41. fejezet: Lehull a lepel

Sziasztok :)

Fogalmam sincs, mit kéne mondanom, hiszen fogalmam sincs, van-e olyan ember, aki elolvassa ezeket a sorokat. Sajnálom, amiért ti nem szeretitek annyira ezt a történetet, mint mi, de azért örülök, hogy ennyien itt vagytok. Az elején álmodni sem mertem hatvannál több olvasóról. Köszönöm, köszönjük.

Ebben a részben minden titokra fény derül, már nem lesz a történet során több - ehhez hasonló - bonyodalom. Ez az utolsó viszont nagyot csattan... és kitart gy darabig. A megbocsátás ugyanis nem tartozik Cara erényei közé, ha Harryről van szó, nemde?

Jó olvasást! Sok sikert minden érettségizőnek.

Millio puszi Xx szerecsendio

ui.: Remélem ti nem felejtettétek el, hogy ma van Anyák napja. Boldog Anyák napját, anyu <3

Lehull a lepel

Ha szeretsz valakit, úgy igazán, tiszta szívedből, akkor nem vagy képes a szemébe hazudni. Egyszerűen minden testrészed tiltakozik a megtévesztő szavak ellen, így még akkor sem tennéd meg, ha az lenne az egyetlen esélyed arra, hogy magad mellett tartsd. Elmondasz neki mindent, s hagyod, hogy önszántából döntse el: Vajon szeret-e annyira, hogy szemet hunyjon bűneid, hibáid felett?! S vajon én szeretlek ennyire?

Cara Bynes

  A könnyeim teljesen eláztatták kipirult arcomat, ahogy gyors egymásutánban pakolgattam lábaimat az utcákon. Futottam, hisz menekülni vágytam. Ki akartam rohanni magából a világból és még csak vissza sem nézni.

  Céltalanul bolyongtam Holmes Chapel városában, de amikor felnéztem az előttem lévő házra, már meg sem lepődtem azon, hogy az otthonom helyett ide keveredtem. Hiszen a lelkem mélyén tudtam, hogy ezt meg kell beszélnünk, bármennyire is kényelmetlen volt ez az egész. Apu régen mindig azt mondta, hogy ne kérdezzek, ha nem szeretném tudni a választ. S most, hogy szinte a küszöbön álltam, rájöttem, hogy én nem akartam tudni. Egy részem hitt abban, hogy Harry semmi rosszat sem csinált, viszont a másik felem kételkedett. Bárki más is ezt tette volna, aki figyelemmel kísérte az előbb lezajlott jelenetet, hiszen Will szemei ördögien mosolyogtak minden egyes késdöfésnél, ahogy a szívembe mártotta a kezében szorongatott, éles pengét.

   Remegő kezekkel nyúltam a csengő felé, de minduntalan visszaejtettem magam mellé őket, mert túl gyenge voltam ahhoz, hogy a szemeibe nézzek. Ha Will hazudott, akkor megvádolom egy olyan tettel, amit el sem követett – visszhangzott a fejemben. De mi van akkor, ha kivételesen az igazat mondta? Össze voltam zavarodva. Sokkal jobban, mint eddigi életem során bármikor. Végül, csak leültem a verandára, ahogy azt a búcsú bulin is tettem és az előbb hallottakon gondolkoztam. A szívem egyfolytában mentegette Őt, de az eszem… Hiszen olyan nehezen hittem el neki, hogy már a kezdetek óta szeretett, és így, hogy ez a fogadás is a képbe jött, kezdett összeállni egy logikus összeesküvés elmélet a fejemben.

    Harry unatkozott, úgy döntött visszajön, és jobb elfoglaltság híján úgy gondolta, hogy vicces lenne, ha felbosszantaná Willt, aki a belém vetett bizalma okán belement ebbe a hülye szövetkezésbe. Talán Will tényleg szeretett, talán tényleg nyomós oka volt arra, hogy elrejtette előlem azokat a leveleket. Ne legyél ostoba! Will átvert, és bár ő is csak egy férfi, Harry esetében ne általánosíts! Itt van egy karnyújtásnyira, kérdezz rá! Szeret, és meg fogja érteni, hogy az ő szájából akarod hallani az igazat.

