39. fejezet: Fogadtunk

Sziasztok :)

Először is - szokásomhoz híven - szeretnék megköszönni mindent mind a kettőnk nevében. Nagyon aranyosak vagytok, köszönjük, hogy már is ennyien vagytok. Több, mint hatvan olvasó *-* HIHETETLEN!

Jelenleg a nagymamámnál vagyok, így Kriszti teszi ki a részt, de a napokban átolvastam, hogy ezzel ne legyen problémája. Ha esetleg írtok páran, ebből az okból kifolyólag csak később tudok majd válaszolni.

Ebben a részben kiderül a fogadás, bár erre már a címből is következtetni lehetett. Cara pedig... nos, önmagát adja. Ti hogyan cselekedtetek volna a helyében?

Millio puszi Xx Kellemes Húsvéti Ünnepeket! <3

szerecsendio

Fogadtunk

Az igazság felszabadít. Nos, ez a kijelentés, jelen esetben, nem igazán állt meg a valóság lábain. Az igazság gyakran fáj, s könnyedén lehet vele kínkeserves érzést kelteni a másik szívében, olyan emberében, akit szeretünk. S hogy én mégis miért terítettem ki a kártyákat? Mert nálam volt az aduász, és el akartam tiporni az ellenségem.

Will Sweeney

   Fájt. Leírhatatlanul gyötört egy kellemetlen érzés, mely a szívem köré gyülekezve, teljesen lebénított. A keserűség úgy áramlott szét a testemben, akár egy halálos méreg, mintha egy sivatagi kígyó mart volna belém. Túl óvatlan voltam, és ezért nagyobb árat fizettem, mint azt valaha is gondoltam volna. Mióta Hazza megérkezett a városba, ingadozni kezdett a gondosan felépített kártyaváram, s bár eddig kitartóan állta a strapát, tegnap darabjaira hullott egy hatalmas széllökés okán. Elvesztettem, nem csak azt az ostoba fogadást, de maga Cara szerelmét is – nem mintha lett volna olyan pillanat, amikor teljesen magaménak tudhattam.

   Leszegett fejjel nyitottam be a kőporos épületbe, mely nap-nap után egyre lepukkadtabbnak hatott, bár a betérő vendégeket sosem a mesés design csábította ide – ahogy engem sem. Ki akartam kapcsolni az érzelmeimet, el akartam menekülni a jelen elől egy olyan helyre, ahol minden csupa móka és kacagás.

- Mit adhatok? – kérdezte a csapos, amikor lerogytam egy bárszékre, közvetlenül a szemei elé. Egy pillanatig sem gondolkoztam, rögtön a képébe vágtam a válaszomat.

- Öt rövidet – felvont szemöldökökkel mért végig, már amennyire képes volt, hiszen a fából készült pult eltakarta a testem egy részét. Ujjaimmal türelmetlenül vertem egy ritmustalan ütemet, mely a gyér vendégsereg hatására igencsak átjárta a légteret. Hiába sétáltam át az egész délelőttöt, még mindig csak kettőre járt az idő. Szokták mondani, hogy az idő begyógyítja a sebeket, de minden másodperc lepörgésével egyre jobban bántott a dolog. Nekem tényleg fontos volt Cara, én tényleg szerettem.

- Miért lógatod az orrod? – a csapos rákönyökölt a pultra, ahogy felém lökte az apró, átlátszó poharakat, melyekben a vízhez hasonló, folyékony lötty tündökölt. Tequila. Már nem is emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor ehhez hasonló alkoholhoz nyúltam, hiszen az utóbbi időben nem volt okom sem ünneplésre, sem siránkozásra. Elvoltam, mint a befőtt.

   Lassú, monoton mozdulatokkal fordítottam az érdeklődő srác felé a tekintetem, s remegő kezekkel nyúltam az itóka után. Behunyt szemekkel emeltem az ajkaimhoz, oda, ahol két napja még Cara édes csókjai pihentek. Hogy változhatott meg az életem ilyen csekély idő alatt? Kelletlenül húztam meg a keserű alkoholt, mindenféle körítés nélkül – más szóval mellőztem a citromot és a sót. Ahogy végigfolyt a torkomon, kissé megszédültem. Rosszabb volt, mint amire emlékeztem.

