46. fejezet: Rossz hírek

Sziasztok!

Meg is hoztam a következő fejezetet, remélem elnyeri majd a tetszéseteket, mert megvallom nekem az egyik nagy kedvencem. Nagyon szerettem Jane szemszögéből írni, sajnálom is, hogy ez az utolsó, amit rajta keresztül adok át Nektek. Nagyon szépen szeretném megköszönni mind a kettőnk nevében a támogatásotokat. Kérlek szépen titeket, ha tehetitek osszátok meg velünk a gondolatotokat, borzasztó sokat jelentene, de senkit sem szeretnék erre kényszeríteni, az nem én volnék. Még egyszer nagyon köszönünk mindent! <3333

Millió puszi és szoros ölelés,

kriszty96

...............................................

Rossz hírek

 „Fáj, megsebez, kettészel – érzed a nyomást a mellkasodban, ahogyan a régmúlt pillanatai tudatják
veled, mily csekély is az élet. Hogy te is bármikor elveszítheted azt, aki a legfontosabb, a személyt, aki talán sosem volt igazán a tiéd. Körülötted összeomlik minden, tisztázódik szemeid számára, hogy még a végzetesen egymásnak való szerelem is könnyen elpusztulhat, magától az érzelem írjától. Megreng benned egy világ. A gondolat, hogy elveszítheted az egyik barátodat, és a másik, hogy kicsúszhat, a valós boldogság az ujjaid közül egyre inkább a felszínre tör a tetteid által. S a rossz hírek keveréke elbódít, még inkább az eszedet veszi, és összeroppantja a szívedet!”

Jane Mitchelle

Koccanás

Holmes Chapel, évekkel korábban

  Csuromvizesen értem a postahivatalhoz. A vihar egy hete egyre csak erősödött, a falu fuvallatai is fokozottan akadékoskodtak Holmes Chapel felett. Még csak pár hónapja költöztünk a környékre, és a forró Hawaii után Anglia zavaros időjárása szokatlansággal öntötte el az egész testemet. Minden rádióállomás, amit fogni tudtam a mobilkészülékem segítségével viharjelzéseket közölt az összes itt lakóval, bár ez nem sok újdonságot foglalt magába, hiszen a tengerrel körülölelt földrészt szinte minden egyes nap megtámadta egy kisebb léghullám az időjárás zordan negatív formájában. A felhők dög feketén takarták el a fenti szabályosan íves kilátást, és mivel nyár közelében jártunk, ezt komolyan kellett volna venni – ámbár csak számomra csenghetett újként a dolog, hiszen eddigi életemben mindig csak mediterrán pontokon éltem, ahol még a nyár is cudarul forró, és homlokizzasztó hatással volt rám, és a családomra.
  Folyton költözködtünk. Nem is emlékeztem, mikor voltunk huzamosabb ideig egy országrészen, hiszen annyiszor dobtuk már össze a sátorfánkat, hogy megszámolhatatlan értékeket teremtettünk meg magunk körül az apámmal, és az öcsémmel. Csak hárman voltunk. Az anyám tizenkét éves koromban lelépett valami modell pasassal, s még csak az sem a szíve joga, hogy érdeklődjön a hogylétünk felől. Úgy hagyott bennünket magunkra, hogy még csak időnk sem volt felfogni mi is történik körülöttünk valójába. Magunkra hagyott bennünket, a beteg öcsémet, a tette miatt teljesen összeomló apámat, és az alig tinédzser korba lépett lányát, akinek még nagyon is szüksége volt rá. De ez talán most egy új kezdet kapuja, egy kezdeté, amiben az apám is új lehetőségeket akar adni magának. S mégis akármennyire is elszomorított a dolog, hogy az édesapám vonzalmat generál egy gyermekkori barátja iránt örültem neki, hogy újra esélyt akar adni magának, azonban ennek ellenére borzongással töltött el már maga a gondolat. Hiszen egy egyedülálló nővel egy mostohatestvér is együtt jár. Együtt kapjuk a kettőt. Azonban, ahogyan az elmúlt napokban azt észrevehettem csak Apu oldaláról puhatolóznak meleg érzelmek, tulajdonképpen szilárd meggyőződésem volt, hogy Mrs. Bynes még mindig csak a vézna, szemüveges, esetenként szeplős fiúcskaként tekintett az apámra, akivel a gimnáziumban labortársak voltak. Semmi több, csak szimpla barátság.
  De valahogyan nem érdekelt ez az egész. Ki akartam szellőztetni a fejemet, tudni akartam, mi történik velem. De még azt sem tudtam, merre induljak, csak céltalanul bolyongtam az ismeretlen utcákon társamul fogadva a fejem felett leszakadó égboltot. Még ahhoz is hunyorítanom kellett, hogy a szomszéd sarokig el tudjak tekinteni, és látni tudjam a kiírást, amit az utca nevével láttak el, de a sötétség elragadta magával a tökéletes látásom csomópontját. Egy méterre sem láttam el. Az a nap egy járókelő számára tökéletesen alkalmatlan volt a cudar körülmények miatt, ami odafentről csapott le a mit sem sejtő közösségre. Az esőpelyhek oly tájt lehettek átmérőben, mint egy nagyobb kávéskanál foglalata, az erős szél megtornáztatta még a fák lombját is, lehullott leveleiket csigatészta ívben tekerte magával az erős sodrás, ami hajamba kapta táncra kérte fel a tincseimet, és egészen távolra szállította azt hátam tapinthatóságától, ahogyan fázósan húztam össze magamon a szövetkabátomat. 

