48. fejezet: Ez el van döntve

Sziasztok!

Először is nagyon sajnálom, hogy csak ilyen későn került ki a rész, de nem volt időm átolvasni, ennek ellenére azért remélem, hogy vártátok. Nagyon szépen szeretném megköszönni mind a kettőn nevében a támogatást, remélem azért nem okoztunk Nektek akkora nagy csalódást. Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy a szereplők élete borzasztó nehéz, viszont ez az első közös történetünk és a karakterek is a szívünkhöz nőttek, nem mellesleg ennek a blognak köszönhető, hogy barátnők lettünk ezért tehát mindenképpen célunk volt befejezni a cselekményt :) 
Nem szeretnélek ezzel untatni benneteket, még egyszer köszönünk mindent és jó olvasást kívánok mindenkinek!  <333

Szoros ölelés,

kriszty96

...............................................

Ez el van döntve

 „A döntéseink megalapozzák az egész életünket, az utolsó pillanatig kihatnak arra. Néha mi magunk vagyunk azok, akik irányítani akarjuk a sorsunkat, de felröppen a kérdés, vajon miért? Miért érezzük minden percben azt, hogy ágálnunk, harcolnunk kell a megtörtént eseményekkel? Miért akarjuk megváltoztatni a jelenünket, ami beteljesül? Miért akarunk akadékoskodni a múlttal, ami már régen mesterkélten bekövetkezett? Miért ítélkezünk a jövőnk felett, amikor még el sem ért hozzánk? Miért nem tudjuk az életünk összes pillanatát kiélvezni, és becses kincsként a szívünkbe zárni, hogy a rossz helyzetekben felidézzük a perceket, amik igazán boldoggá tettek? A válasz egyszerű, a döntések. Az elhatározások irányítanak, amik befeketítik az elménket, és elködösítik a lehetőségeinket. Reménytelenül!”

Harry Styles

  A fény végre kezdett halványodni az ablakokon kívül, a nyári nap végtelenül sokáig elidőzött a horizont legalján, mintha nem akart volna véget érni és szabadon engedni engem. A sós szellő, bár még mindig melegségben fürdőzött a megszokott londoni éghajlatjárás nem eresztette útjukra homlokomon át a verejtékcseppeket. Sőt! A város felett hatalmas esőfelhők keringtek, feketében tündökölve, ahogyan a szívem is megdermedt a mellkasom mögött. Néztem, ahogyan az emberek a járdán sétafikálnak oda sem bagózva a hamarost lecsapó viharra, gondtalanul haladtak a járdákon a legkisebb felkészültség nélkül. Már hozzászoktak a zivataros földrész szinte antik tárgyhoz hasonlító sajátosságához. Hirtelen az egész teret megrezdítette a lecsapó dörrenés, a szél felbátorodott és magával karolta az összes lehullott virágszirmot és levelet. A tucatnyi markánsnak tűnő földi szemétcsemeték, amik a porba hulltak most az égig emelkedtek és hagyták, hogy a felerősödő sodrás csigatészta formában keringve ide-oda billegesse őket.

  Először akkor jött rám az érzés, amikor elhagytuk Holmes Chapel határát. Olyan volt, mint, amikor az ember a hullámvasúton időzve egy percig félelem nélkül csodálja a fenti tájat, ám amint annak csúcsáig jut a szélsebes zubogás magával rántja, le a mélybe. Felkavarta a gyomromat ez az egyfajta támadásnak vélt érzés. Olyan volt, mint egy figyelemfelhívás. Mintha valaki figyelmeztetni akarna, de hibát vétett, amikor nem fedte fel a közelgő veszélyt. Már kezdtem azon kapni magamat, hogy hangokat hallok a fejemben, hogy valami a gondolataim közé bújva felkarolja a lelakatolt szobát, mert el akarja érni azt, amit kizártam. Vagy éppen be. Be, el, messzire, hogy sose emlékezzek rá viszont. Mindez csak két másodpercig tartott, nem volt sem több, sem pedig kevesebb, de éppen elegendő idő volt ahhoz, hogy a véka mélyén megáporodó reményeim, és az elhatározásom megingásának történése miatt az ujjaim minduntalan megremegjenek a kormánykeréken. Nem tudtam száz százalékig a vezetésre koncentrálni. A különös gondolat azon volt – méghozzá rendületlenül, kíméletlenül –, hogy elvegye az eszemet, és megfosszon a jelenben járástól. Valami aggasztott, és minél inkább erre gondoltam – a feszítésre a szívemben, ami akaratlanul is a szervezetembe lopakodott – annál inkább maga alá gyűrt a rossz érzés. Kellemetlen volt, szinte már fájdalmas, fel tudtam volna ordítani kínomban, de tartottam magamat. Semmi esetre sem akartam egy közlekedési dugóban ragadva összeütközni valakivel, hogy aztán az újságok arról csámcsoghassanak, hogy az alig tizenkilenc éves fiú köz- és életveszélyes, ha a sztráda közelébe kerül. Még csak az hiányzott, hogy a sikerem is porrá, szemcsés homokká foszoljon széjjel. De az érzés nem hagyott nyugodni. Intenzív volt, szívet markoló, lélekig ható, és szervezetet felkavaró. Azt hittem már könnybe lábad tőle a szemem, nem is tévedtem. 
  Leplezetten felemeltem a kezemet a kormányról, miközben Niall az ablakon át kitekintve, mosolyogva szemlélte a második otthonaként feljegyzett várost.  Ujjbegyemmel felszántottam a kitüremkedő szemnedvet, majd tenyeremet hevesen, sebtében visszahelyeztem a helyére. A feszítő érzés, azonban ismét jelentkezett, a gyomrom bukfencet vetett, a hányinger végigszántott a torkomon mocskos ízt hagyva a szájüregemben maga után.

