42. fejezet: Ne feledd!

Sziasztok!

Meg is hoztam a következő fejezetet és sajnálom, hogy csak ilyen későn volt időm kirakni remélem, többet ez nem fog előfordulni. Nagyon köszönjük mind a ketten a pipákat, a kommentet és a támogatást, sokat jelent! Tudom talán páran már unjátok, hogy Cara és Harry kapcsolata ennyire döcögős és őszintén remélem, azért párotok még nyomon követi és örömét leli benne :) Jó olvasást kívánok és kitartást a sulihoz! :) <3333

Millió puszi és szoros ölelés,

kriszty96

...............................................

Ne feledd!

 „Egy kapu nem szívódik fel örökre bezáródva, ha mi úgy nem döntünk, becsukjuk. Egy érzelem nem szűnik meg élni, ha mi küzdünk azért, hogy továbbra is létezzen. A szívünkből nem törlődik el egy ember, a Szeretett lény arca, ha nem szánjuk el magunkat az elfelejtésére. Sosem szabad, ne feledd, hogy, ahol egyszer egy kapu bezárul előtted, azzal egy időben egy másik feltárul. Hiába tornyosítja lakat az előtted állót, aminek küszöbén át akarsz lépni, talán egy másik mögött rálelhetsz a kulcsra. A kulcsra, ami képes kinyitni a berozsdásodott zárat, a szívet, ami bár sértett, attól függetlenül még mindig elrabolva tartja a tiédet!”

Harry Styles 

OKTÓBER 21, homály

  - Egyszer egy ember azt mondta nekem, hogy az álmaink azért vannak, hogy valóra váltsuk őket. Ha pedig egy nem válik, valóra kutassunk fel egy másikat. Az mindig beválik - szórakozottan dobtam félre az ujjaim között szorongatott füzetecskét. Vasárnap éjjel volt. Nagyapa praktikáit olvastam, jobban mondva a padlósról lehozott, ott porosodó naplóját, annak eredményének eléréséért, hogy elálmosodva ki tudjam verni elmémből, hogy egy újabb este fog felettem elszállni. Egy olyan éjszaka, amit ismét a nappali falai között, sopánkodva tölthetek majd el. Igen ám, csakhogy az álom káprázata nem akart szememnek még csak a sarkára sem rászállni.
  És az olvasás, a sorok közé beolvadás sem ment igazán, mert valahogy most nem ugyanolyan volt. Nem tudtam magamat beleélve nevetség tárgyának gondolni a nagyapám fifikás sorait, amikben egy cseppnyi hitelt sem fedeztem fel, képtelen voltam úgy elmerülni bennük, mint máskor, mert most minden olyan más volt. Megváltozott. Nem voltam képes kiüríteni a fejemet, megszabadulni az elmémet ostromoló képektől, az arctól, ami még az álmaimban is felzaklatott. Vagyis inkább attól az érzelemtől, aminek létezéséről még csak jóformán pár napja értesültem. A koponyám tele volt elméletekkel, gondolatokkal és vágyakkal. Ismeretlen vágyakkal, érthetetlen kívánságokkal. Olyan dolgokkal, amiket eddig nem akartam olyannyira elérni, mint a levegő sistergésének hullámzását a tüdőmben. És még valami más is volt. Egy név.

  Letettem a könyvet a dohányzóasztal üvegtetejére, elfeküdve a kényelmes kanapén a kezeimet a fejem alatt kulcsoltam össze. Szórakozottan bogarásztam az elmémben Nagyapa sorait, miközben tekintetem a felettem eltornyosuló plafont kémlelte.
  - Ha a könny száraz arcra tapad, akkor azok a cseppek biztosan nem lehetnek valódinak. Valódinak csak akkor nevezünk valamit, ha azt az érzelmet teljesen át tudjuk érezni, ha a miénké tudjuk tenni - észre sem vettem, hogy az orrom alatt is elmormoltam a már olvasott sorokat. Hamiskás mosolyra fakadtam, ahogyan a kandallóból kiszökő tűz ezertónusú színben csapódott vissza szemgödrömről.
  Hirtelen egy kopácsoló hangra lettem figyelmes, felemelkedtem fektemből, tekintetem a lépcső irányába szökött, ahol egy fehér ruhás alakot pillantottam meg. Torkomba gombóc ékelődött, szívem heves lüktetéssel dobogott tovább a mellkasom mögött, ahogyan az árny szoros egymásutánban szegte lábaival a lépcsődeszkákat.