  A sötét eget hatalmas villám repesztette meg, mire megrázkódtam. Számoltam, ahogyan azt Apu tanácsolta még nekem kisebb koromban, amikor félelmemben egész testemben reszketni kezdtem, s vagy éppen az ágy alatt, de többnyire a plédes szekrényben barikádoztam magamnak megfelelő búvóhelyet azokon a rémisztő éjszakákon. Egy, kettő, három… Dörgött az ég, ami azt jelentette, hogy a vihar közeleg, s hamarost le is fog csapni a még inkább zuhogó esőmetszet, és a faágakat letépő, orkánerejű szél. Elértem az iskola közlekedési lámpájáig, de még mindig nem volt arról fogalmam, hogy mit is csinálhatnék. A környék bár ismerős volt, mégsem tudtam merre indulhatnék – hogy a fene enné meg, minek kellett nekem arra megkérni Aput, hogy minden reggel ő fuvarozzon el? Az eső kegyetlenül kopácsolni kezdett a háztetőkön, félelmetes módon vált az egész utca néptelenné, miközben töretlenül azért várakoztam, hogy a lámpa zöldre váltva utamra ereszthessen – arra az utamra, amit még nem tudtam merre fogok majd fojtatni. A rádió csak zümmögött a fülembe a fülhallgatómon keresztül, az adás szakadozott a kellemetlen időjárás okából, a kis grafikai vonalacska egy csíknyi térerőt sem festett fel magára. Hirtelen egy kellemes dallamot fedeztem fel az adás körülményében. Feltekertem a hangerőt, és a recsegő foszlányok ellenére is egy dal töltötte be az egész fülkagylómat, átjárt a melankolikusan kellemes ballada, amit a White Escimo nevezetű együttes szolgáltatott a Holmes Chapel – i lakóknak egyenesen itt hazai kezekből eleresztett különlegességükkel. Száraz könnycsepp. Ez a dal suhant végig a fülemen eltörve az elmém központjáig. Ez a dal késztetett egy percre arra, hogy sírhatnékom támadjon a benne rejlő értékek miatt. Ez a dal fog egyszer az őrületbe kergetni, hiszen a megalkotóinak sorában Ő is ott tornyosult. Will Sweeney. A fiú, akire akaratom ellenére is szemet vetettem, még annak ellenére is, hogy Neki semmit sem jelentek. Sajnos. S ez kétségbe ejtett. Sosem gondoltam volna, hogy alig pár hét alatt egy apró porfészekben megtalálom azt, amit éveken át a nagyvilágban nem voltam képes elérni, ám azt is csak viszonzatlanul.

  A lámpa zöldre váltott, és a lábaim szinte maguktól megindultak, s ahogyan vacogva igyekeztem a már elért járdaszakasz peremének mentén végigsétálni hirtelen egy kocsi motorzaja csapta meg a fülemet. Kizártam az idegesítő hangot, s rájöttem, hogy még mindig úton voltam, csak változatlanul azt nem tudtam, hogy merre. Ismét villámlott. Számolni kezdtem a gondolataim között kergetve a további alakzatokat a számrendszerben – négy, öt, hat… A vihar már vészesen közel volt. Még jobban a nyakam köré tekertem a sálamat, a kabátom szinte már a húsom legmélyére tapadt. Felesleges volt minden tettem. Ugyanúgy vacogott a fogam, mint elindulásom pillanatakor. Megint villámlott, az ég sötét foltokban gyülemlett össze, rajtam pedig végigszaladt a hidegrázás. Számoltam – hét. Távol akartam lenni ettől a vihartól, nem pedig üldözni, és magam felé kerekíteni. De végül a vihar üldözött engem, és könnyen rám is talált. Alig tudtam a nedves sártós tapadós utakon végigbotorkálni, és közben alig láttam valamit a kísérteties módon leszálló ködtől. Hallottam, ahogyan valaki hevesen lenyomja a féket, s a lucskos anyag, amit gépjárműjének kereke felszántott egyenest a ruhám rétegén landolva fekete sárral vont be. Bosszankodva kaptam a tekintetemet az autó irányába, ahonnan sötét szemek meredtek rám. Valaki ott volt, s nem is akárki, aki ráadásul még össze is koccanva velem tönkretette az utolsó textíliákat, amik még emlékek voltak az anyámról, akit a gyűlöletem ellenére képtelen voltam kitaszítani a szívemből.  

  Mind a két kezemmel tisztítani kezdtem a kabátomat, amilyen alaposan csak tudtam. Kinyújtottam a karomat, hogy jobban felmérhessem a terepet, s közben laposan tartva a szemeimet láttam, ahogyan a kormány mögött az a valaki mocorogni kezd. Becsuktam a szememet, hogy ne kelljen látnom az arcát, azonban rádöbbentem arra, hogy mivel a kocsi hátuljánál állok, ott, ahol a fényszórók nem világíthatják meg az arcomat semmi esély sincsen arra, hogy szemtől szembe kerüljünk egymással. Az autó motorja hirtelen felfüggesztette tevékenységét, s egy méterrel sem mozzant tőlem egy tapodtat sem tovább. A fényszórók sápadt karikákat gravíroztak az esőcseppekre, kivetítették a színük ezerféleségét, és visszatükröződtek azon a fránya szövetkabátomon is, amelyet még a tizenkettedig szülinapom félrerakott pénzéből vásároltam hónapokkal ezelőtt. Évekig úgy őrizgettem a filléreket, mint méregdrága bányászati drágaköveket, aztán úgy döntöttem hasznosítom az anyámtól utoljára kapott ajándékomat. Lassan levettem a kapucnit a fejemről, és hagytam, hogy az eső áztassa az arcomat – már úgyis mindegy volt. Sötét szemek, szőkésbarna haj. Will Sweeney.  Alig kaptam levegőt, ahogyan a letekert ablakon át mélyen a lelkének tükréig tekinthettem, ahogyan bocsánatkérően rám mosolyogva kihajolt a zivataros levegőre. Tudtam, hogy sötét szemei vannak, – olyanok akár a feketelyuk, ami pillanatok alatt képes magába szipkázni – láttam már korábban is. De ma este más volt. Teljesen más – ezelőtt még sosem láttam ilyen szemeket. Hatalmasak voltak, és természetesen sötétek, mint a viharfelhők, amik az egész eget átszőtték a hálóikkal. Ahogyan ott ült az autóban, és a fejét kidugta a félig letekert ablakon, valami megdermedt bennem. Kitámolygott a kocsiból, és még csak az ajtaját sem csukta be, miközben egyikünk sem szólt egy szót sem. Ránk telepedett a néma vágy, ami lebilincselte az ajkainkat. Lakat alatt tartotta az összes szót, amit szabadjára engedhettünk volna. Adrenalin lüktetett az ereimben, az izmaim megfeszültek, ahogyan egyre közelebb került hozzám. A csurom vizes hajamat csapkodni kezdte a szél az arcom körül, ahogyan nagyokat pislogva még mindig a sokk játszott a vonásaimon. Tett felém egy utolsó lépést, s akkor hirtelen megéreztem az orromban az illatát. Mentol. Mintha biztosra akart volna menni megragadta a csuklómat, és jobban szemügyre vett, hogy nem tett –e kárt bennem – több méterre a járdától az összekoszoláson kívül milyen kárt tehetnénk bárkiben is? – kérdeztem magamtól cinikusan, mert így könnyebb volt Őt kizárni, de az érintésének elektromossághoz hasonló érzése parázslani kezdett a bőrömön, ott, ahol megérintett.

