43. fejezet: Mit képzelsz magadról?

Sziasztok :)

Mint mindig, most is szeretném megköszönni azoknak, akik olvasnak minket, hogy olvassák a történetet. Bevallom, nekem ez az egyik kedvenc részem, még annak ellenére is, hogy kissé furcsára sikeredett. Végre megérthetitek, miért szerettem meg Willt úgy igazán, mert annak ellenére, hogy önmagát hozza, igenis kedves... 

Remélem nektek jobban telt ez a hét, mint nekem, bevallom én egy kicsit besokalltam a tanulástól, de végre pihenek, ugyanis ezt a részt most Kriszti fogja közzétenni helyettem (mégiscsak fenn maradtam, mert Krisztinek lassú a nete) - én a hideg Balaton partján süttetem magam a nem létező forróságban. Szurkoljatok a diákolimpiához :)

Jó olvasást! Millio puszi Xx

szerecsendio

Mit képzelsz magadról?

Van, hogy nincs időnk meghallgatni a másikat, hiszen a mindennapos rohanás és káosz közepette szinte még levegőt is alig kapunk. Azonban megesik, hogy szimplán csak kedvünk nincs az egykori barátunkhoz, aki egész életünkben csak hazudott nekünk. S megeshet, hogy megbánta. Úgy igazán, őszintén. Téged mégsem érdekel, hogy mit beszél, mert bár a szája jár, számodra már semmi hihetővel sem tud szolgálni, így süket fülekre talál kétségbeesett próbálkozásaival.

Will Sweeney

   Csak álltam ott, bambán, miközben farkasszemet néztem az előttem álló, velem egykorú fiúval. Zöld íriszei úgy szórták a felszültség szikráit, mint egy elkényeztetett apuci kedvence a pénzt. Vadul, s mérhetetlenül. Kezeim ökölbe szorultak, ajkam résnyire elnyílt és bár még mindig a percekkel ezelőtt lezajlott események kábulatában vergődtem, egy jó kis verekedésre igenis nyitott voltam. Mindössze egyetlen apró tény akadályozott meg az agresszív kirohanásomban, s szerintem ebben Harry és én kivételesen egy húron pendültünk; ugyanis Jane épp közöttünk állt. A szőke szépség fejét hol a hívatlan vendégre, hol rám szegezte, s alsó ajkát beszívva, elpirult arccal szegezte a földre elkeseredett tekintetét. Bűntudata volt, csak úgy, mint nekem, de már nem tudtuk meg nem történté tenni, s így jobban belegondolva a helyzet abszurditása ellenére sem akartam volna.

- Tudtommal nem ma van a névnapja, de javíts ki, ha tévedek – förmedtem rá, mire kissé arrébb tessékelte Janet és átlépte a küszöböt az egész csürhéjével egyetemben. Gemma és az a szőke cicafiú, akinek már az esküvőn is be akartam verni a képét kikerekedett szemekkel bámultak rám, mire egy vállrándítást követően ismételten Harrynek szenteltem minden figyelmemet.

- Ha ennyire okos vagy, akkor mondd már el nekem, hogy mi a fene folyik itt – kért számon. Szájából csak úgy fröcsögtek a szavak, már szinte köpködte őket - ha kicsivel is közelebb állt volna hozzám, akkor kétség kívül eltalált volna pár nyálcseppel. Először a fejéhez akartam vágni a nyilvánvalót, miszerint én és Jane szexeltünk, de hamar elvetettem mindezt, hiszen nem akartam az említett lányt még kellemetlenebb helyzetbe hozni. Már így is remegett, mint a nyárfalevél, melybe belekapott a lágy, őszi szellő. Semmi kétség, hogy megijedt az állítólagos barátaitól, akik még csak arra sem méltatták, hogy megkérdezzék, ő vajon mit érezhet.

- Ahhoz neked semmi közöd. Nem éppen a szerelmeddel kéne lenned? Ja, hogy kidobott… - nem tudtam tovább folytatni, mert egyszer csak egy kéz karolta át a mellkasomat, ami hatalmas lendülettel terített a földre. Hazza beleütött a gyomromba, de nem olyan erősen, ahogy azt elvártam volna tőle, vagy ahogyan azt én tettem volna egy fordított szituációban. Az ütései sokkalta inkább egy kétségbeesett segélykiáltásnak hatottak, mint mérges bosszúnak. S egy másodpercig hatalmas bűntudat lett úrra rajtam. Nézni azt, ahogy elkeseredetten püfölte a testem, anélkül, hogy fájdalmat okozott volna vele…

- Hazza! Hagyd abba, kérlek, hagyd abba! – Jane kiáltása meghallgattatásra talált, Harry kezei visszaestek az oldala mellé, de ennek ellenére még nem szállt le rólam. Csak ült ott, leszegett fejekkel, míg végül a nővére és Niall voltak azok, akik a hóna alá nyúlva, felkaparták őt a földről. Még soha életemben nem láttam ilyen… ilyen reményvesztettnek, ilyen elkeseredettnek.

