44. fejezet: Ég veled!

Sziasztok!

Ismét elérkezett egy újabb fejezet ideje. Mindkettőnk nevében szeretném megköszönni a támogatásotokat, sokat jelent egyetlen pipa is és remélem még örömeteket lelitek a történetben. A mai fejezet az egyik személyes kedvencem még annak ellenére, hogy szomorú hangvitelű, bízom benne, hogy Nektek is tetszeni fog és, hogy elmondjátok róla a véleményeteket!

Jó olvasást és kitartást az utolsó hetekhez a suliban! <3333

Millió puszi és szoros ölelés, kriszty96

...............................................

Ég veled!

 „Fáj, fuldokolsz, majd megfulladsz – érzed, hogy valaminek vége, egy kör bezáródott. Talán végleg. Ott van benned, a szívedben eltörölhetetlenül ott lakozni minden cseppnyi pillanat, amit együtt éltetek meg, de már nincsen választásod, hagynod kell elfoszlani mindent. Az idő írja, nem segít, mert bár tudod, hogy a távolság megfosztható métereitől az érzelmek nem bizonyos, hogy ismét úgy fognak dagadni, mint azelőtt. Egy régi kép, sok ezer óra, közös élmények, megegyező érzelmek, már egyik sem valós, mindegyik érvényét veszítette, ezt hiába is tagadnád. Olykor néha következetesnek kell lenni, határozni, még ha fáj is, meghozni döntéseket, elkerülni a lehetséges feszültségeket. Hangokat, szavakat formálni az ajkunkkal, végleg elengedni valakit. Azt mondani; Ég veled! Talán örökre…”

  

Harry Styles 

  - Komolyan úgy gondolod, hogy jó döntést készülsz meghozni? – a szobám ablakában ültem, és még mindig Nagyapa naplóját tartottam a kezeim között. Tűnődtem, merengtem magán az életemen, miközben a fejemmel tartottam a fülemhez a telefont kezeim pedig a lapok között jártak felfedve ezzel a régi sorok értékét. A vonal túlsó végén Jane valamit levert, mire összerezzentem. Kétség kívül nemrég kelhetett fel, s mégis az első dolga az volt, hogy engem felkeressen a telefonálás nonverbális formájában. Ő is érezte. Látta a szívem mélyén csücsülő keserűséget. Még egy jelenet is a szemei elé tárult a tegnap este folyamán, ami elkeseredésem végső kitörése volt. Nem akartam Willnek fájdalmat okozni, nem akartam, hogy bárkinek is osztoznia kelljen a szenvedésemen, de nem bírtam. Összetörtem.

  Kiegyenesedve vetettem a hátamat a falnak, lábaimat felhúzva tartottam, miközben üveges tekintetem a lapokra szegeződött. Hát, tényleg mind igaz! Nagyapa nemcsak unalomból vetette lapokra az életének perceit, hanem, mert mind-mind tele volt bújtatókkal, olyan tényekkel, amik végül az életébe szöktek. Visszavonhatatlanul. 
  Mit csinálsz? – furakodott egy gondolat az elmémbe, ahogyan tollat ragadva fellapoztam az utolsó, telítetlen oldalt. Írok és várok – válaszom elhalványult, nem volt benne életjel, már nem is volt rá szükségem. Kinek is volna már? Egy ember, aki mindent elrontott, aki mindent elveszített még mit várhatna az élettől? Mit nyújthatna még az nekünk, ha egyszer a próbálkozásaink kudarcban csömörlöttek meg? Minden egyes alkalommal. Ameddig világ a világ. Minek írsz? Mire vársz? – érkezett az újabb monoton kérdés a tudatalattimtól. Próbálom elérni, hogy senki se követhesse el az én hibámat, arra várok, hogy valamikor felébredjek. De nem fog menni – a tekintetemet eláztatták a könnyeim, küszködve szívtam magamba a levegőt, ahogyan a szemeim felemelkedtek a sorokról. 
  Az élet maga a pokol, s ha nem vagy őszinte, gyáva módon elhallgatsz érzelmeket könnyen azzá válhatsz, ami addig nem voltál, és sosem akartál lenni. Önmagad árnyéka! Már nem bírtam, úgy éreztem nincsen tovább. Akaratlanul is megszorítottam a kezemmel a fejemmel megtartott telefont, ahogyan a szívem egyre inkább feszíteni kezdett. A napló kihullott az ölemből. Jóformán az egész napot ágyban akartam tölteni, míg csak el nem érkezik az utolsó pillanat. Ami dönt mindenről. Én már döntöttem, elhatároztam a sorsomat. Semmi értelme sem volt tovább húzni az elkerülhetetlent, néha csak egyszerűen jobb szembenézni a tényekkel és elébük vágva követni őket, hogy hamarabb elmenekülhessünk a kudarcok elől. Éppen erre készültem, megszabadulni a bánatomtól, elhagyni valamit, elveszíteni Valakit. Azt mondani; Ég veled!