  - Cara? – szólítottam nevén a feltételezéseim szerint megpillantott személy homályos arcát, amit kivehetetlenné tett a színekben félig fakó szoba. – Te vagy az? – a léptek félbeszakadtak a lépcső legalján, én pedig felnéztem a barna szempár gyökerére, amelyből meleg motívumok szikráztak el hozzám. S bár nem láthattam tudtam, éreztem, hogy ott van. Nem túl távol tőlem, miközben egy szót sem szólt. – Ne csináld, tudom, hogy ott vagy! – szóltam rá megjátszott szigorral, s addig vártam, míg csak meg nem hallottam a hangját. A hangja picinyke, ragyogó emlékfoszlányként vésődött az elmémbe, de én azt akartam, hogy kibontakozzon agyam legsötétebb, legtávolibb zugából, s hangosan hallassa meg magát. Hogy hallhassam a hangját, aminek hatására hasam minduntalan rögtön kellemes görcsbe rándult, ahogyan hozzám szólt.

  - Nem – felelte titokzatosan, araszokban közeledett felém, hosszú hálóingje árnyékot vetett a szőnyegen, ahogyan azoknak egyes fodrait maga mögött hagyta. – Nem igazán – hanyag módon rántotta meg a vállát, incselkedés buborékjának szappanfelhőjét mérlegeltem fel orrommal két, csekély szavából. Tudtam, hogy alacsonyan lódít. Tisztában voltam vele, hogy szavai megjátszottan hamisak.

  - De itt vagy! – vágtam rá egyenest ellenkezve szavaival, majd ülő pózba tornázva magamat az arcát mustráltam, melyen könnyű mosoly libbent át. Pontosan az a mosoly, ami annyira szeretek. De ej, Harry nem lehetsz ilyen kicsinyes. Cara a barátod, a legeslegjobb barátod, akibe akaratod ellenére is beleszerettél.
  Zavartan ráztam meg a fejemet, igyekeztem nem tudomást venni az elméletből kinövő valóságról, amivel szemben Gemma hívta fel a figyelmemet. Ha ő nincsen, bizonyára még mindig a szobámba összegörnyedve forgolódnék, s azon agyalnék mi is lehet az, ami összekuszálja a gondolataimat, hogy mi lehet az az érzelem, amiért a szívem legszívesebben szárnyalna az égen. Cara volt az oka. Az, hogy beleszerettem a legjobb barátomba.
  - Egész este itt voltál! Láttam az árnyékodat a mennyezeten – fejemmel az emlegetett falrész felé böktem tudatva Vele, hogy rájöttem a furfangos titkára.

  - Harry – játékosan mosolyogva bal irányba billentette a fejét, majd, mint, aki feladta – végső soron el is veszítette a játszmát – lehajtotta koponyáját, s szemeit is lesütve tartotta. Egy ideig megbabonázva figyeltem a számomra jótékony közjátékát, majd annak lehettem a szemtanúja, hogy szemével sandán rám tekint. – Csak hallgattalak, és… - elhallgatott, kereste a megfelelő szavakat, amiknek megléte nélkül már kétszeresen döbbentem rá, hogy egy percig sem melegítette az emeleti szobám ágyát. – Csak inni akartam egy pohár vizet – tért ki végül a megalkotott kibúvóra.

  Mosolyogtam magamban, s eme csibészes vigyorom a valóságban is az arcomra szökött:
  - Dehogy akartál te inni! Valld be, hogy hallgatóztál! – furfangos módon abban reménykedtem, hogy sikerül majd letörnöm a szarvait, hogy leránthatom a leplet tettéről. Abban reménykedtem, hogy csak miattam nem aludt még el, mertem bízni abban, hogy sokat jelentek a számára. Buta, buta, Harry! Tanulj már az apád hibáiból. Ő is szerelmes volt az anyádba, titkon beleszeretett a barátjába, s a szerelmük gyümölcse évek hajnalával később a fakó hanyatlás helyett inkább a büdös rothadásba dermedt bele. Sosem tudhatjuk, hogy az érzelmeink mikor pusztulnak el, hogy egyáltalán megérik-e a tavaszt – Nagyapa szavai, végre egy bölcsesség, aminek van is értelme!

  - Pasik – forgatta meg könnyeden szemeit azoknak belső tengelyeik körül. – Azt hiszitek, minden rólatok szól. Lehet, hogy csak tetszett a könyv – megrántotta a vállát, majd felém sántikálva a kanapéra vetette magát, közvetlenül mellettem. Hosszan hallgatott. A kandalló ropogó tüzét firtatta tekintetével, melynek színei visszavetődtek íriszeiről. Úgy tűnt pupillái majd felégnek a tükörkép miatt, a tónusok mérgezett almaként vándoroltak szemeire. Akár egy mesebeli megátkozott hercegnő, akinek ez esetben a bűn lajstromán a hallgatása a legfőbb vétek.
  Csak Őt figyeltem, egy percre sem szegtem el a tekintetemet gyönyörű arcáról, a pirosas orcáról, amivel minden éjjel álmodtam. Van egy lidércnyomás, ami álmok útján ver léket az elmében. S csak a szívtől és a szándéktól függ, az milyen formában vág vissza az ember életében – bandzsítva kívántam leállítani az bosszantó sorokat a fejemben. Hé, Nagyapa, elég lesz már a kántálásból!

