47. fejezet: Összetörve

Sziasztok!

Borzasztóan sajnálom, hogy csak most teszem ki a részt, egyszerűen megfeledkeztem arról, hogy ez az én hetem. Épp írni is akartam Krisztinek,  hogy miért nem olvasta át tegnap, amikor rájöttem, hogy mindez az én feladatom lett volna. Hihetetlen, egy napja van nyár, máris összefolynak a napok.

Szeretném - szokásomhoz híven - megköszönni azt, hogy még mindig itt vagytok velünk. Nagyon jól esne pár visszajelzés, így a vége felé. Remélem most, hogy nyár van, lesz egy-két ember, aki veszi erre a fáradtságot.

A részről csak annyit, hogy imádtam írni, valahogy a letargikusabb szituációkat jobban kedvelem, mint a romantikát. Jó olvasást és kellemes szünetet mindenkinek! <3

Millio puszi Xx szerecsendio

Összetörve

Van, hogy a remény már csak délibáb. Hirtelen azon kapod magad, hogy nem hiszel többé semmiben és senkiben. Mindezek ellenére mégis képes vagy felvenni egy álcát. Eljátszod a bizakodó kislányt, aki hisz a csodákban, de belül tudod… ahogy a tündérmesék is csak kitalált történetek, úgy a minden rendben lesz maszlag is felesleges. Te már feladtad, s a lelkedben már csak három szó ismételgeti magát szüntelen. Kész, vége, ennyi!

Gemma Styles

   Huszonnégy óra. Pontosan ennyi telt el azóta, hogy Harry elment a városból, talán örökké maga mögött hagyva mindent és mindenkit. Huszonnégy óra. Ennyi ideje hívtam fel Carat, és beszéltem rá, hogy menjen az öcsém után egy boldogabb vég reményében. Huszonnégy óra. Ennyi ideje nem tudtunk semmi konkrétumot Cara állapotával kapcsolatban, hiszen egymás után végezték el rajta az életmentő műtéteket. Huszonnégy óra. Ennyi ideje annak, hogy az óra lassabb tempóra kapcsolva, szinte már hátrafelé rótta a köreit, gúnyosan a képembe röhögve.

  A bűntudat, mint háborgó tenger, maga alá gyűrt és képtelen voltam a tüdőmbe szippantani akár egy molekulányi oxigént is. Mit ért egy pillanatnyi boldogság, ha utána már semmid sem maradt? Én voltam az, aki a halálba kergettem őt. Ha aznap csöndben tűrtem volna, hogy Harry elmenjen, ha nem lett volna akkora szám, ha nem ütöttem volna bele az orrom a kettejük dolgába…

  Az egész folyosó némaságba burkolózott, a falra akasztott óra monoton ketyegése volt az egyetlen zajforrás, mely elnyomta Mrs. Bynes tompa szipogását. A feje anyu vállán pihent, a keze pedig Jane apukájának a tenyerében. Már mind a hárman aludtak, ennek ellenére még az álmok világa sem hozott neki megnyugvást. Ahogy nekem sem. Senkinek sem. Valahányszor lehunytam a szemeimet, újra lejátszódott előttem a pillanat, amikor egy vékony, érzelemmentes hang közölte velem a baleset hírét. A kezemben tartott üvegpohár millió apró darabra pattant szét, ahogy jéghideg felülete megcsókolta a padlót. Még most is remegtek a kezeim, könnyáztatta arcomat a tenyerembe süllyesztettem, s úgy temetkeztem önmarcangoló érzéseim végeláthatatlan kavalkádjába.

