölni, ahol ujjaim végigbarangoltak, boldoggá akartam tenni. Csak erre vágytam. Az ajkam megkóstolta az orcája minden egyes négyzetcentiméterét, amit az éjjel még nem volt lehetőségem teljes mértékben birtokolni, ami még feltérképezetlen volt a számomra. Ezúttal még inkább magamhoz passzíroztam, kellemes érzéssel telített el a közöttünk kialakult érintkezés, de úgy éreztem még nem elég. Többet akartam. A kezei összefonódtak a hajamban, és úgy feszültek meg rajtam, mintha lehetséges lett volna még közelebb húzódnia hozzám. A nyelve az enyémmel együtt mozgott, és nem volt olyan szeglete, rekesze az elmémnek, amit ne támadott volna meg az őrült vágy, ami teljes mértékben elbódított és nem hagyott gondolkodni. Rajta kívül semmi más nem zakatolt a fejemben. Mindenhol csak az Ő arcát láttam, csak az Ő érintését érzékeltem.
  Hirtelen húzódott el tőlem, ajkának aljába harapott, majd lesütötte a szemét; zavarban volt. Ujjai kicsusszantak a vasmarkom ketrecéből, meztelen háta mutatkozott meg szemeim előtt, ahogyan lábát lelógatta az ágy szélénél, így az érintkezett a padló parkettás felületével.
  - Hová, hová kisasszony? – hevesen kaptam a csuklója után, nem akartam elereszteni, ujjaim továbbra is kezén tekeredtek körbe, ezzel megakadályozva felszívódását. Elkerekedett szemekkel nézett rám hátra a válla felett, könnyű mosoly játszott az arcán, ahogyan gyorsan végigpillantott fedetlen testemen. Feje a fürdőszoba ajtaja felé kanyarodott, ahogyan pírban tört ki a bőre, s heves mozzanatától hullámos, kissé kócos fürtjei meglibbentek a levegőben.
  - Arra gondoltam rám férne egy zuhany – hangja rekedtes tónusban iramodott meg felém, elcsente tőlem adottságomat, amivel hanganyagom mindig is rendelkezett. Mosolyognom kellett a szégyenlőssége láttán, íncselekedésre vágytam. Testem megmozdult és közvetlenül hozzá simultam a hátához, érintésem nyomán megborzongott.
  - Odavihetlek, ha szeretnéd – érzelmes suttogásom libabőrt váltott ki felkarjának tetejétől egészen tenyerének begyéig – ez számomra tetszetős volt. Reménykedtem abban, hogy kapva kap az ajánlatomon, de szembesülnöm kellett azzal, hogy nem fogadja el a számomra kívánt eseményt. Szertefoszlott az álmom.
  - Harry, magamtól is el tudok addig menni. Addig csak pihenj, Casanova – hallani lehetett a hangján, hogy mosolygott. Több érvet is összegyűjtöttem a fejemben, amivel ki tudtam volna csikarni belőle a beleegyezést, de egyik sem tűnt olyan ütős változatnak, hogy be is váljék. Csalódottan biggyesztettem le az ajkaimat, sajnálatot akartam kiváltani belőle, hogy, mégis rábólintson a közös tusolásra. Mert bizony ez volt a célom.
  - Én tudnék neked egy jobb helyet is, mint a fürdő – kéjes vigyor telepedett le az arcomra, ahogyan szabad kezemmel megpaskoltam a magam mellett üresedéstől kínlódó matracréteget. – Az nem olyan kényelmes, mint ez a hely itt mellettem és egy ilyen este után rád fér egy kis - ismét megpaskoltam a magam mellett megüresedett helyet, amit ő hagyott szabadon. Amint csak Ő tölthetett ki azon a szinten, hogy boldog hangulat felhői keringjenek körbe a szobám falai között. Szavaim további fele bennem rekedt, ahogyan Cara pihe-puha ujja érintkezett az ajkammal és ki nem váltotta belőlem a meglepődést.