   Jane leguggolt mellém, és megsimogatta a fejem, majd a többiek felé fordulva elmotyogott egy köszönömöt. Szemeiben megcsillant pár könnycsepp, mely a nagy stressz hatására végigszánkázott az amúgy hófehér arcán és végül lecsöppent a földre.

- Jól vagy? – kérdezte, amire csak egy apró bólintással feleltem, s tenyereimre támaszkodva felültem, hogy onnan könnyebben lábra tudjak állni. Fájtak a testrészeim, de mindezt lerendeztem egy kellemetlen grimasszal. Már nem volt kedvem veszekedni, már nem volt kedvem semmihez. Csupán boldog akartam lenni, valaki olyan mellett, akinek akkor is fontos voltam, amikor senki másnak. Aki feltétel nélkül szeretett, minden egyes hibám ellenére. Belefáradtam az örökös harcolásba, s abba, hogy mindig én legyek a felesleges harmadik, az örök vesztes.

- Csak egyetlen egy kérdésem lenne hozzád. Mégis mit képzelsz magadról? Honnan veszed ehhez a bátorságot? – elkerekedett szemekkel bámultam az ajtó felé, ahova idő közben elrángatták a kérdező személyt barátai. Harry nem nézett rám, csak hangosan motyogott. Jól érthetően, hogy én is felfogjam szavait, s azoknak nagy súlyú jelentőségét. Hirtelen nem tudtam, mit is válaszolhattam volna, hiszen én magam sem találtam a megfelelő feleletet.

- Nem értem, mire célzol – bukott ki belőlem, mire Haz arca teljesen elkomorodott. Janenek egyetlen másodpercbe sem telt, hogy felismerje a helyzetet és közénk ugorjon, ezzel megelőzve egy újabb összecsapást, mely minden kétséget kizárólag durvább lett volna az előzőnél.

- Nem érted?! NEM ÉRTED? Akkor felvilágosítalak! Ha csak egyszer, ismétlem egyszer, megbántod Janet, esküszöm neked, hogy kórházba juttatlak. Nem játszadozhatsz kényed-kedves szerint akárkivel. Ha neki is hazudni fogsz, mit Caranak, akkor halott ember vagy – egy hatalmas nyelés kíséretében hallgattam végig fenyegetéseit, melyeket első alkalommal találtam hihetőnek, s először leltem meg bennük a valóság szikráit. Éreztem, hogy komolyan gondolta, bár kivételesen még csak eszembe sem jutott hazudni az előttem álló szépségnek.

- Értem. De jobb lenne, ha helyettünk magaddal foglalkoznál. Miért nem veszed észre, hogy itt már senki sem lát szívesen? Hisz már ő sem bízik benned. Nem lenne jobb, ha visszamennél Londonba, ahol még kedvelnek, ahelyett, hogy itt fenyegetőzöl? – Jane ujjai megszorították a kezem, ezzel belém fojtva a felszínre kívánkozó kérdések áradatát. Ajkamba harapva, némán figyeltem, ahogy Harry kitépte magát az őt lefogó karok fogságából és közelebb lépkedett felénk. Nem féltem tőle, mégis összepréselt szemekkel vártam a pofont, ami egy csoda folytán elmaradt.

   Hazza magához húzta Janet és a haját simogatva nyugtatgatta szipogó alakját. Ahogy ujjai fel- s lecirógatták a hullámos loknikat, úgy lettem egyre mérgesebb rá, pedig semmi okom sem lett volna ehhez hasonló érzelmeket generálni. Nem voltam szerelmes, és Cara még mindig fontos volt a számomra, de mintha ezen az éjszakán a szerepek felcserélődtek volna. Mintha valaki összekeverte volna a forgatókönyveket és minden színésznek más szöveget kellett volna betanulnia. Jane lett a lány, akivel egy másodperc erejéig el tudtam volna képzelni a jövőmet, míg Cara az, akiben csupán egy barát személyét láttam. Határozottan fura volt.

- Vigyázz magadra, rendben? Nem bízom benne, neked sem kéne – megforgattam barnás szemeimet, hiszen biztosra vettem, hogy azért mondta ilyen hangosan, hogy én is meghalljam.

