45. fejezet: Ne hagyj magamra!

Sziasztok :)

Lassan elérünk a célhoz, de azért még vannak részek - ennek ellenére rákanyarodtunk az utolsó részre. Remélem tetszeni fog a rész, nekem ugyanis az egyik kedvencem lett s ebben igenis megmutatkozik a blog címe, miszerint bármi is történik, mi mindig túléljük. 

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki itt van még velünk, nagyon sokat jelent minden visszajelzés, főleg, hogy elég keveset kapunk. Nagyon szeretünk benneteket!

Jó olvasást és millio puszi Xx

szerecsendio

Ne hagyj magamra!

Félelem. Egy mindenki által ismert, és generált érzelem. Nincs olyan ember a világon, aki még nem találkozott vele vagy nem őrizgette magában. Vannak, akik a csúszómászóktól, vannak, akik a zárt tértől, vannak, akik a tárgyaktól félnek. Nekem is megvolt a magam gyengesége. Rettegtem attól, hogy itt hagy, hogy egyedül maradok, és sosem leszek fontos senkinek. Hogy csak az álmaim vennék észre, ha egyszer végleg eltűnnék.

Cara Bynes

  Lassan fordítottam el a kulcsot a zárban, s hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy csupán egyetlen egy fordítás választott el a menedékként szolgáló épület belsejétől, ami csak egy dolgot jelenthetett; anya itthon volt. Nem fűlött a fogam sem a lelkizéshez, sem az udvarias bájcsevejek egyikéhez, melyeket ilyenkor minduntalan lejátszottunk egymás között, így hullákat meghazudtoló csöndességgel masíroztam a szobám felé. Azonban egy ismerős hang megállásra késztetett. Nem az édesanyámé, ahhoz túlságosan rekedtes volt, s a felismerést követően egy hosszúra nyúlt pillanat erejéig megállt bennem a levegő. Képtelen voltam az élethez szükséges lélegzésre, s úgy megremegtem, akár a nyárfalevél, melybe belekapott a lágy őszi szél – hiszen az ő hangja volt.

- Amikor azt mondtad, hogy nem akarod, hogy utánad menjek, hogy kövesselek, és még egyszer azt mondjam, hogy szeretlek… gondoltál arra, hogy ezeket másképp is megtehetem? – őszintén szólva, akkor még csak eszembe sem jutott ez a fajta kommunikációs forma, hiszen abban a másodpercben minden porcikám arra vágyott, hogy utánam szaladjon. Tudom, én voltam az, aki a lelkére kötötte az ellenkezőjét, de mindennek ellenére reménykedtem benne, hogy a szemeim elárulták neki a valóságot. Sajnos túlságosan vak volt, én pedig túlzottan makacs, mint mindig. Karjaimmal átöleltem reszkető testemet, egyfajta mentőövet kötve fuldokló alakom köré, miközben a nappali ajtótlan keretének dőlve figyeltem Hazza szavait. – Tessék! Nem mentem utánad, de utolértelek, és másképpen is tudom veled tudatni, mennyit jelentesz nekem. Te vagy az egyetlen, az én egyetlenem. Mindig az leszel – hallottam, hogy sírt és az én szemeimet is elhomályosította egy vékony könnyréteg. Ajkaimat beszívva, felrohantam a szobámba anélkül, hogy végighallgattam volna.

   Szipogva csaptam be magam mögött a fából készült nyílászárót, már az sem érdekelt volna, ha anyu rám törte volna az ajtót a bunkóságom miatt, vagy számon kért volna az előbb hallott hangüzenet okán. A könnyeim hullottak, csak úgy, ahogy a Kávézóban, ahonnan a kirohanásomat követően haza küldtek azzal az indokkal, hogy ilyen állapotban képes lennék leönteni egy számomra nem igazán szimpatikus vendéget. Eleinte vitatkoztam, végül beletörődtem Matt döntésébe és meg sem álltam hazáig. Bárcsak megtettem volna, bár lassítottam volna a tempómon, hogy meg se halljam az előbbi üzenetet.