  - Miért nem mész el addig reggelizni? – kínált nekem más elfoglaltságot, ami lelombozott, hisztérikus reakcióm miatt ismét kisgyereknek éreztem magamat, azonban én nem egy édességre, hanem a boldogságra szomjaztam, arra, hogy egy percre se kelljen elszakadnom Tőle. – Éhesnek tűnsz! – kuncogás tört fel a torkából, ami megmosolyogtatott. Lassan kelt fel az ágyról, szemeim szinte itták a mozzanatait és törékeny teste minden egyes vonalát, ahogyan komótosan a fürdő ajtajához sétált. Az ajtó keretén pihent az egyik keze, úgy nézett vissza a válla felett. – Majd utánad megyek, amit készen vagyok – szégyenlős mosoly játszott az arcán, miközben belépett az ajtón, ami halkan puffant be nyoma után.
  Megfogadtam a tanácsát – annak ellenére, hogy a szívem mélyén nem ez volt az igazi vágyam. Magamra kaptam a földön heverő ruháimat, hevesen ráztam fel magamra minden egyes textíliát, ami trehányan hevert a padlón – anya tutira kinyírna, ha ezzel a látvánnyal kellene szembesülnie. Tudtam, hogy bizonyára az este már hazaérkeztek ezért csendesen osontam ki a szobából, rutinból csináltam az egészet, amire most nem teljes szívvel emlékeztem vissza, hiszen sóvárgásom az után, hogy Cara legyen az első nem teljesedhetett be – de mégis csak az enyém lett a mindene, a szíve és a szerelme, a feltétel nélküli szeretete, amire mindig is vágytam. Töretlenül kívántam Őt, hogy csak az enyém legyen és senki másé és, bár még nem tisztáztuk konkrétan a helyzetet tudtam, hogy mi már elválaszthatatlanok leszünk. Mosolyra gerjedtem. 
  Hirtelen éles csengőszó robotolt végig az egész ház alsó szintjén. Lehorgasztott fejjel iramodtam meg az ajtó felé, hatalmas ásítást rejtettem el a tenyeremben, ahogyan kitártam azt.
  - Styles.
  Felnéztem, és a szívem egy enyhén fájdalmas pillanatra kihagyott, aminek értékét később felváltotta bennem a döbbenet. Úgy tűnt, hogy Sweeney még mindig ostromolni fogja Őt tettének ellenére is, mocskos egy figura. Még van bőr a képén beállítani hozzám azok után, amit mindkettőnkkel tett! S az nem is érdekelt annyira, hogy engem átvert, az bántott, de piszkosul, hogy Cara érzéseivel volt mersze játszadozni! 
  Megráztam a fejemet. Ettől nyertem egy pillanatot, amire szükségem volt, hogy meg tudjak szólalni és, hogy komolyan rájöhessek nem csak egy délibáb ereszkedett le szemeim elé. De Sweeney ott volt, valós volt, valósabb, mint amennyire szerettem volna. 
  - Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem gunyorosan. Karjaim a mellkasom előtt fonódtak össze, törzsem az ajtónak támaszkodott – fölényben éreztem magamat. Tudtam, hogy már nem törheti össze a megköttetett köteléket közöttem és Cara között, többé már nem fog belelógni a képbe. – Nem lenne neked valahol máshol keresnivalód? – szemöldököm a magasba szökött, ajkaim keményen rezdültek meg összeszűkített tekintete láttán. – Talán egy orvosnál, ugyanis drága Sweeney vesztes szindrómában szenvedsz! Hogy hangzott a kijelentésed - egy pillanatra elgondolkodtam, az ég felé emeltem a tekintetemet, s felidéztem lelki szemeim előtt egykori magabiztos, önimádó kijelentését. - nekem úgyis meg fog bocsájtani mindig vagy valami hasonló. Hát, ez nem jött be! – tromfoltam le még inkább könnyed kacajjal, ami feltört a torkomból; jólesően érintett és szabaddá tett a kárörvendés – utáltam magamat a tettem miatt, hiszen nem voltam efajta férfi.
