40. fejezet: Felejtsük el!

Sziasztok!

Először is nagyon szépen szeretnék megköszönni a támogatásotokat, nagyon sokat jelent, hogy mellettünk álltok és, hogy ennyien letettek. Sajnáljuk, ha esetleg csalódást okoztunk az események lassúságával vagy éppen magával a szereplők életének alakulásával, de ismeritek a mondást, valahol mindig el kell kezdeni! A mai fejezetet Jane szemszgén át olvashatjátok és rettentően kíváncsi vagyok, hogy ezt olvasva milyen véleményt alkottok meg Willről. Nem is fecsegnék túl sokat, a részhez jó olvasást és szép vasárnapot Nektek! <333

Millió puszi és szoros ölelés,

kriszty96

...............................................

Felejtsük el!

 „A hazugság nem pusztíthatja el a hazugságot, csupán csak az, ha mindenre fény derül. A hazugság egy olyan tény, amely még a legönzetlenebbül szerető szívet is kesernyéssé ékeli. A hazugságot követő igazmondás pedig még inkább szívet cincáló. Az, amikor már felkel a Nap és eltaszítja, a hideg éjszakát libabőrössé tesz, megborzongunk, mert az éj felismerhetetlen volt a számunkra, nem tudtuk pontosan milyen, hogy többre képes, mint azt mi elképzeltük. Hogy rossz is tud lenni. Ám a felkelő, meleg gömb felnyitja a szemünket, rájövünk olyan dolgokra, amik addig fedetlenek voltak és kezdjük azt érezni, hogy a küzdelem felesleges, főleg azon túl, amit két szóval közölnek velünk: „felejtsük el!” !

Jane Mitchelle

  Ne! – hallottam egy hangot a fejemben, egy tiltakozó hangocskát, aminek hatására minduntalan halántékom két oldalára fektettem a tenyereimet. A lejtése indulatos volt és kísértetiesen hasonlított az enyémre, az én hangom volt, a lelkiismeretem, ami nem hagyott nyugodni. Legalábbis csak azt hittem, hogy hallom a ricsajt az elmémben, de tudtam, hogy ez csak az önmagam korbácsolásának jelenségét idézte elő. 
  Nem éri meg, Jane. De igen! Megéri, hiszen mindenről tudtam, mégsem tettem semmit, ezért pedig hibásnak éreztem magamat. 
  Hátratoltam a székemet az ebédlőasztalnál és a telefonom után nyúltam, hogy felhívhassam Carat. Tudni akartam mi van vele, hogy mit tett, hogy hogyan van a barátom és a barátnőm. Tudatában voltam annak, mit teszek, vagyis mit készülök tenni és, hogy mit követtem el, mi volt az a lépés, amivel megmozzantam. Választottam. Megint bajba kevertem magamat, de nem érdekelt. Nem csak Cararól és Harryről szólt ez az egész. Nem ők voltak az elsők. Többször is végig kellett néznem, hogy ezek ketten mire képesek együtt, hogy milyen erős szerelmet is táplálnak egymás iránt. Megvallom irigyeltem őket, amiért ennyi időn át sem hervadt ki az egymás iránt táplált érzelem a szívükből. Én is szerettem volna mindezt átélni. Bár sohasem írhattam a listámra, hogy láthattam a boldog pillanataikat ott voltam, amikor mind a ketten egymás után sóvárogtak. Mégsem tettem semmit, csak csendben meghúzódtam a sarokban, mint egy jelentéktelen, szürke kisegér. Betapasztottam az ajkaimat és csak csendesen tűrtem. De mára már a pohár csordultig telt vízzel, nem voltam képes tovább hallgatni, hagyni magamat dúskálni a fájdalomban, ennek ellenére ismét a két barátomat helyeztem előre a fontossági listámon. 
  Sok mindennek a szemtanúja voltam. Láttam. Sokszor. És mindig zavart. De sohasem annyira, hogy tegyek is ellene, hogy a dolgok elébe avatkozzak. Most viszont muszáj volt tennem valamit, nem rohanhat le az egész város így egy embert – még akkor sem, ha az az ember sok disznóságot követett már el életében. Nem rohanhat le egy egész város így egy féltékeny férfit. Persze, most is megtehették, mert az emberek világéletükben megtették ezt másokkal, ítélkeznek valaki felett csak azért, mert nem értik az adott személy indítékait. És akármennyire fájt is én is dühös voltam Willre.

  Tudtam, hogy mit teszek. Abban a pillanatban teljesen tisztában voltam mindennel.

Dehogy tudtad! Csak azt hiszed, de közben mélyen belül tudod, hogy nem tudtad! Csak megint mentél a fejed után, hajtott a Will iránti viszonzatlan szerelem! – a hang megint a fejemben volt, mintha végleg beleköltözött volna oda, hogy mindennel szemben figyelmeztetni tudjon, s hogy egy percre se lankadjon a valóság iránti figyelmem. Tudtam, hogy perceken belül mire számíthatok, de nem érdekelt. Meg akartam semmisíteni magamban a fájdalmat és ennek két útja volt. Meg akartam találni a megnyugvást, hogy többé ne kelljen Will miatt sírnom és a fájdalmaim ellenére még mindig szánni és szeretni Őt. Akkor és ott fogalmam sem volt, hogy érte vagy magamért teszem, amit teszek. Nem volt más választásom. A szerelemben sosincs választás.