- Megint összevesztetek, mi? Nem unjátok már? A vak is látja, hogy nem hozzád való – oktatott ki a velem szemben álló, laza stílusú srác. Bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam felidézni magamban a nevét, pedig nagyon ismerős volt, arról nem is beszélve, hogy ismert. Hisz szavaiból ítélve tisztában volt a magánéletemmel, s annak minden nehézségével, mely leginkább egy nőnemű személy körül keringett. Már gondolatban is fájt kimondani a nevét, hiszen a névvel együtt jöttek a keserédes emlékek. A pillanat, amikor a mosdóban fröcsköltük egymást, az első este, amit nálam töltött, a közös filmezések, a főzőcskékről már nem is beszélve. Imádtam, amikor csupán makacsságból megtett olyan dolgokat, amikre amúgy tiszta fejjel sosem lett volna hajlandó. Így vettem rá arra is, hogy beleugorjon a közelben található tóba, mely nem lehetett melegebb tizennyolc foknál. A szemeim előtt lebegett, amikor húslevest hozott nekem, mert megfáztam és hetekig az ágyat nyomtam, amikor elkísért a bandapróbákra s a közös szilveszterek.

- Ne aggódj, most végleg kidobott – horkantottam, hogy ezt követően ismételten magamba önthessek egy adag gusztustalan alkoholt. Nem tudtam rájönni, mit szerethettek ebben mások, bár az is felötlött bennem, hogy őket is csak az életükben felbukkanó akadályok kergették a szeszes italok karmai közé. Menekültek, gyáván megfutamodtak ahelyett, hogy szembenéztek volna a problémáikkal. Az igazság az, hogy egy részem beszélni akart Caraval, de egy másik, egy sokkal intenzívebb oldalam már feladta a küzdelmet. Legalábbis addig, amíg nem jutott eszébe egy megrendíthetetlen terv. Alá akartam ásni Haz szavahihetőségét, össze akartam törni a gyenge pilléreken álló kapcsolatukat s nem utolsó sorban; vissza akartam rugdosni azt a kis nyomorékot egészen Londonig.

- Á, kétlem. Túlságosan sokáig bírtátok ahhoz, hogy most egyszerre vége legyen. Meglátod, egy hét, talán annyi sem és újra együtt lesztek – veregette meg a vállamat, miközben eltakarította előlem az üressé vált poharakat. Ujjaimmal egy újabb rövid után kaptam, s oly mohón szorongattam a markomban, hogy kicsöppent belőle pár csepp folyadék, mely átlátszó tócsát kreált a pulton. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy belefojtom magam egy kanál vízbe, hogy végképp feladom a reménytelen küzdelmet, de végül mégsem tettem. Nem csak azért, mert az egész abszurd mód lehetetlen küldetés volt, hanem mert bennem is életre keltek az önvédelmi ösztönök. Élni akartam, mintha még lett volna miért. Hisz semmit sem tudtam felmutatni azon kívül, hogy megszereztem Cara szívét, s most, hogy már ez is kicsúszott a tenyeremből, úgy éreztem senki sem szeretett. Hiszen senkinek sem voltam fontos. Hiszen senki sem volt mellettem.

- Feltéve, ha Styles feldobja a talpát – az ismerős idegen, akinek még mindig nem jutott eszembe a neve, értetlenkedve húzta fel fekete szemöldökeit, melyek nyomban a homloka tetejére ragadtak, mintha csak egy rágógumiból fújt lufi pukkadt volna az arcába. - Ja, még nem is tudod. Ma elmentem megkeresni és az anyja azt mondta, nem ért haza és fogalma sincs arról, hol lehet. Én persze már akkor tudtam, hogy hol keressem. A szoknyapecér ágyában – torkomból felszínre szökött egy gúnyos röhej, mely torz vihogássá változott. Nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek a kialakult helyzeten. Harry és Cara szexeltek…

- Valamit nagyon tudhat, ha másfél hónap elég volt neki. Ti mióta is voltatok együtt? Több mint két év? – a csapos hanglejtése irritálóan vidám volt, s hirtelen kedvet kaptam hozzá, hogy beverjek neki egyet, de sajnos olyannyira elhomályosult a látásom, hogy már az előttem lévő poharakat is csak nagy hunyorgások és komoly koncentrálások árán voltam képes megtalálni.