  - Megőrültél? Mért nem tudsz óvatosabban vezetni? – hátrálni kezdtem, a csuklómat kiszakítottam vasmarkának fogságából, ahogyan suttogó szavaim felhangoztak, és szemeimben egy pillanatra furcsa fény villant fel. Rémület, vagy valami hasonló. Egy pillanat erejéig sem viselkedtem gorombán, a hangom inkább döbbenetben játszott, ahogyan a suttogás frekvenciáján tudattam vele az elhalt felháborodást.  Az érzelmet, amelyet irányába egy percig sem raktároztam el a szívemben, puszta melegség áradt szét bennem, ahogyan hatalmas szemeit rám emelte, s percekig csak nagyokat pislogva mustrált. Zavart volt.

  - Te vagy az – mondta elhűlten, miközben szemeit összeszűkítve változatlanul engem tanulmányozott. S én, aki csak egy helyben álltam zavartan ráztam meg a fejemet, mit sem értve szavainak belsőségéből, hiszen fogadni mertem volna rá, hogy még csak egy szót sem váltottunk egymással. Mindösszesen csak messziről csodáltam Őt. – Az új lány. Jane Mitchelle? – a hangjában bár ott rejlett a kérdés szituációja megállapítással keveredve csömörlött meg a lejtésének végszava. Felém emelte a kezét, ami kicsit bár inkább üzleti szinten csengett, ennek ellenére a helyzet számomra kényelmetlen volt. Együtt ázni az esőben azzal a sráccal, aki a legnagyobb álom egy lány számára romantikus, már ha nem fagysz meg a hűvös szellőtől, a kabátod nem úgy néz ki, mintha most kerültél volna elő egy komposztálóból, a hajad pedig úgy illatozik, akár a szappanfelhő, azonban az enyémnek eső, és ázott kutyaszaga elkergette a pillanat varázslatos illúzióját.

  - Te pedig Will Sweeney – felbátorodva felé nyújtottam a kezemet, ami megérintette puha tenyerét, azonban a várt kézrázás helyett csak szorosan a marka között tartotta az ujjaimat. Nagy nyelést indítványoztam a torkomban, hogy a kaparó érzés felszívódjon a garatomból, a szívem hevesebben kezdett verni, míg az ereimben lávafolyam szűrődött végig forrósággal elöntve az egész testemet. Hálát adtam az égnek, hogy az arcom – amit nem mellesleg éppen rendületlenül tanulmányozóba vett – nem borult vérvörös krónikákba.

  - Tényleg létezel – a szavak furcsán forogtak a szájában, mintha vattát nyelt volna, ami megakadt a torkán, s bennem is csakugyan ehhez fogható érzelem söpört végig, ám teljesen más okból. Kidülled szemekkel mértem végig az arcának összes vonását, s közben tekintetemmel magyarázatot követeltem furcsa kijelentésére. – Mármint, azt hittem nem láttam rendesen, mert ez a köd mindenütt ott van. De nem tévedtem, te itt állsz előttem!

  - Már nem sokáig – motyogtam az orrom alatt, majd hátat fordítottam Neki és elindultam az úton, de Will csak nem akart ennyivel elengedni, inkább utánam eredt. Éreztem a tekintetét a hátamon, ahogyan szaporítottam a lépteim erősségén, hallottam a lábainak tocsogását a pocsolyás járdán, majd megéreztem kezének érintését a vállamon, amivel megállásra kényszerített. Féloldalasan felé fordultam, felhúztam a szemöldökömet, ahogyan magyarázatra várva orcájára révedtem. Belül madarat lehetett volna velem fogatni, amiért érdekeltséget mutat az irányomba, de tisztában voltam azzal, hogy Neki Cara tetszik.

  - Várj, várj, várj! – szólalt fel egyfolytában zakatolva a szóval, hogy ottmaradásra bírhasson. Kérésére lecövekeltem, és mellem előtt összefont kezekkel megtörhetetlenül várakoztam, miközben belül megrepedeztek az üvegeim, ahogyan arra vágytam, hogy minél közelebb kerülhessek hozzá. Jaj, Jane, hogy lehetsz ilyen csacska? Nézz csak rá, teljesen nyilvánvaló, hogy nem érez irántad semmit, és nem is fog! Hagyj már fel ezekkel a buta képzelgésekkel! – alsó ajkamat beharapva igyekeztem uralni az elmémet és kirázni a lelkiismeretem hangját, ami akárhogyan is akartam tagadni végig igazat szólt. – Jól vagy? – laposan bólintottam egyet, s arra törekedtem, hogy el tudjam magamtól hessegetni a képzet szavait a fejemben, és a reményeimet, hogy egyszer majd közelebb kerülhetünk egymáshoz.