  - Csak kétféle választási út van a világon, ahogyan az emberekből is csak két különböző létezik – csendült fel a fülemben Anya hangja, a tanácsa, amit utoljára mondott nekem, az életszemlélete, ami kísértetiesen arra utalt, hogy Apa nem megfelelő partner a számára. – Vagy ostobák vagy csak szimplán értéktelenek – jellemezte fanyarul az embertársainkat. – Vannak, akik nem képesek szabadulni a gyökereiktől és begyöpösödnek, így búcsút kell inteni nekik és vannak, akik eltűnnének a maradiságból, de túl gyávák ahhoz, hogy új dolgokat próbáljanak ki. Sosem lehetsz egészen biztos a férfiakban, mert rájuk vall az a tulajdonság, hogy a saját fejük után mennek.
  Kétség sem fért ahhoz, hogy minden egyes szava Apára utalt. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk és utána elhagy bennünket egy másik férfi kedvéért, de mára már rádöbbentem arra, hogy jó szándékból figyelmeztetni próbált. Ennek ellenére képtelen voltam még most is megbocsájtani neki, hiszen magamra hagyott engem és az öcsémet, nem beszélve Apáról. De soha nem voltam elég bátor ahhoz, hogy megkérdezzem mik is a valós indítékai.

  A telefon fenyegetően tornyosult el előttem, ahogyan az ujjaim között tartottam a kis szürke készüléket, ami lassan elveszett előttem a homályban, a fakuló tekintetem mögött. Ám mégis rikítóan égett előttem a képernyője, ami pillanatokkal később elsötétedett. Nem azt mondom, hogy féltem cselekedni, mert nem egészen erről a tényről ecsetelt a vásznam. 
  Féltem, amikor egy tanár felhívott az iskolából és tudatunkra hozta a tényt, hogy az öcsém rosszul lett az ebédidő során. Féltem akkor is, amikor az anyám eltűnt, hogy vásárolni menjen, órákig vártam rá, töretlenül vártam, és csak később jöttem rá, hogy többé már nem fog előkerülni. Féltem gyermeki fejjel, amikor rá kellett ülnöm egy aprócska biciklire, féltem megtudni, tapasztalni azt, hogy milyen a fájdalom, amikor az aszfaltra pottyansz, mert óvatlan voltál a kétkerekű járművel. 
  Nem féltem attól, hogy végre tegyek valamit, hogy döntéseket hozzak meg, bár pont olyan hátborzongatónak tűnt, mint amilyennek tartottam. Már kezdtem megszokni a szokatlan és heves érzelmeimet, de most egyszeriben minden megváltozott. Most, hogy Will már nem lehet Cara mellett kicsit felszabadult a szívem, de a torkomba hányinger költözött, hiszen rádöbbentem arra, milyen is az a fiú valójában, akit szeretek. Csak most szembesültem a valós értékeinek tényével.

  Feltápászkodtam az asztaltól, a telefont a tárgy felületén elfektetve hagytam és tétova léptekkel a konyhapulthoz vánszorogtam, lábbelim minduntalan éktelen ricsajt hagyott maga után a kövön.  Nagy nyikorgással tártam fel az egyik fenti szekrényt. Aztán semmi sem történt, a kezem a levegőben akadt. Se egy mozzanat, se egy sóhaj, se egy mély levegővétel. Nem tudtam mire számíthatok, – még mindig nem tudtam - de azt már megtanultam, hogy Willel kapcsolatban leginkább a kiszámíthatatlanságra számíthatok és, hogy óvatosnak kell lennem Vele. 
  Így eltökélve magamat inkább visszacsuktam a szekrényt és elvetettem a tervemet, miszerint meglepem valamivel. Kimért akartam Vele lenni, hogy Ő is megtanulhassa milyen a fájdalom. Hatalmasat nyögtem, ismét a székre vetettem magamat, mihelyst rádöbbentem, milyen ádáz érzelemgyilkosságot terveltem el az elmémben. Nem akartam ezt. Semmit sem akartam. Csak eltűnni onnan. Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt állítottam volna, hogy az utolsó garasig vissza akarok adni valakinek mindent, amit tőle kaptam, azt mondtam volna, hogy inkább fojtsanak meg, vagy, hogy nem ismernek elég jól. Egy olyan városban, mint Holmes Chapel, ahol mindenre van előjelzés, ezt nem láttam volna előre, soha.

  Nagy levegőt vettem, idegesen masszírozni kezdtem a halántékomat, hogy az abban megrekedő görcs felszívódjon. Úgy számoltam magamban, hogy félére csökkenjen az esélye, hogy hangosan is kiejtem a megnyugtatásomra elmormolt számokat és ezzel felébresztem a szobámba felcipelt fiút, akit teljesen kiütött az alkohol mámorító hatása. Még nem voltam rá készen, hogy találkozzunk, nem volt hozzá lelki erőm és bátorságom. 
  Megragadtam a telefont, ujjaimmal görcsösen szorítani kezdtem, az összes indulatom, ami bennem tombolt, létezett a készüléken élte ki a maga bűnös varázsát. Ismét hatalmasat nyögtem. Nem éreztem azt, hogy a dühkitörésem – visszafogott dühkitörésem – hasznos lett volna. Nem lett igazam.