- Ó, fogd már be! – csattantam fel, azonban hangom koránt sem volt olyan határozott, mint terveztem. Sőt! Egyenesen egy nyafogós kislányra hasonlítottam. Idegesen túrtam bele szőkés-barna hajamba, szinte tépkedtem a szálakat, de azok szerencsére biztosabban álltak a helyükön, mint gazdájuk. Én ugyanis legszívesebben helyben felfeküdtem volna a pultra, hogy kihányhassam magam. Borzasztóan émelyegtem, s így jobban belegondolva, talán nem volt a legjobb ötlet a részemről, amikor reggeli és ebéd nélkül kezdtem iszogatni. De hisz felejteni akartál, akkor meg mi a gond? – kérdezte egy belső hang. Az, hogy mindenre emlékszem – jött az agresszív felelet.

- Az emlegetett szamár – értetlenül bámultam az előttem mosolygó srácot, aki arcom láttán a bejárat felé biccentett a fejével. A tőlem megszokott, lassú tempómban fordultam a megadott irányba, s bár nem voltam kíváncsi, határozottan izgatottabb lettem, amikor megláttam egy ismerős hajkoronát s azt, ahogy annak tulajdonosa felém közeledett.  Szívem kihagyott egy feleslegesnek ítélt ütemet és ezt követően olyan gyors tempóra kapcsolt, mintha feltett szándéka lett volna, hogy kitörjön a mellkasomból.

- Szuper – motyogtam bosszúsan, mert idegesített, hogy mindennek ellenére még mindig képes volt kifordítani önmagamból; hogy mellette teljesen elvesztettem a józan eszem. Kelletlenül fogattam meg szemgolyóimat, s bár nem néztem rá, közelsége így is megbabonázott. Nyelvemmel megnedvesítettem alsó ajkamat, aminek egyszerre volt keserű és mámorító íze az előbb elfogyasztott tequiláknak köszönhetően.

- Három martinit kérek – mosolygott a csaposra, ami valamiért nagyon kiakasztott, bár közel sem fájt annyira, mint a tudat, hogy Hazzával töltötte az előző éjszakát és még a ma reggelt is. Arról már nem is beszélve, hogy az anyja mindennek ellenére nem bűntette meg – pedig velünk csak egyszer fordult elő, hogy nem szóltunk neki egy spontán programról és egy hétig nem láthattam -, ami egyet jelentett azzal, hogy velem ellentétben, Styles belopta magát a szívébe. Még az anyja is jobban kedvelte… jellemző.

- Csak nem ünnepeltek? – kérdeztem keserűen. Próbáltam nem kimutatni a bennem lévő érzelmeket, melyek kavalkádja már így is kezdett egy fortyogó vulkánra hasonlítani. Más szóval, bármelyik percben a levegőbe röppenthetett volna mindet, forró lávát köpve az emberek képébe. Cara elfordította a tekintetét, miközben a csapos srác fél szemével minket pásztázott, melynek következtében mellé öntötte a rendelt italokat. - Ó, most már levegőnek vagyok nézve? Szép kis hála azok után, amit érted tettem – csattantam fel, bár ennek ellenére még mindig ültem. Nem akartam pofára esni, nem akartam még jobban megalázni magam, pedig tetteimmel pont ezt értem el.

- Mire gondolsz, a sok hazugságra? Hidd el, nem áll szándékomban meghálálni – oly lekezelően beszélt velem, mintha egy utolsó senkiházi lettem volna. Mintha én lettem volna a legrosszabb dolog az életében, pedig ez mérföldekre állt az igazságtól. Én voltam számára a legjobb, ami csak megtörténhetett vele. A pultos letette elé a kívánt alkoholos löttyöket, s ő már épp azon volt, hogy elhagyja a süllyedő hajót, de nem engedtem neki. Ingerülten nyúltam a karja után, mely cselekedetemmel kis híján ráöntöttem a kezében pihenő martinival telt poharak tartalmát.

- Nélkülem talán még mindig a szobádban rejtőzködnél, ezt sose felejtsd el! – válaszoltam foghegyről, mire kikerekedtek a szemei és döbbenetében a torkán akadtak epés megjegyzései. Kétségbeesettem meredtem rá, azt akartam, hogy meghallgasson, hogy életében először zárja ki a szívéből a Harry iránt táplált érzelmeit, melyek elfogulttá tették vele szemben. Velem szemben. Mindennel szemben. Csak álltunk ott bambán - mind a ketten a gondolatainkba temetkeztünk - s már láttam a reményt a sötétségben, a fényt az alagút végén, amikor Gemma és Jane megjelentek barátnőjük mellett.