  Az utcára bámultam az ablakon keresztül. Hallottam, ahogyan Jane hangosan veszi a levegőt, csak a válaszomra várt. Igyekeztem összeállítani magamban valamit, hogy meg tudjak szólalni. Bárminek örültem volna. Akárminek. De a szavak csak nehezen vándoroltak el az ajkamra. Nehezen lélegeztem és nehezen dobogott a szívem még ép része. Egy bizonyos terült már végleg elsorvadt, az, ami Cara-ért dobogott. Azaz a kilencvenöt százaléka, a maradék öt még talált reményt a zenében. Olyan rossz volt arra ébredni, hogy csak egyetlen megfordult érzelem kell ahhoz, hogy valakit gyűlölni kezdj. Hogy megrothadjanak irányodba az érzelmei. Hogy kényszeresen azt érezze már nincsen számodra hely az életében.

  - A döntéseink mindig jók, Jane – szólaltam meg nagy sokára elhaló hangon. – Csak olykor mi vagyunk azok, akik képtelenek vagyunk megkülönböztetni a jót a rossztól. Amit készülök tenni, - szipogva megtöröltem az arcomat, szemem sarkából lecsippentettem az odatapadt könnyeket. – sokkalta jobb döntés, mint amiket eddig véghezvittem. Soha jobban nem cselekedtem még – egy percre ismét a fejemhez fogtam a telefont, hogy két tenyeremmel felitassam a sós folyadékot az egész arcomról. Egyre jobban kezdtem abban hinni, hogy Will igazat mondott. Ideje volna már végre eltűnnöm innen, elhúzni a csíkot és vissza sem nézni. Csak idők kérdése. Rövid időké. Pillanatnyi perceké. Nyúlfarknyi másodperceké.

  - Nem vagyok olyan őrült, mint te – szemeim elkerekedtek a vádaskodása hallatára, ő is szipogott. Jane sírt miattam. Elakadt a lélegzetem, nem akartam hinni a fülemnek, ahogyan a hangját egyre jobban eltorzította a sírás. – Igen, jól hallottad! – szinte magam előtt láttam, ahogyan a kezével is nem csak az akaraterejével legyűri a könnyeket az arcáról, miközben a lejtése felerősödött és barátságos támadást öltött magára. 
  Hatással akart rám lenni, hogy minimalizáljam az ostobaságomat, hogy vetkőzzek ki a döntésem viseletéből, hogy gondoljam meg magamat és maradjak. Hogy még legyen merszem küzdeni egy csatában, amit már régen elveszítettem. 
  - A mi körforgásunk tökéletesen leírja milyen nehéz valakit kiverni a fejedből, ha már egyszer beköltözött a szívedbe. Te, Will, én, és Cara – egy pillanatra megrázkódtam a név hatására, az utolsó névére, melynek hála ismét könnybe lábadt a szemem. – Mi négyen pontosan tudjuk milyen nehéz szeretni valakit, hogy mennyi nehézségen kell átmenni csak azért, hogy ki tudj mondani egy szimpla sziát. Éveken keresztül, éveken keresztül titkoltam mindent – ismét felerősödött a hangja, a zokogás eltelítette az egész személyiségét, engem pedig sokkban tartott. Mellette akartam lenni, hogy átölelhessem, hogy megnyugtathassam, de kétséget kizárólag azzal csak még inkább ártottam volna neki. Az senkinek sem segít, ha ott találom Willt és ismét csak vitát gerjesztek kettőnk között. Ettől meg akartam óvni Jane-t. – El sem tudod képzelni milyen nehéz nap, mint nap ott lenni valaki mellett úgy, hogy még csak tudomást sem vesz rólad. Hogy rád sem néz. Hogy csak egy kis tudatlan fruskának tart. Fogalmad sincs arról, milyen nehéz volt ez nekem. Nem tudhatod mit éltem át, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy mind félreismertetek, hogy mind az hittétek; „nézd, itt jön a szőkeség, aki csak a vásárláshoz ért!” Nem tudod… - szaggatottan jutott csupán csak el a levegő a tüdőmbe. Tudtam, hogy nem azért mondja ezeket, mert Will megbántotta, a sokévnyi szenvedés most utat tört magának. Fel a felszínre. Kisiklott belőle, hogy végre megkönnyebbülhessen.