   Megkövülve ültem a saját kezeimen, amiket óvatosan a combom alá csúsztattam, hiszen elég későre járt már az idő és kezdtem fázni, arról nem is beszélve, hogy a beborult idő nem ígért túl sok jót. S nem csak az időjárással voltak problémák. Dideregve vártam az esőt. Reménykedtem benne, hogy képes lesz tisztára mosni mindent, eltüntetni a testemből a keserűséget, mely porrá zúzta a pillanatnyi boldogságunkat. Azonban az elvárt hatás elmaradt. Ahogy a hideg cseppek a bőrömhöz értek, mintha milliónyi apró tű szurkált volna, így már nem csak belülről, de kívülről is éreztem a fájdalmat. A fogaim össze-összekoccantak, annyira vacogtam, de képtelen voltam megmozdítani a lábaimat.

- Szia – hallottam meg a hátam mögül egy jellegzetesen rekedtes hangot, s bár legszívesebben azonnal felé fordultam volna, hogy megnyugvást találjak karjaiban, helyette csupán a vízzel áztatott tájat bámultam. - Te meg hogy kerülsz ide? Gyere be, mielőtt megfázol! – kezeiből a kerítés melletti kukába dobott egy kisebb zsákot, majd felhúzva a padlóról, egyenesen a ház kellemesen meleg nappalijába lökdösött. - Minden rendben?

- Nem – leülve a kanapéra, a ruhámból legalább egy liternyi víz zúdult a bőr ülőgarnitúrára. Szégyelltem magam, amiért megint itt kötöttünk ki, s bár egy kicsit magam alatt voltam, igenis boldogsággal öntött el, amikor visszaemlékeztem az előző éjszakára. Akkor is esett az eső, és akkor is Hazza volt az, aki nyugtatgatott. Hatalmas kezeivel magához húzott és még az sem érdekelte, hogy miattam mind a ketten eláztunk. Ujjai fel- s lemozogtak a csupasz karomon, hiszen mindössze egy vékony póló és egy rövidnadrág borította a testemet.

- Itt vagyok, nekem bármit elmondhatsz – tudtam. Valahogy sejtettem, hogy ezt fogja mondani, hiszen ez már azóta így volt, hogy megismertük egymást. - Megbántad a tegnap estét? Én próbáltam magam türtőztetni…

- Nem tudom, hogy megbántam-e. Már semmit sem tudok – szabtam gátat a felszínre törő magyarázkodásainak. Nem akartam, hogy magát hibáztassa, nem akartam, hogy kiderüljön: volt-e igazság Will álnok szavai mögött. Az egyetlen dolog, amire mindennél jobban vágytam az a csend volt. Így behunytam a szemeimet és a különös némaságot hallhattam, ami azt jelezte, rajtunk kívül senki sem tartózkodott az épületben. Gemma valószínűleg – ahogy őt ismertem – ebben a pillanatban is egykori barátommal kiabálhatott, s Haz szülei pedig valahol együtt mulathatták az időt. Ajkaimat harapdálva, mély sóhajtások közepette szippantottam be az éltető oxigént, mire Harry eltolta magától reszketeg testem és kirohant a nappaliból. Egy egész percig meredtem a megüresedett helyre, ahol egy apró süppedés jelezte; egykoron járt itt valaki. Járt, azonban elment. Mert mindig elmennek. Az emberek folyton mozgásban vannak és elhagyják a másikat, nem foglalkozva azzal, mekkora pusztítást végeztek a megtett útjuk során. Én sem foglalkoztam eddig, és most Will sem foglalkozott. Mert az ember mindig is önző teremtés volt, és az is fog maradni. Csak a saját boldogsága érdekli, a kényelem, melyet képes lehet megteremteni magának, bármi is legyen az ára.