  Nem tudom meddig bámulhattam a plafont vagy a narancsszín szobám falait, de egyszer csak kopogásra lettem figyelmes. Nem volt erőm arra, hogy válaszoljak a kint várakozó alaknak, ahogy arra sem, hogy elutasítsam, így a hallgatás beleegyezés alapon feltárta elsötétített zugom bejáratát. Nem fordultam a betolakodó felé, már a járásából rájöttem, hogy anyu volt az, s ezt csak tetézte, amikor munkától kérges tenyereivel eltűrt egy fránya tincset a fülem mögé.

- Nem szeretnél mesélni róla? - a válaszom egyértelműen nemleges volt, amit azzal adtam a tudtára, hogy elfordítottam könnyáztatta tekintetem. Szánalmasnak éreztem ezt az egészet, és már leírhatatlanul untam, hogy mindig csak szenvedtünk: ha boldogok voltunk, akkor mások miatt, ha szomorúak voltunk, akkor pedig egymásért hasadtak meg lassan dobbanó szíveink. Csodáltam, amiért még képesek voltak verni, hiszen ennyi pofára esés után az lett volna az ésszerű a részükről, ha feladták volna. Egy pillanatra elmerengtem az öngyilkosságon, s most először képtelen voltam azonnal elhessegetni eme kecsegtető ötletemet. Mindig is ostobaságnak tartottam, ha egy lány egy fiú miatt ilyenekre vetemedett. Na de mi van akkor, ha az igaz szerelem miatt tetted mindezt? Az vajon bocsánatos véteknek számított volna az égben?

- Egyedüllétre vágyom – motyogtam az orrom alatt, de mintha meg sem hallotta volna, kétségbeesett kérésem süket fülekre talált. Anya keze az arcomat cirógatta, arra ösztönözve, hogy adjam ki minden bánatom, hogy abból erőt merítve új életet építhessek, mire a sírásom egyre nagyobb méreteket öltött. Zokogtam, mint még soha azelőtt. Nem tudtam feldolgozni azt a sok-sok kínt, ami rám zúdult az utóbbi időkben, így az könnyedén maga alá gyűrt, önmagam martalékává változtatva. Összetörtem belülről, valami elromlott bennem s mint ahogy egy üvegből készült emléktárgyat, már engem sem lehetett tökéletesen megjavítani, ugyanis a sérülés során elveszett belőlem pár szilánk, melyeket senki sem volt képes megtalálni, nem hogy a helyére illeszteni. Ehhez már senkinek sem volt elég türelme – és ezért képtelen voltam bárkit is hibáztatni.

- Rossz így látni angyalom. Bezzeg, ha apád még élne! Ő mindig szót értett veled, amiért annyira irigyeltem. Mindig tudta mit kell mondani. Sosem voltam olyan jó szülő… - elcsuklott a hangja, mire alábbhagyott a nyugtathatatlannak ítélt sírásom, míg végül az arcomra száradtak a könnyeim, ezzel apró porszerű só szemcséket hagyva a bőrömön. Ülésbe tornázva magam, szorosan öleltem anyut, akit még sosem éreztem ennyire közel a szívemhez, mint ebben a másodpercben. Fura, mikre nem képes az elkeseredettség, hogy mennyire össze tudja kovácsolni az embereket. 

- Jó szülő vagy – suttogtam, s ezt követően jól észrevehetően ellazultak, eddig görcsbe rándult izmai. A válla lejjebb ereszkedett, a feje az enyémre dőlt és ezzel párhuzamosan csönd telepedett a szobára. A sárga falakat bámultam, de helyettük egészen mást láttam.