  - Amikor megláttam Őt, - kezdtem bele fojtottan, a vonal végén elhalt a szipogás, töretlen figyelmet éreztem valahonnan távolról magamnak vésődni. – rögtön tudtam, hogy fontos személy lesz az életemben. Mindig együtt játszottunk – halovány mosoly jelent meg a szám sarkában, amit a könnyeim torzítottak el, amik egyenesen az arcomon folytak végig. – Soha nem volt olyan nap, hogy ne kívántam volna azt, hogy belém szeressen, miután rájöttem, hogy fontos nekem. Fontosabb, mint bárki. Emlékszem, hogy mennyi időn át gondolkoztam azon, hogy mi lehet a bajom, hogy miért figyelem még távolról is csak Őt. Amikor megszólalt akár egy tanítási órán vagy egy baráti beszélgetés által szinte ittam minden egyes szavát. Amikor közösen írtunk dalt többnyire Ő alkotta meg az egészet, mert annyira figyeltem a mozzanatait, hogy képtelen voltam bármi másra koncentrálni. Nem létezett más, csak Ő. Még az álmaimban is csak Őt láttam. A bájos arcát, azt, ahogyan összefogja a haját, amikor melege támadt munka közben. Amikor megfogta a kezemet, mert félt egyedül végigmenni a sötét utcákon. Amikor szüksége volt a közelségemre, hogy biztonságban érezze magát.
  Már mindennek vége. A testem összegörnyedt, úgy festhettem akár egy kupac gyűrött ruhadarab, amit megcibált a zord téli szél. A mellkasomat a sírás emelte egyre feljebb és feljebb, ahogyan elveszett előttem minden világosan látszódni a fakón megvilágított szobában. A könnyeim mezejétől már nem láttam semeddig. Megvakultam. Elveszítettem a látásomat, s a szívem is vakká vált. Nem érzett már, mert nem látta értelmét. Úgy éreztem, ha kiadok magamból minden érzelmet géppé tudok majd válni, hogy végleg elfelejtsek mindent. Hogy képes legyek elfelejteni Őt és a pillanatokat. A mi pillanatainkat.

  - Ő is ezt tette – hallottam Jane hangján, hogy mosolyog, miközben az együttérzés percről percre egyre nagyobbra növekedett benne. – Folyton azt leste, hogy merre jársz. Mindig arra várt, hogy megjelenj. Vágyódott utánad. Sosem beszélt másról csak rólad, nem volt olyan perc, amikor ne hozott volna szóba. Mindig komor volt, de, amikor megjelentél felragyogott az arca, folyton mosolygott. Nélküled olyan semminek, elveszettnek érezte magát, de a megérkezésedkor biztonságot érzett és boldogságot. Teljesnek érezte magát melletted. Boldognak – láttam. 
  Láttam, ahogyan ott ül Jane-el egy régi jelenet keretein belül egy kávézói asztalnál. A kezével támasztotta ki a fejét, az ajkai lelombozódva lefelé kunkorodtak, és köves tekintettel figyelte a vele szemben csacsogó lányt, de kétség kívül nem hallott egy szót sem abból, amit Jane mondott neki. Aztán beléptem én. És Ő meglátott. A könyöke elhagyta az asztallapot és már csak a kezei tartózkodtak rajta. Az ajkai mosolyra fakadtak, és hevesen integetni kezdett nekem, hogy felhívja magára a figyelmemet. A figyelmemet, amit titkon végig rajta tartottam. És ez a sok minden most világossá olvadt. Rájöttem. Mind a ketten sok éven át tévhitben éltünk. Ameddig én abban a hitben éltem, hogy sosem szerethet, addig Ő szeretett. Ameddig azt gondolta, hogy csak barátként tekintek rá, addig én végig a nőt láttam benne. Ott voltunk, közvetlenül egymás előtt, vágytunk a másikra, de egy láthatatlan fal kettészabdalt minket. A mi kötelékünk bár létezett, mégsem teljesedhetett ki. Eddig. Kapott magának időt, ami még csak egy egész nap sem volt. Hát, csak ennyi járna nekünk? Pár röpke óra és megannyi álmatlan éjszaka egy egészen más személy mellett, akiben csak a vigaszt keressük, hogy el tudjuk felejteni egymást? Hogy ne tudjunk többé fájdalmat okozni a másiknak? Mert mi kétség kívül ezt tettük, csak bántottuk a szívünket azzal, hogy próbára tettük a dobbanásainak béketűrését. Csak áltattuk magunkat.