  - Téged láttalak ma délelőtt a suli folyosóján, és valami dalt dúdolgattál - szélsebesen pördültem teljes testemmel felé, elkerekedett szemekkel vételeztem, hogy csakugyan őszintén szólalt fel. Rémülten vettem tudomásul, hogy Ő is ott volt azon a kihalt folyosón, és hallotta, ahogyan esetlenül formálom meg az ajkammal a szavakat, ahogyan ringatózóm a ritmus sodrására. Nevetség tárgyának éreztem magamat, ám Will szemében nem rejtőzött elítélés, lejtéséhez nem csatlakozott a gunyor undorító maszlaga, amivel csúfot űzhetett volna velem. Csupán csak nyugodtságról árulkodott az egész teste, miközben szájának szegletében féloldalas mosoly játszott mégsem lépett a közvetlen közelembe. Úgy éreztem senkit sem akar odaengedni egyetlen lányon kívül, akinek az összes mozzanatát szorgosan leste; Cara Bynes.

  - Mennem kellene, már várnak rám odahaza – tudtam, hogy nem téved, hiszen csakugyan én voltam az, akit ki tudja pontosan honnét, mennyi ideig figyelhetett, és legfőképpen, hogy kikkel. Tudtam jól, hogy Will nem az a fajta srác, aki megbélyegez másokat, de féltem attól, hogy a tettem miatt – átadtam magamat a lelkemnek kedves zene varázsának – valami buggyant lánynak fog hinni. Azonban szemei egy percre sem sugározta efajta érzelmeket. Visszahúztam a kapucnimat, és elindultam az irányba, ahova a járda mentén a kezdetektől fogva haladni akartam. Will hamar utolért. Szavait így intézte felém: Csak egy tipp: nem kellene ilyenkor egyedül járkálnod, főleg nem ebben az égszakadásban. Meg fogsz betegedni.

  Nem álltam meg egy percre sem, fokozatosan ügyeltem a lépteimre, amikkel könnyen lépést tudott tartani. – Tudom, de szükségem volt egy kis friss levegőre, és mentségemre szóljon, amikor elindultam otthonról, még kék volt az ég – a zivatar egyre erősödött, Will – nek kissé fel is kellett emelnie a hangját, hogy túl tudja szárnyalni a vihar bömbölését, s nekem is csutkáig kellett tekernem lejtéseim fokozatán.

  - Engedd meg, hogy hazavigyelek! – a testem megrázkódott ajánlatának hatására, de még ennek ellenére sem szándékoztam megállni. Eszem ágában nem volt tudatni vele, hogy mennyire imponál a szívemnek egyetlen mondata. Hevesen ráztam meg a fejemet, ezzel elutasítva, de roppant módon makacsnak bizonyult, hiszen nem volt megelégedve elutasításommal. – Nem jár erre ilyen időben senki. Órákba is telhet, mire akárki felbukkan! – újra nekiindultam elutasítani változatlanul egy fejrázással, mert úgy éreztem nyelésem lehetetlensége egyúttal lakat alatt tartja az ajkaimat is. – Nem hagyhatom, hogy itt bóklássz szakadó esőben, ráadásul egymagad! – pontos időzítéssel hatalmas mennydörgés zubogott át a fejünk felett, s az egész égboltot fehéren világította meg annak cikázása. A hirtelen még erősebben feltámadt széltől még a kapucnim is lerepült a fejemről. – Ígérem, óvatosan fogok vezetni, úgy akár a nagymamád, vagy úgy, ahogyan az én nagyapám szokott – szemeiben valami furcsa érzés bújt meg, nem értettem. Csak egyszer futottunk össze egymással, akkor is tornaórán, mikor Cara – val igyekeztünk a szertárba a szükséges felszerelésekért. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, végig csak Cara – nak dadogott. Mit akarhat tőlem?

  - Ha úgy fogsz vezetni, mint a nagymamám mind a ketten még ma éjjel a baleseti sebészeten fogunk kikötni több vérző sebbel, és ütéssel – a szél még inkább feltámadt. Miután Will elengedte a vigyorát kézen ragadott, és a kocsi felé tuszkolt. Ránéztem és egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy soha nem fogok mellé beülni, de rövid tanakodás után rábólintottam a dologra. A vihar zúgása odabentről teljesen másképpen hallatszott, halkabb és hangosabb is lett egyben. Hallottam, ahogyan az eső veri a tetőt, kopácsoltak az esőcseppek, oly módon, mintha vasszögek ütődtek volna neki az autó tetejének. Azonban a szívem dobogása, és a fogaim vacogása egyenest elnyomta a hangot, amit a természet ihletett meg önmagának. Will gyakorlott mozdulattal elindította a kocsit. Éreztem a jelenlétét, ahogyan ott ült pár centire tőlem a volán mögött, s kedvet kaptam ahhoz, hogy lopva rápillantsak. Hihetetlenül sötétek voltak a szemei, nem tudtam volna megmondani, miért tűntek annyira másnak a szemei aznap este, de határozottan szebben ragyogott a mély zord színű írisze, mint egy lehulló aszteroida könnypora. Nem hasonlított senkire, akit ismertem. Még csak a közelükbe sem léphetett a Hawaii barátaimnak, akiknek bár nap barnította bőrük volt Will hófehér, sápadt arcában több szépséget fedeztem fel, mint több száz csillogó bolygóban.