  Cara mellettem kiegyenesedett merev, görbe testtartásából, szemeinek odaadó figyelmét egyenesen rám szegezte.
  - Na, jó – mondta két mély sóhaj közepette ezzel megadva magát. – Téged hallgattalak. Valahogyan mindig megnyugtat, ahogyan az anyukáddal beszélgetsz.

  - Te megnyugtatónak találod a vitáinkat? – nagyokat pislogva adtam látványt az értetlenségemnek. Karom szorosan érintkezett Cara-ével, melynek hatására libabőr szaladt végig az egész testemen.

  - Én szinte nem is kommunikálok az anyámmal – tekintetében megfásult szomorúságot véltem felfedezni, ahogyan csokoládé íriszei rám barangolva nekem feszítették a belőlük származó érzelmek ivadékának nagy mennyiségét. – Mit meg nem adnék érte, ha az enyém csak egy kicsit is annyira értene meg engem, mint téged Anne – megint csend lett.
  Próbáltam nem gondolni arra, hogy esetleg felfedhetném előtte az érzelmeimet, hogy tudathatnám Vele milyen titokra, pontra tapintottam rá a szívemben teljesen véletlenül. Hogy tudom mi a napok óta élő furcsa viselkedésemnek az okozója. Hogy Ő maga a változásom teljes mértékű előidézője. S talán Ő igent mondana nekem. Lehet, hogy igen, de lehet, hogy fordítva: Ő nem akarja, hogy bármi is összefonódjék kettőnk között.
  - Vagy, mint a nagyapád – szólalt fel hirtelen kezei közé kapva az asztalon pihenő könyvecskét.

  - Te… honnan? – kérdeztem rá elkerekedett szemekkel, összevont szemöldökkel, mire Ő csak laposan mosolyogva fellapozta a megszámozott oldalakat.

  - Kettőszáz huszonnyolcadik oldal – állapodott meg egyen teljesen szabályosan kizárva ezzel a véletlenszerűség törvényét. – Ha valakit – kezdett bele teljesen beleélve magát a lekörmölt sorokba. – egyszer a szívedbe zársz, azt sose tudod kiűzni onnan, történjék bármi – mélyen ülő szemeivel az enyémeket kereste, amik éppenséggel zavartságukkal a földet mustrálták. Nagyon reméltem, hogy nem látja az érzelmeket, amik a sorok hatására kiültek a pofacsontomra. Mikrofon. Határozottan többet kellene gondolnom a mikrofonokra.
  A technikai készülék beállításaira koncentráltam, ahogyan lassan lecsukódtak a szemeim, én pedig akaratomat vesztve süllyedtem a mélybe. Fuldokoltam. Tisztában voltam azzal, hogy már késő. Cara felolvasott mondata volt a hab a tortán. Éreztem, hogy meg fogok fulladni. Bele fogok poshadni a saját érzelmeimbe, amit gyávaságom, de legfőképpen önfeláldozásom miatt tartok a vastag lepel alatt. Neki másra van szüksége, egy sokkal jobb emberre! Zöld vízben vergődtem, a hullámok összecsaptak a fejem felett. A lábaim keresték a Temze alját, de nem találták. Az is elveszett a messzeségben. Láttam a vízen átszűrődő fényeket, de nem tudtam a felszínre úszni, már túl késő volt. Nem tudtam ellent mondani a tulajdon érzelmeimnek. Süllyedtem.

  Ha úszni mégy, ne feledd, hogy egy mentő öv mindig sokat dob a latba, ha a törzsed fölött terül el. Olykor még a szívet, még ha sután is, de képes megvédeni. Ha pedig nincsen, páncélod keress egy odvas fát. Az mindig beválik.