  - Én jól vagyok, Styles – összevonta a szemöldökét, homloka ezer redőre fakadt, az ő kezei is mellkasa előtt kaptak lakhelyet, szépen lassan, komótosan fonódtak össze karjai, gyűlölet élesztődött fel tekintetében. 
  Nem lepődtem meg a reakcióján, valahogyan tudtam, hogy így fog reagálni. Jobb szemöldököm felemelkedett, egyre inkább bosszantott a jelenléte és a látottak alapján neki sem tetszett jobban belegondolni abba, hogy egymással kell bájcsevejt folytatnunk. 
  - És, ha már itt tartunk, – kezei lazán a törzse mellett kaptak helyet, közelebb lépett hozzám és közvetlenül az arcomhoz intézte szavait, pöfékelő lehelete a bőrömnek csapódott. – szerintem Caranak többre van szüksége egy pipogya kéjencnél, aki olyan nagyra tartja magát, mint egy százemeletes ház – sértése lepergett rólam, akár ragasztómentes kartonpapír a falról, aláhullott a padlóra. Sweeney felnevetett, halkan és sötéten. - Nem vagyok benne biztos, hogy te… eléggé el tudod engedni magadat, elszakadni a régi életedtől, és ez a körülményekre való tekintettel szükséges lesz, ahhoz, hogy megadd neki azt, ami kijár. Tudod… - egy másodpercre elhallgatott, hogy összeszedje a szavakat, amik már régen az ajkait nyomták – most az én szemeim szűkültek össze. -… eleget bántottad már a mocskos kis húzásaiddal. Szerintem nyugodtan le is mondhatsz róla, hiszen ennek a közjátéknak semmi, de semmi értelme sincsen, úgyis hozzám fog rohanni, amikor ráébred, hogy csak játszol vele – kéjenc módjára vigyorgott rám, szilárd biztosnak érezte a helyzetét, ami azonban romokban hevert. Egyszerűen értelmetlenek voltak a szavai, a mi esetünkben igen.
  - Nem vagyok orvos, de szívesen összevarrom a szádat, ha kell, hogy ne beszélj ennyi kibaszott nagy hülyeséget – egymásra meredtünk, mind a kettőnk tekintetében vérszem játszott, ahogyan felemeltem vele szemben a hangomat. Testünkben, mintha karót ékeltek volna ki annyira kihúztuk magunkat, ahogyan még közelebb érkeztek egymáshoz lépteink. – Én meg tudom adni neki azt, amire vágyik, mi több már meg is adtam – orcámon elégedett grimasz tört végig, szememben a győzelem szikrái pattantak fel, nyeregben éreztem magamat. Tudtam, hogy a burkolt célba éréssel sikerül majd eltántorítanom és kizökkentenem a hitéből. A fogasának vége, már vége! Soha nem is kellett volna megköttetnie!
  - Valóban? – kétkedett egy pillanatra, még nem jutott el teljes mértékben elméjéig a szavaimban rejlő fontosság. – Én ebben nem hiszek… - szavaiban meghűlt a levegő, lassacskán összeesni készült a magabiztosság soraiban, ahogyan fokozatosan tisztázódtak benne a fejlemények. – Az lehetetlen. Styles, ez így, ezt meg kell beszélnünk… - közölte Sweeney kissé kétségbeesve, amikor egy kicsit győzelemittas mosollyal a számon rá meredtem és felemelkedtek a szemöldökeim ezzel is kifejezve a győzelmemet. Hogy Cara szíve és szerelme csak az enyém, senki másé!
  - Csak rajta, de már egyetlen szó sem változtat semmin – felhorkantam. Bosszantott a tény, miszerint még mindig az időm útját keresztezi, pedig már nem vele akartam a perceimet eltölteni. Sokkal fontosabb dolgok keringtek végig az elmémben, amikkel boldoggá akartam tenni azt a lányt, akit mindennél jobban szerettem, akit évekig eltiportam magam mellől a gyávaságom miatt. Már nem éreztem magamat gyávának, a testemben tombolt az olthatatlan vágy, a vágy, hogy mindenkitől megvédjem, hogy többé ne hagyjam magára. Egy percig sem – csak addig akartam Tőle távol lenni ameddig szükséges. – Megtörtént, Will. Jobb, ha elfogadod, hogy veszíttettél – éppen becsaptam volna az ajtót az orra előtt, de lábának segítségével könnyen éket fabrikált, ezek szerint volt még hozzám egy-két kielégítetlen mondanivalója.