  Kezeim közé fogva a telefonom, letöröltem róla egy ráhullott könnycseppet. A kijelzőn Cara, Jane és én mosolyogtunk, amitől csak még inkább összeszorult a szívem. Úgy éreztem, valami vele együtt haldoklott a mellkasomban, és eme szúró fájdalom minden másodperccel egyre elviselhetetlenebbé vált. Reszkető ujjaimmal megnyitottam a névjegyzékem, azonban egy röpke pillanat erejéig hezitáltam, felhívjam-e az öcsémet. Megint. Hisz miért vette volna fel pont most, ha eddig még csak arra sem méltóztatott, hogy legalább egy üzenettel a tudtomra adja, élt és virult, csak éppen szart a fejemre?

- Nem veszi fel, mi? – íriszeimet ellepte egy leheletvékony fátyolréteg, ezzel kellemes homályt bocsátva a látásomra. Nem fordultam a hang irányába, anélkül is pontosan tudtam, hogy ki ült le mellém az egyik üresen hagyott, műanyag székre. Csak az lepett meg, hogy egyedül érkezett, hiszen mióta átlépte a kórház küszöbét, azóta egyfolytában Janet vigasztalta. Szegény lány teljesen kifordult önmagából, megállíthatatlanul sírt. El sem tudtam képzelni, hogy lehetett benne ennyi bánat, ennyi fájdalom. Még sosem láttam ilyen szétesettnek, pedig már azóta ismertem, hogy Harry és ő barátokká váltak.

- Will – ízlelgettem a nevét. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára találkoztunk, pedig csupán két napja vertem be az orrát. Mennyire fura az idő. Van, hogy oly könnyen elillan, akár a pitypang, melynek apró, fehér pihéibe belekap a szél, s van, hogy ólomsúlyúvá válva, úgy döcög tova, mint egy defektes teherautó. A mi esetünkben pedig, egy meggondolatlan pillanat alatt sikerült tíz évet öregítenie rajtunk. - Te miért nem alszol?

- Azért, amiért te sem. Egyszerűen nem megy, valahányszor lehunyom a szemem… - hangja megremegett, még mielőtt befejezhette volna a mondatát. Kezeimben még akkor is ott szorongattam a telefonomat, amikor tekintetemet homokszínű szemeibe fúrtam. Annyira igazinak tűnt, annyira élethűnek, mégsem tudtam megbízni benne. Túl sokat ártott már a körülöttem élő embereknek ahhoz, hogy ne lássak bele valamiféle színjátékot az érzelmeibe. Talán erre mondták anyáék azt, hogy Ne kiálts farkast! Azt hiszem, valahogy így hangzott az a közmondás, melyben egy fiú farkast kiabált, ezzel átverve a többieket, és amikor komolyan segítségre lett volna szüksége, akkor senki sem volt ott, hogy megmentse – bár az is megeshet, hogy összekevertem egy filmmel. Túl nagy zűrzavar volt az elmémben ahhoz, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Mintha egy feldühödött tornádó vonult volna át az agyamon.

- Csak nem bűntudatod van? – olyan hangosan horkantottam, hogy egy másodpercig azt hittem, anyuék felkeltek az általam gerjesztett hangzavartól. Szerencsére nem így történt, ezért egy kis tétovázást követően folytattam gúnyos megjegyzésem. - El sem hiszem, hogy képes vagy ilyen érzelmekre.

- Én legalább itt vagyok, nem úgy, mint a drágalátos öcséd. Ő hol is van? Ja, persze. Megint elmenekült a problémái elől – kezeim önkénytelenül szorultak össze. A tenyeremet pedig ellepte egy vékony izzadságréteg, amitől kis híján elejtettem a telefonomat. Még mindig Harry neve volt a kijelzőn, arra várva, hogy elhúzva a zöld ikont, tárcsázhassa a szóban forgó személyt, de mintha csak az arcomba akart volna köpni; amint felé helyeztem a hüvelykujjamat, a képernyő sötétségbe borult – párhuzamot vonva a hangulatommal. Az esőfelhők már gyülekeztek körülöttünk, és nem csak képtelesen, hanem a valóságban is. Csupán pár órája hagyott alább a vihar, amiben Cara balesetet szenvedett, azonban a fellegek ismét rá akartak zendíteni rapszodikus muzsikájukra.