  Úgy kilencek lehettünk, emlékszem, hiszen apu akkor adta áldását a légből kapott ötletünkre, miszerint átfestjük az amúgy unalmas falakat. Rengeteg különböző szín és még annál több ecset hevert az üres épületrészben, melynek padlóját egy átlátszó, vékony ponyva takart és védelmezett. Sokáig törtük a fejünket milyen legyen, hogy melyik szín illene hozzánk a leginkább, de sehogy sem tudtunk dűlőre jutni. Végül, apu és Haz papája vettek egy csomó, egyliteres kiszerelésben kapható falfestéket és behordták őket az előkészített műterembe, ahogy azt mi elneveztük azon a napon. Harry mosolyogva nyúlt bele az egyik vödörbe, majd biztatott, hogy kövessem a példáját. Sosem voltam finnyás, de ennek ellenére irtóztam a hűvös, sűrű folyadéktól, vagyis attól, hogy az a kezemhez érjen, ugyanis attól féltem, hogy nem fogom tudni lemosni, ahogy azt egy mesében láttam. Ne izélj már, jó móka lesz! Harry szavai nem győztek meg, de nem akartam gyávának tűnni előtte, így fejet hajtottam akarata előtt, melynek következtében életem egyik legboldogabb délutánjával ajándékozott meg.

  A színes minták, melyeket a tenyereinkkel tapicskoltunk a hófehér falra több éven keresztül késztettek mosolyra, s csak pár éve annak, hogy egy Már érett nő vagyok! kijelentés követően sárgára varázsoltam őket.

- Min töröd a buksid? Rajta, ugye? – hálás voltam anyunak, amiért visszarángatott a valóságba, hiszen attól tartottam, minél több időt töltök a múltban, annál nehezebb lesz az elválás. A felejtés. Nem válaszoltam, annyira abszurd és ismeretlen volt ez az egész szituáció. Még sosem ültem le vele beszélgetni, főleg nem fiúkról és bár legszívesebben kisírtam volna magamból mindet, ezt nem az ő vállain képzeltem el, hanem egy hatalmas tábla csoki mellett. Csak ültem, mint ilyenkor mindig és némán kerestem a válaszokat, mire anyu egy beletörődő sóhajt hallatva felállt és magamra hagyott. Egyszerre örültem is és nem is, hiszen bár ezt akartam – pont, mint Harry esetében - a remény ott lángolt a lelkemben, miszerint ő talán képes lesz észrevenni elfojtott segélykiáltásaim egyikét. Nos, túl sokat láttam bele az ingatag lábakon álló anya-lánya kapcsolatunkba.

  Magamra maradva, lehunytam szemeimet és elterültem a paplanom tetején, amikor is az eszembe jutott egy régi dallam, mely új ütemmel és új szöveggel ismételten életre kelt. Eleinte halkan dúdoltam, nem kellett papír ahhoz, hogy az eszembe véssem a sorokat, hiszen képtelen lettem volna elfelejteni őket. Ahhoz túlságosan személyes volt a jelentéstartalmuk.

I die everytime you walk away, don’t leave me alone with me, see I’m afraid:

of the darkness and my demons and the voices saying nothing’s gonna be okay.

  Hisz minden egyes percben meghaltam, valahányszor elment és magamra hagyott a sötétben, kiszolgáltatva a démonoknak, melyek egy másodpercnyi nyugtot sem hagytak háborgó lelkemnek. Nélküle nem voltam önmagam, és minden arra késztetett, hogy higgyek a fejemben életre kelő szavaknak, miszerint már semmi sem lesz rendben. Már nem láttam egyetlen reménysugarat sem, ahhoz túlontúl elborult az ég, főleg, hogy ezúttal én voltam az, aki saját magam alatt vágtam a fát. Én kértem, hogy hagyjon el, s ő csak boldoggá akart tenni, még ha ezzel le is mondott a saját boldogságáról. Vajon én képes lennék-e hasonló áldozatra… minden jel arra utalt, hogy nem, hiszen nem mentem utána, és még most sem éreztem késztetést arra, hogy felkeressem, ezzel megakadályozva végleges döntésében. Közel sem voltam olyan erős, mint amilyennek mutatni próbáltam magam és még fele annyi bátorság sem lakozott a szívemben, mint benne. A felejtés könnyebb útnak tűnt, sokkalta járhatóbbnak.