  Levettem a kabátomat. A fekete pólóm és a farmernadrágom úgy tapadt rám, mintha egyenest egy medencéből szálltam volna ki, amibe belepottyantam, miközben a ruháim szövetei végig rajtam díszelegtek. Szürke pulóveremből patakokban folyt le a víz a bőrhuzatú ülésre. Elfordítottam a fejemet, kibámultam az ablakon, tekintetem mindenfelé botladozott, csak rá nem. – Szerintem vedd csak le! Ha magadon hagyod meg fogsz fázni – próbáltam megfogadni a tanácsát, de annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam kigombolni a feketén vakító gombokat. Will hirtelen kinyújtotta a kezét, mire megmerevedtem. Ujjai a fűtésgomb felé íveltek, miközben hálásan néztem rá, s ezúttal diadalt arattam a pulóverem kigombolásával. A semmiből egy pokrócot terített rám, amit, mint később felfedeztem a hátsó ülésről szedett elő, hogy vacogó testemet a kellemes szövetben rejthessem el.

  - Köszönöm, már sokkal jobb – behunytam a szememet, és átadtam magamnak a langyosodó léghullámoknak, amiket a fűtés csóvaszálak terjesztettek el a gépjármű légterében. Szinte éreztem, ahogyan a mellettem ülő srác is megmártózik a jó melegben, amiből csak az én hibám miatt kellett kiszakadnia. Viszont nem érthettem, hogy ennyi idő után mit akarhatott tőlem, már jó ideje a városban laktunk, s az igaz, hogy én sem közeledtem felé, – bizonyos okokból – de mivel Harry és Cara a barátaimat képezték furcsa érzést keltett bennem, hogy eddig kerültük egymást. Mi változhatott meg olyannyira a légtérben attól, hogy Harry hamarosan benevez majd egy tehetségkutató műsorba? Nem értem. A fogaim már nem vacogtak annyira, hála a meleggé tornyosult térbeli időjárásnak, amit a kocsi hozott létre a gyomrában. Csendben autókáztunk, miközben néha lopva egymásra pillantottunk a szemünk sarkából. Csak a vihar hangjai és a lassan tóvá alakuló úton surranó kerekek hangjai törték meg a kietlen némaságot, ami a testünkre szállt. Próbáltam az utat nézni, próbáltam nem arra összpontosítani, hogy unós - untalan elmeredjek a vonásain, és elraktározzam magamban a látottakat. De nem ment. Minél jobban igyekeztem, annál kevésbé sikerült kizárnom a jelenlétét, a próbálkozásaim belevesztek az eső szemcséibe, az autópálya néhol lyukacsos gödreibe, az elsurranó tájak felemelt téglatömbjeibe, és az elázott kertek rózsaszirmaiban, amik még az évszak kezdetén elhervadtak.

  - A Főutcán lakunk a hetes számozású házban – mondtam fojtottan, s közben felkavarodott a gyomrom, ahogyan egy magas emelkedőn szántottunk végig. Annyira lefoglalt a mellettem telepedő fiú, hogy el is felejtettem ki is Ő valójában. A fiú, akivel hetek óta álmodok, a fiú, aki állandóan a fejemben jár szétzilálva ezzel a gondolataimat, s a fiú, aki számomra tiltott gyümölcs, hiszen nem szerelmes belém. Biztos vagyok abban, hogy soha nem is fog.  Éreztem, ahogyan lenéz az öleben reszkető kezeimre. Az arckifejezése azt sugallta, hogy szólásra fognak elnyílni az ajkai, s nem is tévedtem, hiszen a következő pillanatban nevükön nevezte a mondatokat. – Miért költöztetek ide a családoddal? – igaz, hogy az emberek általában fejvesztve menekültek a kisvárosokból, leginkább azok, akiket nem kötnek oda bizonyos gyökerek, de Apu szerette a csendet és a békét. Éveken keresztül az után vágyott, mire megjött a bátorsága ahhoz, hogy letelepedjünk ezen a helyen. Holmes Chapel – ben. Végre erőt merített ahhoz, hogy képes legyen kiheverni az anyámat. Nem szerettem hangoztatni, hogy csonka családban nőttem fel, s hogy az egyik szülőm megcsalta a másikat, ám Will annyira tapintatosnak tűnt. Nem is kérdezősködött, arra várt, hogy én magam, hogyan határozok. El – e mondom Neki vagy sem. Az utóbbi fűszeres formája mellett döntöttem.

  - Sok helyen laktunk már – a hangom megkönnyebbülten csengett, ahogyan ráeszméltem, hogy csupán csak ennyivel is beérte, hiszen az ajkai nem nyíltak el szólásra. Csupán az enyémek. – Florida, Új Mexikó, Spanyolország, még Hawaii - n is éltünk már – észrevette, hogy nem a feltett kérdésére válaszoltam, mire felemelkedett a szemöldöke. Tisztában voltam azzal, hogy sokan ölni tudnának azért, hogy ennyi helyre eljussanak, de az én hangomból kiszivárgott a neheztelés, és a teher. A hangom olyan szinten terhes volt a sok rosszkedvtől, hogy már kezdtem azt hinni sosem fogok felgyógyulni ebből a korból. És a betegségem csak romlott, amikor beleszerettem egy olyan személybe, aki sosem lehet az enyém. Will bár nem hangoztatta, de az arcára kiült, hogy roppant kíváncsi az apróbb részletekre is, ami erősen meglepett, lehorgasztott fejjel tökéltem el magamat arra, hogy megosztom vele azt, amit még a legjobb barátnőmnek, Cara – nak sem árultam el. – A szüleim elváltak. Az anyám évekkel ezelőtt magunkra hagyott minket egy másik férfi kedvéért – szorítást éreztem a mellkasomban, ahogyan szabadjára engedtem a szavaimat elnyílt ajkaimon keresztül.

  - Ne haragudj!

  - Semmi baj. Igazából mér teljesen megszoktam a gondolatot, hogy csak az egyik szülőm van mellettem, és a költözködés sem valami nagy ügy. Meg aztán szerintem most jó ideig itt fogunk maradni. Apa a letelepedést fontolgatja – az ablakon keresztül kémleltem az esőbe burkolózó, sivár tájat, s belegondoltam abba milyen lesz, ha nekem örökké itt kell élnem – már ha csak nem röppenek ki idő előtt a fészekből, amit erősen kétlek. Tulajdonképpen nem is lett volna olyan rémisztő az elképzelés, ha biztosan mertem volna azt állítani, hogy egyszer majd képes leszek egy légtérben úgy tartózkodni Will – el, hogy ne sóvárogna utána a szívem.