- Fogd be a szád! – szűrtem a fogaim között, de mintha süket fülekre találtam volna, Will rákontrázott heves megnyilvánulásomra.

- Csak nem fáj az igazság? – éreztem, ahogy elöntött belülről egy keserű érzés, mintha a méreg a véremmel együtt keringett volna a szervezetemben. Kedvem támadt megütni a mellettem üldögélő fiút, mégsem tettem meg, hiszen anyu csupán pár centire volt tőlünk és nem akartam még jobban felidegesíteni. Így is pengeélen táncoltak az idegei a baleset óta, hiszen csak úgy, mint engem, őt is felemésztette a bűntudat. Tudta, hogy Cara hallotta a szavait, amit a búcsúzókor mondott, és minden porcikája azt üvöltötte a fülébe, hogy Ő a hibás. Pedig én voltam. - Bármennyire is utálsz, vagy tartasz gerinctelennek… én itt vagyok.

- Hiába mondod ezt, semmit sem változtat azon, amit tettél – elhalva motyogtam, ennek ellenére mégis meghallotta. Izmai jól észrevehetően megfeszültek, de tőle szokatlan módon nyugodtságot erőltetett magára. Vajon a gyász hozta ki mindezt belőle, s eddig is benne lakozott a visszafogottság, vagy a történtek átformálták a jellemét? Megeshet, hogy egy ember újjászületik hamvaiból, ha a körülötte lévő világ porrá ég?

- Amit tettünk. Miért mentegeted állandóan? – igazi értetlenség tükröződött a hangjában. - Ő sem ártatlan – Igazad van. Gondolatban sikerült kimondanom, azonban az ajkaim ellenszegültek akaratomnak, s nem formálták meg a szavakat. Talán a büszkeségem miatt, talán azért, mert minden egyes porcikám védte az öcsémet… fogalmam sem volt miért.

- Csak fogd be, oké? Nincs ehhez energiám – tekintetemet ismételten a telefonomra szegeztem. A szemeimmel a képernyőt szuggeráltam, mintha attól minden rendbe jöhetett volna. Mintha még lett volna bármi is, amiben hittem volna. Sokszor dobálózunk olyan mondatokkal, miszerint a remény hal meg utoljára, vagy a hit napfényt hoz az ember életében. Nos, nekem határozottan sikerült rácáfolnom minderre. Ha belepusztultam volna, se lettem volna képes tovább áltatni önmagam.

- Hát persze, hogy nincs… én is belefáradnék abba, ha állandóan egy férget kellene mentegetnem – ajkaim résnyire elnyitottam hitetlenkedésem közepette. Szemeim összepréselődtek és mérgemben a zsebem mélyére süllyesztettem a telefonomat. Úgy pattantam fel a székből, mintha beleültem volna egy párnányi gombostűbe, s velem párhuzamosan Will is felállt, hogy ezzel a tettével egy szintbe kerüljön dühös személyemmel. Már bántam, hogy egy percig képes voltam bedőlni neki. Nem voltam jobb, mint akárki ezen az istenverte helyen. Mindenki elhitte minden szavát, ahelyett, hogy kétségbe vonták volna a tetteit. Gyűlöltem! Jobban, mint valaha.

- Szerencsés vagy Sweeney – kezdtem lekezelően, mely mellé egy jól kivehető horkantás is párosult. - Most, hogy egy kórházban vagyunk, egyből el tudják látni a sebeidet, miután szétvertem azt a senkiházi pofádat – hangom kellőképp megemelkedett, a lábaim pedig egy-egy lépéssel közelebb vittek Will felé. Heves mozdulataim hatására szétszakadt a gyenge hajgumi, amivel sebtében felkötöttem sűrű tincseimet, s így az egész zuhatag egyszerre lepte el az arcomat. A pillanatnyi vakság megállásra késztetett, s ez volt a szerencséje. Ennyin múlott, hogy nem váltottam be az ígéretem. 