  Íves csíkban parkoltam le az út menti ház előtt. Ismerős volt a krémes színhatás, szinte már megdöbbentően felemelően hatott rám, hogy hazatértem. Haza, ide a másik otthonomba, ami éveken át ápolt és eltakart. Segített nekem. Minden bokor, és fa, ami keresztezte a két emelet magas épületet-árnyékot vetett a talajon, láttam és hallottam a szemetelő esőt, ami néha-néha koppant a ház cserepein, és az autó fenti fedelén. Az alacsony, deréknagyságú kerítés kapuja zárva volt, mögötte a fű teljesen megkopott. Barna lötty csordogált végig a talaj résein. Esővíz és sár keveréke. A szomszéd házból éltető kölni illat szivárgott ki a nyitott konyhai ablakon át. Zongoraszó osont elő a szemközti házból, fenti emeletén láttam, ahogyan a kis Lay a hangszer fölött roskad, s szinte profi szinten egyensúlyoznak az ujjai a billentyűkön. Mosolyogva emlékeztem vissza az álmára: „Én egyszer nagy Broadway sztár akarok lenni, hogy éjjel-nappal a zenének élhessek, és elmondhassam magamról, amit mások nem. Hogy a gyermeki gondolat végig kitartott, végül beteljesült. Szeretném, nem pedig akarom!” – mondta egykor, pontosan a tehetségkutató végeztével, amikor a környékre költöztünk a srácokkal. Szembe vele és a családjával. Szerette volna, nem akarta, milyen más is ez a kettő. Két külön világ. A szeretet mindig erősebb, mint az akarás, sokkal tovább élő és maradandóbb is. (Mígnem egy napon pofára ejt és hagyja, hogy a pocsolyában üsd el az idődet. Elintézni, hogy sose kelhess fel viszont a padlóról. Hogy sose érezhesd azt, hogy szabad, boldog vagy) Az élet szívás a köbön!

  Egy ideig még hagytam, hogy járjon a motor, mélázásom közben, majd jobban meggondolva magamat kivettem a kulcsot a gyújtásból, viszont az ajtót nem szándékoztam feltárni. Üveges tekintettel meredtem a távolba. Tanakodtam. Jobban beletemetkezve a feszült elmém elővetített képeibe mondatokat hallottam a fejemben. De ez most más volt, nem figyelmeztetés, nem rossz előjel, sem felhívás, sem pedig idegborzoló kínlódás. Markáns férfihang egy Temze parti jelenetben. Zakó volt rajta, fekete lakkcipő, zsebében rezegő telefon, aminek visító hangját könnyedén kiiktatta. Egyetlen gombnyomással. Rengeteg szó hangzott el, ráadásul jó sokat mondó. Megannyi szinten hatott rám, magasan a fájdalomban, és annak különböző, még rosszabb változatában. Megcsonkult tőle a szívem utolsó darabkája is, ahogyan az egyetlen további lehetőségem az elmémre ereszkedett. Nincsen más kiút, elveszett minden más választás, eltűnt, elfoszlott a lüktető vágy az élet után, szétrobbant a kísértés, megfulladt a bátorság, kiéhezett a szenvedély, fertőzött lett az összes kívánság, elpusztult egy érzés.