  - Minket az apám hagyott el. Szintén kiskoromban – látszott az arcán, hogy nem értette miért mondta ezt el nekem, ahogyan én sem tudtam, miért osztottam meg Vele egy gyermekkorom eseményét. Jómagam általában igyekeztem nem beszélni róla, s a kissé távolságtartó fiú orcájáról is ezeket a manipulatív érzelmeket sikerült elolvasnom. S akármennyire is kedves törekvésekkel ajándékozott meg egy pillanatra sem engedte, hogy fizikailag is közel kerüljünk egymáshoz, hogy a karunk akárcsak egy percre is, de érintkezzen egymással. Távolságtartó, túlontúl is Cara csodálója, amely által mindenkit messzire sodort magától. Talán még a családját is. Vajon ha még inkább belé szeretek majd én is ezt fogom tenni? Úgy fogok cselekedni a szerelem nevében, ahogyan azt Will is teszi? Remélem, hogy nem!

  - Sajnálom – egy percig sem mondta, hogy semmi baj, de én tudtam, hogy ez igenis baj. Egy szülő elvesztése a legnagyobb fájdalommal jár, főleg, ha tisztában vagyunk azzal, hogy él, s virul. valahol a nagyvilágban kering, jól érzi magát, de mi nem jelentünk érdekeltséget a szemében. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy miért. Miért nem jelentek neki semmit? Miért vesz semmibe? Miért nem törődik velem? A magyarázat nyilván az, hogy csak nyűg vagyok neki, hogy van jobb dolga is, mint az összetört lányát pátyolgatni, akinek nagyobb szüksége volt a támogatására most, mint eddig bármikor az élete során. Megálltunk a viharvert kovácsoltvas kapu előtt, amit az esőcseppek csak még inkább a rozsdásodás felé indítványoztak. Will leállította a motort. A külvilágban a vihar finom, csendes szitálássá szelídült, a fák lombjába már csak olykor – olykor karmolt bele a lágy szellő.

  Rám nézett, szinte már szétmarcangolt a kíváncsi tekintete. – Azt hiszem vége a viharnak – a szeme megint más volt. Kevésbé intenzív árnyalata a sötét kávépornak, és talán kisebbre is szűkültek a pupillái, ahogyan nekem feszítette őket. Láttam, hogy ki akar szállni, de kezemmel csuklója után nyúltam, és hevesen megráztam a fejemet ezzel tudatva Vele, hogy nincs szükségem további formalitásokra. Az ajtóm félig nyitva volt. Egyre vizesebb lettem, ahogyan az esőcseppek befurakodtak az autóba, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Tudtam, hogy mit akarok Neki mondani, de azt is tudtam, hogy nem vagyok rá képes. Sosem leszek rá képes. Nem tudtam, hogy miért ültem ott csuromvizesen pár méternyire a házunktól a kocsijában. Nem értettem semmit, csak egy dologban voltam biztos. De abban teljesen. Ha kiszállok ebből az autóból, és bemegyek a házba minden olyan lesz, mint régen. Ismét csak messziről fogom majd lesni, s napról napra egyre inkább fájni fog a szívem, ahogyan Ő és Cara fokozatosan közelebb kerülnek majd egymáshoz, miután Harry itt hagy bennünket és Londonba utazik. Talán vissza sem jön – ahogyan a hangjából kihallatszik megmertem volna rá fogadni, hogy a csúcsig fog feltörni a fővárosban. Érthető és átlátható az egész.

  Végül megszólalásra kényszerítettem magamat, hogy megtörhessem a kínos csendet: - Köszönöm, mindent – rám sem nézve laposan elmosolyodtam, ám inkább hamisnak neveztem volna arcom mimikáit. Keserű volt a szám íze, ahogyan bele kellett törődnöm abba, hogy minden folytatódik tovább a régiben. Megint magamra maradok.

  - Hogy összepiszkoltam a ruháidat? – vigyorodott el csibészesen, amibe egy pillanatra beleremegtem. Nem bírtam a szemem sarkából nem rá pillantani, túlfűtött a vágy, hogy akár, ha csak egy percig is, de közelebbről szemügyre vehessem sötét szemeit.

  Elmosolyodtam: - És azt is, hogy hazahoztál – néztem, ahogyan rám mosolyog, mintha barátok lennénk, ami persze képtelenség volt. Sosem lehet barátság azok között a felek között, amelyben az egyik több érzelmet hordoz a szívében a másik iránt. Lehúztam magamról a meleg plédet, még egyszer rá pillantottam, majd a fejemre húztam a kapucnimat, és hátat fordítva Neki besurrantam a vaskapun, majd felszaladtam a házhoz vezető sáros, meredek úton. Hatalmas huzattal tártam fel az ajtót, amit szélsebesen becsaptam a hátam mögött. Behunytam a szememet, s úgy vetettem magamat a zsanéros bejáratnak. Mosolyogtam, miközben a hajamból kiszivárgó esőcseppek végigcsordultak az arcomon. Visszatartottam a lélegzetemet, s arra gondoltam, hogy végig ezeken az utakon bandukoltunk végig Apuval, ami mindig is unalom tárházában mártózott meg. Egészen a mai napig. Valami megcsillant a pulóverem ujján, ami úgy tapadt a szövetre, mintha csak ragasztóval tapasztották volna haza. Egy kéken ragyogó gomb. Will ingjének lehullott gombja. A zsebemben rejtettem el, és arra gondoltam, hogy a történtek után azon az éjjelen sehogyan sem tudom majd álomra hajtani a fejemet.