- Álljatok le! Felkeltitek őket, hát nem látjátok mennyire fáradt mindenki? – Jane keze anyuék irányába lendült. A fejemet lassan feléjük fordítottam, így rálátásom nyílt arra, ahogyan Mrs. Bynes közelebb húzódott Mr. Mitchellehez. Eddig még észre sem vettem, mennyire közel kerültek egymáshoz az elmúlt hónapok során. Jane apukája olyan volt Cara mamájának, mint Harry Caranak. Milyen ironikus tudott lenni az élet, s milyen kínkeserves játékot űzött minden egyes emberrel, aki valaha lélegzett eme golyóbison. Csak szeretve tanulunk meg szeretni. Vajon ha sosem tapasztaltunk hasonlót, akkor nem is érezhetünk igaz szerelmet? Vajon tényleg a szenvedésből születik a legékesebb rózsa? Vagy ez is csupán egy téves elképzelés volt, mellyel egy neves költő dobálózott egykoron?

- A szüleid biztosan örültek, amikor megszületett Hazza. Végre lett egy kislányuk, ha már az első ilyen férfiasra sikeredett – egész testemben remegtem, s ha Jane nem ugrott volna közénk törékeny termetével, kétség kívül nekiugrottam volna. Addig ütöttem volna, amíg el nem veszette volna az eszméletét. Fiúsnak tart? Adok én neki egy olyan fiús ütést, hogy megemlegeti!

- Will! Fejezd be! – a szőkeség hangja betöltötte a fullasztóvá vált, dohos levegőt, mely tisztítószerektől és a gyógyszerek jellegzetes szagától bűzlött. Mindig is utáltam a kórházakat, hiszem egy egészséges embert is mély letargiába száműztek ezek az egyhangú falak. Esténként pedig, a zöld ezer árnyalata leginkább a penészre emlékeztette a látogatókat, mintsem nyugalmat csempészett feldúlt lelkük legrejtettebb szegleteibe. Egy olyan hely belterét tárta a szemeik elé, ami még egy ócska horrorfilm díszletébe is beleillett volna. Libabőrbe borult a karom, ahogy végignéztem a halovány fénnyel borított folyosón. Észre sem vettem, mikor váltotta fel egyáltalán a Napot ez a rengeteg villanykörte, s döbbenten konstatáltam, hogy a falon pihenő óra kismutatója elhagyta a tizenegyet.

- Jane! Állj el az utamból! – sziszegtem a fogam között, le sem véve a tekintetem a mögötte álló fiúról. Will arcán egy öntelt mosoly díszelgett, amit meg akartam mutatni a falnak, vagy a földnek – a hangsúly azon volt, hogy a felület minél keményebb legyen. Tenyeremmel arrébb taszítottam a barátnőmet, de amint toltam rajta egy centit, ő kettőt lépett vissza. Még sosem tűnt fel, hogy ennyire erőszakos lett volna… úgy látszik sok minden elkerülte a figyelmemet az utóbbi időkben.

- Nem! Gemma, hát nem veszítek észre magatokat? – hangja hisztérikusan csengett, ennek ellenére kevesen múlott, hogy nem nevettem el magam. Egy kósza mosoly így is megbújt a szám szegletében. Jane mondanivalója, bár tiszteletet parancsolt, azon nyomban elvesztette hitelességét, amint észhez térve, a normális hangerő alá halkította kiabálását. Nem akarta megzavarni a szüleinket – Will anyukája ebben a kórházban volt nővér, így ő nem pihent a többiekkel, helyette az éppen lábadozó betegeken segített. Mindig is érdekelt hogyan születhetett egy olyan kedves nőnek, ilyen ördögi ivadéka. Nem gyerek, inkább egy idegesítő kis parazita. - Itt most nem a gyerekes vitáitok, hanem Cara a lényeg. Ha nem tudtok nyugton maradni, akkor menjetek el! – jobb karját teljesen vízszintesbe emelve, mutató ujjával az ajtó felé bökött. A homlokán megjelent pár ránc, úgy fodrozódott akár maga a felbőszült óceán. - Ettől senkinek sem lesz jobb, ez ég szerelmére – Will előlépett Jane háta mögül, mire a szőkeség a karjánál fogva rántotta vissza - Will!