  - Hazza, mindenki megért – mondta Niall együtt érzőn, a hangja szinte frászt élesztett fel bennem olyan hirtelen szólalt fel. Kirázott a hideg, ahogyan eltusoltam a szavai mögött rejtőző gondolatokat, azt miképpen folytak le az események. Az új Harrynek már nem volt erre szüksége, régen nem. Már más voltam, egészen más. Megöltem a régi énemet, s lecseréltem egy újra. Nem úgy gondolkodtam, mint azelőtt, már nem szívből tettem-vettem a cselekedeteket, nem fontoltam meg előre semmit. Pusztán csak tudtam, hogy valamit meg kell tennem, valaminek alá kell vetnem magamat. – Bár igaz, ami igaz a szerelmi bánatok tüneteinek eltüntetése nem a szakterületünk – zavartan vakarta meg a tarkóját, arcára fintorszerű mosoly akaszkodott rá. Felhorkantam. Nem maradhattam ott örökre. Úgy nem kerültem közelebb a válaszokhoz, még annyira sem, mint azt elképzeltem. Egyszerűen nem kerülhettem el az elkerülhetetlent. Talán már így is tudja, hogy itt vagyok. – Elutasítod az újabb próbálkozás gondolatát…

  - Igen – vallottam meg őszintén cseppnyi habozás nélkül. Minden érzelem nélkül helyeseltem, így a hangom ridegen hatott, olyan lehettem, mint egy idegen testbe bezárt lélek. Mint, aki kifordult önmagából. De hát ez így is történt! 
  Unott tekintettel felvillanyozatlanul tekintettem ki az üvegablakon jobban szemügyre véve a kihalt utcát. Minden olyan volt, mint átlagosan. Szép környék, drága körzet, megannyi pompa és csillogás. Kívül gyönyörű megvilágítás, belül rothadó parázs. Kint élénk színek, bent lappangó, dög sötét árnyékoltság. A felszín felett boldog, fesztelen tettek, a felszín alatt kínlódás és magány. Kívülről megalkudás a napfénnyel, belülről tegeződés a sötétséggel. Olyan volt, mintha a tér és minden ember élete körülöttem folytatódott volna, az enyém viszont megállapodott az időben. Belefagyott egy utolsó pillanatba és nem olvadt fel.

  - Úgyhogy a megoldás valószínűleg némi időbe telik majd – bátorodott fel egyszeriben a hangja, határozottságot hallottam ki belőle. A fogamat csikorgattam a frusztrációtól, de leginkább bosszantott, hogy Niall nem hajlandó csak egyszerűen – úgy, ahogyan én is tettem – megfeledkezni egy percre mindenről, és egy sötét szobában elrejteni a rossz emlékeket. – De az idő gyorsabban és könnyebben eltelne, ha elfogadnád a segítségünket – egyenest nekem szegezte a tekintetét, amiből sütött a megrendíthetetlenség. Egy percre sem sikerült megtörnie szilárd elhatározásomban. Tudtam mit kell tennem, még ha fájt is. Nincs más választás! – A barátaid és a családod segítségét.

  - Igyekszem majd jobban betartani az időpontokat és nem elkésni mindenhonnan, mint régen, ígérem – bár ígéret szaga lappangott a mondatom tartalmában olyan érzelemmentesen hatott az egész, mintha a barátom éppen egy jéghegyet szólított volna meg és próbált jobb belátásra téríteni. Esélytelen volt az egész, még csak rá sem néztem. Pofátlan módon meredtem el a környező házakon kizárva minden mást az életemből. Csak a fájdalom maradt – ez létezett már csak a régi önmagamból, semmi több.

  - Nem pont erre gondoltam, bár remélem, így lesz – kissé elkomorult a lejtése, s gondoltam, hogy az arca is ezekbe a vonásokba rendeződött, de csak találgathattam, hiszen kép híján nem számíthattam társulásra a mimikáiról a szemeimet át. A tekintetem inkább szorgosan leste a tájat, végigmértem a házak vetületeit, a fakó színsugarakat, ahogyan lassacskán eltűnnek, elfakulva bújnak el a horizont köpönyege mögött. – Viszont… - vált még komolyabbá a hangja. Minden kételyem, érzelmem ellenére rá fektettem a figyelmemet, amiben egy pillanatra nekiiramodott a rémület, hogy tudja, mint készülök tenni. Hogy gondolatban mit eszeltem ki. Mit is tervezek magamnak, mit is akarok valóra váltani, mint nem megtenni, s mit bekövetkezés felé navigálni. Erről a fordulatról senki más nem tudott, csakis Gemma.