- Ezt mégis hogy értetted? – Haz visszaült mellém, és rám terített egy meleg pokrócot, majd a kezembe nyomott egy pohár kakaót – pontosan olyat, amit ő is nagy odafigyeléssel szorongatott ujjai között. Lenézve az egyik kedvenc innivalómra, keserű mosolyra húztam a számat, majd anélkül, hogy megfújtam volna, beleittam. Kellemes forróság járta át az egész testem, mintha a véremmel együtt keringett volna a szervezetemben, s csak azt követően kezdtem bele a mesélésbe, hogy kiürítettem a porcelán bögrét.

- Ma találkoztam Willel, amikor Jane, Gemma és én leugrottunk a bárba. Mondott nekem valamit, és tőled szeretném hallani, mi igaz és mi nem – őszinte voltam, s elvártam tőle, hogy ő is az legyen. Ajkai egy vékony vonalban préselődtek egymáshoz, mintha orvul hátba támadva, minden figyelmeztetés nélkül a víz alá nyomtam volna és az életéért küzdve próbálta volna magában tartani azt a kevéske levegőt, ami összegyűlt a szájában. Egy ideig nem szólt semmit, szinte hallottam, ahogy a fejében lévő fogaskereket gyors forgásba lendültek. S hozzá hasonlóan, lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást. 

- Részeg volt? – kérdezte. Alig észrevehetően kiverte a víz, s a homlokán gyöngyöződni kezdtek a verejtékcseppek, melyek velem együtt siratták az elkerülhetetlent.

- Igen. És azt mondta, hogy körülbelül egy hónapja, te és ő… szóval fogadtatok azzal kapcsolatban, ki csalogat be hamarabb az ágyába. A vesztes pedig eltűnik a képből – figyelmesen hallgatott, egyszer sem szólt közbe, amiért egyszerre éreztem hálát és mérhetetlen elkeseredést. Miért nem szólal meg? Miért nem ellenkezik? Miért nem keres kifogásokat? Mert hibázott, és Will igazat mondott. - Ha azt mondod, hogy hazudott, feltétel nélkül elhiszem neked. Bízom benned és csak egy szavadba kerül, hogy elfelejtsem az egészet – egyre inkább úrrá lett rajtam az elkeseredés, mintha maga alá temetett volna egy hatalmas hullám, ami elől képtelenség lett volna elmenekülni. Mihaszna időpocsékolás. Pedig én minden időmet rááldoztam volna, ha megtehettem volna. El akartam futni a soron következő szavai elől.

- Bárcsak azt mondhatnám, hogy most is csak átvert, de képtelen vagyok a szemedbe hazudni – hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Talán pont erre a helyzetre találták ki azt a mondást, miszerint az igazság fáj. Ugyanis ez az egyetlen mondat szüntelen a fülemben csengett, mintha megakadt volna egy ócska bakelitlemez az antik lejátszón. Alig kaptam levegőt, a mellkasom heves mozgásba kezdett, és mintha egy láthatatlan alak rám ült volna; kipréselődött a tüdőmből minden oxigénmolekula.

  Harry tenyere a combomon pihent, s csupán egy apró mozdulatomba tellett, hogy lelökjem onnan. Könnytől fátyolos szemekkel figyeltem a vonásait. Az emlékezetembe akartam vésni, önző mód szerettem volna róla még egy emléket, mielőtt végleg lemondtam volna róla. Hiszen pontosan erre készültem. Elegem lett a hazugságokból, és legfőképpen ebből a lehetetlen helyzetből, amibe belekerültünk. Egy nap. Mindössze ennyi idő járt ki nekünk, és most először éreztem azt, hogy az égiek velünk szemben voltak a legfösvényebbek. Sajnálták tőlünk a világ legértékesebb kincsét – talán úgy gondolták nem érdemeltük meg eléggé, nem harcoltunk annyira, amennyire elvárták volna.

- Mikor történt? – önmagamat kínoztam a soron következő kérdésekkel, de tudnom kellett. Éheztem a tudásvágyat, és akár csak egy megkeseredett, magányos negyvenes a bonbont egy szakítás után, úgy faltam fel Haz szavait.