   Pár hosszúra nyúlt másodpercig némaságba burkolóztunk. Mindenki elgondolkozott az előbb hallottakon, azon, amiket Jane mondott. Mérhetetlenül szégyelltem magam, hiszen igaza volt. Gyerekesek voltunk, ostobák és hisztisek. Egyikünk sem gondolt a műtőben haldokló barátunkra, aki ezekben a pillanatokban is az életéért küzdött. Harcolt, egy teljesen más módon. Az ő csatája életre-halálra ment, a miénk csupán gyerekes veszekedés volt.

- Jó napot! – egy fehér köpenyes, vörös bajszú férfi tenyere érintette meg a vállamat. Tekintetemet mélyen ülő szemeinek szegeztem, s ajkamba harapva, lélegzetvisszafojtva vártam a mondanivalóját. Ezer és ezer kérdés fogalmazódott meg bennem, de a torkomban növekvő gombóc miatt képtelen voltam szabadjára engedni őket. A tenyerem ismételten izzadni kezdett, a stressz nyugtalanító gyorsasággal áramlott szét a szervezetemben, s a szívem egyszerre dobogott a mellkasomban, a halántékomon és a végtagjaimban. Mintha ez alatt a huszonnégy óra alatt osztódásnak indult volna, pedig csupán a fáradtság miatt éreztem mindezt. Már több mint harminchat órája talpon voltam a rémképek miatt, melyek az álmaimban kísértettek. Olyan voltam, akár egy űzött vad. Gyenge és reményvesztett, mégis ösztönösen menekülő. Mintha lett volna hova elszöknöm, mintha bárhol rám találhatott volna a megnyugvás. - Maguk Cara Bynes hozzátartozói?

- Öhm, igen. Tudnak már valamit? Hogy van? – bár ugyanezekre a kérdésekre gondoltam, mégsem én voltam az, aki feltette őket. Hármunk közül egyedül Janenek volt annyi lélekjelenléte, hogy képes volt tiszta fejjel gondolkozni. Ő volt az egyetlen, akinek az agyát nem ködösítette el a harag tűzvörös fellege. A köpenyes férfi sokáig hallgatott, miközben a kezében lévő papírokat bámulta. Bozontos szemöldökéből kiállt pár, természetellenesen hosszú szál, így amikor összehúzta őket, olyan volt, mintha a kettő eggyé vált volna. Leküzdöttem magam a késztetést, hogy rászóljak, esetleg leüvöltsem a fejét, de ennek ellenére képtelen voltam feltűnően hangos sóhajtások nélkül kivárni, hogy leolvassa a papírról a nekünk szükséges adatokat.

- Az állapota egyenlőre stabil, de semmi konkrétummal sem tudok szolgálni, amíg fel nem kel a Nap. Időre van szükségünk a megfigyelésekhez – belső őrlődésem közepette ropogtatni kezdtem az ujjaimat, ezzel a felszínre hozva egyet, régen elfeledett, rossz szokásaim közül. Emlékszem, anyu még nyáron is képes volt kesztyűt adni rám, csupán elrettentés céljából. Abban az időben kevesen barátkoztak velem, mert Harry elterjesztette az iskolában, hogy már aludni sem tudtam kesztyűk nélkül. Akkor képes lettem volna feldugni a seggébe, azt a bolyhos, türkizszín ruhadarabot.