  Egy kelletlen mozdulattal túrtam bele szőkés-barna hajamba, majd egy óriási sóhaj közepette próbáltam lelassítani, időközben igencsak felgyorsult lépteimet. Megrázva fejem, eltüntettem belőle a tegnap este emlékeit és próbáltam csakis a jelenre összpontosítani, több-kevesebb sikerrel. A tudat azonban, hogy Janenel vesztettem el a szüzességem – ugyanis Cara kényszeres önmegtartóztatása miatt én sem szexeltem eddig még senkivel – eléggé megviselt érzelmileg és épp ezért döntöttem úgy, hogy ígéretemhez híven, nem fogok neki hazudni.

  Tegnap este ott aludtam, hiszen bár anyu dolgozott, az egyedüllét jobban megrémített, mint az, hogy anyám rájöhetett volna arra, miket is tettem. A kanapén töltöttem az éjszakát, s bár nem volt kényelmetlen, ennek ellenére egy szemhunyásnyit sem aludtam. Valahogy nem jött el értem a várva várt sötétség, s talán mindezt a folyamatosan kattogó agyamnak kellett volna megköszönnöm. Mardosott belülről a bűntudat azok miatt a dolgok miatt, amiket eddig elkövettem és azokért is, amit tenni készültem. Ugyanis arra az elhatározásra jutottam, hogy megbeszélem a dolgokat Carával, hiszen kis híján tönkretettem az életét, míg az enyém úgy látszott: megkezdte útját az újjáépülés felé.

  Túl hamar érkeztem meg, gondoltam magamban, amikor megláttam az elém tornyosuló épületet, a Kávézót, ahol Cara dolgozott. Még nem álltam készen a találkozásra, azonban a lábaimat ez a tény egy kicsikét sem izgatta. Anélkül sétáltam oda a pulthoz, hogy komolyabban felfogtam volna a körülöttem zajló eseményeket s hálát adtam az égnek, amiért nem a keresett lány állt a pult mögött - hiszen ő elveszett az emberek kreálta tömegben, ami, tekintettel arra, hogy péntek volt, egyáltalán nem ment csodaszámba.

- Carat keresed? Vagy esetleg adhatok valamit reggelire? – Matt hangja húzott ki gondolatmenetem tengeréből, melynek hatására majdnem lelöktem egyet a pulton pihenő, frissen eltörölgetett üvegpoharak közül. Kezeim megremegtek, valahányszor eszembe jutott Cara arca, s az, ahogyan elrohant a bárból. Ha szeretsz valakit, magadtól is rájössz, mikor kell elengedni. S ha valójában hűek az érzelmeid, akkor meg is teszed. Vajon nekem is ezt kellene tennem? Nem mintha olyan sok választásom lett volna, tekintve, hogy a szívem egyszerre kétfelé húzott.

- Nem, köszi. Inkább megvárom őt – motyogtam az orrom alatt, miközben ujjaimmal körözgetve próbáltam oldani a testemben felgyülemlett feszültséget; legalábbis annak egy részét. Jobb ötlet híján körbenéztem a hangulatos vendéglőben, amiben az ember már a saját gondolatait is alig hallotta, mikor a szemem megakadt a falon pihenő, számlapos órán. Mindössze reggel kilenc volt, ami azt jelentette, hogy csupán egy órája ébredtem s hagytam magára a még mindig alvó Janet. Tisztában voltam vele, hogy ennél nagyon szemétséget nem is csinálhattam volna, de mentségemre legyen mondva, nem volt szívem felkelteni azok után, amiket átélt. Így hagytam neki egy cetlit, s azon egy aprócska üzenetet, miszerint este még meglátogatom.

- Mi történt köztetek? Mármint, olyan fura egész nap. Tegnap még boldogan mosolygott, most meg rá sem ismerek – Matt kezében megcsillant egy pohár, melynek üveg felületét ellepték a vízcseppek, s bár hozzám beszélt – ez tagadhatatlan volt – arra nem vette a fáradtságot, hogy felém fordítsa tekintetét. Mintha ott sem lettem volna. Egy percig néma csönd telepedett ránk, majd a mellém lépő, vörös pincérlány leadott egy rendelést s csak azután válaszoltam, hogy végleg hallótávon kívülre került.