  Meghallottam egy láb ismerős lépteit. Kopp, kopp. Itt kell lennie valahol, Will közeledik, fenyegetően közel volt hozzám. Mélyen lehunytam a szememet. Felnyikordult valami, majd hallottam, ahogyan egy ajtó visszacsukódik a keretébe, hangosan, indulatosan. 
  Felkészültem a fiú látványára, akit még sosem láthattam olyan állapotban a múltban, mint most az eltelt pár hónapban, legalábbis azóta, mióta a gimnázium kezdődő éveiben bele nem csöppentem az itteni életbe. De a léptek mégsem voltak olyan gyorsak, mint arra én valaha is számítottam. Felnéztem a mennyezet kéklő falára és valami azt súgta, hogy próbáljam meg. Jobb később, mint soha, s a késő már eléggé a mostani időkre utal. Itt az ideje beszélnem Vele. Végül is mi a legrosszabb, ami történhet? Legfeljebb ismét csak a mocsárban végzem. Ösztönösen a tenyeremben rejtettem el az arcomat, egy percig sem töprengtem el a jóság gondolatán. Fájt a fájdalom.

  - Jane? – a hangja szinte marta a fülemet, ahogyan egymás után a nevemen szólított. Képtelen voltam életjelet adni magamról, továbbra is az asztalnál ültem az annak lapjára fektetett könyökömmel, tenyerembe temetett arcommal, két vállam mentén lógó hajkoronámmal. – Jane, merre vagy? – a hangját visszaverte a magas mennyezet építménye, mire megrándult az arcom. Nem akartam itthon lenni, menekülni vágytam. El innen. Messzire. Eltűnni az elől, amire készültem. Nem érdekelt, hová vezet, csak el innen. Nem foglalkoztatott meddig fajulhatnak még a dolgok, ha elveszek szem elől. 
  Kezeim nyugtató munkája megállt a homlokomon, a mellkasom robbanásra készen volt, amikor felfedeztem, hogy cipőinek kopogása egyenesen a hátam mögött foszlott szerte-szét. Ismerős illatot éreztem. Mentol. Itt van.

  Gyűlölöm azt, amit tettél! Többé látni sem akarlak! – csendült fel az elmémben az, amit mondanom kellett volna, de képtelen voltam rá. Egyszerűen nem bírtam megszólalni.

  Tudtam, hogy mondani fog valamit, hogy esetleg lekezelően fog velem viselkedni. De pont nem ez volt a legaggasztóbb, úgy hallottam a fejemben a mondatait, mintha mellettem állt volna és a fülembe suttogna. Pedig közben a konyhaajtóban állt, egyik lábáról a másikra fektetve az egyensúlyát, amit az ablaküvegből pontosan ki tudtam venni. Hallottam a gondolataim között, ahogyan elárulja nekem, hogy semmit sem jelentek a szemében. Még csak egy barátot sem.

  - Jane? – nem válaszoltam. 
  A hangja tompán zengett, idegen volt, még sosem hallottam Tőle ilyen lejtést, mintha nem is az Övé lett volna, mintha teljesen kicserélték volna az egész fiút. 
  - Will vagyok – nem volt szükségem arra, hogy ezt elmondja. Pontosan tudtam már a lába járásából is, hogy Ő az. Sosem volt arra szükségem, hogy megszólaljon, mindig tudtam éppen mikor közeledik. Mindent tudtam Róla, az évek hosszú sora alatt teljesen ismertté vált a számomra, ám, mint most kiderült egy oldalát még én sem ismerhettem meg. Méghozzá a rosszat.

  - Mit keresel te itt? – támadtam le elhaló hangon. Fejemet egy pillanatra sem szegtem felé, tekintetem minduntalan az asztal lapját mustrálta. Ujjaimmal megremegve túrtam tincseim közé, amik kezeim heves mozgása miatt teljesen kócossá váltak. – Az ágyban kellene lenned, ahol hagytalak, hogy kipihenhesd a hazugságaidat! – az ajkam alsó peremébe haraptam, eltorzuló arccal próbáltam meg visszatartani a könnyeimet, amit szavaim váltottak ki belőlem. Az önmagam szavai, amikkel el akartam érni, hogy sose okozhasson többé nekem fájdalmat, azt akartam, hogy többé már ne legyen fontos a számomra. De nem működött. Még mindig szerettem Őt, a tettei ellenére is. Azonban tisztában voltam azzal, hogy Ő még csak a barátjának sem tekint. Így mi értelme volna bárminek is? Jobb fájdalmat okozva eltaszítani, mintha Ő okozna fájdalmat azzal, hogy visszautasítja a szerelmemet.

  - Tudom, hogy azért hagytál ott – nem tudtam megmagyarázni, hogyan, de éreztem a hangján, hogy szán valamit. Talán a tetteit? Az az Ő nézőpontjából nem lenne éppen logikus. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette? Egyáltalán miért akarom elítélni, amikor szeretem? Talán, mert így lenne a legegyszerűbb eltaszítani és kiheverni. A legkönnyebb út, ha az ember önmagát is becsapja.

  - Tényleg? – érdekelt a dolog és legalább egy pillanatra elvonta a figyelmemet a sírhatnékomról. Erőm viszont arra nem maradt, hogy rá is nézzek, féltem attól, hogy mit pillanthatok meg a szemében. Féltem attól, hogy mit fogok érezni, akkor, ha ránézek. Féltem – most nagyon is tartottam Tőle és ezt eddig mindösszesen pusztán csak letagadtam. Könnyebb tagadni, mint bevallani, őszintének lenni önmagaddal is. De az időpocsékolás, az én esetemben legalábbis igen.