- De annyit csak tud, hogy életben marad-e?! – bár kijelentésnek indult, a mondatom vége leginkább egy kétségbeesett kérdésre hasonlított. Próbáltam erős maradni anyu és a többiek kedvéért, de a gondosan felépített kártyaváram megingathatatlan hitt alapja már annyira ingataggá vált, hogy egy lágy szellő is képes lett volna rommá dönteni. A falaim porként hullottak a földre s az ablakok szilánkosra törtek. Már csupán egy szellem kísértett az egykoron fényes pompában tündöklő kastélyban; önmagam árnyékává lettem.

- Az a baj, hogy túl sok vizet nyelt. Az agya nem kapott elég levegőt, ezért kikapcsolta saját magát. Kómába került. Ez egyfajta védelmi mechanizmus, amit a szervezete épített ki a fájdalom ellen – kómába került. Én juttattam kómába, miattam volt ez az egész. Megrökönyödve rogytam le a legközelebbi székre, egyszerűen képtelen voltam tovább állva maradni. Minden végtagom remegett, míg a könnyeim lomhán, már-már ráérősen szánkáztak végig az arcom mentén. A tágas folyosó falai egyre csak közeledtek, ezzel minden levegőt kiszorítva a légtérből, s lassan a tüdőmből is. Úgy éreztem, menten megfulladok.

  Jane tenyere rásiklott a vállamra, majd monoton, ámbár kedves mozdulatokkal simogatni kezdett. Jól esett a törődése, bár ezzel is csak azt érte el, hogy a bűntudatom a kétszeresére nőjön. Nem érdemeltem meg a figyelmét.

- Nem fog felébredni? – egy ismerős hang ütötte meg a füleimet, s csak később jöttem rá, hogy én formáltam szavakká a gondolataimban feltett kérdések egyikét. A legfontosabbat. Vajon hogy reagálna Cara anyukája, ha megtudná, hogy már sohasem mondhatja el a lányának mennyire szereti? Vajon mit érezne anyu, ha az orvos közölné vele a híreket? Vajon abbamarad-e valaha ez a szorító érzés a mellkasomban? A remény hitet ad, s a hit csodákra képes. De mi van akkor, ha bármennyire is próbálom, nem vagyok képes egyetlen egy pozitív gondolatra megformálására sem?

- Nem tudom. Olyan, mintha nem akarna visszatérni – hát persze, hogy nem akart. Kinek lett volna kedve folytatni ezt az értelmetlen hercehurcát? Hisz már olyan régóta élt ebben a se veled, se nélküled kapcsolatban… lehet, hogy végre megtalálta a békét, amire vágyott. A halál tényleg olyan rossz lett volna, mint azt mi hittük? Egyáltalán volt élet a halál után? - Nem reagál semmire, de a jó hír az, hogy a fején keletkezett sérüléseket el tudtuk látni, így ilyen szempontból nincs életveszélyben. Csupán pár horzsolás és egy törött borda.

- Igen, ez tényleg jó – motyogtam az orrom alatt és kifújtam a tüdőmből egy adag elhasznált levegőt. Kicsit megnyugodtam, hiszen a mondottak alapján Cara még életben volt – félig-meddig. Megerőltettem magam és egy kedves, ámbár hamiskás mosollyal ajándékoztam meg az orvost, aki viszonozva ezt, szintén felfelé ívelő vonallá változtatta összepréselt ajkait. Nehéz lehetett az ilyen, s ehhez hasonló hírek közlése egy maroknyi, aggodalommal teli emberrel, és szerintem ezen az idő és a gyakorlat sem könnyíthetett sokat. Egy másodpercig elgondolkodtam azon, vajon mi vihette rá az előttünk álló Dr. Herbertet arra, hogy orvosnak tanuljon. Lehet, hogy úgy gondolta a jó dolgokért már megérte elviselni a rosszat, hiszen alapjában véve, rossz nélkül nem létezett jó – mégsem értettem egyet ezzel a kijelentéssel.