  - Ilyen volt, igen – sután bólintottam egyet ezzel kifejezve, hogy osztozom barátnőm véleményén. – De mára egészen más lett. Megváltozott. Miattam változott meg. Az egészről én tehetek – elkeseredetten a hajamba túrtam, cincálni kezdtem a tincseimet, hogy még jobban fájjon, hogy még nagyobb fájdalmat érezhessek. Azt akartam, hogy nekem is legalább annyira fájjon, mint Neki, sőt! Jobban, nagyobb fájdalmat akartam, mert már csak ezzel tudtam Őt érezni. Nem maradt másom. Semmi sem emlékeztetett már rá csak a szenvedés.

  - Nem, Harry. Ez nem igaz – elkeseredetten próbált meg nyugtatni, felhívni arra a figyelmemet, hogy én nem tehetek az egészről, semmiről sem. 
  Hevesen belerúgtam a földön heverő naplóba, ami végigsiklott a parkettán és nekiütközött egy komódnak. Egyre jobban tombolt bennem a tehetetlenség, a düh – nem bírtam csitítani. 
  - Cara, szeret téged, mindig is szeretett. Oda van érted. És te is odavagy érte. Egy ilyen érzelmet nem lehet egykönnyen eltörölni. Akármit is mondott neked hazudott, csak azért mondta, mert fájt neki, hogy gyáva volt. Azt hitte, ha megpróbál téged elfelejteni majd mindent képes lesz megoldani, ha Will oldalán mutatkozik. De tévedett – szavai ordításba torkollottak. Testtartásom megmerevedett, éreztem, ahogyan a szívem kapuja lassan összezárult. Készen voltam arra, hogy az utolsó löketeket is kiadjam magamból, hogy végleg elfelejtsek mindenre emlékezni.

  - Régen mosolygott, most viszont csak egy vonallá préseli az ajkait – mint, aki meg sem hallotta Jane szavai, az összeset figyelmen kívül hagytam, ahogyan a könnyek még inkább kicsobbantak a szemgödrömből. – Olyan, mintha nem önmaga volna. Minta magamat látnám benne, azt, aki Londonban voltam. Azt a fiút, aki szart rá mindenre és mindenkire és csak a csajoknak, a buliknak, meg a piázásnak élt. Ő is ezt teszi, csak éppen a munkába veti magát és kizárja a barátkozás lehetőségét. Ez csak még inkább elveszi az összes reményemet – a fejem felemelkedett, üveges tekintetem ezúttal a velem szemközti falat mustrálta. – El kell innen mennem!

  - Maradnod kell! – szegült ellen Jane a szavaimmal, a ráhatása erős volt, mint mindig, amikor úgy gondolta a meglátásai helyesek. Most nagyot tévedett, de nem hibáztattam érte. Megmarkoltam a párkány szélét, ahogyan leszálltam róla, és remegő lábakkal indultam meg a kitárt szekrényeim irányába, amiknek összes polca üresen lankadt.

  - Értékelem a figyelmességedet, de azzal semmit sem érnék el, ha maradnék – savanyú mosoly csücsült a szám mély szegletén, aminek nagy részre azért telepedett az arcomra, mert jól esett Jane odaadása, ami nekem feszült, csak nekem szólt. – Cara attól még ugyanúgy utálna. Akkor is, ha itt vagy a világ bármelyik más pontján vagyok, csakhogy közelebbről jobban tudja velem éreztetni, hogy mennyire elcsesztem az egész életemet – mély lélegzetet vettem, kezeimmel végigsimítottam az üres polcokon, amik most már örökké azok lesznek. Így hagytam itt pár évvel ezelőtt és ez most is így lesz. De ez a búcsú már örökre szól. Nincs miért ide visszatérnem, még ha a családom itt is él, az emlékek távol fognak tartani Holmes Chapel-től. Jobb lesz így mindenkinek.

  - De, Harry…

  - Hiányozni fogsz! – rontottam rá a szavaira, amikkel ismét tiltakozott. Hatalmas huzattal csaptam be a nyitott szekrényajtót, végighordtam a tekintetemet a teljesen üres szobán. Már csak az ágyneműm volt bevetetlenül az ágyon, mert Anyu azt mondta hagyjam csak ezt nyugodtan rá. Tudta, hogy bármikor láthatjuk egymást, tisztában volt vele, de a szemei minduntalan könnybe lábadtak, ahogyan arra gondolt, hogy a fia el fog távozni. Nem csak a köreiből, hanem régi önmagából is. Meg akartam szűnni a régi Harrynek lenni. Valami más, új akartam lenni. Egy olyan fiú, aki nem tud többé mosolyogni, egy srác, akinek már semmi sem okoz meglepetést vagy boldogságot. És tudtam, hogy ez így is lesz.