  - És mi lesz azzal a lánnyal, Cherel? – a név hallatán meghűlt az ereimben a vér, abbamarad a vörös vértestek buzogásának erőssége, lankadozott heves munkájuk. 
  Pár pillanatig egymást méregettük, majd Sweeney arcára győzelemittas mosoly telepedett ki, tetszett neki, hogy rátapintott a gyenge pontomra, bennem pedig tudatosult, hogy megfeledkeztem arról a tényről, ami még Londonban alakultam ki. Túlságosan maga alá vont a boldogság mámora és kizártam minden egyes bosszantó és fejtörést okozó tényezőt. 
  - Tudod azzal a lánnyal, aki utánad jött – az állam majd a padlót súrolta, kárörvendő vigyora csak még inkább elterebélyesedett orcáján, amin pár pillanattal ezelőtt még a gyötrődést konstatálhattam. – Általában nem hiszek a női pletykáknak, de ebben a koncrét esetben… nem fogom szem elől veszíteni a lehetőségeimet.
  - Neked ahhoz semmi közöd és ne vacillálgass, ne feledkezz meg a fogadásról, amit te találtál ki – felemelt hangszínnel nyomtam neki mutatóujjamat a mellkasának, fenyegetően meredtem el rajta. – Ne kutatgass, azt ajánlom neked, hogy ne turkálj a magánéletemben – szemeim összeszűkültek, ahogyan végigcikázott tekintetem az arcán, ami egy pillanatra sem rezdült meg. Hátrébb lépett a közelemből.
  - Nem lesz semmi gáz, Hazz – nyugtatott meg, ám hangjából ítélve egyáltalán nem ez volt a szándéka. – Én nem félek lesben állni és várni a megfelelő pillanatra – lesújtva érzetem magamat, miért nem képes felfogni, hogy én nyertem? Ő akarta ekkora hévvel ezt a fogadást és mégsem képes betartani. Eddig én akartam az egész kergeséget figyelmen kívül hagyni mondván, hogy nem lenne fair a szerelmemmel szemben, erre meg ő az egész feltalálója hátrál ki csak, hogy elmenekülhessen a vereség elől. Szánalmas egy alak. Inkább ő a gyáva, mintsem én!
  - Nem is kell. Mert olyan soha nem is lesz. Soha többé nem fogod őt megbántani, nem fogom megengedni, hogy árts neki. Mostantól biztonságban lesz – nehéz volt a szemébe nézni, amikor ilyen csalódottan és elveszetten lángolt. Nehéz volt kételkedni abban, amiket mondtam, mivel pontosan tudtam, hogy így fogok cselekedni. De szántam Willt. Eszembe férkőzött az a pillanat, amikor ehhez hasonló érzelmek játszottak az arcán, amikor egy délután alkalmával orrba találtam a kemény focilabdámmal a suliban. Még csak alsósok voltunk. Mindenki engem ünnepelt a szép gól miatt, de engem ez nem sokáig kötött le, aggódtam a barátomért, így a nyomába eredtem. Ám, nem egyedül találtam rá, nevetgélve fröcskölték egymást a fiú wc-ben Caraval, az volt életem első igazán elszomorító pillanata, mert tudtam, hogy kettejük között is megvan az a bizonyos láthatatlan kötelék, hogy valami egymáshoz láncolja őket, akármennyire is tetszik, vagy nem tetszik ez nekem.