- Tényleg jó? Hiszen most mondta, hogy nem akar felébredni! Ez minden csak nem jó! – már meg sem lepődtem Will őszinte kirohanásán. Ő volt az egyetlen, aki képtelen volt belenyugodni a hallottakba. Kis híján nekirontott az orvosnak, azonban Jane megakadályozta felelőtlen cselekedetében. Fejemet kissé oldalra döntöttem, pupilláim szabályosan kitágultak s ezzel egy időben az ajkaim is szétnyíltak. Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki képes lett volna megfékezni Sweeneyt bármiben is, azonban szőke barátnőm egyetlen érintése megakadályozott egy kisebb háborút. Ennyire erős lett volna a köztük lévő kötelék?

- Kérem uram, nyugodjon le, a hölgynek igaza van, pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz. Van esély a felépülésre – majdnem felkacagtam kínomban. Még, hogy pozitívan! Én sem voltam optimista, inkább csak túlontúl kimerült. Már nem volt erőm a vitatkozáshoz, mint a velem szemben álldogáló fiúnak. Ő még küzdött, én már réges-rég feladtam.

- Köszönjük – hálálkodtam egy újabb mosoly kíséretében. Nem akartam megadni Willnek vagy bárki másnak azt az örömöt, hogy lássa, ahogy összetörtem. Kihúzva magamat, elővettem a zsebemből a telefonomat, amit egy laza mozdulattal fel is oldottam. Most nem időztem sokat a mosolygós háttérrel ellátott kijelzőn, szinte fel sem fogtam, már is a névjegyzékben keresgéltem. Adam, Cara, Dana, George, Grace, Harry. 

- Gyere, Will! Sétáljunk egyet! - Jane hangja csupán háttérzajként funkcionált, ahogy a fülemhez emeltem a készüléket. Monton zúgása reményt ébresztett bennem, de ahogy egyre csak csöngött és csöngött, úgy tiport el újra a kétségbeesés. Nem vette fel és még a rögzítő sem kapcsolt be – a jelek szerint letiltotta a hangpostát. Lehet egyáltalán ilyet csinálni? A jelek mindenesetre erre utaltak. - Te rendben leszel?

- Igen, persze, menjetek csak – legyintettem. Ujjaimmal a zöld, apró telefont ábrázoló ikon fölött köröztem, azon töprengve, mennyit kéne várnom, mielőtt újra próbálkoznék. A gépies hang azt ajánlotta, hogy próbáljam meg később. De mennyivel később?

- Szerinted fel fogja valaha is venni a telefont, vagy komolyan gondolta, hogy kizár minket az életéből? – őszintén szólva, úgy hittem, komolyan gondolta; abban a pillanatban legalábbis, amikor a tudtomra hozta elég eltökéltnek tűnt. Oly rendíthetetlen volt az arckifejezése, és olyan hideg a tekintete, hogy egy tábortűz is megfagyott volna tőle. Sokszor hallottam már anyutól, hogy a szem a lélek tükre, azonban ha mindez tényleg igaz volt, akkor Haz lelke millió apró darabra tört. Megcsonkult… maradandóan és megmásíthatatlanul.

- Nem tudom. Ha más nem használ, akkor elutazom Londonba és visszarugdosom – a torkomból a felszínre szökött egy kínkeserves kacaj. Mintha egy másik ember bújt volna a bőrömbe, aki átvette felettem az irányítást. De az is lehet, hogy szimplán belebolondultam az önsanyargatásba. Remegő ujjakkal tűrtem a fülem mögé egy kósza tincset, mely a szemeimre hullott, s alsó ajkam harapdálva meredtem a telefonom képernyőjére. Akkor még minden olyan könnyű volt, olyan egyszerű. A kép Cara szülinapján készült a házunk udvarában, s bár hideg volt, mi rövidnadrágban rohantunk ki a kertbe, hogy megörökítsünk egy felhőtlen pillanatot. Persze ezt követően törvényszerű volt, hogy megbetegedtünk, így mind a hárman két teljes hétig nyomtuk az ágyat.