  - Tényleg.
  Olyan volt, mintha ismét az álomban lettem volna. Egy olyan képzeletbeli világban, ahol számítok Neki, ahol fontos becse vagyok az életének. De most hallottam a valódi hangját, bár abban a pillanatban tényleg ott volt, ott állt a hátam mögött, pár tized centire tőlem, ott, ahol nem csimpaszkodhattam a karjába és önthettem ki a szívemet. Az álomban másképpen volt, de az csak egy álom nem maga az élet. A keserű élet. Ahol én nem győzhetek.

  - Akkor meg miért nem hallgattál rám? – suttogón rejtettem el az indulat élét a hangomban, majd ujjaim az orrom és a szám elé szöktek, hogy ne azonnal kérjek Tőle bocsánatot a lekezelő beszédem miatt, hiszen úgy semmi értelme sem lenne az egésznek. Akkor már biztosan nem lennék képes magammal elhitetni, hogy valaha is találhatok mást helyette.

  - Mi? – szemöldökét összevonta, karba font kézzel, döbbenten állapodott meg továbbra is a konyha küszöbén. Alsó ajkamba harapva igyekeztem legyűrni, kiirtani magamból minden cseppnyi félelmemet és a gátjaimat, amik mellette akartak helyt állni, azon a ponton, ahol valójában sosem találhatják meg a békét az érzelmeim. Számomra már csak egy kiút létezett. Elszaladni, eltűnni ebből a kisvárosból és többé vissza sem nézni. Megtenni azt, amit az anyám is megtett. Elhagyni mindent, ami csak fájdalmas és bosszantóan egyhangú.

  - Miért nem fogadtad meg a tanácsomat? Talán fáj abba belegondolni, hogy miket követtél el mások ellen? – csattantam fel, de még mindig nem néztem a szemébe, a sötét íriszbe, ami éreztem, hogy a hátamba fúródva csak nekem szentelte a figyelmét. 
  Kínossággal telített el az érzés, s megdöbbenéssel, hiszen sosem érdekeltem még ennyire huzamos ideig. Eleinte elültette a hitet a szívemben, hogy fontos barát vagyok a számára, a lehető legfontosabb, de, mint azt később felfedezhettem minden megváltozott, amikor Cara számára előbukkant a homályból. Amikor a barátnőm már közel engedte magához, de akkor csak, mint egy barátot, azonban Will többet akart Caratól, sokkal többet, mint, amit a barátnőm valaha is tudott volna Neki nyújtani.

  - Csak azért jöttem… tudni akartam, hogy jól vagy-e – halk léptek közeledtek felém. Egy szék közvetlenül mellettem kihúzódott az asztal aljának peremétől és azon nyomban megnyikordult, ahogyan a velem beszélgető személy leheveredett annak ülőfelületére. A szívem meglepően lággyá olvadt, viszont az eszem kőkeményen rezegni kezdett az eltaszítás frekvenciáján. Nem tudtam melyiknek adjak kiutat a testemből, hogy melyiket részesítsem előnyben, tanácstalanná váltam. 
  Megtapogattam valamit az asztalon, tekintetemmel felfedeztem, hogy a telefonomat szorongatom, amit teljesen beborított a tenyeremből távozó verejték a feszengésem és vívódásom miatt. Ott ült mellettem, mire én elfordítottam a fejemet, hogy ne tudjon a szemembe nézni. Amikor mégis rápillantottam Ő elnézett rólam és az ablakon túl megbújó tájat kémlelte. S ez még vagy ezerszer megismétlődött. Amikor Ő nézett rám én fordítottam el a tekintetemet, amikor én néztem rá, Ő nem vett tudomást a tekintetemről, a jelenlétemről. Fura. Mint minden, ami minket, kettőnket körülvett.

  Végül mind a ketten egymás elé révedtünk el, az üvegablakon át kémleltük a kéklő eget, amin milliónyi bárányfelhő surrant végig. Aztán az ég hirtelen szürkébe fordult, az idő lassacskán esőre állt. Tipikus Angliai időjárásidény, ami az év összes hónapjában lesújt a legtöbb arra hajló térségre.

  - Minek? – szólaltam fel percek elteltével, éreztem magamon, ahogyan fejét hirtelen felém kapja a váratlan megszólalásom miatt. Erre késztette magát, automatikusan rám összpontosított, mint, ahogyan régen is tette, amikor még nem állt olyan közel Carahoz, sőt, szinte nem is beszéltek egymással, csak egy-két szót váltottak, akkor is csak az illendő köszönést azon alkalmakkor, mikor megjelentünk a banda próbáin. 
  Valamiért úgy éreztem, mintha visszakaptam volna a régi Willt, mintha megint az a srác ült volna mellettem, aki régen volt, az, aki a valódi önmaga volt és nem egy féltékeny férfi, aki beleőrült a ragaszkodásba egy olyan lány miatt, aki nem szerette igaz szerelemmel, hanem másnak adta a szívét. Ez egy olyan Will volt, aki képes volt meglátni a legelrejtettebb örömöt is, mindenből kihozni a legjobbat és mindenkit egy szinten szeretni. Mert Cara mellett mindenkit elfelejtett, aki régen fontos volt a számára, évek óta csak Cara létezett a szemei előtt és csak ő is élet a szívében, miatta még a családját is elhanyagolta, az anyukáját, aki odaadóan nevelte fel, aki mindig szerette, de elfordultak egymástól. 
  - Mind utálnak. Csalódhattak bennem, amiért haza hoztalak téged. Amiért aggódtam és megsajnáltalak.