  - Igen – helyeselt, de most nem mertem bízni abban, hogy ez pozitív reagálási mód. Már semmivel szemben sem voltam vele kapcsolatban bizakodó, egyszerűen sikerült teljes mértékben átlátnom a szitán. – Csakhogy nem melletted. Össze fogod őt törni, tudom – szavai letaglóztak, nevetségesnek találtam az egész helyzetet.
  - Gondolod, hogy a szavaid még hatással vannak rám? – kérdeztem halkan felnevetve, tettem hatására összevonta szemöldökeit, tekintetében feléled, hogy kétségbe veszi ép elmém meglétét. – Ne nevettess! Én tudom mi a legjobb neki – minden egyes szót hangosan, lassan vontam hangsúly alá, tisztán és érthetően kiemelve azt, hogy csakis hozzám tartozik. Tervem nem volt annyira gyümölcsöző, mint azt reméltem.
  - Nem értem mire gondolsz – csóválta meg a fejét, karjait tanácstalanul tárta szét, ahogyan a vigyor még mindig arcán telepedett. – Te folyton csak bántottad. Beszélni akarok vele! – félre akart taszítani az útjából, de nem hagytam erre neki lehetőséget, úttorlaszt keltettem testemből, hogy ne férkőzhessen be otthonom falai közé, hogy ne bánthassa többé azt a lányt, aki a világot jelenti nekem.
  - Szerinted az elég lesz? – kértem számon, tenyerem a mellkasának csapódott, ahogyan eltántorítottam céljától. Megdöbbent arckifejezéssel méricskélt, egyensúlyba helyezte vissza lábait, hogy nem ocsúdjon le a földre a lökésemtől. – Azok után, amit tettél vele még elvársz tőle dolgokat? Szánalmas vagy! – az egészet nevetségesnek tituláltam, a kacajok kiengedése már csiklandozta a torkomat, de igyekeztem visszatartani a bennem fellángoló kárörvendést. Nem akartam Sweeney szintjét súrolni.
  - Többször húztam ki a búskomorságból, mint ahány hónapot te éltél Londonban. Tartozik nekem annyival, hogy meghallgat! – vonat módjára pöfékelte ki az orrából a testében tomboló indulatokat, keze az ingem utána nyúlt, aminek, egyetlen gombjának munkáját sem hasznosítottam, így tetoválásaim látványa a külvilágba bocsátkozott. Vasmarka közé kaparintotta a kék textilanyagot és szorosan közre fogta, hogy esélyem se legyen menekvő útvonalak után keresgélni, még arcának rezdüléseivel is magára vonta a figyelmemet.
  - És erre képes lennél feltenni Cara érzéseit is? – egyenesen az arcába ordítottam a szavakat, minden egyes rezdülésem védelmet testesített meg a szeretett lény felé, akit óvni akartam ettől a mocsadéktól, aki tetőtől talpig megbántotta, aki csak játszott vele és törékeny érzelmeivel. – Képes lennél csak azért megbántani, hogy nyeregben érezhesd magad? Csak, hogy ismét tudj ártani nekem? – fogaim össze-összekoccantak, az elfojtott düh és undor az öklömbe szökött, amit erősen szorítottam olyannyira, hogy az inak megfeszültek ujjaim begyétől kezdve egészen csuklóm tövének vonaláig.
  - Majd én eldöntöm, hogy hogyan cselekedek – oktatott ki az orra alatt morogva, amit legszívesebben tőből kicsavartam volna csak, hogy megakadályozhassam, hogy Cara közelébe menjen. Nem akartam, hogy találkozzanak, valahogyan tartottam ettől az egésztől, a zsigereimben éreztem, hogy nem lenne jó vége, ha ezek ketten újra összefutnának egymással. Valaki a végén nagyon rosszul jönne ki a dologból, tudom! 
  Hosszú csened telepedett le ránk, feszülten méricskéltük egymást, ahogyan összeszűkültek a szemeink.