- Will, fogd már be! Te is tudod, ha nem rejted el az üzeneteket, akkor nem kerül a padlóra – Gemma hangjára mind a ketten összerezzentünk, mire darabjaira tört a kettőnket közre fogó kötelék. Cara elfordította a tekintetét, ezzel megfosztva engem mindentől. Nem is tudom mit vártam abban a pillanatban. Talán azt, hogy megköszönje azt a sok erőveszítést, amit érte tettem, vagy azt, hogy bevallja, még mindig fontos voltam a számára. De leginkább arra vágytam, hogy kiderüljön: mindez csak egy rossz álom volt. Egy rémálom, mely bár nagyon is valósághű, azért mégiscsak illúzió. A szívem illúziója, ami be akart vallani neki mindet, mielőtt kifogyott volna az időből. S mélyen legbelül reméltem, hogy ezekkel a tudat alatti tévképzetekkel az agyam csupán figyelmeztetni akart a közelgő veszélyekre.

- Ne üsd bele az orrod olyan dolgokba, amikhez semmi közöd – teremtettem le, de nem hatották meg a szavaim. Ajkait apró vonallá préselte, szinte eltűnt az arcáról. Feje vörösödni kezdett a benne fortyogó méregtől, ami bevallom, csöppet szórakoztatott. Élveztem, hogy sikerült kihoznom a sodrából, hiszen csak úgy, mint Cara anyukája, titkon ő is gyűlölt. Elítélt, már a kezdetek kezdetén. Az, hogy lebuktam mindössze egy jó kifogás volt számára azzal kapcsolatban, hogy nyíltan is kimutathassa a foga fehérjét. Semmi kétség, Styles vér csörgedezett az ereiben. Pedig régen nagyon is kedveltem. Még azelőtt, hogy Harry és én összevesztünk volna egy lány miatt.

- Az öcsémnek tettél keresztbe, nem rémlik? – szavai csöpögtek a kölcsönös ellenszenvtől s szerintem, ha alkalma nyílt volna egy verekedésre, akkor simán nekem jött volna. Mindössze Cara jelenléte óvott meg az ütésektől, hiszen Gemma és ő nagyon jóban lettek, miután Harry kikerült a képből. Igazából sosem értettem, hogyan alakult ki közöttünk ez a szoros kötelék. Gemma már elballagott a sulinkból, amikor barátnőkké váltak és sosem buliztunk egy helyen. Ő messziről elkerülte ezt a kocsmát annak idején, hisz jobban kedvelte a nagyvárosi banzájokat vagy a házibulikat. Talán Harry küldte rá, hogy tudomást szerezzen Cara minden nélküle eltöltött másodpercéről.

  Jane karon ragadta Gemmát, és Cara segítségével finoman arrébb tolták, még mielőtt olyan cselekedetre vetemedett volna, amit minden bizonnyal megbánt volna – bár nem hittem benne, hogy a verekedést ő ebbe a kategóriába sorolta.

- Azt hiszed, csak nekem vannak titkaim? – szavaim hatására Cara megtorpant, mintha a földbe gyökereztek volna a lábai. Elengedte Gemma karját és felém fordult. Szemeiben furcsa láng égett, bár az is lehet, hogy csupán a gyér világítás hatására tűntek ilyen ragyogóknak. Arcomon megjelent egy sunyi mosoly, amikor agyam s annak gondolatmenetei beérték önmagukat. Rájöttem, hogyan tehettem volna tönkre a kapcsolatukat. Hiszen még csak egy napja bízott meg benne ismételten. Ez pedig édes kevés volt ahhoz, hogy a fejemben keringő gonosz gondolatok ne ültessenek el a fülében kételyeket.

- Ezt meg hogy érted? – húzta fel egyik szépen ívelt szemöldökét, amitől csak még inkább mosolyogni támadt kedvem. Tisztában voltam vele, hogy ha beismerem neki a fogadást, akkor ki fog akadni, ahogy azzal is, hogy ezzel magam alatt is vágom a fát, de abban a pillanatban nem érdekelt semmi. El akartam lökni a közeléből Hazzát, és ha ehhez az kellett, hogy rám is mérges legyen, akkor álltam elébe.

- Will, fogd be! – kiabált rám Gemma, de rá sem néztem. A szavai túl keveset értem a számomra ahhoz, hogy abbahagyjam a gyerekes árulkodást.