JÚNIUS 10, pirkadat

  Késő ősszel jöttem rá, s csak pár év nyarával később volt bátorságom érte küzdeni, valójában. Úgy teljesen igazán. Nyolc sarok. Ennyit kellett megtenni a főutcán át, hogy eljuthassunk a Bynes házig. Nyolcsaroknyi idő alatt újraélheted az egész életed, ha évszámaid során közöd volt, ahhoz a családhoz. Nyolc sarok elég volt tehát ahhoz, hogy egy barna zuhatagról képzelegjen az egész elmém. Mindig, amikor Hozzá mentem a fejemben volt egy gondolat, egy sötét kívánság, egy hullámzó vágy. Egy álom, ami most szertefoszlott. Pár óra leforgása alatt megingott alattam a saras talaj, amiről azt gondoltam már le lett talpam mentén aszfaltozva. Talán ezért nem említettem meg mostanáig Cara – nak. Ezért tartottam az érzéseimet hosszú éveken át a titok becsében.
  Sült csirke, krumplipüré, mártás, saláta, frissen sült kalács – mind ott sorakozott előttem a pulton, ahol Gemma hagyta őket. Szemei néma dühöt árasztottak, hidegen és összecsomósodva kötött meg az íriszeiben a heves indulat. A nővérem általában meleg vonásokkal készíti el a vacsorát, míg mindenki időben haza nem érkezik a programjáról, s végül közösen fogyasztjuk el a rágós húst, a fonnyadt krumplit és az odaégett mártást – Gemma igyekezett mindig felülmúlni a főzéstudományát. De ma nem így történt. Bajban voltam, de nagyon. Gemma dühösen ült az asztalnál, kezei minduntalan megremegtek az egyes helyeken, a lyukacsos újságon, aminek csücskeit folyton tépkedni kényszerült akaratának ellenére is. Ám én azon tanakodtam, hogy valójában ő maga is erre vágyik. Arra, hogy a napilap cafatokban terüljön el a sötét konyhakövön. Azon töprengtem jobban mondva inkább törtem a fejemet, hogy mi zaklathatta fel ezen a szinttölteten. Az én szándékaimmal szemben tisztában voltam, de az övéi bemérhetetlen paramétereknek bizonyultak. Niall titokban bele – bele csent a készételbe, ami bár kissé barnássá vált a tepsi alján, mégis megbotránkoztatóan finomnak bizonyult. Nem tudom, hogyan sikerült eltitkolniuk előlem valamit ennyire, de az eltusolt mozzanataik arra adtak nekem okot, hogy meglássam: itt bűzlik valami. Nem tudom ezek ketten mióta, de bármit megtettek volna egymás kedvéért. Még azt is, hogy a hátam mögött settenkednek valamiben. Vagy éppen titkolnak valamit.
  - Mindig védd meg azt, ami a tiéd, mert, ha hagyod, hogy az irányítás kicsússzon a kezedből könnyen abba a jelentbe csöppenhetsz, hogy a szeretett lény átbújik egy korláton, amihez a te tested túl vaskos, hogy követni bírd őt – mormoltam el az orrom alatt a Nagyapa naplójából származó sorokat, éreztem, ahogyan a nővérem és a barátom tekintete rám barangolva megtapad a testemen. – Nevetséges! – könnyed mozzanattal dobtam félre a füzetet, ami halk puffanással földet ért a padlón. A tárgyaknak is van ám lelke, csak megeshet, hogy ezt nem akarják a tudtodra hozni – az egész fejemben a leírt sorok szózatai kavarogtak végig, egy percre sem tudtam kiverni a bölcsességeket onnan, mert pontosan tudtam, még a tiltakozásaim ellenére is, hogy mindegyik egytől egyig igaz. Két könyökömet az asztalon nyugtattam, melyekkel megtartottam a fejemet a halántékom mentén. Gemma hangtalanul felém csúsztatta a kezét az asztalon át. Felnéztem könny áztatta tekintetemmel, s egy pillanatig elmeredtem mosolyogós orcáján, amin a bíztatás növendékei csücsültek. Elfogadtam. Megragadtam az ujjait, amikre végül még a fejemet is lefektettem. Próbáltam, én tényleg igyekeztem erős maradni, de a lidércnyomás, ami egy arc által derült fel az elmémben szorosan ott lüktetett az agyam környékén. Nem hagyott nyugodni, egy percre sem. Nem tudtam kiverni Őt a gondolataim közül.
  - Harry – szólított meg lágy, bársonyos hangon. -  Tudom, hogy ezzel nem sokat segítek, de ránk számíthatsz. Niall és én melletted állunk – próbáltam magamtól minél messzebb lökni a tényt, miszerint egy hegyes villa fekszik a tányérom balulsó oldalán, amivel könnyeden kifakasztható a bőrön át a folyékony, vörös vér. Én tényleg próbáltam, de lehet, hogy a ma este folyamán még erre is sor kerül. Ki tudja, talán még önmagam sem tudom majd megállítani a tetteimet. Pont, mikor részegen belementem egy olyan alkuba, amibe nem szabadott volna. Hallgattam az eső egyenletes kopogását a tetőn, a szobában majdnem teljes csend honolt, csak az erős zokogásom és a szívem egyenetlen dobogása volt az egyetlen hangforrás, ami foszlányokkal burkolta körbe a teret.