  Egy halk, monoton zümmögés szabadított ki, önsajnáltató gondolataim fogságából, és rengeteg időbe telt, mire ráeszméltem, hogy a rezgőre állított telefonom adott magáról életjelet.

- Ott vagy? – egy aprót bólintottam, s csak később jutott el a tudatomig, hogy ezt a vonal másik oldalán lévő személy nem láthatta, feltéve, hogy nem rendelkezett szuperképességekkel. Gemma hangja aggodalommal telve csengett a néma légtérben, s mintha az elfojtott sírás egy hatalmas gombóccal ajándékozta volna meg torkát, szavai elhaltak voltak, gyengék, mint egy frissen földet ért, megsárgult falevél.

- Igen, minden rendben? – kérdeztem, bár már előre tudtam a válaszát így ez is csupán egy volt a berögzült, időhúzásra szolgáló mondataim egyikéből. Visszafeküdve az ágyamra, kényelembe helyeztem magam és felkészültem egy lelkizős beszélgetésre, mely elterelte volna a figyelmemet a saját problémáimról. Azonban ahogy kiejtette a szavakat már tudtam, hogy üres tévképzetekbe kergettem magam. Hisz ki másról is lehetett volna szó?

- Elmegy – szipogta, s elcsuklott a hangja, mielőtt befejezhette volna. Felhúzott szemöldökkel és kitágult pupillákkal pattantam fel az ágyról, azonban a következő minutumban – ahogy rájöttem, mire készültem – visszaestem a kényelmes berendezési tárgyra. Ostobaság lett volna utána menni azok után, amiket mondtam. Hiszen ezt akartad, nem? Kérdezte egy gúnyos hang, mire elhúztam ajkaimat, s keserű szájízzel dőltem neki a falnak. Próbáltam valami értelmeset kikényszeríteni a fogaimon keresztül, de sehogy sem sikerült, belebuktam a saját magam által kreált csatába; már abban a pillanatban, hogy beleszerettem.

- Értem – válaszoltam végül, ezzel megtörve a ránk telepedett csöndet. Lecsukott szemekkel, a gondolataimba temetkezve vitatkoztam önmagammal, hiszen az a fránya hang bölcsebbnek képzelte magát, mint valaha. Kioktató hangsúlyozása pedig egyenesen az őrület határáig lökdösött. Miért nem kezdesz ünnepelni? Kinek fog hiányozni az a hülye gyerek?  Lesz helyette más. Te is tudod, hogy ez nem igaz! Valóban tudnám? Akkor miért nem mentél eddig utána? Bizonyítsd be, hogy tévedek! De képtelen vagyok a szemébe nézni. Gyáva!

- Érted? Ennyi? Szerintem pedig nem fogtad fel! Itt állok összefont karokkal a melleim alatt és nézem, ahogyan Niall és Ő még egyszer átnézik, mindent elraktak-e, hiszen soha többé még csak vissza sem akarnak jönni. Ő nem akar visszajönni. Soha. Többé – nagyokat pislogva próbáltam visszatartani előtörni kész könnyeimet, melyek annyira szúrták a szemhéjam, mintha sav keveredett volna az amúgy ártalmatlan folyadékba. A soha hosszú idő, készen állsz arra, hogy elengedd? Hiszen kedves és aranyos, mindig is odaadó volt veled szemben. Egyszer valaki mással szemben is az lesz, és akkor bánhatod, hogy hagytad idáig fajulni a dolgokat. Hát már nem is szereted? De! – ellenkeztem és legszívesebben üvöltöttem volna, ha attól nem tartottam volna magam még bolondabbnak. Kétség kívül kezdtem elveszíteni a józan eszem, a megingathatatlan ítélőképességem s a kártyavár, mely az életemet hivatott jelképezni már imbolyogva dülöngélt jobbra, s balra a kegyelemdöfésre várva. Egy fuvallatra, mely véget vetett volna ostoba szenvedésének.