  - Ugye nem azt akarod mondani, hogy el kellene fogadnom mástól… – a szemébe tekintettem, hatalmasat nyeltem, hogy eltüntethessem a félelmem nyomát a garatomból. – a lehetőséget? – mondtam ki végül riadtan, ám Niall szemében tudatlanság csillogott, fogalma sem volt arról mire készülök. Ám lehet, hogy később rájön majd, bizonyára Gemma mindent megosztott vele. 
  A két összeesküvő – morogtam magamban fanyarul. 
  – Niall, én meg vagyok győződve arról, hogy ki kell őt vernem a fejemből, megtörtént! – görcsbe rándultam a gondolatra, hogy egy idegennek is el kell majd ismételnem ez a gyötrelmes, és egyáltalán nem igaz vallomást. Hogy, amikor elérkezik, a pillanat gyökerestül kell mindent kitépnem a szívemből, még a lakat alatt tartott vágyat, kívánságot, álmot, és a vidám érzéseket is. Niall összevont szemöldökkel méregetett, sütött róla, hogy nem dől be a hazugságomnak. Ezzel már a legelejétől kezdve én is tisztában voltam. – Tudom, mit kell tennem, és már fölkészültem! Tudom ki lesz a felejtés számára a legalkalmasabb! 
  Tudom, valójában mit akarok, és nem készültem fel arra igazából, hogy mindent elveszítsek! Tudom, hogy a felejtés sosem következhet be, pusztán csak áltatom magamat – bóklászott elő a régi Harry valahonnan lentről, az eldugott, lelakatolt szobából. Úgy tűnik mégsem olyan erősek azok a rácsok. Elhessegettem magamtól, újra legfrissebb valómba vedlettem át. 
  – Még ha fáj is belegondolni abba, hogy ezzel csapdába esem – valahol a távolba dudaszó bőgött fel, végigszántotta a lucskos pocsolyát egy gépjármű kereke, az eső lepattant az esernyőkről – ilyen a tipikus londoni látvány. Sötéten megbabonázó egyben szívet melengető. Most mégsem tudtam örülni annak, hogy ott vagyok, s a gondoltra csak egyre erősödött a kezeim szorítása a biztonsági övön. Tudtam, hogy elvesztem.

  - Nem egy másik lányra gondoltam – motyogta fanyarul az orra alatt. Ez az alternatíva ezek szerint nem csak nekem szegte az életkedvemet. – Hány barátod van neked, Harry? – szegezte nekem nagy hirtelenjében a kérdést, ami teljes letargia csömörében fürösztött meg. Ha volt is még bennem némi élni akarás az abban a pillanatban teljesen feledésbe merült. – Mennyien állnak melletted, és akarják a javadat szolgálni, mondd! – feszülten kinyújtózott az ülésen, majd kihúzta magát, de a teste még így is feszélyezett, görcsbe simuló volt.

  - A képmutatókra gondolsz? – csuklott el a hangom, ahogyan fösvény módjára eltökélten néztem a szemébe. Míg tekintetem megközelíthetetlenséget árasztott a szavaim egészen másról árulkodtak, megbicsaklottak, de csupán csak egyszer. Komoly undor jelentkezett a lejtésemben a további mondataim feltűnésének alkalmakor. – Azokra, akik nem hittek abban milyen vagyok? - Emlékeztem az összes személyre, akiket ehhez vonatkoztathattam, mind a szülővárosomban bujkált. S bár nem akartam mindezekre emlékezni a szavak önkénytelenül is kiömlöttek belőlem, akár csapból a jéghideg víz, ami még a libabőrt is a bőrömre égette. – Néha elgondolkozom azon, hogy ha nem jövök el és jelentkezem a tehetségkutatóba vajon mikor derül ki, hogy kik azok, akik valójában a barátaim? Hogy kiderült-e volna bármikor is, hogy a hátam mögött abban mesterkélnek, hogyan tegyenek el láb alól? Hogyan érhetnék el, hogy kikerüljek a képből. Vajon mióta játszották meg előttem a képmutatót?