  - Mindent elrontottam – újra a két alakra néztem, akik rajtam kívül a szobában tartózkodtak és pillanatról pillanatra egyre nagyobbra növekedett az együttérzés a pofacsontjukon, ami úgy terjedt rajtuk végig, mint gyanútlan emberen egy fertőző vírus. Tudtam, éreztem, hogy mi fog következni. A cseppnyit engedékeny egyedüllét egy percre orvosolódott, amit mostantól elkövetkezendő életemben a magány vált majd fel. Szép kis életcél – direkt tett mindent, szándékosan mártott be, ami rosszabb volt annál, mintha egyenesen én magam fedtem fel volna a legnagyobb hibámat az életem során. Gemma odalépett az asztal sarkához, azon az oldalon, ahol ültem, és átölelt. Magához szorított, amit én testem rázkódása miatt képtelen voltam viszonozni.
  - Ne már, Hazz! Nem teheted ezt magaddal! Will tényleg hatalmas szemétséget követett el. De ugye ettől függetlenül nem akarod megadni neki az örömöt azzal, hogy elmenekülsz? – felhúzta a szemöldökét, de az arckifejezése megenyhülve pironkodott az állkapcsától kezdve egészen a homlokának felső pontjáig. – Nagyon úgy néz ki, hogy Cara megharagudott rád, így mostantól addig kell a kút fölé hajolnod, míg a tiszta eső és a pára puhára, fényesre nem csiszolja a kezeidet. Akkor, amikor már teljesen tiszta a csuklód a valóságra is alkony derül és kitisztul majd az ég is – a könny az arcomra tapadt, a vizes arcomra, miközben azt hallgattam, ahogyan Gemma Nagyapa sorit idézi a hibázásról, s annak legfontosabb pontjáról; a baklövésink kijavításáról.
  - Nagyapa… - hebegtem tátott szájjal, majd egy percre a földről felszedett könyvecskére pillantottam, ami most már a nővérem ujjai között nyugodott. – Igenis, kisasszony - most én szorítottam magamhoz, majd felegyenesedtem az asztal tartásáról, és egyenesen az ablakhoz lépkedtem, ezzel a műveletemmel el akartam rejteni előlük a fájó, mégis láthatatlan sérüléseket az arcomról, amiket csak én érezhettem. Én tudtam hol égek, hogy belül majd felfal a sötét láng a történések, de legfőképpen a tetteim miatt. – Nem tudom elhinni, hogy ez történt. Sosem hittem volna, hogy képes abban hinni, hogy csak azért feküdtem le vele, mert az az ostoba fogadás ezt követelte meg – miért mondom ezt el nekik? Valószínűleg, mert képtelen vagyok kiverni a fejemből. Mert nincsen elég erőm ahhoz, hogy megbírjam emészteni az eseményeket. Azt, hogy mindent elrontottam!
  - Mintha nem lenne mindenki azzal tisztában, hogy Will egy utolsó rohadék – vicsorogta Gemma az orra alatt, miközben még szemei is jóformán kétfelé fordultak meg az undor és az utálat magas pontú hatása által. – Nem is értem Jane hogyan képes még jót látni benne – torkomon akadt a sütemény, amit éppen lenyelni készültem. Jane jót lát benne – erről meg vajon honnan szerzett értesülést?
  - Te erről meg honnan tudsz? – Gemma lehörpintette a pohara alján még léket vető italának utolsó kortyait, majd erősen az asztallapnak vágta a törékeny tárgyat. Így szólt: - A történtek után ez nagyon is nyilvánvaló. Miután behúztam egy hatalmasat annak az ökörnek – látnod kellett volna, még a szeme alatt is ott éktelenkedett a lila folt – elviharoztam, de azt még tisztán láttam, hogy Jane hazaviszi magával. Tömören ennyi – alighogy szavai elhagyták ajkának részlegét elkerekedett szemeim kiültek arcomra, s csak pár pillanatig tartott, míg sikerült felfognom az egészet. A fejemet szinte azonnal odakaptam szavainak hatására és magamba ittam minden egyes szavát. Szóval Jane hazavitte azt, barmot? De hát Will ebbe belement volna? Én azt hittem, hogy ő és Jane nem… Nem. Az nem lehet, hogy… Na, ne, mi van akkor, ha… Ugye nem csak ki akarja őt használni, azért, hogy kielégülhessen benne az elveszített szeretet, és Jane, amilyen kis naiv még képes hinni is neki. Ez nem történhet meg! Nem hagyhatom, hogy Will ártson a barátomnak, akinek annyi mindent köszönhetek. Nem hagyhatom, hogy egy újabb ember szenvedjen Sweeney ballépései miatt. Niall, amint meglátta a szemeimben a megrökönyödést és a félelmet generáló alakzatokat erősen belemarkolt a vállamba a kezével, amivel a vállamon nyugodva próbált meg megnyugtatni.