  - Te is nekem – Jane hangja ellágyult, mély sóhajt engedett a tüdejébe forrni, majd percekig csak hallgatott. Tudta, hogy ez már a búcsú, hogy már nincsen tovább remény, hogy már semmi sem lehet képes befolyásolni a döntéseimben. Már döntöttem! – Ha bármire… - gyatrán küszködött, tudtam, hogy hangtalanul zokog, hogy eltusolva elengedi a könnyeket. – Ha bármire szükséged volna, hívj fel! Én mindig itt leszek neked, sosem szűnök meg a barátod lenni. Rám mindig számíthatsz. Mindig – ha most itt lett volna, mellettem, szorosan megszorítja a kezemet és mélyen a szemembe tekint, le a lelkemig. Valahol mélyen tudtam, hogy igazat mond, hogy mindig számíthatok majd rá, de nem tehettem. Ahhoz, hogy végleg elszakadjak, ettől a falutól minden köteléket el kell szakítanom. Ki kell tépnem a szívemből.

  - Vigyázz magadra, és légy boldog! – megnyaltam az alsó ajkamat, esetlenül az ég felé emeltem a tekintetemet, hogy a kikívánkozó könny elpusztuljon, hogy a súlyos levegő megrekedjen a légútjaimban és ott olvadjon szerte szét. Jane szemfülesen kilátta a szavaim alól a búcsúmat. Nem volt már más hátra csak a búcsú. – Ég veled, Jane – nem vetettem siralmat a hangomba, visszatartottam, hogy ne kelljen még inkább aggódnia miattam.

  - Ég veled, Harry – a vonal süket lett, abban a minutumban elhallgatott és már csak egy búgó hang sodródott el a fülemig. Jane letette a kagylót. 
  Visszasántikáltam a párkányig és ráhelyeztem a mobilomat, aztán vettem egy hatalmas fordulatot. Rám törtek az emlékek, ahogyan körbenéztem a szobában. Lassú léptekkel iramodtam meg az ágyam felé, ujjaimmal közre fogtam az ágyneműt, s magamba szippantottam a kellemes aromát. Nem csak Anyu öblítőjének illatát, szinte még éreztem, ahogyan Ő ott hagyja a parfümének nyomatát. Láttam, ahogyan ott fekszik bebugyolálva a takaróba és este csak arra vár, hogy sikerüljön kicseleznem Anyut és fellopózzak a szobámba, hogy együtt lehessünk és az egész éjszakát végigbeszéljük.

- Harry, azt hittem már sosem jössz fel. Kezdtem elálmosodni.

- Kicsit tovább tartott, mint azt reméltem. Anya nagyon erősen tud érvelni, így meg kellett várnom ameddig elalszik. De, ha megtudja, hogy fellopakodtam tuti szíjat hasít a hátamból. De tudod mit? Megéri!

  Még erősebben tört rám a zokogás, ahogyan a hangok a fejemben felidézték a régmúltat. Egy olyan szakaszát az életemnek, ahol még csak Ő és én léteztünk, ott voltunk egymásnak. Nem kellett attól tartanunk, hogy részegen belemegyek valami ostoba fogadásba, nem kellett félnünk attól, hogy valaha is elszakadunk. Talán lett volna elég erőm, és bátorságom ahhoz, hogy évek múltán felfedjem az érzéseimet. Talán, ha végig a közelében lettem volna, minden másképpen történik. 
  Levetettem magamat az ágyra, lehajtott fejjel túrtam a hajszálaim közé, amiket ismételten tépni kezdtem. Magzati pózba gömbölyödve itattam az egereket, közben próbáltam győzködni magamat arról, hogy jó döntést hoztam, csak jót teszek azzal, ha eltolom innen a képemet. Mindenki boldog lesz, Will, Cara, Nick, Haydn, talán még Jane is. Ha csak kicsit is magába néz tudni fogja mennyivel könnyebb lesz az élete, ha én kikerülök a képből, hiszen akkor összeomlik minden vita, elhal a gyűlölet közöttem és Will között. Ha nem is szűnik meg talán majd a távolság mindent felemészt. Talán az idő létrehoz majd egy új Harryt, aminek mindig is kellett volna lennem, akinek örökre Londonban kellett volna maradnia. Nem szabadott volna megtennem ezt a kitérőtől, örökre távol kellett volna maradnom Holmes Chapel-től, hogy ne okozhassak Neki még több fájdalmat.