  - Nem akarnál már menni? – kérdeztem feszülten némi kihagyás után. Torkomban éles gombóc növekedett, percről percre közelebb kerültünk ahhoz a szituációhoz, hogy Cara lebaktat a lépcsőn, el akartam kerülni a kínos találkozást. Úgy éreztem, hogy Sweeney kieszelt valamit, valamit, ami valamelyikünknek nagyon, de nagyon sokat árthat, és előrébb hozhatja az ő mindent elsöprő győzelmét.
  - Szerintem semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok – vicsorogta lehorgasztott fejjel, egész testtartása bűzlött az undortól. Nem reagáltam azonnal a gunyoros megjegyzésére, ami azonban magas fokon bökte a csőrömet, ám taszított az a tulajdonságvilág, ami Sweeney testében rekedt meg. Nem akartam azzá válni, ami ő is.
  - Mi van? – kérdeztem végül elkerekedett szemekkel, ahogyan fejének felemelkedésével egy időben szemeiből megbánás tükröződött, ahogyan átnézett vállam felett. – Akarsz még valamit, Sweeney? – tekintetem követte az övét be a ház gyomrába, de csak az üres nappali tárulkozott szemeim elé, abban a nagy felfordulásban, ahogyan tegnap este hagytam, amikor Cara győzelmet aratott vágyaim felett, ezen az eseményen végiggondolva szórakozottan mosolyogtam el, egy percig még azt is kizártam, hogy válaszra várok.
  - Az a lány ott bent… - kezdte Sweeney lassan, fejem visszakanyarodott arcára és lassan szemügyre vettem a mimikáit, amik kiszúrták az orcámon elterülő boldogságot. Karjait összefonta mellkasa előtt, halkan fújtatott egyet.
  - Igen? – próbáltam meg sürgetni, egyre inkább növekedett bennem a feszültség, hiszen Cara akármikor felbukkanhatott, miután végzett a teendőivel a fürdőben. Kacér vigyor jelent meg arcomon, ahogyan visszagondoltam az eltöltött, hosszú éjszakára, már nem is tudott érdekelni a legnagyobb ellenségem fájdalma pedig azt akartam, hogy ne szenvedjen – vele ellentétben én nem akartam senkinek sem ártani. Pusztán azt akartam elérni, hogy az mellett legyen, aki tényleg, őszintén szereti őt hatalmas odaadással; Jane.
  - Ez így nem lesz jó…
  - És mit akarsz ezzel mondani?
  Sweeney hangja keményen csengett, amit válaszolt félvállról vett kérdésemre, egyszerűen már nem tudtam elérni azt, hogy rá figyeljek, hogy ne zárjam ki egy az egészben lényét. 
  - Hozzá ne nyúlj még egyszer. Ne merészeld!
  Halkan felnevettem, kezeimet ismét összefontam, szemeimből szinte kibuzogott az összes könnycsepp hasztalan küzdése és teljesíthetetlen kérése miatt. 
  - Féltékeny vagy, Sweeney? – győzedelmes mosoly ült ki az arcomra, tisztában voltam azzal, hogy féltékeny, hiszen az egész olyan nyilvánvaló volt számomra, mint számára a tény, miszerint énekelek.
  - Nem erről van szó – tagadott azonnal, szájának alsó vonalába harapott tudatva ezzel azt, hogy igenis nekem van igazam. Féltékeny, de ez már mind semmin sem képes változtatni. Feszülten emelkedett fel a mellkasa, majd lassan fújta ki a levegőt tüdejéből, aggasztóan lassan. Kezdtem érte nagyon is aggódni, de felülkerekedett rajtam a győzelem mámora, folyton csak az járt a fejemben, hogy végre kiderült az igazság.
  - Ó, tényleg? – összevonva szemöldökeimet nem tágítottam, tudni akartam az igazságot, hogy teljes mértékben kibukjanak belőle az érzelmei, hogy végre belássa, hogy számára itt véget ért minden nemű játék. Karjaimat összefonva várakoztam nekidőlve közben az ajtófélfának. Sweeney lassan szedegette össze a szavait.