  - Harry, figyelj! – szólt hozzám komolyan. – Nem hinném, hogy Sweeney olyan elvetemült volna, hogy kihasználja az adandó helyzetet – bíztatóan meredt rám, miközben mély lélegzetet vettem. Tehát ezek szerint a barátom Will hibáinak ellenére még képes bizalmat szavazni annak a fiúnak, aki annyi mindennek az okozója, aki annyi embernek okozott már szenvedést. A torkomba fájón hasított bele a fájdalom, szívem idegesen dobogott a mellkasomban, ahogyan felidéztem magam előtt szerelmem szépséges arcát. Az arcot, ami életem minden egyes napján kísértett az álmimban. A gyönyörű lányt, akit még az életemnél is jobban szerettem, aki a legfontosabb volt nekem, s még most is az. Örökké az lesz, Ő lesz az egyetlen ameddig csak élek és még azután is. Történjék bármi.
  - Miért vagy ebben olyan biztos? – eltorzult arccal tekintett rám, ahogyan vérben forgó szemeimmel az arcára tapadtak. Lemondóan csóválta meg a fejét, s alighogy csak szólásra merészelte nyitni az ajkait letromfoltam egyetlen egy kézmozzanattal. Talán most először életem során igazán volt arcomról leolvasható az összeomlás, sohasem éreztem magamat még ennyire csüggedve, most bukkantam csak rá igazán a tehetetlenségre, miközben magamban azért esdekeltem, hogy Niall – nak igaz legyen. Jane nem érdemel meg még több fájdalmat, senki sem érdemli meg, hogy Sweeney miatt kelljen szenvednie. Elég volt már ebből! Az értékeket te magad, te halandó sosem tudod befolyásolni, együtt kell élned a tulajdonságokkal, meg kell szoknod azokat. Az egyetlen út az, ha ki tanulod és tudsz azonosulni azoknak irányításával, csak így lehetsz boldog – csöngtek a fülemben a sorok.
  - Ha akarod, főzhetek neked egy teát, az biztosan jót tenne – ajánlotta fel Gemma mellém lépve, miután, akár egy félreszabdalt baba leocsúdott testem a konyhaasztal egyik székére. Tenyerembe temettem arcom összes porcikáját, lehorgasztottam a fejemet, amit a combomon megtartott könyököm segítségével tartottam meg. Igyekeztem normálisan szedni a levegőt, de minduntalan csak arra lettem figyelmes, hogy Jane miatt aggódom, így pedig képtelen voltam az oxigént nem szaggatottan a tüdőmbe juttatni, s közben szívem egyre inkább feszített, ahogyan felidéztem a pillanatot, amikor Ő kilépett az ajtón és maga mögött hagyott mindent. Engem. Amikor jogosan fájdalmat okozott nekem.
  - Köszönöm – suttogtam elhalón, hevesen ráztam meg a fejemet, nagy vehemenciával igyekeztem akaraterőt gyűjteni magamba, miközben arcom keserves torzulással barangolt a ruhaakasztó felé, melynek hatására egy elmélet zubogott végig az elmémen. Percekig csak a puha textíliákat bámultam, majd kissé összeszedve magamat a két értem aggódóra pillantottam, akik féltőn méricskélték orcám összes csücskét. – De az nem volna elég, tudni akarom, hogy mi történik. Nem tudok megnyugodni addig, míg nem vagyok teljesen tisztában a dolgokkal! – alighogy a mondatom befejeződött az akasztóhoz léptem és leemeltem róla a szövetkabátomat, amit magamra terítve kiléptem a félig fakó utcára. Hallottam, ahogyan Gemma és Niall a nevemet kiáltják, de már késő volt, lábaim már a sötét tereket rótták. Az összes utca sötét volt és elhagyatott. Az ég felhői lassacskán abbahagyták a szitálást. Néhány ponton a szürkeséget kettétörték a ragyogó villanypóznák cikázásai, amik körbelengték az egész alattuk húzódó aszfaltréteget, s ezzel színes tónusokba rendezték az alattuk elhaladó népek ruházatát, még bőrük is pirospozsgásabb volt, ahogyan az egy pillanat varázsa elérte őket. Jobban mondva csak engem.