- Épp összevesztünk és vele is vitáztál, így mind a ketten a bárban kötöttünk ki. Részeg voltam, és bár ez nem mentség, belementem a fogadásba. Másnap már szörnyen megbántam, eldöntöttem, hogy nem is próbálkozom be nálad – motyogta az orra alatt miközben észrevehetően kerülte a tekintetem. Nem mert a szemeimbe nézni, s míg ő a kijáratot mustrálta, mint aki menekülni készült, addig én a rám terített pokróc szélét, s az abból kilógó cérnaszálat csavargattam.

- Az esküvő után? – emlékeztem arra a napra. Hogyan is felejthettem volna el a pillanatot, amikor először értek össze az ajkaink? Akkor elmenekültem, s elhatároztam, hogy most minden másképp lesz. Kihúzva magam, tekintetemmel megkerestem az övét, és addig el sem engedtem, amíg nem válaszolt. Hallani akartam mindent, hiszen az egyszeri, kínkeserves fájdalom még mindig jobb volt, mint a sok apró, amit a távolléte alatt éreztem, valahányszor az eszembe jutott.

- Ha jól emlékszem, akkor igen. Tudnod kell, hogy ha Will nyert volna, én lehajtott fejjel, de elmentem volna. Végig csak azt akartam, hogy boldog legyél. Bárki mellett – mérlegelve szavait, egyszeriben elöntött a pulykaméreg. Az egy dolog, hogy fogadtak, hisz részegek voltak és talán – nagy nehézségek árán – de ennyit még meg tudtam volna emészteni, ha adott volna elég időt. De ezt. Azt, hogy helyettem döntött volna. Hogy megint elhagyott volna egyetlen szó nélkül, mert úgy gondolta ez lesz a legjobb. Miért nem volt képes még most sem felfogni, hogy mit jelentett számomra? Hogy nekem ő volt minden?

- Arra nem is gondoltatok, hogy meg kéne kérdezni, mit szeretnék? - fakadtam ki, s úgy köpködtem a szavakat, mintha égették volna a számat. Felpattantam a helyemről, és mérgesen a földhöz vágtam a rajtam pihenő, kockás pokrócot. Utáltam veszekedni, mert ez megint csak Willre emlékeztetett, akivel ez már egy mindennapos programnak számított, s talán az készített ki igazán, hogy abban reménykedtem, ha mi egyszer úgy igazán összejövünk, akkor az egy felhőtlen kapcsolat lesz. De úgy látszik ideje volt eltemetni azt a fránya reményt, ugyanis egy másodperccel ezelőtt vágtam kupán egy ásóval.

- Szeretlek, én annyira sajnálom – kapott a kezem után, de ezzel csak még inkább rontott az amúgy is borotvaélen egyensúlyozgató helyzeten. Ugyanis lecsúsztam, melynek következtében csúnyán megvágtam magam. S nem én voltam az egyetlen, aki elszenvedte az esésemet, hiszen magammal húztam őt is. Mindig így volt. Ha neki fájt, nekem is fájt s fordítva. Többet ártottunk egymásnak, mint amennyi boldogság be tudta volna gyógyítani a sebeinket.

- Egy ostoba fogadás, Harry? Csak játszadoztál velem, hogy aztán Will orra alá dörgölhesd azt, hogy nyertél?! – kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért, mire ő is felállt, és olyan közel jött hozzám, hogy éreztem magamon a leheletét. Remegtem a dühtől, és azon nyomban a kijárat felé igyekeztem, hogy elmenekülhessek. Abban a pillanatban még arra is kész lettem volna, hogy összepakolok és elhagyom a várost, de egy erős kar visszarántott.

- Nem! Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam. Nem így terveztem a tegnap estét. Nem akartalak kihasználni, én várni akartam, de amikor megláttalak a szobámban, az én felsőmben. Szeretlek, mindig is szerettelek… - behunytam a szemeimet, mert nem akartam megenyhülni, pedig könnyben úszó íriszeit fürkészve, könnyen erre vetemedhettem volna. Olyan kiszolgáltatott volt, olyan sebezhető, mint egy újszülött kisbaba. Bennem pedig életre keltek az anyai ösztönök, melyeket kegyetlenül szakítottam ki a szívemből.