  - Ő sokat jelent nekem, Styles – hangja elcsitult, sokkal visszafogottabb foszlányokban nyilvánult meg, miközben ismét eltekintett vállam felett, de úgyszintén nem láttam semmit, mint az előző alkalommal. Ám valamiért mégis rossz előérzet tombolt bennem, valami nem hagyott nyugodni. – Hibát követtem el, amikor hazugságok árán férkőztem a szívébe, hogy végig csak becsaptam őt. De szeretem. Nagyon is – hittem neki, minden egyes szavát elhittem, hiszen ez a szerelmi háromszög vezetett el eddig a pontig. Hogy a régi két legjobb barát teljesen meggyűlölte egymást, és már nem képes normális hangnemet megütni egymással szemben. Már képtelenek vagyunk akár pusztán csak kezet rázni. Semmi nem maradt abból a régi, jó barátságból, semmi.
  - Értelek – bólintottam laposan, elvágva ezzel kettőnk között a szemkontaktust. – Majd észben tartom.
  - Hogy érted azt, hogy észben tatod? – ripakodott rám hevesen, tudtam, hogy, ha nem csitítok minél előbb az indulatain, akkor képes felverni akár az egész házat is. 
  Rögtön meg is válaszoltam a bennem túltengő értékekkel a kérdését: 
  - Úgy értem, hogy sohasem felejtem el azt az áldozatot, amit érte hoztál. Ezért köszönettel tartozom neked.
  - Ezen nincs is mit elfelejteni. Cara hozzám tartozik – mélyen a szemembe nézett, mutatóujjának begye a mellkasára telepedett, jelezvén, hogy a szeretett lány az ő tulajdonát képezi, hát nagyot tévedett!
  - Már nem hozzád, hozzám tartozik. Jobb, ha elfogadod. Tűnj el innen. Ne gyere a közelembe az elkövetkezendő életben – nem adtam rá lehetőséget, hogy Sweeney válaszoljon. Becsaptam az ajtót – durva ütéssel, bár igyekeztem halk maradni – majd beljebb csusszantam a szobába, és próbáltam elfojtani magamban a kikívánkozó indulatcseppeket. Megfordultam és találkozott a pillantásom Cara-éval. Az arckifejezéséből ítélve nem lepődött meg, hogy így talált rám; idegesen, de ezek az érzések könnyen feszültséggé alakultak át bennem. Meglepődtem és bosszankodtam. Fellángolt a szememben a tűz, majd lassan kialudt. Összeszorítottam a számat. Hatalmasat sóhajtottam, és lecsüccsentem a kanapé szélére, távol Tőle.
  - Lehet, hogy nem beszélünk olyan halkan, mint hittük – találgattam félve. A percek végigkeringtek bennem, s csak arra tudtam gondolni, hogy nem hallhatta meg, Cara nem hallhatta meg a fogadáshoz köthető soraimat. Akkor mindennek vége lenne.
  - Köszönöm, Harry. Köszönöm, hogy vagy nekem – suttogta elérzékenyülve, tudatosult bennem, hogy nem volt mindvégig jelen. Könnyebb lett a szívem, a tüdőmből kiürült a bennrekedt levegő.
  Mosolyogva bólintottam. 
  - Érted bármit megtennék – szólaltam fel a karjaim közé kapva. – De mit akarsz kezdeni Sweeneyel?

1 megjegyzés:

  1. Drága, legkedvencebb Olvasóim!

    Hűha! Nos, számíthattam volna arra, hogy Will hamarosan feltnűik, már csak azért is, hogy egy kicsit belerondítson a kettejük kapcsolatába. Hát, az a baj, hogy én attól tartok, hogy ez meg is fog történni, mert bár Harry nem úgy tűnik, mintha tartanana attól, hogy a fogadás kiderül, kellene. Ahj, imádom ezt a sztorit, imádom a szereplőket, a sok csavart, amit belevisztek... MINDENT! És persze Titeket is, mert ez az egész nem lenne nélkületek! Csak így tovább, komolyan, eszméletlen tehetségesek vagytok! <3333333333

    Millió puszi & ölelés, Azy

    VálaszTörlés