- Tegnap… - nem tudtam hogyan kellett volna megfogalmaznom ezt az egészet, ahogy azt sem, hol kellett volna kezdenem. A vitánál vagy hamarabb? Valahol ott, ahol márciusban befejeztük vagy az első levélnél? Végül a szakítást választottam, többről aligha kellett tudnia - nem miattam mosolygott, hiszen már előző este kidobott. Izé, összejöttek Harryvel én pedig…

- Mit tettél? – nem hagyta, hogy befejezzem a mesémet és ezért kicsit meg is haragudtam rá. Ha egyszer már nekikezdtem ennek az egész hülyeségnek, ha már ismételten felhánytorgattam a múltat a kedvéért, akkor annyi lett volna a minimum, hogy csöndben marad, amíg el nem hagyják a számat az utolsó szavak. Megforgattam a szemeimet, ismételten, hiszen ez volt az egyik kedvenc mimikám az olyan emberek és helyzetek véleményezésére, akik vagy amik képesek voltak kitéríteni a hitemből.

- Elárultam minden titkát – vetettem oda félvállról, majd elővettem a zsebemből a benne megrezdülő telefonomat. Nem volt lekódolva, sosem szerettem az ilyesmit, főleg azért, mert néha éjnek évadján is képes volt bekapcsolni az agyam, amiből legtöbbször egész tűrhető dalszövegek születtek, melyeket a gitáromon próbáltam megzenésíteni, bár utóbbi megvalósítása nehezebb feladat volt, mint azt kiskoromban hittem. Miután elhúztam az ujjam a képernyőn, mely elkezdett hullámzani, akár az óceán, vagy egy apró tócsa melybe újabb esőcseppet hullajt a szomorú éjszaka, azonnal rámentem az üzenetre, amit Nick küldött. "Nemsokára próba, Haydn azt üzeni, hogy nála legyünk, mert már meghívott oda egy lányt és el akarja kápráztatni, hogy az ő szavaival éljek. Ui.: tuti beég, de azért ne késs!" Megmosolyogtatott az üzenet, amit azonban válasz nélkül hagytam, hiszen egy szimpla okén kívül aligha írhattam volna mást. Az pedig felesleges lett volna, ostoba pénzkidobás.

- Hogy mit tettél? – Matt megköszörülte a torkát, amiből arra következtettem, hogy nem először tette fel nekem ezt a kérdést. Szemei szó szerint vérben forogtak és már attól féltem, hogy nekem vág egy kemény poharat, ezzel örök sebet ejtve az arcomon. Elképzeltem, ahogy a szemeim mentén felhasítja a bőröm egy eltévedt – vagy épp célt talált, ki milyen szemszögből nézte a dolgokat – szilánk, ezzel megbélyegezve. Közszemlére téve bűnös mivoltom, mint ahogy Isten tette Káinnal, amiért megölte önnön fivérét.

- Hát, végül is, hamarosan úgyis megtudnád. Kicsi ez a falu ahhoz, hogy örökre rejtély maradjon – vontam meg a vállamat, próbáltam eljátszani egy szerepet, egy olyan ember tulajdonságait öltöttem magamra, akit mindenki elvárt s azt tettem, amire mindenki számított. Egyedül Jane volt az, aki nem várta el, hogy ilyeneket csináljak, meg talán Cara, bár vele már az elején sem ment az őszinteség. - Harry és én fogadtunk, hogy amelyikünk hamarabb az ágyába viszi, az örökre megkapja, és a vesztes kilép a képből. Nos, rájöttem, hogy nem szeretek veszíteni és nem is tudok – számat gonosz vigyorra húztam, majd az ujjammal végigsimítottam az alsó ajkamon, csupán a hatás kedvéért.

- Egy pöcs vagy Will, ha még nem mondták volna – hangja nem volt mérges, olyan érzelemmentesen csengett, mint egy befagyott folyó, ami hirtelen megállt a mozgásban – azonban, csak úgy, mint a már említett folyam, a felszín alatt bőszen zubogott tovább. A szeme volt az, ami elárulta, ugyanis mind a kettő agressziótól csillogott.

- De, már mondták és amúgy is bocsánatot akarok kérni, nem kioktatást – emeltem fel a hangom és kicsit fel is emelkedtem a bárszékről, ezzel a tettel kis híján bezuhanva a pult mögé – hiszen a vehemenciámnak köszönhetően túl nagy volt a lendület. Fejem kissé megdöntöttem, így farkasszemet néztünk a pultos fiúval. Igazából, nem lett volna vele semmi problémám, ha nem ütötte volna bele az orrát olyan dolgokba, amikhez az égvilágon semmi köze sem volt. Annak ellenére sem, hogy a barátaim egyikének tartottam – s nem csak én, de Cara is.