- Fejezd be, kérlek! Lehet, hogy így érzed, és talán tényleg szeretsz, de nem gondoltál arra, mit fogok érezni, ha Will mindenki előtt a képembe ordítja a kis titkotokat – vetettem a szemére az első hibát, amit elkövetett a közös jövőt ígérő jelenünk alatt. Beleszívtam az alsó ajkam, ezzel időt adva magamnak arra, hogy elég erőt gyűjtsek a folytatáshoz. Harry közelebb lépett hozzám és a fülem mögé tűrt egy vizes tincset, mely egy nedves csomóba ragadt, közvetlenül az arcomra. Egy néma villámlás, majd az elmaradt dörgés töltötte meg a nappalit, miközben a közöttünk lévő távolság egyre csak csökkent és csökkent. Egyikünk sem akarta elhagyni a másikat, mégis, mintha életre kelt volna bennem a védelmi ösztönöm. Féltem. Féltem, hogy ha egy pillanatra is utat engedek a boldogságnak, akkor az képes lenne maga alá temetni, akár egy pusztító lavina.

- Cara, én…

- Semmi te, Hazza! Én olyat érdemlek, aki végre törődik velem és őszinte. Elegem van a hazugságokból! – törtem szilánkosra a ránk borított burkot, melynek üveg felszíne apró, mégis éles szemcsékké pattant. Tenyeremet óvatosan a mellkasára helyeztem és finoman eltoltam magamtól, hiszen már így is elég nagy jelenetet rendeztem és nem akartam még nagyobb kárt okozni, sem neki, sem magamnak. Még most is csupán az önzőség vezérelt. Óvni akartam a szívemet, hogy legalább egy akkora darabot meg tudjak menteni, ami még képes lehetett a feltétel nélküli szeretetre. Más miatt is dobogni, nem csak érte.

- Ez volt az első és az utolsó. Nem hazudnék, neked nem. Szeretlek, érted? – elszorult a torkom, mintha beleragadt volna egy hatalmas szőrcsomó, amit a macskákkal ellentétben én képtelen voltam felöklendezni. Hazza ajkai megremegtek, amint feltette a kérdését. Pontosan úgy nézett ki, mint amikor elestünk a biciklivel, mert úgy gondoltunk mi meg tudjuk dönteni a szomszéd srác állította rekordot. Egymás mögé ülve száguldottunk le a helyi dombról, amikor kiszaladt egy macska az útra és Harry elrántotta a kormányt. Legalább tíz métert csúsztam az aszfalton, aminek köszönhetően az egész karom, a lábaim és még az arcom egyik fele is vérzett – bár nem csak nekem; neki is. 

- Ha tényleg szeretsz, akkor kérlek, tegyél meg nekem egy apróságot – suttogtam magam elé, olyan halkan, hogy szinte én sem hallottam. Nem is akartam hallani, hiszen tisztában voltam a szavaim súlyával. Helyesbítve, a soron következő tetteim következményeivel. Sokszor hallottam már anyától, hogy szeretni nehéz, főleg olyat, aki állandóan csak bántott s akkor azt hittem, igaza volt. Mára azonban rájöttem, hogy a búcsú sokkalta jobban megviselte a lelket. Hiszen olyankor a szeretett fél mindig magával vitt egy darabot belőled. S ha ezt sokszor ismételted meg, végül semmid sem maradt. Megszűntél önmagad lenni, mert már nem létezett olyan, hogy te. Csak Ők voltak. Az emberek, akik tudtukon kívül magukban őrizték az emlékedet. Egy régi képet, mely a füsttel karöltve szállt tova az égen.

- Bármit, amit csak szeretnél – magyarázta. Szemei megteltek reménnyel, ami bevallom, elég szemét húzás volt a részemről, hiszen hitegetni egy reménytelen helyzetben lévő embert, felért egy kivégzés kegyetlenségével.

- Megígéred?

- Esküszöm.

- Ne gyere utánam, amikor kilépek az ajtón – vettem egy mély levegőt, majd kifújva az elhasznált oxigént, folytattam a megkezdett lista felsorolását, miközben egyetlen pillanatra sem vettem le a szemeimet Harry megrökönyödött vonásairól. - Ne kérj elnézést és ne hajtogasd, hogy szeretsz, mert kicseszettül fáj.