  - Harry – hallottam meg egy hangot a kitárt ajtómon keresztül egyenest a halból felszivárogni a szobám gyomráig. Felegyenesedtem és aprólékosan megtöröltem az arcomat, bár tudtam, ha akartam volna, sem tudom letagadni, mivel ütöttem el az egész időmet. Minden az arcomra volt írva és a szemeimbe hegesztve. – Minden készen áll!  
  Most vagy soha, sóhajtottam magamban fuldokolva a kétfelé szakadástól. Tudtam mit akarok, de belül éreztem, hogy még meg kell próbálnom, tennem kell valamit. Legalább csak el kell búcsúznom. Töretlenül a telefonomat firtattam a tekintetemmel, majd mélyet sóhajtva elkiáltottam magamat: 
  - Csak egy perc – mondtam, majd hallottam, ahogyan az ajtó odalent becsukódik, tehát Gemma elhagyta a házat. Felegyenesedtem ültömből, s a telefon után kaptam. Szótlanul kikerestem a keresett számot, tárcsáztam, majd a fülemhez passzíroztam a készüléket, ami tudatta velem, hogy kicsöng a túlsó sáv.

  - Halló – hallottam meg a kissé élénk szavát, ami ellentmondásos volt a mostani fejleményekkel kapcsolatosan. Talán máris elfelejtett volna? Talált magának valaki mást?