- A helyében még csak szóba sem állnék veled – vetette oda foghegyről, mire ismételten egy vállrándítás és egy szemgolyópörgetés volt a válaszom. Nem kicsit élveztem, ahogy másodpercről másodpercre egyre vörösebb lett az arca a tüzes lángként égető méregtől, mely szerteáramlott a szervezetében az erein keresztül. A nyakán jól láthatóan kidülledt egy vaskos ér, ami bármelyik pillanatban képes lett volna szétdurranni, de még ez sem állított le, hiszen az ilyen s ehhez hasonló szituációkban sosem tudtam lenyugodni. Mindig én voltam az, aki rátett még egy lapáttal, annak ellenére is, hogy a föld már jócskán kihullott a cserépből.

- Még jó, hogy nem vagy a helyében – mosolyogtam aranyosan, akár borjú az új kapura. Önelégült arcomról még egy atombomba sem robbanthatta volna le a vidámságot, bár a bűntudat minduntalan életre kelt bennem, valahányszor eszembe jutott a tegnap este. Az is egy ehhez hasonló helyzet volt, és magam sem tudom miért, de ellazultak eddig görcsös izmaim, amint a lelki szemeim látómezejére lépett Jane arca, annak minden vonásával. Amikor a vita kellős közepén képes volt csöndre bírni egyetlen érintésével… fogalmam sem volt róla, hogyan csinálhatta.

- Matt, a hármas asztalnál ülő lány azt mondja, hogy nem kért jégkockát – a szavam is elállt, amint belibbent közénk és most kivételesen nem a kötény alatt viselt fekete felsője miatt, amit úgy imádtam, s ami annyira kihangsúlyozta nőies idomait. A hangszíne volt az, ami arra a cselekedetre ösztökélt, hogy hagyjam abba a lélegzést. Olyan más volt, olyan érzelmek nélküli. Mint egy kisgyermek, aki egy szörnyű trauma okán túl hamar nőtt fel, s értette meg az élet igazi problémáit. Azt, mit is jelentett szenvedni. - Te meg mit keresel itt? – kérdezte, amint megpillantott. Szemöldökei az egekbe szöktek, amiért kissé megnyugodtam, hiszen ez is egyfajta érzelem volt, még annak ellenére is, hogy nem a legpozitívabb.

- Ha gondolod, elviszem neki az új poharat. De akár maradhatok is és ki is dobhatom ezt az idiótát – Matt feje pontosan arra mozdult amerre én is voltam, s kellő hangerővel ejtette ki a szavakat ahhoz, hogy mind elérjenek a füleimhez.

- Még hallak.

- Jól mondtad. Még – vágta rá gondolkodás nélkül, majd kikapva Cara kezéből a visszahozott üdítőt, az egészet beleöntötte a lefolyóba. Szótlanul néztem, ahogy a narancssárga folyadék eltűnt a végeláthatatlan mélységben, s ahogy az általa keletkezett, apró cseppekre ráengedte a hideg vizet.

- Fejezzétek be! – szűrte ki a fogai között, majd tekintetét Mattre szegezve ellágyultak ideges vonásai. Szemeivel nyomon követte minden mozdulatát a csaptól egészen a pult mögötti polcos szekrényig, ahonnan az említett személy leemelt egy dobozos üdítőt és teli töltötte vele a kiöblített poharat. A tetejét mentalevéllel díszítette, mint a nevesebb éttermekben s ezúttal kihagyta a jégkockákat. Már épp az asztalok felé igyekezett, amikor Cara megállította. A lány nekidőlt Matt mellkasának és közel hajolva a füléhez a következőt suttogta bele: Nyugi, tudok magamra vigyázni. A pultos fiú erre egy puszit nyomott a hajára, majd végleg belevetette magát a tömegbe. - Szóval, miért jöttél? – fordult felém, s a pultra támaszkodva, a zsebében pihenő jegyzetfüzetet, vagyis annak sorait bogarászta.

- Beszélni szeretnék veled. Négyszemközt – amint kimondtam, végszóra meg is érkezett egy újabb munkatársa egy rakat cetlivel, mire rosszallóan megráztam a fejem. Az utóbbi időkben ugyanis jellemző volt, hogy sosem jött össze semmi, amit elterveztem.

- Ha nem látnád, épp dolgozom – fejével a vörös lány felé bökött, majd elvéve tőle a rendeléseket, nekilátott az elkészítésüknek. Rutinszerűen nyúlt a különböző hozzávalók után, s már oly könnyen kiismerte magát ebben az épületben, hogy közben képes volt végig a szemeimbe nézni. A csokoládészín íriszek mintha egy ködfüggönyön keresztül csodálták volna a világot, fakóak voltak, akár az őszi hajnal. - Vagy elmondod itt vagy elmész, ennyire egyszerű.