- Ez neked apróság? Nem kérhetsz ilyet, nincs hozzá… - egy gúnyos kacaj szűrődött át összepréselt ajkaimon. Hiszen olyan abszurd volt az egész szituáció, hogy az már beleillett volna egy középkori tragikomédiába is.

- Jogom? Nincs jogom egy olyan ember szerelmére, aki minden egyes másodpercben mellettem van, valahányszor szükségem van rá? Egy olyan fiúra, aki, bár lehet, nem szeret annyira, mint azt te állítod, de őszinte és én is az lehetek hozzá? Nem lehetek boldog? Nem felejthetlek el? – tettem fel az összes kérdést, ami hirtelen az eszembe jutott anélkül, hogy átgondoltam volna, mekkora kárt okozok a felelőtlenségemmel. De legalább őszinte voltam. Bár Harry és Will, akár a tűz és a víz, úgy különböztek egymástól, mind a kettőjükben felleltem egy közös pontot, ami bennem is megtalálható volt. Mind féltünk, s ez az érzés olyannyira megmérgezte az egykoron fényesen csillogó kapcsot, mely összetartotta az életünket, hogy mára elporladt, mint a rozsdás kerítés. Mint egy rosszul elkészített sütemény tésztája. Kicsúszott a kezünkből az irányítás, s úgy, mint a homokot, ezt is képtelenség volt hosszú távon a markunkban tartani, nem hogy utána kapni, amikor az a mélybe hullott.

- Cara, én…

- Nem adhatom másnak a szívem, mert már réges-régen nálad van. De ez nem jelenti azt, hogy nem próbálkozhatom – éreztem, ahogy végigszánkáztak az arcomon az oda nem illő könnycseppek, de nem nyúltam az arcomhoz és még csak eszembe sem jutott letörölni őket, hiszen tudtam, ahol egy van, ott többre is bukkanni. Csak idő kérdése volt az egész.

- Maradj! – Harry a kezeimet szorongatta és az ujjainkat összekulcsolva próbált magához láncolni, oly kétségbeesetten, mint egy alkoholista, akit napok óta nem látogattak meg a barátai – Jack Daniel’s és Johnnie Walker. Én voltam számára a drog. Ő volt számomra a levegő. De ameddig egy narkós képes volt leszokni a szerről és tovább élni az életét, addig egy közönséges ember sosem bírta levegő nélkül. Meghalt.

- Többé látni sem akarlak! – azzal úgy, ahogy voltam, rácsaptam az ajtót és kisétáltam az esőbe, melynek hevessége nem hogy lankadt volna a bent töltött idő alatt, mintha csak szítottuk volna a vitánkkal. 

   Lassú, lomha léptekkel haladtam az utcán, leszegett fejemmel a sötét betont pásztáztam. Próbáltam kivenni a rajta található repedéseket, de valahogy nem jött össze. Vak voltam, csak úgy, ahogyan egészen idáig. Nem vettem észre, hogy egész végig az orromnál fogva vezettek és most, hogy végre esélyem nyílt volna a boldogságra, elvették tőlem. Akiket a barátaimnak hittem, mind hátba támadtak és mintha magába szippantott volna egy fekete lyuk; a világom darabokra szakadt.

   Megtalálni az igazit nehéz, szeretni viszont könnyű, mint egy bárányfelhő. De mi van akkor, ha velem ez pont fordítva esett meg? Vagy talán nem is Hazza volt a nagy betűs szerelmem, csupán egy fejezet az életem történetében, amit már így is tovább nyújtott az írónő, mint illett volna? Lehet, hogy épp itt volt az ideje elengedem őt. Lezárni ezt a részt, pont úgy ahogy egy palackot az óceánba dobva veszni hagyunk. Karba tett kézzel várni, hogy alámerüljön a habokban, elraktározva az emlékeidet egy olyan helyen, ahol bár biztonságban lesz a kíváncsi, enyves kezek elől; de te sem találhatsz rá többé.