- Hazza és én fogadtunk körülbelül egy hónapja, hogy melyikünk tud hamarabb becsábítani az ágyába. Úgy látszik végül övé lett a jutalom – löktem oda félvállról, mintha nem is érdekelt volna a végeredmény, pedig nagyon is dühített a kialakult helyzet. Cara arca kissé eltorzult, de állta a sarat és kitartott a magában kialakított állítások mellett, miszerint Haz ártatlan és mindez csupán egy gusztustalan tréfa volt a részemről. Egy újabb hazugság.

- Miféle jutalom? – hangja meg-megremegett, mire Jane megfogta a kezét és finoman arrébb húzta. Cara azonban nem engedett neki és kitépte magát a szőke lány fogságából. Látszott rajta, hogy szomjazta az igazságot, én pedig kész voltam megadni neki. Hol volt itt a probléma? Ha tényleg szeretnéd, akkor nem tennéd ezt vele. Hagynád, hogy boldog legyen a legjobb barátod mellett, hagynád, hogy végre olyan életet éljen, amilyenre mindig is vágyott. Önző vagy! Megráztam a fejem, hogy eltüntessem belőle a vádló tónusú foszlányokat. Már nem volt visszaút, és amúgy sem voltam olyan gyáva, mint Harry. Én nem hátráltam meg soha, bármily mocskos eszközökhöz kellett is nyúlnom a céljaim eléréséhez.

- A vesztes kikerül a képből. Ha jól emlékszem ez volt. Nem mentem volna bele, ha tudom, hogy ilyen könnyen az ujjai köré csavar. Azt hittem egy kicsivel többet számítok, mint hogy az ágyában vigasztalódj – komótosan fordultam vissza a pult felé, hogy a kezeim közé vehessek egy újabb pohár alkoholt, ebből merítve bátorságot a folytatáshoz. Tiszta lappal akartam kezdeni, Harry Styles nélkül. Csak én és ő, mi ketten.

- Nem tenne ilyet – Cara szemei elhomályosodtak a ráterülő leheletvékony könnyrétegnek köszönhetően. Kétségbeesetten harapott bele az alsó ajkába, s szintén ugyanilyen arckifejezéssel meredt barátnőire valamiféle megerősítést remélve. De hiába várta az isteni csodát, az nem érkezett meg. Semmi kétségem sem volt felőle, hogy Jane és Gemma tudott a fogadásunkról.

- Pedig megtette. Övé minden elismerésem, bármennyire is fáj bevallanom. Elérte, amire én sosem voltam képes – horkantottam fel, majd meghúztam a tequilás poharat ezzel üressé változtatva azt. Arcom kipirult s testemen végigáramlott egy kellemesen meleg hőhullám. Úgy éreztem többé nem voltak határaim és legszívesebben azon nyomban megcsókoltam volna szerelmemet. Érezni akartam puha ajkait az enyémeken, bele akartam túrni a hajába és szorosan magamhoz ölelni.

- Ez nem igaz… ez nem lehet… ez… - Cara hangja elcsuklott, majd végigfolyt az arcán egy kósza könnycsepp, mely olyannyira erős volt, hogy képes volt áttörni a velem szemben álló lány által emelt védgátakat. S ahogy az az egy végigszánkázott a falfehérré vált orcáját a többi is útnak indult. Cara idegesen túrt bele mogyoróbarna hajába, kezei remegtek a fájdalomtól. A keserű egyvelegtől, mely úrrá lett a testén. Olyan elesettnek tűnt és egyben olyan feldúltnak, mintha két ellentétes érzelem vívott volna csatát a lelkében, melynek hatására a szemeim előtt hullott darabokká. Száját szólásra nyitotta, de a szavak a torkára fagytak, végül sarkon fordult és futó léptekkel száguldott ki a kocsmából, maga mögött hagyva nem csak engem de a barátnőit is. A fejem tettem volna rá, hogy felkeresi azt a nyomorék kis senkiházit.

- Te akkora egy szemétláda vagy! – csattant fel Gemma, és ha Jane nem fogta volna le, akkor már bizonyára rám vetette volna magát, ezzel a földre terítve kissé ingatag testemet. Hálás voltam Janenek, amiért minden tettem ellenére mellettem állt, hiszen az alkohol által kreált ködfelhő mögött tisztában voltam vele, hogy amit mondtam az nagy szemétség volt a részemről. Meg sem érdemeltem a kedvességét.