- Mi mást mondhatnék? – hangom megmaradt tárgyilagosnak, oly hűvösnek, mint egy téli éjszaka. Az igazat! Hát nem hiszem el, hogy mindent nekem kell a szádba rágnom. Ébresztő kislány, ne legyél ilyen beszari. De hazudott! Mindig mindenki hazudott, már elegem van belőle. Álltam elő egy megingathatatlannak vélt indokkal, azonban a tervem dugába dőlt, ahogy megérkezett a felelet. Saját magammal vitatkoztam, mintha két külön személy bújt volna meg egyetlen porhüvelyben. Jelen esetben, a testemben. Te nem ezt csinálod? Hazudsz a barátnődnek, aki nem mellesleg miattad veszíti el a testvérét ki tudja, mennyi időre. Hazudsz az édesanyádnak, mert nem mered közel engedni magadhoz. Hazudsz magadnak és pofátlanul a szemébe hazudtál neki is. Ne gyárts kifogásokat, mindig is rosszul ment és ez a mai napig sem változott meg.  Megforgattam csokoládészín íriszeimet, majd egy erőtlen sóhajt követően, a körmeimet rágcsálva vártam a választ – de az nem érkezett.

- Gemma kérlek, ne csináld ezt! – könyörögtem, de ez sem hatotta meg. Egyre feszültebb lettem a süket vonal hallatán és már épp azt hittem, hogy megszakadt a vonal, amikor egy ismerős hang ütötte meg füleimet.

- Jó volt újra látni, kár, hogy egész idő alatt ilyen búval bélelt volt. Én komolyan azt hittem, hogyha hazahívom, akkor azzal jót teszek neki. Hogy megjön az esze és talán… Azt hittem egymásra találnak majd, de ezek szerint nem láttam elég tisztán. Tudhattam volna, hogy Cara nem szereti eléggé, hogy meg fogja bántani – ez volt az a pillanat, ami végképp a padlóra küldött, ami elintézte, hogy a megmaradt méltóságom is a porba hulljon. Mozdulatlanul. Valami eltört bennem – talán az a bizonyos mécses – és bőgni kezdtem.

I feel it in my heart, soul, mind that I’m losing

You, me, you’re abusing every reason I have left to live

  Éreztem. Minden porcikám azt üvöltötte, hogy egy utolsó vesztes vagyok, s szipogva vettem tudomásul, hogy igazat beszéltek. Anne szavai minden okot meggyaláztak, az összeset, amim az életben maradáshoz szükséges volt, amelyek még megmaradtam nekem s nem tűntek el vele együtt.

- Cara! – Gemma hangja mentett meg a további önmarcangolástól, bár nem adta vissza az életkedvemet, hiszen ráleltem benne a neheztelésre, mintha valamiféle megbocsáthatatlan bűnt követtem volna el ellene. Nem ellene, hanem az öccse ellen. Világosított fel egy hang, amit legszívesebben egy feketelyukba löktem volna és még az sem érdekelt volna, ha magával rántott volna a megfoghatatlan semmibe. Addig nem hagysz békén, amíg utána nem megyek, igaz? Nem válaszolt, amit határozottan igennek vettem, így gyorsan felálltam az ágyról és a szekrényem felé lépkedve, kikaptam belőle az első pulcsit, ami a kezem ügyébe keveredett.

- Bocsi, de most le kell tennem – zihálva, már-már lihegve adtam tudtára a tervem egy részét, miközben egyszerre egyensúlyozgattam a kezemben az elektronikai készüléket és rángattam magamra a gyapjú felsőt. Nem érdekelt, hogy elfolyt a sminkem, nem is néztem tükörbe, hiszen biztos voltam benne, hogyha megtettem volna, akkor azonnal eltűnt volna belőlem ez a harmatgyenge határozottság.