- És az segítene Caran? – értetlenül néztem fel Janere, de ő valami mással volt elfoglalva. A kórterem ajtaját bámulta, mintha arra várt volna, hogy a barátnőnk kisétáljon rajta, ám ez több okból sem következhetett be. - Kezdem azt hinni, hogy nem kéne szólnunk neki a történtekről. Mi értelme van kínozni, ha nem tehet semmit a felépülése érdekében?

- Úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna. Tudnia kell! – bár a hangom sikerült megacéloznom, az elmémmel egészen más volt a helyzet. Jane szavai kételyeket ébresztettek bennem. Lehet, hogy mégsem kellett volna egyfolytában Harryt hívogatnom? Megrázva a fejem, elhessegettem belőle eme gondolatokat és újabb tárcsázásba kezdtem. A kötelék, mely összekötötte Carat és Harryt… muszáj volt jelentenie valamit. Talán Harry hangja visszacsábíthatta volna az életbe… vagy csak még messzebb kergette volna.

- Jane!

- Megyek már – az említett Will felé fordult, ezt követően rám szegezte tekintetét, s ismét Sweeney után kapott a fejével. Egy vállrándítást követően a fiú irányába toltam, majd amikor mind a ketten eltűntek a folyosó végén található elágazás mögött – ami a büféhez vezetett -, újra tárcsázni kezdtem. Az ujjaim már maguktól mozogtak, s mire észhez kaptam, ismételten a fülemnél pihent az elektronikai készülék.

- Vedd fel! Vedd már fel! – motyogtam az orrom alatt, de egy „kérjük ismételje meg a hívását későbbnél” aligha kaptam kielégítőbb választ. Legszívesebben a falhoz csaptam volna az egészet, de még mielőtt elengedtem volna, anyu mocorogni kezdett, ezzel megállásra késztetve.

- Gemma? – laposakat pislogott. Abban sem voltam biztos, hogy tényleg tudatánál volt-e s nem csak egy pillanat erejéig tért magához, hogy aztán visszaszökhessen az álmok világába. Egy helyre, mely sokkalta csábítóbb volt a valóságnál. Mindenesetre pontosan rám nézett, a tekintete pedig értetlenségről árulkodott. Nem tudta, miért nem aludtam én is, úgy mint ők, bár szerintem a lelke mélyén sejtette az okát. Az a fránya bűntudat, az a lelkiismeretnek csúfolt kis démon – egyszerűen nem hagyott nekem egy másodpercnyi nyugtot sem.

- Aludj csak, még nagyon késő van.

- Nem veszi fel, igaz? – fejemet hol jobbra, hol balra fordítottam, ezzel nemleges választ adva kérdésére. Ajkai alig észrevehetően elhúzódtak; szomorú volt, mi több, csalódott.

- Csak aludj, minden rendben lesz – mosolyogtam kedvesen, majd felállva a helyemről, ráterítettem a földre zuhant pulóveremet és megpusziltam a homlokát.

  A harmadikon álló automata előtt toporogtam egy feketekávéra várva, miközben a melleim alatt összekulcsolt karokkal bámultam az esőt. A cseppek lassan csorogtak végig az üvegablakon, versenyt futva egymással, s az idővel. A gyorsabbak mindig bekebelezték a bénábbakat, ezzel növelve méretüket, s míg ezt csodáltam, önkénytelenül arra vágyódtam, hogy valaki engem is magával ragadjon. Hallottam már a mondást, miszerint, ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét. Ez annyit tett, hogy mindennek nézd a pozitív oldalát és próbáld meg kihozni magadból a maximumot, az amúgy lehetetlennek tűnő helyzetekben. De mi van akkor, ha már teljesen kifogytam a cukorból, mely megédesítette volna, az amúgy savanyú löttyöt? Ha már nem láttam meg mindenben a jót?