  Még hevesebben lépkedtem az aszfalton, egyenesen vágtam át a főutcán, a tőlünk három sarokra messzebb elhelyezkedő ház kapujáig. Ott hirtelen megtorpantam. Semmi szokatlant sem véltem felfedezni a sötétség leple által körülölelt házon, amelynek ablakán át rikítóan szökött át a mennyezeti lámpa körtéjének természetesen sárga fénye. Az utca fényei retinám mélyére szökve világosítottak fel arról, hogy valaki otthon van. Inkább valakik – a bosszantó felesleges személy. A levegő lassan csusszant el a tüdőmbe, ahogyan igyekeztem elfojtani magamban a dühöm magaslatát, ami az egész testemben tombolt az egyetlen személy miatt, aki ezen az erős fokon ki tudta belőlem váltani, eme negatívan relatív érzelmet. Bosszantott a tény, hogy mindent elrontottam, hogy hagytam kicsúszni az irányítást, hogy óvatlan voltam, hogy becstelen dologba folytam bele. De az még inkább feldühített, hogy Sweeney ki akarta játszani a barátomat, hogy felhasználja ellene, Jane ellen a becses érzelmét, hogy képes őt összetörni csak azért, hogy valamivel elüsse az időt a bosszúállása után. Hirtelen magam előtt láttam, amit szegény Jane teljesen összetör, amikor az az idióta otthagyja őt, amikor közli vele, hogy pusztán csak jó játékban volt része. Hogy neki semmit sem jelentett az, ami a lány szívét erősen megmelengette. Borzongással, de legfőképpen dühvel töltött el, hogy az én baklövésem még mások törékeny életére is kihathat és legfőképpen pont az övére, Jane – ére, aki annyira odaadón volt mindig mellettem, hogy még az ő életét és háttérbe helyezte csak azért, hogy az enyém rendre rázódjon. Valamiért felröppent előttem, a lelki szemeim előtt két alternatíva, ami az én életemet konstatálta a számomra. Harry Edward Styles, nagyot csalódtam benned! Azt hittem, hogy azok után, ami történt képes voltál tanulni az eseményekből! Mit akarsz mindezzel elérni? Azt hiszed, hogy attól, hogy bosszút álltál Will – en minden meg fog oldódni? Azt hiszed, ha arra a szintre alacsonyodsz, mint amire ő is meg fogok neked bocsájtani? – szinte magam előtt láttam, ahogyan dühösen rendül meg az arca, ahogyan a csalódás a szemgödrébe tapadva bújik meg. Megborzongtam – fájt mindenem, kettészabdalt, hogy az események ebben az irányban követtek beteljesedést, de valamiért egy másik alakulás is léket vert az elmémben. Harry, én megértem, hogy aggódtál! Will tényleg rettenetes dolgok művelt, és az, amit a barátnőmmel tett az megbocsájthatatlan. Nem tudom, hogy képes leszek - e valaha is elfelejteni a hibádat, de azt tudom, hogy jóvá akarod tenni, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. Megbocsájtok, ha megígéred, hogy sosem teszel többé ilyet! – nevetséges volt az egész, nem tudom, hogyan tudtam bízni egy percig is abban, hogy megérti a szándékaimat, a cselekedetemet és, hogy képes meghallgatni a magyarázatomat. Ha még érdekelné, hogy mi van, velem nem zárna ki az életéből, akkor még fontosnak tartaná, hogy mi van velem, hogy mennyire fájnak a szavai. Az pedig még inkább elkeserített, hogy ígéretet tettem Neki; soha többé nem mondom azt, hogy szeretem, nem keresem és követem Őt, amint kilép azon az ajtón, magyarán szólva az egész életemből.
  - Boldog névnapot – csak nehezen jutott el a tudatomig, hogy jó ideje már a bejárat előtt toporogtam és arra várakoztam, hogy Jane kinyissa nekem az ajtót. Amint ez megtörtént rögtön a válla felett a ház gyomrát kezdtem el kémleli, ami bár egy cseppet sem volt feltűnőségben különösképpen gyanakvó engem, mégis zavart valami. És az a valami a zavart lány arcára is kiült döbbenet formájában.
  - Harry? – kérdezte meglepetten, köntösét szorosan összehúzta magán, miközben hatalmasokat pislogott. – Hogyan… - dadogta egyre rémültebbé válva. Nem törődve cseppet kimutatott félelmével beléptem mellette a meleg házba, s rögön közelebbről kezdtem szemügyre venni a cseppet sem rendetlen szobát. A tekintetem rögtön megragadt valamin, egy színes képen, ami a fal törzsére volt felakasztva. Cara szerepelt a régi képen – látványának hatására azonnal megremegtem. – Tudom, hogy nagyon eltűntem az utóbbi időben, mint igazi barát – lépett mellém a vállamra helyezve a kezét, lejtésében sajnálat lakozott. – Ne haragudj, én csak… nem bírtam. Nehéz volt együtt élnem mindennel, napról napra egyre inkább azt érzem, hogy nem számítok senkinek sem.