- Miért is? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miután belefojtottam egy kanál vízbe a felszínre törő lelkiismeretemet. Semmi szükségem sem volt arra, hogy hülyeségeket suttogjon a fülembe barátságról, szerelemről, szeretetről és társairól. Harry már nem volt a barátom, Cara már nem volt a barátnőm, Gemma sosem kedvelt igazán és én egészen idáig megvetettem Janet azért aki. Azt gondoltam, hogy egy idegesítő plázacica s bár egy ideje megkedveltem a közös zeneszeretetünk miatt, ettől még nem múlt el teljes mértékben az ellenszenv mely életre kelt bennem, valahányszor a szemeim elé került.

- Jól tudod, hogy Harry nem csak a fogadás miatt feküdt le vele, hanem, mert szereti – mit sem törődve mindezzel Gemma helyett Jane arcát fürkésztem. Olyan elesettnek tűnt, mintha nem tudta volna, helyes-e amit csinált. Mintha egy pillanatra megfordult volna a fejében, hogy elengedi barátnője karját és végignézi, ahogyan megkapom, amit megérdemeltem.

- Igen, tudom. De attól az a fogadás még nagyon is igazi – válaszoltam foghegyről, még mindig a szőkeséget bámulva. Jane arcán megjelent egy csúnya grimasz, bár ennek ellenére jól észrevehetően visszanyelte őszinte megjegyzéseit, melyek kétség kívül ellenem szóltak volna. Nem tudtam mire vélni kedvességét, hiszen rengetegszer megbántottam már – legtöbbször direkt, készakarva forgattam meg a szívében az általam beleszúrt mérgezett kés pengéjét.  

- Mert részeg volt, te meg aljas mód kaptál az alkalmon – Gemma csak nem hagyta abba, sőt! Egyre inkább belejött a szidalmazásba és ezzel egy időben egyre több ember gyűlt körénk, hogy szemtanúi lehessenek a heves vitánknak. Élvezték, hogy szenvedek és már a lelki szemeim előtt láttam, ahogy fogadásokat kötöttek a végkimenetelre. Kelletlenül forgattam meg barna szemeimet, majd a pultos felé fordulva felöntöttem a garatra. Valamiért minél többet ittam a keserű italból, annál jobban ízlett, s annál többre vágytam.

- Leszarom. Ha elveszítem, veszítse el ő is! – azzal megrántottam a vállaimat és előkotortam a zsebemből a benne lapuló fontokat, abban a reményben, hogy elég lesz a számlám kifizetésére. Az igazat megvallva fogalmam sem volt róla, mennyit költöttem, hiszen az első ötnél kapásból elvesztettem a fonalat.

- Meg fogják beszélni… - az idősebb Styles kétségbeesetten motyogott az orra alatt, de nem volt olyan szerencséje, hogy eleresszem a füleim mellett kiejtett szavait. Mindent pontosan hallottam s épp ezért képtelen voltam szó nélkül hagyni. Rácsaptam a pultra legalább húsz fontot, majd felálltam a helyemről és megálltam Gemma előtt egy centiméterrel.

- Aha – a piától bűzlő leheletem kissé megszédítette, hiszen hátrált egy lépést és fintorogni kezdett, de ez is csupán vihogásra késztetett. - Ezek szerint csak én láttam, ahogy kiviharzott az épületből, emberek? – szemeimet végigvezettem a körénk gyűlt tömegen, majd széttárva karjaimat, többször is megismételtem a kérdést. Élveztem felsőbbrendű helyzetemet, élveztem, hogy a figyelem középpontjában lehettem és élveztem, hogy …

  Egy hatalmas ütés, s már csak azt vettem észre, hogy elterültem a földön. Szemeimmel a plafon repedéseit pásztáztam, miközben ujjaimat a fájdalomtól lüktető orcámhoz emeltem. Az emberek csodálkozva hajoltak felém, s csak pár másodperc elteltével eszméltem rá, hogy Gemma megütött, ezzel a hatásos kilépővel búcsúzva a kocsmától és a benne tartózkodó emberektől. Jane aggodalommal teli szemei voltak az elsők, melyeket megpillantottam kiélesedett látásommal. Remegő ujjakkal simította meg a sebhelyemet, majd óvatosan a hónaljam alá nyúlt és felszedett a földről.

- Hát ezt jól megcsináltad…