  - Cara… - szólítottam meg elhalón lehajtva közben a fejemet, ahogyan a lelkiismeret-furdalás lesben állva lecsapott a testem egészére. Egyre jobban erőmet szegte a rettegés, most, hogy szemtől szembe – vagy inkább fültől fülbe – kerültünk egymással. De érkezett egy illúzióromboló elem, amire egy percig sem számítottam. 
  Sajnos jelenleg nem vagyok elérhető, tudod, mit kell tenned a sípszó után – hallottam, ahogyan a sípszó felbúg, és a vonal megnyílik előttem arra várva, hogy ajkaimat szó hagyja el. Egy percig eltöprengtem azon, hogy voltaképpen, hogyan is kellene cselekednem. Hagyjam, és rögtön menjek, vagy beszéljek, és csak utána tűnjek el a faluból. Végül ajkaim szólásra nyíltak el, de még hosszú időn át így is csak egy szót tudtam kinyögni. 
  - Szia – semmi válasz, semmi életjel. Csak az a monoton módon búgó hang, ami még néha recsegőssé is foszlott. A kezeim megremegtek, attól féltem bármikor kicsúszhat a telefon az ujjaim közül és darabjaira törhet a mentafa parkettán. Féltem, talán ennyire még soha, de nem is attól, hogy ismét csak elküld, hogy esetlegesen elüldöz. Magamtól féltem, attól, hogy majd nem tudom megzabolázni a könnyeim zuhatagát. Nem tévedtem, abban a pillanatban, ahogyan ismét reccsent egyet a vonal a szemeim vörösségét csíptek az újabb világra szült könnyek. – Cara, kicsim – szólítottam meg ezúttal lágyabban, ahogyan ujjam begyével megtöröltem a szipogó orrom. – Kérlek, ne tedd ezt – könyörögtem, esélytelenül. 
  Még mindig nem érkezett válasz. Egy apróbb motoszkálás sem, de mindennek ellenére tudtam, éreztem, hogy ott van, és hallja, amit mondok. 
  - Tudom, hogy ott vagy, és hallasz engem – feladtam az esélyt miután ismét nem érkezett reakció, inkább belekezdtem a szavaimba, a búcsúmba, hogy tudja; én sosem fogok semmit sem elfelejteni, amit ketten, együtt éltünk meg. – Ugye milyen furcsa, hogy mind a ketten erre vágytunk. Én így akartalak szólítani, kicsimnek – egy pillanatra apró mosoly bújt meg a szám sarkában, majd elmerengve folytattam, közben a múlton filózva. – És te pedig arra vágytál, hogy ezt hallhasd az ajkaimból. Beszéltem… beszéltem Jane-el, és végre teljesen tisztán látok. Már értem mennyit jelentettünk igazán egymásnak. Amikor rám vártál ott a kávézóban untatott, amit neked mondott? Vagy meg sem hallottad? – nem érdekelt másoknak mennyire értéktelen kérdéseket teszek fel, hiszen számomra fontosak voltak azok a pillanatok. Fontosak, mert róla szóltak. Könnyes tekintetemet a mennyezet felé vezettem, igyekeztem erős maradni, de a sírás hangjai a szavaim mezeire szöktek. – Emlékszem, hogy felragyogott az arcod, amikor megláttál, de én buta módon csak azt hittem azért örülsz a megjelenésemnek, mert valaki ki tudott menteni Jane meséi alól. Azt hittem, hogy bárkivel megelégedtél volna, csak ne kelljen hallanod, hogy milyen nagy divat lett ősszel a kígyóbőr – csúfos mosoly biggyedt az arcomra, ahogyan arra gondoltam tényleg mennyire félreismertük mindnyájan a kérdéses személyt. Valóban igaz az, hogy több van a felszín alatt, mint magában az életben.
  Ez ránk nézve is igaz. Több éven keresztül csak magunkban rejtegettünk el mindent, miközben a külvilágba egészen más érzelmeket juttatunk egymás szeméhez. Ő ezt látta én pedig amazt – egyik sem volt igazi. Semmi hitel sem volt benne, bennünk. 
  - Én mindig… - készen voltam arra, hogy kitérjek a lényegre, készen arra, hogy kinyissam a számat és olyan dolgokat mondjak, aminek értelme is volt a fejleményekre nézve. – Tisztában vagyok azzal, hogy mit követtem el, és, hogy nem tudom felmenteni magamat az ellenem szóló vádak alól. Nem is akarom, mert tudom, hogy hibát követtem el – lehorgasztottam a fejemet a padló irányába, majd hallottam, ahogyan a folyosóról hangok szűrődnek be, de nem vettem róluk tudomást. – Tudom, hogy bolond voltam, hogy nem kellett volna innom, hiszen akkor nem történt volna meg mindez. Minden másképpen alakult volna, nem kellett volna elveszítenem. Téged – hirtelen felemelkedett a fejem, s ha előttem állt volna, egyenesen a szemének mélyéig tekintek, de most csak az ablakon át tudtam mustrálni a vakítóan szikrázó Napot, ami már régen felébred, és végigsiklott a horizonton.  – Cara, tudom, hogy nincs arra esély, hogy még egyszer esélyt adjunk magunknak, csak azt reméltem, hogy azért még mondasz nekem valamit. Mondjuk, hogy szia – szavaim ismét süket fülekre találtak, ugyanakkor éreztem azt is, hogy hallja minden egyes szavamat. A hallgatás ebben az esetben egyenlő volt azzal, hogy nem nyerhetem el a megbocsájtását. Még csak meg sem érinthetem. – Ha nem hát nem – elveszettségemben megrántottam a vállamat, hagytam, hogy a könnyeim koppanjanak a sötét parkettára. – Amikor azt mondtad, hogy nem akarod, hogy utánad menjek, hogy kövesselek, és még egyszer azt mondjam, hogy szeretlek… gondoltál arra, hogy ezeket másképpen is megtehetem? Tessék – böktem oda szórakozottan, hamisan felnevetve közben, amit az elkeseredettség váltott ki belőlem. – Nem mentem utánad, de utolértelek, és másképpen is tudom, veled tudatni mennyit jelentesz nekem. Te vagy az egyetlen, az én egyetlenem. Mindig az leszel – zokogva vetettem el magamat az ágyon, a könnyeim ezúttal a párnára hulltak és nedvessé tették a fehér anyagot.
  Egy illúzió kúszott a szemeim elé, azt láttatta velem, hogy Ő ott fekszik mellettem és rám mosolyog. Az egész úgy veszett el, ahogyan látóköröm elé szökött, varázslatos módon elfoszlott, kipukkadt a szappanbuborék. 
  - Cara, légy boldog. Légy boldog, mert annyi év után annyi év után végre megtaláltam a helyemet, amit eddig kerestem, és, amiért érdemes volt feláldoznom mindent. Légy boldog! Ég veled, Cara – elfojtott hangon vettem Tőle végleg búcsút. Egy percig még vártam, várakoztam magára a csodára, aztán megnyomtam a piros nyomógombot, és a zsebem mélyére süllyesztettem az éjfekete készüléket. Felültem az ágyon, tenyérben elrejtett arccal zokogtam, hagytam, hogy a gyötrelmem betöltse az egész szoba összes zugát. Nem érdekelt már senki és semmi, egy volt a fontos örökre megszűnni a réginek lenni. Megölni a régi Harryt és egy teljesen mássá válni, felhúzni magamra egy vastag álarcot és eltörölni a szívemből minden érzelmet. Lehatolni a gyökereig és csírájában elfojtani magamban mindent, ami köt valahová.