Ölelés

Holmes Chapel, napjainkban

  Akkor ellökött, most viszont többnyire a karjai között tartott. Meglepően szorosan. A gondolatra, hogy ott volt tőlem pár centire pontosan a volán mögött, s annak ellenére, hogy vezetett fél karjával átkarolt a vállam mentén beleremegett az egész testem. Hosszú álommentes éjszakám volt, olyan, amilyenre szinte már nem is emlékeztem, de abban biztos voltam, hogy még az álmaimban is kétségek között vergődtem. Amikor felébredtem Will ott állt felettem. Szélesen mosolygós vonások lepték el az arcát, ahogyan felajánlotta a vacsorameghívását, amit a bizonytalanságom dacára elfogadtam. Nem tudtam mennyire jó ötlet ez az egész. Rosszul éreztem magamat, amiért számomra több remény volt, miközben a két barátom távol volt egymástól, s talán már többé meg sem ragadják a szerelmük lehetőségeit. Borzongással töltött el a gondolat, hogy egy ilyen intenzív érzelem egyik percről a másikra köddé vált pusztán a bizonytalanságuk miatt. Darabokra szakadt az egész.

  - Styles – ra gondolsz? – hallottam meg hirtelen egy pillanatra eltusolt hangot a füleimmel, amely kissé kényelmetlenül is hangossá vált az elkalandozó gondolataim számára. Tekintetemet elveszettem a napfényben fürdő tájról egyenesen Will sötét szemeire, amikről visszaverődtek a forró bolygó színcsíkjai. Valami azt súgta, hogy őszintének kell lennem hozzá, – egy kapcsolat nem alapulhat hazug foszlányok díszkosarán – de tartottam is attól, hogyan fogadná a témát, ami belül teljesen lekötött. Nagyot nyeltem, szólásra nyitottam a számat, s közben igyekeztem csitítani a hangom elkeseredettségén:

  - Te is tudod milyen nehéz elveszíteni valakit, akit szeretsz! – ügyesen kitértem a konkrét személy emlegetése alól, ennek ellenére tisztában voltam azzal, hogy Will teljes mértékben átlátja a szavaim mögött rejtegetett személy kilétét. – Azt sajnálom, hogy nem tudtam segíteni senkin sem – csalódottan hajtottam le a fejemet a kocsi alja felé, s közben belül pottyantottam el a könnyeimet, amiért Harry boldogságán nem tudtam segíteni. Annyira akartam, akartam, hogy boldog legyen a barátom, hiszen annyi szenvedésen ment már keresztül, hogy igazán megérdemelte volna a révbe érés időszakát.

  - Jane, - szólított meg megróvon, ahogyan egy pillanatra erősen a vállamba markolt, ami változatlanul rajtam nyugodott. – nem cipelheted az egész világ összes nyűgjét a válladon! – kissé ingerült volt, ahogyan féltőn pillantott le rám hanyagolva egy percig az út métereit. Nagyot sóhajtottam, majd tekintetemet elveszetve alakjáról figyeltem, ahogyan az terek elsurrannak mellettünk. Tudtam, hogy igaza volt, de azzal is tisztában voltam, hogy éveken keresztül milyen szerepet láttam el a háttérben. Ott voltam. Láttam. Mégpedig mindent.

  - De mindent láttam, Will – kalandozott ismét vissza az arcára a figyelmem, láttam, ahogyan szemének sarkából rám sandít. Aggódott. Egyértelműen frusztrálta, hogy ilyen dolgokon agyalok, főleg, mert éreztem, hogy maga mögött akarja hagyni a múltat. Megértettem, azonban tudtam, hogy nem haladhatunk el csak úgy a dolgok felett, hiszen akár tehetnénk is valamit. Akármit. – Pontosan tisztában voltam a dolgokkal már a kezdetektől, mégsem tettem semmit. Gyáva voltam – úgy szakadt ki belőlem a levegő, mintha egyenest a torkomat marta volna, tenyereimmel végigsimítottam grimaszos arcomon, amit el is rejtettem a világ elől.

  - Na, ide hallgass! – hallottam meg egy ingerült, mégis lágy hangot, majd megéreztem Will ujjainak érintését a csuklómon, ahogyan elvonta a kezemet az arcom elől, hogy a szemembe nézhessen, még a vezetés ellenére is. – Nem akarom ezt még egyszer hallani a szádból! – nyomatékosította érzelmeit szavak formájában is, s miután egy cseppet lenyugodott visszafordult teljes testével az út felé, azonban szeme sarkának odaadó figyelmével nem függesztette fel a mustrálásomat. – Te nem vagy gyáva, Jane. Távolról sem!

  - Harry az, igazam van? – suttogásom szinte egy lélegzetvételnek hatott, ám Will füléig tökéletesen elhatottak a szavaim, melynek hatására teste megmerevedett. – Őt gyávának látod, és előbb utóbb rám is így fogsz tekinteni, ha már nem lesz rám szükséged – mélyen szívtam magamba a levegőt, a torkom vészesen kaparni kezdett, szemeim könnyfátyolba lábadtak, miközben ujjaim megremegtek az ölemben. Éreztem, ahogyan Will szorítása erősebbre emelkedik a vállamon, de kizártam az érintését, s hüppögve folytattam tovább: - Ha rájössz majd, hogy olyan vagyok, mint egy közönséges, kellemetlen pattanás, amit a lehető leghamarabb el kell rejteni, vagy mi több, ki kell nyomni – ujjbegyemmel felitattam a szememből kikúszó cseppet, ami végigszántotta az arcomat egészen a szemem sarkától az állam alsó vonaláig. – Már megszoktam, hogy senkinek sem kellek – hanyag módon rántottam meg a vállamat, lehunytam a szemeimet, melyek alól feltörtek a további cseppek. Hirtelen az autó mozgása megállt alattuk, így riadtan pattantak fel a szemeim, majd láthattam, hogy a piros jelzés dugójában állapodtunk meg, s alighogy ez bekövetkezett Will teljes testével felém fordult és két keze közé fogta az arcomat.