- Tessék? – összepréselt ajkaim rácsán kiszökött egy kósza kacaj, ami csak még inkább összezavarta, eddig is morcos barátnőmet. Nem foglalkoztam túlzottan hangos rosszallásával, egy egyszerű mozdulattal bontottam a vonalat és a farmerom zsebébe mélyesztettem a mobilt.

   Úgy száguldottam a lépcsőn, mint még soha. Még az eséstől való félelmem is megszűnt létezni, ahogy egyszerre három fokot ugrottam át felelőtlen mozdulataimmal. Úgy éreztem egy kisebb tornádó vagy egyéb természeti katasztrófa sem lett volna képes megálljt parancsolni önálló életre kelt lábaimnak. Azok tudták a dolgukat s az irányt, mintha csak egy mágnes vonzott volna felé. Gepárdokat megszégyenítő sebességgel kaptam magamra egy kék tornacipőt, majd idegesen kutattam egy apró, fémből készült tárgy után. Hiába.

- Anyu! – üvöltöttem, akár egy sakál, mire a szóban forgó személy egy hatalmas csörömpölést követően megjelent mellettem. Kíváncsi tekintettel mérte végig indulásra kész személyem, de még mielőtt szólásra nyithatta volna, az enyémekhez annyira hasonlító ajkait, belé fojtottam minden szavát és megelőztem őt. – Kéne a kocsi kulcsod – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, mintha mindennapos dolog lett volna, hogy az egykor még apu tulajdonát képező, 2004-es Audival furikáztam át a városon.

- Hova készülsz? – emelte fel egyik gondosan szedett szemöldökét, mire valami ésszerű indokon törtem a fejem, az idegesítő hangocska viszont, ahelyett, hogy segített volna, szimplán a képembe röhögött, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna. Jellemző, amint eléred a célod máris elhúzod a csíkot. Kösz a semmit! Fújtattam, mint egy dúvad, s miután anyu többször is megköszörülte a torkát a válaszomra várva, végül úgy döntöttem az igaz út a legegyenesebb. Hiszen ha nem létezett volna a hazugság, s mi emberek nem műveltük volna ilyen magas szinten, akkor nem tartottunk volna ott, ahol.

- Elmegyek Harryhez – jelentettem ki kerek perec. Ajkaim felfelé ívelő vonallá változtak. Ezzel próbáltam meggyőzni az előttem álló nőt arról, minden rendben lesz. S csak reménykedni tudtam benne, hogy nem hazudtam túlságosan nagyot. Hogy este már ismételten az ő karjaiban találnak rám azok a fránya álmok, melyeket a legszívesebben elkergetnék majd, hiszen a valóság ezerszer csábítóbbnak bizonyul az általuk kínált tévképzetnél.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy öt percre lakik, még lassú sétával is? Vagy ismersz valaki mást is ugyanezzel a névvel? – tette csípőre bőrkeményedésekkel borított kezeit. Arca rezzenéstelenül vívta a csatáját az én tekintetemmel, s bár nem volt könnyű, végül sikerült legyőznöm. – Vigyázz a kocsira és magara is, rendben? Hívj fel, ha estére ott maradnál – kihúzva a cipős szekrény felső fiókját, kiszedte belőle a keresett tárgyat, majd egy puszi után szabadjára engedett.

  Beülve a kocsiba, azonnal ráléptem a gázra s ahelyett, hogy a Styles család otthonához mentem volna, épp az ellenkező irányba fordítottam a kormányt. Tisztában voltam vele, hogy már nem tartózkodott ott, így megspórolva a felesleges kitérőt, ráhajtottam a Londonba vezető autópályára. Magamban számoltam a másodperceket, de egyszerűen nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, miszerint várnom kell minimum egy órát, plusz mínusz kettőt, hiszen péntekhez híven a forgalom hatalmas volt. Hívd fel! De… Tudnia kell, hogy szereted, nem? Talán visszajönne.