  - Nem mindenki – tekintetem most először az Övébe fúródott és elveszett annak sötét peremének mélyén. Levegővétel nélkül várakoztam a további mondandójára, mivel a szája állásából tudtam, hogy még mást is fog mondani, hogy még nem fejeződött be az eszmefuttatása. Túl jól ismertem ezt az oldalát. – Én nem. És senki más sem, nem ítélhetnek el azért, amit érzel. Az nem vallana az igazi barátokra – mélyen hallgatott, ahogyan én is. Elgondolkodtatott a mondandója, ami esetlegesen arra utalhatott, hogy én sosem ítéltem el. Még most sem, csak dühített az, amit tett, de nem könyveltem el rögtön gonosznak, ahogyan mások. Hiszen minket, embereket az érzelmeink irányítanak, amiket nem tudunk befolyásolni. Will is az érzelmek csapdájába esett.

  - Nem is ismersz, sosem ismertél elég jól. És ezt nem egyszer te magad is mondtad. Csak várd ki a végét, valószínűleg te is utálni fogsz és egy ostoba, felszínes libát látsz majd csak bennem – ismét a halántékomra vándorolt mind a két tenyerem. Görcsösen masszírozni kezdtem a megránduló területet, ami feszített a fájdalom miatt.

  - De majdnem elveszítettem a barátságodat, érted? Vagy talán már régen elveszítettem. Jóvá akarom tenni azt, amit elkövettem ellened, különben még kedved szottyanhat feljelenteni a rendőrségen szívösszetörésért – béna vicc volt, de mégis felvillant egy aprócska mosoly az arcomon, a legkisebb, amit valaha az orcámra csaltam.

  - Az lesz az első dolgom – mormoltam el szórakozottan az orrom alatt. – Feljelentelek annál a rendőrnél, aki minden reggel a kutyáját sétáltatja a helyi parkban – megint az eget néztem, ami percről percre egyre jobban beborultságba szökött. Ő engem figyelt, éreztem. 
  A Nap eltűnt a fekete felhők mögött, a baljós látvány szinte megbabonázó volt, emlékeztem arra, hogy az ég akkor is ilyen sötét volt, mint, amikor először találkoztam Willel. Mosolyra késztetett az a pillanat, amikor majdnem elütött az autójával az esőben én pedig kis híján keresztben lenyeltem, amiért az összes ruhaneműmön ott éktelenkedett a sáros paca.

  - Adj a dolgoknak egy esélyt, Jane! – a fejemet felé fordítottam, s meglepődve konstalláltam, hogy az ujjaimat szorítja, amik pár perccel ezelőtt még a szék karfáján görcsösen remegtek. Elképzelésem sem volt, hogy egy álom zugába csöppentem-e, de nehéz volt hinnem abban, hogy Will ennyi idő után a társaságomat keresi, szinte sóvárog utána. Talán rájött volna arra, hogyan is érzek iránta? – A legtöbb ember nem rosszindulatú csak irigy. Ezt tudod, igaz?

  Szem megforgatva téptem ki a kezemet az Övéből, tekintetem ismét a tájat kémlelte, miközben fanyarul ejtettem ki az ajkamon a szavakat: 
  - Ja, persze – vállam felemelkedett, ahogyan vettem egy mély lélegzetet, ami feleslegesnek tűnt, de kissé, mégis képes volt lecsökkenteni a bennem tengő feszültséget. Kisebb felszabadultságot éreztem magamban, de rettegtem attól, hogy Will minden érzelmemről tudomást szerzett és most össze akar törni azzal a ténnyel, miszerint Ő nem táplálja ezt a vonzalmamat, azt a szerelmet, amit már évek óta titkokkal tornyosítottam.

  - Tényleg – erősítette meg a szavait, amit ezzel még inkább hitelesíteni akart. Ismét rám nézett, éreztem magamon a tekintetét, de én semmi pénzért sem akartam elmeredni az arcán. Távolságot akartam teremteni kettőnk között nem pedig illúziókban rángatózni, hogy utána nagyot borulva a tengerbe essek az ingatag csónakból. Inkább egyensúlyozni akartam, hogy életben maradhassanak az instabil érzelmeim, meg akartam magamat óvni a bátorságom kiszáradásától.  – Én is irigyellek.

  Zavartan ráztam meg a fejemet, elkerekedett szemeimet az arcára helyeztem. 
  - Akkor megőrültél! – jelentettem ki felháborodottan. – Semmi okod az irigységre. Hacsak nem azt irigyeled, hogy mindenki teljesen félre ismert. Még a tulajdon barátnőm sem látta meg milyen is vagyok valójában – csalódottan fektettem a felhúzott térdemre a fejemet, ahogyan igyekeztem visszatartani a mélyen ülő könnyeket, amiket messze, magamban rejtettem el a valóság elől. Éveken át csak ott, bent sírtam és ezek a cseppek most ki akartak törni, nem bírták már tovább a bezártságot, ahogyan én sem. Önmagam akartam lenni, az a lány, aki azelőtt voltam, mielőtt beleszerettem volna Willbe. Csak egy gondtalan, normális életre vágytam egy fiúval, aki viszont szeret, egy boldog családdal, nem pedig egy csonkával, ahol az édesanyám azt sem tudja, hogy élek-e, vagy halok. Olyan nagy kérés volna ez? Nehéz volna teljesíteni, hogy senkinek se kelljen szenvednie, aki nem szolgált rá? Igen?