  - Nekem szükségem van rád! – édes lehelete egyenest az orcámnak csapódott, melynek hatására kellemesen hasított végig a hátamon a hidegrázás. Lágyan elmosolyodott, ahogyan az arcom egy pillanat alatt kipirult, mint egykor, nem is olyan régen. Pontosan abban a percben, amikor ott találtam az ágyam szélén gubbasztva, amit engem figyelt, akkor pipacsvörös lett az arcom, amit nem hagyott szó nélkül. Pozitív véleménnyel volt az átváltozott tónusaimról.

  - Most még talán igen, de majd később… - elkalandozott róla a figyelmem hitetlenségemben, nem néztem a szemébe helyette inkább az behúzott ablaktörlőt bámultam. Nem akartam látni a tekintetében megbúvó rosszallást a szavai iránt. Egyszerűen csak azt akartam, hogy értsen egyet az érzelmeimmel nem pedig azt, hogy ellenszegüljön azokkal.

  - Jane Elisabeth Mitchelle! – emelte fel a hangját figyelmeztetően, én pedig beleremegtem abba, ahogyan a teljes nevemet készült megfenyíteni természetesen teljesen legális módon. – Azonnal hagyd ezt abba, mert ha nem…

  - Mert, ha nem akkor mi lesz? – tornyosítottam fel ezúttal én is kicsit a hangomat, mert nem tetszett, hogy vitázott velem. Tudtam jól, hogy mik a bűneim és akármennyire is jól esett, hogy fel akar azok alól menteni attól függetlenül még nem tisztult meg a lelkem. Egyáltalán nem. Talán csak még rosszabbul éreztem attól magamat, hogy nem ért egyet velem.

  - Kénytelen leszek beléd fojtani a szót! – csibészes vigyora hatására értetlen grimasz ült ki az arcomra. Nem tudtam hová akar kilyukadni, de volt egy sejtésem, hogy lesújtó szavai ellenére, - amikkel egyáltalán nem akart megbántani pusztán csak féltett - kellemes percekkel akarja majd dúsítani a kettőnk közös pillanatát. Ezt bizonyította az is, hogy közelebb férkőzött hozzám és két kezét a vállaimra fektette.

  - Azt meg hogyan? – vontam össze a szemöldökeimet, s közben azért a szám sarkában megjelent egy apró mosoly, ahogyan nyaka köré fontam a kezeimet.

  - Hát, így – a számra tapasztotta az övét és szorosabban ölelt magához, mint eddig bármikor, miközben az én ujjaim érintése is megerősödött a nyakán. A szája az enyémmel együtt nyílt el, és megéreztem, ahogyan az egész belsőmben melegség árad szét. A fogai közé vette az alsó ajkamat, melynek hatására egy mély sóhaj tört fel a torkomból a meglepetéstől, ám ennek ellenére nem toltam el magamtól. Az egyik kezének csapdájába ejtette az arcomat, a másik pedig a hátamra simult, és olyan erősen ölelt magához, hogy nem volt könnyű levegőt préselnem a közelségétől összenyomódott tüdőmbe, amely szívemmel együtt hevesen zakatolt. Mind a ketten hangosan szedtük a levegőt. Mind a kettőnk lehelete keveredett a másikéval. Kellemes mozzanatokkal simított végig a nyakamon, majd mindkét oldalt lecsúsztatta a vállamon a kezeit. Hangosan dobogott a szívem, ahogyan levegőhiány okából eltávolodtunk egymástól, s mind a ketten igyekeztünk visszaállítani lélegzetvételünket az eredeti állapotára. Azonban valamit tudni akartam, ami a kétségeket élesztette fel bennem.

  - Will – szólítottam meg, mire felém fordult, láttam, ahogyan a mellkasa még mindig erősen zakatolva emelkedik fel és le. – Valamit meg kell kérdeznem tőled, még mielőtt ez az egész tovább folytatódna. Tudnom kell! – mondtam olyan erőbedobással, ahogyan a hangomtól csak kitelt, s a fiú figyelmét nem kerülte el az egy pillanatra felmerülő hezitálásom. Nagyot sóhajtva végül kiböktem mi is okozza nekem a legnagyobb dilemmát. – Will, pontosan mit érzel irántam? – nagyokat pislogva szólásra nyíltak el az ajkai, majd bezáródva beléjük harapott. Hezitált. S mikor mégis elszánta magát a feleletre hangos dallamszó áradt az éterbe egyenesen a zsebéből.

  - Bocsáss meg – szavaival egy időben egy bocsánatkérő pillantást is lövellt felém majd a füléhez emelve a kagylót egy köszönésre méltatta a vonal túlsó szegletén elhelyezkedő személyt, majd töretlen figyelmét annak mondandójára összpontosította. Láttam, ahogyan pillanatról pillanatra egyre inkább elkerekedik a szeme, rémület ül ki az arcára, majd a készülék kihullik a kezéből, s egyenest a kocsi padlójára pottyanva leesik a hátulja.

  - Mi a baj? – kérdeztem féltve, ahogyan közelebb csusszantam hozzá és az arcára fektettem a tenyeremet. Tekintetem fürdőzött a rémületben, ahogyan élettelen vonásait tanulmányoztam, s egyre ijedtebben szedte magába a tüdőm a légbuborékokat. – Teljesen elsápadtál, falfehér az arcod. Mi történt? – lágyan simítottam végig az orcáján hátha érintésemben talál megnyugvást, de szembesülnöm kellett azzal, hogy tettem a süllyesztőben végeztetett be.

  - Cara – suttogta elhalón és lehorgasztotta a fejét, azonban én követtem a tekintetét, amit fondorlatos módon elzárt előlem. – Balesetet szenvedett, kórházba szállították – mondta végül, mire kitört belőlem a hisztéria, szemeim elkerekedtek az ijedtségtől.

  - Tessék?