   Engedve a kísértésnek, elővettem a telefonomat, majd kikeresve a nevét a névjegyzékből, azonnal rányomtam a hívást kezdeményező gombra, arra, amelyik apró telefont formázott. Vártam és vártam, de semmi. Vagy nem vette észre, vagy figyelmen kívül hagyta. Már nem kíváncsi rám. Vagy csak figyelmetlen, mint általában. Folytasd, ne add fel! Jóval kevesebb bizakodással nyomtam rá a zöld billentyűre, mely ismételten búgó hangot hallatott.

Don’t bury me, don’t lay me down, don’t say it’s over

Cause that would send me under. Underneath the ground.

  A könnyeim patakokban folytak végig az arccsontom mentén, egyre homályosabban láttam tőlük, de legalább a forgalom felszakadozott előttem, így a gyorsasággal nem voltak problémáim. A telefont még mindig az ujjaim között szorongattam, miközben a nevét kántáltam, akár egy mantrát. A lábam egyre sebesebb tempót diktált, kétségbeesetten vágyott a közelségére, legalább egy búcsú erejéig, ha többre nem is számíthattam. Ne add fel! Ismételten egy gépies hang, megint ugyanaz az előre felvett szöveg, miszerint pillanatnyilag nem elérhető és próbáljam meg később. Szomorkásan hajtottam le a fejem és mérgemben az anyósülésre dobtam a kicsi készüléket. Miért nem képes felvenni? Legszívesebben üvöltöttem volna, mégsem tehettem. Már nem volt hangom a folytonos sírás miatt, így jobb ölet híján bekapcsoltam a rádiót és a lehető leghangosabbra állítottam, amitől nem hogy a saját gondolataimat, de azt a másikat sem hallottam.

  Leírhatatlanul jó érzés volt a csönd – már, ha annak lehetett nevezni, hiszen a zenétől dübörgött az autó. Ujjaimmal belevájtam a kormányba, ezzel apró, félhold alakú mintákat hagyva a puha felületén. Alsó ajkamba harapva tapostam a gázra. Nem érdekeltek a korlátok, úgy tettem, mintha csupán én tartózkodtam volna az autópályán. Sorra előztem a kényelmesen püfögő csotrogányokat. Egy Lada, egy Seat, egy Opel. Egy fehér, egy kék, egy sárga.

  Az eső, mintha meghallotta volna szüntelen jajveszékelésem, azonnal a segítségemre sietett. Hatalmas, golflabda méretű cseppekkel próbálta tisztára mosni a gondokkal fűszerezett életem. Elhomályosított a fájdalmat, eltompított minden érzelmet – s érzékszervet.

  Az első dolog, amit megpillantottam két, egymástól egyforma távolságra lebegő, sárga csillag volt. Túl későn jöttem rá, hogy azok nem is ragyogó égitestek, hanem fényszórók voltak. Egy kamion vészjósló lámpái. Ösztönösen cselekedtem, azonnal félre rántottam a kormányt, anélkül, hogy belegondoltam volna, milyen következményekkel is járhat eme tettem, leginkább az életemre nézve. Siralmas létezésem utolsó másodpercei teljesen összekeveredtek, volt, amelyik el is tűnt, s többé vissza sem tért.