- Olyan más lettél – jegyeztem meg, mire egy pillanatra elbizonytalanodott. Ujjai kis híján szabadjára engedték a kezében szorongatott flaskát, amit az utolsó pillanatban mentett meg attól, hogy darabjaira törjön. Egy röpke másodpercre behunyta a szemeit és vett egy mély lélegzetet, mely végül sóhajtássá változott. Rossz volt nézni, ahogy szenvedett, miközben erősnek akart mutatkozni. Sosem volt túl jó színész, még mindig képes voltam átlátni rajta s a maszkon, melyet ilyenkor magára öltött.

- Úgy érted elvesztettem a gyermeki naivitásom báját? Hah, akkor kösd fel a gatyád, mert már nem dőlök be olyan könnyen – vajon el lehet pusztítani egy embert azzal, hogy felfeded előtte az igazságot? S vajon a test képes tovább élni, miután a lélek meghalt? Ilyenkor új emberré változik a személy, akit menthetetlenül megsebeztek? Vajon Caraban ott lakozott még a lány, akit úgy szerettem, vagy már végleg eltöröltük a föld felszínéről?

- Sajnálom, hogy tegnap azt mondtam amit. De meg kell értened, hogy azt hittem végleg elveszítelek – végig a szemébe néztem. Azt akartam, hogy tudja, minden egyes szavamat komolyan gondoltam, s közben azon törtem a fejem, hogyan is tehettem volna semmisé a történteket. Ha valaki visszájára forgatta volna a perceket a kedvemért, ha esélyt kaptam volna rá, hogy visszatérjek a tegnap estéhez, akkor mindent másképp csináltam volna. Nem ittam volna le magam és semmiképp sem kiabáltam volna vele. De valljuk be, ha mindez így történt volna, akkor sosem kerültem volna közel Janehez, azért viszont igenis kár lett volna. Így önző mód, kicsit örültem, amiért abban a másodpercben hű voltam önmagamhoz, s nem álltam le. Amiért rátettem még egy lapáttal.

- Azzal, amit tettél, pontosan ezt érted el. Miért kellett hazudnod? – sötét pupillái lyukat égettek a homlokomba, úgy vágtak akár egy frissen élezett acélpenge. A hangneme pedig olyan számon kérő volt, mint azokban a sorozatokban, amiket anyu otthon nézett. Egy ostoba tárgyaláson éreztem magam, ahol már minden esküdt elkönyvelt bűnözőnek, s mindez csupán formalitás számba ment. Senki sem akart megmenteni, még csak védőügyvéddel sem rendelkeztem. Egyedül voltam, akár a kisujjam. Vajon ki találta ki ezt a mondást? Hiszen ez olyan hülyeség volt. Nem is a kisujjunk volt egyedül, hanem a hüvelyk, mely a mélybe csúszott, s a többi négy még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy utána kapjanak.

- Hát nem érted? Mindent érted tettem – míg az első mondatot szinte kiabáltam, a másodikat már oly csöndesen mondtam, hogy elhalt a vége. Úgy hullott a porba, akár egy reményvesztett fénysugár.

- Ó, hogyan is felejtettem el! Hiszen ti folyton ezt csináljátok. Le sem tagadhatnád, hogy egyszer barátok voltatok. Soha, még csak eszetekbe sem jutott, én mit szeretnék, hogy engem is meg lehetne kérdezni – a sorok szó szerinti üvöltése közben össze-visszagesztikulált, melynek következtében levert egy poharat, melyet pár perccel ezelőtt már teleöntött valamiféle piros itókával. A folyadék szétterült a padlón, ezzel egy apró tócsát képezve. Cara egy hirtelen mozdulattal próbálta felszedegetni a szilánkokat, de annyira remegett a benne felgyülemlett idegtől, hogy megvágta az ujját. A sötét, már-már bordó cseppek összekeveredtek az epres itallal, mire felugrottam a helyemről és se szó, se beszéd, bemásztam a tiltott zónába, vagyis a pult mögé, ahova egyetlen vendég sem tehette be a lábát.

- Fejezd be! Mindenki minket néz! – guggoltam le mellé, de azonnal félre lökött.

- Mit képzelsz magadról? Hogy annyit mondasz, sajnálom és minden helyre jön? – kapta rám kétségbeesett tekintetét. Alsó ajkába harapva bámult, s már azt hittem pislogni is elfelejtett, amikor végre megmozdultak íves szempillái. Nem tudtam, mit kellett volna tennem, még sosem láttam ilyennek. Még akkor sem viselkedett ilyen elkeseredetten, amikor felgyújtotta a saját kukáját, benne az összes képpel, ami róla és Harryről készült. Emlékszem, azok a hónapok felértek egy pokolban tett kirándulással.