  Felé fordultam, hamis mosolyomat arcomra varázsoltam mondatom közben. – Emiatt ne aggódj! – láttam a zavartságot az arcán, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Éreztem a balul ütést, ami a dolgok hátterében munkálkodott. Itt bűzlik valami – az egyszer szentség!
  - Ezt neked vettem, én, a nyári kis mikulásod – kezeivel előhúzott a háta mögül egy keretet. Egy bekeretezett fényképet, amin én szerepeltem. De nem voltam, ám egyedül. Cara ütötte el mellettem az időt, a mosolygós arcával, ami akkortájt még dagadt a jókedvtől. Az, amit én ragadtam el tőle a makacsságommal, a gyávaságommal, de legfőképpen a magaviseletemmel. – Annyira, de annyira sajnálom – Jane tekintete elfásult ki nem szökő könnyektől, amik megállapodtak szemgödrében. – Nem bírom ezt nézni, néha az az érzésem támad, hogy sosem fogsz találni hozzá foghatót, hogy számodra Cara az egyetlen.
  Tompán ráztam meg a fejemet, ezzel tudatva vele, hogy végső soron különlétünk alatt sem akadtam rá senki másra. Mindig csak Ő létezett és ez így is marad. – Nem, nem is fogok – hajtottam le a fejemet bánattal teli. – Neked viszont biztosan lesz valaki, aki majd boldoggá tesz – bíztatóan mosolyogtam rá, igyekeztem legalább az ő életének boldogságában hinni, ha az enyémről már örökre letehettem.
  - Azóta nem kerested? – kutatott a tekintetem figyelme után szorgoskodó állapotát magára öltve. – Nem akarod neki megmagyarázni a történteket? – szemének sarka az emeletet a hallal összekötő lépcső felé kanyarodott, nem tudtam nem észrevenni, hogy sandán arra pillant. Valamiért egyre inkább eltelített a gyanakvás, aminek utolsó lépését ez a mozzanat tette teljesen egésszé.
  - Te beszéltél vele? – tuszkoltam le a torkomban keletkezett gombócot, miközben a szívem hevesen lüktetett bordafalaim mögött. Talán most valamit megtudhatok róla!
  - Nem, - rázta meg a fejét lemondóan. – senkinek sem veszi fel a telefont. Az anyukája azt mondta, hogy bezárkózott a szobájába. Lehet, hogy jobb lesz, ha elfelejted – most már sokkal, hevesebb vehemenciával ráztam meg a fejemet. Végül én tértem ki z ő életére, mert a kíváncsiságom egyre nagyobb arányba buzdított afelé, hogy Jane valamiben settenkedik, hogy minél előbb le akar rázni. El karja érni, hogy minél hamarabb felszívódjak, hogy eltűnjek a képből. – És te, veled mi a helyzet? – tértem ki összeszűkített szemekkel az ideérkezésem kulcspontjára.
  - Én éppen… - hangosan megköszörülte a torkát, arca félve rezzent meg, a grimaszokon suttyomban ott lankadtak a riadalom foltjai.
  - Jane, hová tűntél? – hallottam meg az emeletről egy ismerősen csengő hangzatot. Törzsem, s vele együtt egész testem a lépcső irányába fordult, ahol egy alsónadrágos személy igyekezett le durván megdörzsölve léptei közben szemeit. Hirtelen pillái felpattantak, amiket egyenesen döbbenten rám szegezett. – Azt hittem… - motyogta eltátott szájjal, majd pillanatokkal később íriszeiben felbukkant a felismerés. – Styles? – mondta elhűlten, majd arca teljesen felbátorodott, számított arra, hogy majd felkeresem.
  - Sweeney – szólaltam meg visszafogottan. Hallottam, ahogyan az ajtó a hátam mögött hevesen feltárult, felismertem az érkezőben Niall aggódó hangját, tudtam, hogy csak miattam jött el idáig. És azzal is tisztában voltam, hogy mennyien számítottak rám mindig, hogy mennyi ember hitt bennem és, hogy ezek az emberek mind – mind elfordultak tőlem, itt, Holmes Chapel – ben egyetlen személy miatt. Csak Sweeney miatt veszítettem el mindent. Ő az oka, hogy az egész életem darabokra hullott.
  Ne feledd, nem szabad engedned, hogy az indulataid felülkerekedjenek a józan eszeden. Mindig gondolj arra, hogy mi a helyes, s mi az, ami nem. Ne feledd, hogy nem lehetséges összeforrasztani egy olyan tettet, amit már elkövettél. Azt már sosem tudod semmisé varázsolni. Ne feledd! – nem felejtettem el. Egy percig sem.