   Nagy valószínűséggel elveszthettem az eszméletemet, hiszen amikor magamhoz tértem, már jócskán besötétedett. Lüktetett a fejem, szinte hasogatott, viszont annyira hajtott a kíváncsiság, hogy a fájdalom ellenére is körbetekintettem. Nem láttam semmit és senkit. Teljesen összezavarodtam, s csak jóval később sikerült kiraknom az elmémben lévő kirakós darabjait. Nem azért volt vakítóan nagy a sötétség, mert leszállt az éjszaka, hanem azért, mert az egész járművet magába kebelezte egy fekete lyuk. Én magam voltam a sötétben, méghozzá a víz alatt. Remegve nyúltam a biztonsági övem felé, de annyira ideges voltam, hogy nem sikerült kikapcsolnom. Hiába rángattam, hiába kapálóztam az folyton visszahúzott. Nekiszögezett az ülésnek, miközben nem hogy az időm, de a levegőm is jócskán fogyott. Meg fogok halni. Vége. Ennyi volt. Zihálva szívtam be az éltető oxigént, ordibáltam, ahogy csak a torkomon kifért, s csak akkor döbbentem rá, hogy ezzel értékes másodperceket pazaroltam el, amikor már késő volt. A levegőhiánytól képzelődni kezdtem, de nem bántam, hiszen álmomban velem volt. Szeretett, és megbocsátott.

- Sajnálom. Annyira sajnálom. Minden az én hibám – egy virágokkal borított réten voltunk, a mi rétünkön. Egy pokrócon feküdtünk, olyan közel egymáshoz, hogy a vállaink egymáshoz értek minden egyes lélegzetvételnél. Gond nélkül vettem a levegőt, már nem szúrt a mellkasom, hiszen megszűnt minden fájdalom. Csak ő volt meg én. Harry keze az enyém után kutatott, és amikor végre megtalálta, rám emelte élettel teli tekintetét. Mosolygott, boldog volt.

- Semmi baj. Ne gondolj a múltra, hiszen akkor a jelen elszáll anélkül, hogy kiélvezhetnéd – ajkai lassan közeledtek az enyémekhez, végül teljesen egymásra feküdtek. Nem csókolt meg, amíg bizonyossá nem vált számára, hogy engedném. Türelmesen várt, hagyta, hogy én irányítsak, amit meg is tettem. Mohó lettem, követelőző, hiszen erre vártam, mióta csak éltem, és most, hogy belül tudtam, közeleg a vég, hálás voltam az elmémnek ezért a képért, azért, hogy elvette a kínt.

- Szeretlek. Örülök, hogy végül el tudok búcsúzni – motyogtam az orrom alatt, csillogó szemekkel mosolyogtam Haz alakjára, hiszen el akartam raktározni magamban minden vonását, testének minden rezdülését. Szomorúnak látszott, de ezzel párhuzamosan boldognak is. Ez a kettősség pedig bennem is ott lappangott.

- Szeretlek – ez volt az utolsó szó, ami elhagyta a száját, többre nem is volt szükségünk. Szorosan magához ölelt, olyan közel, hogy éreztem jellegzetes, férfias illatát. Az állát a fejem búbjára fektette, miközben egyik kezével a hajamat simogatta. Imádtam, amikor ezt tette, ugyanis ilyenkor olyan biztonságérzet lett úrrá rajtam, mint soha máskor.

   A kép lassan fakulni kezdett, így behunytam a szemeimet és elképzeltem, hogy még mindig ugyanolyan élethű, mint amilyen az elején volt. Egyre nehezebben vettem a levegőt, minden végtagomban megjelent az égető fájdalom, ahogy az oxigén távozott belőlem. A szemhéjam elnehezedett, az egész testem ólomsúlyúvá vált, de azt még sikerült felfognom a körülöttem lévő eseménysorozatból, hogy a víz áttörte az első üveget. Csupán egy hajszálrepedésből szivárgott a jéghideg folyadék, de ez is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, a két halál közül sokkalta inkább az elsőt választanám. Az oxigénhiány ugyanis kevésbé tűnt kegyetlennek, mint a vízbe fulladás.

Lost trust, 21 grams of soul, all the sanity I ever owned gone, but I’m still breathing

Through the thunder, and the fire and the madness, just too late

You shoot me down again…

but I’m still breathing.