- Cara! – ráztam meg kicsit, hiszen a kezében még mindig ott szorongatta a szilánkot, amivel véletlenül megvágta magát pár pillanattal ezelőtt. Gyorsan kiszedtem az ujjai közül és már épp egy seprű után kutakodtam, amikor meghallottam hisztérikus hangját.

- Mr. Mindentudó Sweeney és a jobbkeze. Mindjárt ünnepelni kezdek. Megkaptam a főnyereményt, elloptam két fiú szívét. Remek, és akkor most mindenki szemében én vagyok a gonosz hárpia, amiért összetörtem őket. De velem ki foglalkozott? – kezeit széttárva, úgy tett, mintha csak mi ketten tartózkodtunk volna az épületben. Nem érdekelte ki nézte vagy ki nem, bár szerintem az utóbbi kategóriába már szinte senki sem tartozott bele. - Hiszen összetörtetek! Nézz rám! – mutatott magára, a könnyei végigszánkáztak az arcán, akár egy szánkó egy hófödte lankán, s bár legszívesebben megöleltem volna, féltem, hogy ezzel a tettemmel csak szítottam volna a már így is pusztító méreteket öltött tüzet. - Nem vagyok normális. Valami baj van velem – remegő ujjaival beletúrt időközben kiengedett hajába, majd többször is megismételte utolsó mondatát, egyre kétségbeesettebben.

- Lefeküdtem Janenel – egyszerűen már nem tudtam mit mondani, és bár eleinte ez tűnt a legrosszabbnak, az elvárt kiborulás elmaradt, sőt! Mintha egy kicsit lenyugodott volna és visszatért volna a valóságba. Könnyes szemeit rám emelte, majd megtörölve azokat, teljes figyelmét nekem szentelte.

- Tessék?

- Tegnap este lefeküdtem Janenel. Azt mondta szeret és minden csak úgy jött – visszagondolva az előző éjszakára, az egész karom jóleső libabőrbe borult. Ahogy a szőkeség ajkai az enyémhez értek, mintha újra ártatlan kisiskolássá változtatott volna tündéri varázserejével. Nem volt fájdalom, nem volt elvárás, nem volt ítélkezés vagy vita. Csak mi voltunk, és az egész olyan hihetetlennek tűnt még mindig, hogy egy pillanatra megijedtem; mindezt csak álmodtam.

- Szereted? – Cara összegumizta szétzilált loboncát és kíváncsi vonásaival egész végig engem bámult. Mintha olvasni akart volna bennem, ám ez hatalmas erőfeszítései ellenére sem sikerült neki. Nem hiába voltam s lettem az, aki. A véremben volt a színészkedés, a megjátszás s időközben oly könnyedén képes voltam felhúzni magam köré egy tíz méter vastag betontömböt, hogy elfelejtettem, hogyan is kell lerombolni egy ilyet. Hogy hogyan lehetnék önmagam, vagy, hogy ki is voltam valójában.

- Ha arra gondolsz, hogy szerelmes vagyok-e, akkor nem. De… - most rajtam volt a sor, hogy beletúrjak szőkés-barna tincseimbe - annyira össze vagyok zavarodva és ő végig mellettem volt. Fontos vagyok neki, mint még senkinek. – Cara arca megrándult, ahogy felfogta szavaim súlyát, hiszen a senkibe ő is beletartozott. Alsó ajkát harapdálva, lehajtott fejjel bámulta az általa kreált tócsát, melybe saját vérével képezett kis, kör alakú cseppeket. Bűntudata volt, amiért idáig jutottunk, ezt tisztán ki tudtam venni arcának rezdüléseiből. S ahogy ráébredtem minderre, egyre növekedett bennem a remény a barátságunk újjáépítése kapcsán. Nem mintha valaha azok lettünk volna. Hiszen nem lehetett egy olyan kapcsolatot barátságnak nevezni, melyben az egyik fél többet érzett. S én már az iskolai balesetem óta szerelmes voltam belé.

- Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én – ujjaival a pult szélét piszkálgatta, majd rám emelve tekintetét egy mély lélegzet s egy halovány mosoly után folytatta megkezdett tanácsát. - Ha nem érzed azt, amit ő, akkor mondd el neki! Vagy azt akarod, hogy ugyanaz legyen vele, mint veled?

- Nem, persze, hogy nem – vágtam rá habozás nélkül. Nem is volt min gondolkoznom, mert ezt az egészet még a legnagyobb ellenségemnek sem kívántam volna. Nincs rosszabb annál, amikor nem szeretnek viszont, s közben el kell játszanod a barát szerepét. Vajon Jane hogy bírta idáig? Vajon mióta gondolt rám többként, mint egy idióta baromként, aki még barátnak is utolsó volt? Hiszen rengetegszer bántottam, ráadásul önszántamból, pusztán szórakozás gyanánt. Vajon ezt jelenti teljes szívből szeretni? Azt, hogy kitartasz és hű maradsz az érzelmeidhez még akkor is, ha az a felejtésnél is nehezebb? Vajon megérdemlem azt, hogy valaki ezt generálja irányomba? Kétség kívül nem. De még nem volt késő javítani az esélyeken.