  - Annyi mindent kaptál az élettől! – szemgolyóm majd kiugrott a tokjából, ahogyan szavai felcsendültek a térben. – Van egy szerető apád, és egy öcséd, aki bár beteg, mégis mindent megtenne érted. Sosem láttam még ilyen összetartó családot, mint a tied. Én is erre vágyom.
  De, hiszen van egy szerető anyád, a hiba csak az, hogy eltaszítottad magadtól, mert csak Cara létezett a számodra, míg mindenki mást kizártál az életedből. Összetörted anyád szívét azzal, hogy figyelemre sem méltattad, szétzúztál egy régi barátságot, ami már ezer éve – ha nem is azóta, de legalább gyermeki fejjel megkezdődően – létezett, sok embert irányítottál és megannyit becsaptál, elfejtettél engem – a hangtalan gondolat lassacskán feléledt az elmémben. Tudtam, hogy figyelmeztetnem kellett volna, felhívni a figyelmét a milliónyi hibájára, de akkor nem tanulna a baklövéseiből. És akkor nem tudnám elérni, hogy ha nem is megfeledkezzek, de legalább messzire el tudjam magamban temetni a heves érzelmeimet, amit iránta táplálok.

  Üresen bámultam magam elé. 
  - És akkor mi van? – csattant fel a hangom, ami láthatólag meglepetésként taglózta le. Talán abban bízott, hogy a szavai mélyen a szívemig hatolnak és nem is tévedett nagyot. Éreztem a szívemben a feszítést, láttam a szemeim előtt a régi képeket, azt, ahogyan az anyám kilép az ajtón, vissza sem néz, csak kilép az néptelen utcára. Ahogyan az ajtó lassan becsukódik és én órákig ott ülök arra várva, hogy visszatérjen, de nem történik semmi. Semmi. – Borzasztó irigylésre méltó lehet, ha az embernek nincsen anyja, aki mindig mellette álljon, amikor szüksége van rá… ha nincsen olyan ember, aki megérti őt – tudtam, pontosan tisztában voltam azzal, hogy Apu mérhetetlenül szeret, de az anyai szeretetet nem pótolhatja semmi sem, semmi, soha.

  - Sajnálom – megértően a vállamra helyezte a kezét, amit könnyen le is ráztam onnét. Nem akartam, hogy hozzám érjen és azt kelljen tettetnie, hogy érdekli mi is van velem, nem akartam, hogy énmiattam meg kelljen játszania egy olyan érzelmet, amit valójában nem is érez a szívében. – Te senkitől sem félsz, talán csak önmagadtól – mondta pár perc elteltével, amikor már végleg elhúzódott a közelemből. 
  Kezei a combján pihentek, egy pillanatra sem mozzantak meg az ujjai, teste olyan nyugodtságról árulkodott, ami azonban a szemei más színekbe ruháztak át, íriszeiben aggodalom égett, ahogyan rám tekintett és mustrált a tekintetének sötétjével. 
  - Azt teszed, amit csak akarsz, azt mondasz, ami csak az eszedbe jut. Itt mindenki más retteg attól, hogy önmaga legyen – ha tudná, hogy valójában nagyon is megjátszom magamat, ha tisztában lenne azzal, hogy gyökerestül megváltoztam mióta megköttetett közöttünk az ismeretség. Ó, Will, ha csak sejtésed is lenne afelől mennyire más is vagyok valójában, hogy mennyi éjszakán keresztül sírtam miattad!

  Feszengve kapargatni kezdtem a lila körömlakot az mutatóujjamról és elfojtottam magamban egy mély kivitelű sóhajt. 
  - Néha azt kívánom, bárcsak olyan lennék, mint mindenki más, hogy ott van mellettem mind a két szülőm, az öcsém egészséges és én… nekem is van valaki, aki borzasztó fontos – jelentőségteljesen Rá pillantottam, de állta a tekintetemet, talán nem értette a célzást, vagy csak nem érdekelte. – De nem tudok változtatni azon, aki vagyok. Megpróbáltam, de valahogyan soha nem a megfelelő ruha van rajtam és soha nem találom meg a megfelelő szavakat, hogy kifejezhessem az érzelmeimet, valahol mindig sikerül elrontanom. Csak azt nem tudom, hol. Bárcsak képes lennék hinni abban, hogy még minden jól alakul, bárcsak a barátaim komolyan számon tartanák, hogy ott vagyok-e mellettük és észrevennék, ha valahol tényleg nem vagyok ott. Bárcsak érdekelné őket, hogy messze, vagy a közelben járok. De ezt csak egy embertől kaptam meg, akit… te… Mondjuk úgy, hogy ki nem állhatsz – a szemem sarkából az arcára pillantottam, egy izma sem rezdült meg, így folytattam azt, ami a szívemet nyomta és a lelkemet porrá kovácsolta. – De nem rabolhatom el tőle az idejét és a boldogságát, nem akarok, senkinek sem tehet lenni – csalódottan hajtottam le a fejemet a föld felé, pillanatokkal később arra lettem figyelmes, hogy egy kéz az állam alá nyúlva szembe állít önmaga tekintetével. Will a szemembe fúrta az Övét, szinte rabul ejtettek az íriszei.