  Hirtelen megéreztem magamon egy kezet, ami a vállamra siklott és erősen belém markolt. Gemma könnyes tekintete tudatta velem, hogy hallotta a szavaimat, ő okozta a minimális hangforrást az ajtóm előtt állva, s hűen önmagához kihallgatva a szavaim összes pontját. Nem tudtam dühös lenni rá, ahogyan a fejemet kezdte el simogatni.

  - Készen állsz? – vett egy mély levegőt, ahogyan én is miközben elfordítottam róla a tekintetem egészét. – Niall már kitolatott a garázsból a csomagok pedig bepakolva – hát tényleg vége. Tényleg eljött az idő, annak az ideje, hogy örökre elhagyjam Holmes Chapelt.

  - Köszönöm, Gemma – összeszedve magamat felegyenesedtem és átkaroltam a nővéremet. A nővéremet, aki itt tartózkodásom kezdetétől fogva azon volt, hogy segítsen nekem. Emlékszem ő szervezte meg azt a bizonyos első újratalálkozást, ő találta ki, hogy énekeljem el mennyit jelent számomra a szeretett lény és még be is húzott egyet annak a tuskónak, csak miattam. 
  Egy pillanatra elmosolyodtam az eltöprengeni valóm tartalmától, majd felidéztem, hogy Gemmanak köszönhetem azt is, hogy szembesültem az érzelmeimmel. Hogy rájöttem mit is érzek valójában az Egyetlenem iránt, akit most már örökre el kell felednem. Ki kell Őt tépnem a szívemből, hogy új életet tudjak kezdeni. Egy életet, ami nélküle fog lezajlani és, ami semmi kétség sivár, szürke és monoton lesz. 
  - Mindent – suttogtam bele a fülébe, mire eltolt magától és mélyen letekintett a szemem gyökeréig.

  - Nagyon fogsz hiányozni – szipogta, tüdeje csak szaggatottan vákuumozta magába a levegőt, ahogyan ismét magához rántott és szorosan átölelt azok után, hogy jobban szemügyre vett. Magába akarta szívni kinézetem összes paraméterét, hogy sosem feledhessen el. Hogy sose essen ki az emlékezetéből a régi Harry, aki összeomolva állapodott meg előtte. Utoljára. Utoljára csupán csak a régi. – Ne hagyd, hogy Londonban megint elvessz. A kedvemért legalább néha adj életjelet magadról – sután bólintottam majd elhagyta a szobát, arasznyi léptekkel én is követtem őt. 
  Az ajtóban, azonban megtorpantam és visszatekintettem arra a helyre, ahol felcseperedtem, arra a szobára ahonnan tini fejjel sosem kellett volna kiröppennem. Megnéztem az ágyat, ahol Ő aludt alkalomadtán, szemügyre vettem az asztalomat, ahol együtt tanultunk, tanulmányoztam a kék plüss szőnyeget, amit gondtalanságból összekentünk zsírkrétával és, amire ugyanannak az évnek a nyarán véletlenül leejtettük a gombócos fagylajtot. Éreztem, ahogyan belülről utoljára elmosolyodtam, mert kívül már régen képtelen voltam rá. 
  Lassacskán tudatosult bennem, hogy a régi Harry elzáródott egy vaskapu mögött és az ordítása mindössze csak háttérzajként hatott. Felkészültem a búcsúra. Megerősítettem magamban végleg a gondolatot, hogy most járok itt utoljára. Hogy többé nem térek ide vissza. Ideje búcsút vennem mindentől, a fáktól, a bokroktól, a háztól, a gyermeki életem hosszának tereiben eltöltött idejétől. A párától, ami reggelenként az arcomnak csapódott, amikor iskolába indultam, a klubtól, ahol a színes szabadesteket tartották, ahol a barátaimmal közösen léptem fel. Vele. A kávézótól, ahol a találkozóinkat tartottuk. Ahol Ő dolgozott. Az iskolától, ahol tanultam. A tanáraimtól a diáktársaimtól, a barátaimtól, a családomtól. A szerelmemtől. Mindentől, ami ide köt és én vagyok. Ég veled, Anyu. Ég veled, Apu. Ég veled, Jane. Ég veled, Holmes Chapel. Ég veled, Cara.