- Már csak egy kérdésem lenne. Miért? – ujjaival a karom után kapott, hiszen időközben visszasétáltam a bárszékhez, még mielőtt Matt meglátott volna és belerángatott volna egy újabb vitába.

- Ha a levelekre gondolsz, akkor a válasz nagyon egyszerű. Te magad is tudod – tudnia kellett, hiszen annyit vitáztunk már azelőtt is, hogy rájuk lelt volna a szobámban. Mindennek egyetlen név volt a kulcsa. A tárgy, ami felfedhette volna az eddig rejtve lévő szoba titkait, ami kinyithatta volna vakságban szenvedő szemeit, ami mindent fényárba boríthatott volna, elűzve a sötétséget.

- Arra nem is gondoltál, hogy akkor is beléd szeretek, ha tudom, nem felejtett el? – gunyoros kacajon betöltötte a ránk telepedett némaságot, melyet kérdése keltett életre. Az épületben étkező emberek abbahagyták a társalgást és lélegzetvisszafojtva várták a folytatást, azt, hogy ismételten robbanjon a bomba. Ugyanis ezek voltak ők. Mindenki arra várt, hogy történjen valami, hogy csámcsoghassanak a témán, mely felemésztett három szomorú szívet. Ez kellett a nagyközönségnek: valami, ami elvonta a figyelmüket szánalmas, problémákkal teli életükről. Ugyanis a másik baján mindig kellemesebb volt nevetni, mint segíteni az illetőnek. Az emberiség szégyenei maguk az emberek voltak.

- Felfogod egyáltalán, miről beszélsz? Hiszen sosem szerettél úgy, mint őt. Velem voltál, de folyton rá gondoltál. Kár lenne tagadnod. Szerettél valaha is? – az utolsó szavakat már szinte csak magamnak suttogtam, de a tőlem pár centire lévő lány így is meghallotta őket. Könnyeimmel küszködve vártam a válaszára, arra, hogy végre pontot tehessünk arra a bizonyos i-re. Szar érzés a visszautasítás, de még egy nemleges választ is könnyebb lett volna feldolgoznom, mint azt, ami végül elhagyta ajkait.

- Próbáltalak szeretni – ajkamba harapva, fájó szívvel fúrtam az övébe tekintetem. A torkomban megéreztem a növekvő gombócot, amit sajnálatos módon nem tudtam olyan kecsesen a felszínre köpni, mint ahogyan azt a macskák tették. Ujjaimmal belevájtam saját tenyerembe, mire apró, félholdszerű minták jelentek meg a felszínén.

- Értem. Izé, szerintem én most megyek, tíz perc múlva bandapróba. Szia – köszöntem el, majd elindultam a kijárat felé. Lassú lépteim visszhangoztak a csöndes légtérben. Magamon éreztem a sajnálkozó tekinteteket, de egyszerűen nem tudtam, mit kezdhetnék velük. Az együttérzés ritkán segít, főleg, ha még csak nem is szívből jön. Hiszen ezek az emberek nem értették, mit éreztem, hogy mit éreztünk. Csak az lehetett tisztában mindezzel, aki már élt át hasonlót.

- Szia.

- Lehetne egy kérdésem? Csak egy és elmegyek – fordultam vissza, amikor már a kilincsen tartottam a kezem. Belemarkoltam a hideg fémbe és feltettem azt a kérdést, mely már tegnap este óta nyomasztott belülről: - Soha többé látni sem akarsz, igaz?

- Nem tudom. Hogyan bízhatnék meg benned ezek után? – elhúztam a számat, melynek hatására egy ocsmány grimasz keletkezett az arcomon. Cara a körömlakkját kapargatta, pont úgy, ahogy azt Jane is szokta, amitől csak még ramatyabbul éreztem magam. Nem kellett volna hozzá hasonlítgatnom. Nem volt fair a részemről. - Időre van szükségem.

- És vele mi a helyzet? – utaltam Harryre, akit bár a hátam közepére sem kívántam, azért érdekelt a sorsa. Végre láttam reményt arra, hogy eltűnjön ebből a városból és még csak vissza se nézzen, amiért – bár nem mutattam ki – legszívesebben ünnepelni lett volna kedvem.

- Ugyanez.