  - Számon tartják, hidd el! – majdnem elnevettem magamat, de csak majdnem. Nevetségesnek találtam már magát a gondolatot is, ám inkább csak csendben meghúzódtam, – mint ahogyan azt mindig is tettem – mert tudtam, hogy még volt mondandója, tisztában voltam vele. – Csak talán te nem veszed figyelembe az odafigyelésüket, mert valaki máséra vágysz. Kizársz mindenkit egy személy miatt, pont úgy, ahogyan azt én is tettem Caraval. Elértem azt, hogy emiatt az én jelenlétemet se vegye figyelembe senki, már nem tartják számon, hogy, mikor és hol vagyok.

  Én számon tartom – elfordítottam a fejemet még mielőtt meggondolatlanul hangosan is kimondtam volna azt a három szót, amivel ki tudtam fejezni, hogy mennyire fontos személy is a számomra. Igaza lehet, tényleg csak Neki engedtem komoly fontosságot az életemben, Neki, aki mindezzel még csak tisztában sem volt.

  - Akkor megőrültél! – mondtam ismét, de most már sokkal lágyabban, mint egy korábbi mondatomban, most egészen másképpen, más lejtéssel fogalmaztam meg ugyanazt a mondatot. – Mindig ez van – magam elé motyogtam, ahogyan azt vettem szemügyre, hogy egy, az utolsó tiszta felhőt is belepi a szürke homály. 
  Értetlenül tekintett rám szeméből pontosan kiolvasható volt az érdeklődés. 
  - Mármint az életben. Nem, mintha annyira foglalkoztatnának az élet kérdései, de abban biztos vagyok, hogy minden egyes ember azt hiszi az ő igaza a valós, hogy az, amit elképzelt, az a hiba az tényleg létező. De a dolgok túlnyomó többségében szeretjük még inkább bonyolizálni a dolgokat. Mindig megspékeljük a történéseket egy oda nem illő csavarral – a felhőt végleg ellepte a szürkeség, ahogyan engem eltelített jó néhány kérdés önmagam mondataival kapcsolatban. Régóta érlelődött már bennem, eme elmélet, de még sosem volt bátorságom hangosan kimondani, bárkivel is megosztani, ám most megtört a jég, minden érzelmem – kivéve egyet – és gondolatom kiszakadt belőlem, a szívemből.

  - Az emberek valóban ilyenek. Szégyellem, hogy ez nekem még sosem jutott az eszembe, pedig olyan valós és nyilvánvaló – mintha a szemében csodálat bujkált volna a szavaim miatt, ám valamiért elhatalmasodott felette a megrökönyödés, az utálat önmaga iránt. 
  Aggódni kezdtem érte, aggasztott az az érzelmi színjáték, ami végig illat az arcán, az egész pofacsontján, elállította a lélegzetemet, még egy szívverésem el is maradozott. Féltettem, fájt, hogy ilyen kínkeservesen érzi magát, és, hogy őrlődnie kell. 
  - Például, mint én is. Zavar, hogy ilyen vagyok, de eddig még csak észre sem vettem, nem fogtam fel, hogy belül mi kavar össze ennyire, de neked köszönhetően ez most változott – egy apró mosoly akadt fent szájának jobb sarkán, melegséggel öntött el a látvány. - Ezért viselkedtem olyan ostobán. Emiatt még az ostobáknál is ostobább voltam. Olyan ostoba vagyok, hogy az már szinte fáj – ingerülten intett egyet, mire bennem felröppent egy elmélet; talán az összes felhőt képes lenne visszacsalni az égre, ha ennek a mozdulatának az erősségével eltiporja a vihart. Képes lett volna rá, annyira kiéleződött benne az indulat. Méghozzá önmaga iránt.

  - Ekkora ostobaságot még életemben nem hallottam – láttam, ahogyan rám nézett a szeme sarkából, szemfülességemnek hála sikerült elcsípnem a tekintetét Próbáltam nem mosolyogni, de az aprócska vigyor minduntalan kiült a szám sarkának szegletébe. 
  Percekig nem szóltunk egymáshoz, szótlanul ültünk tovább és csak egymást bámultuk, végül a végtelennek tűnő némaságot én törtem meg a kifejtendő véleményemmel. 
  - Nem vagy azért ostoba, csak, mert ilyen ragaszkodóan szeretsz. Ez inkább elképesztő, csodálatos, ha az ember ilyen mélyen képes szeretni – lesütöttem a szememet, s arra gondoltam, hogy én mennyire szeretem Őt, hogy nekem mennyire fontos az érzelmi épsége és úgy önmagában, összefoglalóan a boldogsága. – Tudod, mi az igazi ostobaság? – hirtelen rám pillantott az elleséséből és érdeklődően szegezte nekem a tekintetének odaadó figyelmét. – Rengeteg kotta van az ágyam alatt és, ha éjjelente nem tudok elaludni dalokat, írok és játszok el.

  Felém fordult és ismét kezei közé ragadta az enyémeket, megdöbbenve, szem elkerekedve vételeztem az eseményeket. 
  - Akkor egy csónakban evezünk. Bár inkább csak titkolom, hogy titokban zenéket komponálok, hiszen nem vagyok akkora nagy szám. Mindenki Harry és Cara zenéiért volt oda mindig. Mellettük labdába sem rúghatok.

  - Azt nem tudhatod – hirtelen felemelkedett a lehajtott feje, kíváncsisággal telve tekintett rám, ám mégis igyekezett visszafogni a megannyi kérdését, ami benne lötykölődött túl. Tudtam, láttam a tekintetéből, hogy sok mindenre szeretne választ kapni, de én csak egyetlen kimondatlan kérdésére adtam feleletet. – Szerintem minden slágered csodálatos. A suliban mindig hallottam, ahogyan játszod őket, ott voltam. Tudom, hogy dalokat írsz, hogy suttyomban zenét szerzel és elrejted őket mindenki elől. De én mindet hallottam, az összes dalt, úgy, hogy akár csak sejtésed lett volna róla. Sajnálom, hogy kotnyeleskedtem – számat beharapva tekintettem rá, a megdöbbent arcára, ami felegyenesedésre késztetett. – Nem kellett volna – hevesen rántottam ki az ujjaimat a vasmarka közül, készenlétben voltam arra, hogy elhagyom a konyha színhelyét, de erős kezének tartása, ami a karomra vándorolt visszatartott heves cselekedetemben.

  - Jane, várj! – arcom megfordult, csak akkor jutott el a tudatomig, hogy egy centi sem létezett orcáink, s még inkább ajkaink vonala között. Én is, Ő is egymást tanulmányoztuk, tekintete hol arcomon, hol az ajkaimon állapodott meg. Karjai szorosan fogságba ejtettel, testem szorosan a mellkasával érintkezett, míg kezeim a felkarjába csimpaszkodtak. 
  Ajkai hirtelen lesújtottak az enyémekre, megdöbbentett a cselekedete. Pár másodperc elteltével hevesen viszonoztam a csókját, ujjaim a tarkóját ellepő tincsei közé túrtak, az Ő keze a csípőmet dörzsölte vagy éppen a hátamon tevékenykedett. Minden érzelmem, minden elfojtott vágyam kiélte magát ebben az érintkezésben. Végre éreztem azt, amit mindig is akartam; magamhoz akartam közel tudni, szorosan hozzá simulni. 
  Hirtelen elhúzódott tőlem tekintete egy pillanatig vágyról árulkodott aztán megvilágosodást véltem felfedezni sötét íriszeiben. Ellépett előlem, elment a közelemből, s, mint, aki hibát vétett el az ajkára helyezte kezét és elnézést kérően meredt el rajtam. 
  - Ezt nem kellett volna – jelentette ki szánó hangon. – Jane, inkább felejtsük el. Felejtsük el ezt az egészet. Nem lett volna szabad – elkeseredetten rázta meg a fejét, láttam a szemében a kínlódást, míg bennem összetört minden nemű remény. – Borzalmas alak vagyok. Először megbántalak, becsaplak és hitegetlek, most pedig egyszeriben úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, mintha nem követtem volna el egy orbitálisan nagy hibát – elkeseredetten túrt bele hajkoronájára, egy ideig elgondolkodva járkált a szobában, míg én egy tapodtat sem mozdulva minden egyes lépését követtem a tekintetemmel. 
  Hirtelen rám szegezte szemeinek figyelmét és csak egyetlen kérdést tett fel: 
  - Meg tudsz nekem valaha is bocsájtani?

  - Sosem tudnálak gyűlölni – lehajtottam a fejemet, hangomat suttogóra fogtam, ami alig volt hangosabb néhány lélegzetvételnél, így tökéletesen hallhattam, ahogy megindul lényem felé, ám továbbra is csak a konyhakövet mustráltam. – Ahhoz túlságosan fontos vagy, én… nem tudom kitépni az érzelmeimet a szívemből, csak azért, mert elkövettél egy hibát – közvetlenül előttem állt meg én pedig mélyen a szemébe néztem, ahogyan keze felém nyúlt. – Én mindig is szere… - nem tudtam elérni, hogy a mondatnak befejezése is legyen. Will ismét lecsapott az ajkaimra és fogságban tartotta azokat a testemmel együtt. Ám ez a börtön kellemes volt, kellemes, érzelemmel túlfűtött, amibe minden egyes érzésem belekortyolt. Jó érzéssel töltött el, ahogyan mozzanataink egyszeriben még hevesebbé alakultak. 
  Átfogalmaztam magamban a fogalmat; felejtsük el, hogy valaha is szenvedtük, felejtsük el, hogy annyi minden rossz dolgok mentünk keresztül, felejtsük el, hogy mennyi bánat ártott már nekünk, felejtsük el, hogy, mikor, mit és hol rontottuk el. Felejtsünk el mindent! Felejtsük el, hogy az idő telik, azt viszont tartsuk észben, hogy az idő megy tovább és még sok ezer dolgot el kell felejtenünk, hogy életünk elkövetkezendő részében valóban boldogak legyünk. Felejtsük el a sok rosszat és csak a jónak éljünk! Felejtsük el a múltat és a jövőre koncentráljunk! Felejtsünk el mindent!