  - És rajtuk kívül? – felelt költői kérdéseimre ugyanabban a módban, ahogyan én is felszólaltam. Ahogyan megkeményedtek az ajkain a súlyos sorok egy pillanatra döbbenet kelt életre bennem, amit hamar felváltott az egyetértés. – Harry, mi itt vagyunk neked. Ne feledd, hogy velünk megosztottad az összes gondolatodat, bennünk megbízhatsz – tanakodva vonta félre a fejét, szemei egyenest az utcaszakaszra terelődtek, és azt barangolták végig. Csak a messzeségbe tekintett. – Nem értem Will miért tette ezt! Az egy dolog, hogy szeretünk valakit, de így átgázolni a barátunkon… - tanácstalanul csóválta meg térde felé lehorgasztott fejét, egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem is egy tizenéves srác ülne mellettem, hanem maga az apám korosztálya, aki komolyan képes mérlegelni mindent. Feszülten fújtam ki magamból a levegőt, ahogyan ráébredtem arra, hogy én nem eképen cselekedtem, pont az ellenkező cérnaszálon futottam. Meghazudtolva még önmagamat is, jobban mondva azt, aki régen voltam. – Annyira sajnálom, hogy a szüleid esküvőjén nem jött össze az a pofon. Most nagyon irigykedem Gemmara – láttam, hogy a szemében fellobban a sajnálkozó vágy, ami uralta az egész szemgödrét. 
  Mosolyra fakadtam, kicsi mosoly, de az őszinte fajtából.

  - Még jó, hogy nem találkozgatsz mostantól túl gyakran Gemmaval – motyogtam az orrom alatt a múlt idő foglalatú szót alaposan kihangsúlyozva. Egy percre megvonaglott az arca, együtt érzőn nézett rám, ami nem vettem túlzottan nagy figyelembe. Csak folytattam tovább a beszédet. – Ha jobban belegondolok, akkor bizonyára együtt találnátok ki a stratégiát, hogyan billentsétek hátsón Willt – bár a bárgyú, most már hamissá fakult vigyor még mindig ott ült az arcomon az említett név hatására akár könnyen köddé is válhatott volna. Egy oldalt kizártam – azt, ami leginkább hatással volt az egykori terveimre –, de a másik még odabent motoszkált. Vajon Jane-nek sikerülnie fog? Képes lesz túlélni, ha egyszer Sweeney fájdalmat okoz neki? Képes lesz beletörődni abba, hogy csak a boldogság pótléka?

  - Inkább azzal foglalkoznánk, hogyan törhetnék az életére – csenevész mosoly csücsült az arcán, képtelenség volt azt állítani, hogy kiszűrte a tettetett jókedvet, ami felettem örvénylett. Éreztem egy rezgő érzést a farzsebemben, nehezen, ám de kiráncigáltam, s amint megpillantottam rajta a nővérem nevét könnyedén, egyetlen nyomógombbal megbontottam a csörgés útját. Niall összevont szemöldökkel méregetett, miközben figyelemmel kísérte, hogyan rejtem el a készüléket ezúttal a kabátom textilszövetében.

  - Nem hangzik rosszul, összeesküvő – a próbálkozásom, hogy elvicceljem a dolgot, nem aratott nagy sikert. Niall tisztában volt azzal, hogy a viselkedésemmel valami kimondottan nincsen rendben. Az igazat megvallva én sem voltam tisztában azzal mi is játszódik le a felszín alatt, abban az eldugott sötét szobában, csak azt tudtam biztosan, hogy, ami odabent van, az többé már nem térhet vissza a felszínre.

  Niall halványan elmosolyodott, majd egy olyan témával folytatta, amit azt hittem már sikerült lezárnunk. 
  – Olyan keményen küzdesz az ellen, hogy megszüntesd a problémáidat, és közben csak erre koncentrálsz ezért is nem veszed észre, hogy a tetteid nagyon is lebuktatnak – szinte lefagyott megbabonázással, kidülledt szemeimmel, s kissé elnyílt ajakkal vettem tudomásul, hogy teljesen átlát rajtam. Meghökkentett a dolog. – Tudom, mire készülsz, és talán jobb döntés lenne, újra megfontolni a dolgot mielőtt még mindent a feje tetejére állítanál ezzel a lépéseddel. Talán sikerülne, talán ki tudnád verni őt a fejedből, de egy másik lány, akit ráadásul kényszeresen erőszakolnak rád, és akit valójában nem is szeretsz, sőt egyenesen herótod van tőle nem éppen lennek felemelő módon az életed részese. Inkább csak púp lenne a hátadon – elgondolkozva összecsücsörítettem a számat, majd mélyen markolta meg a tüdőm a frusztráló levegőt. Igaz, hogy kimerített már csak a tervem gondolata is, ami ellen hosszasan igyekeztem a megnyugtatás kísérletét kiterjeszteni, ám valójában nem voltam valami lelkes. Cseppet sem, de választás híján nem volt, mit latolgatnom, sem fontolóra vennem. – Inkább az életed rendbetételével kellene foglalkoznom nem pedig piti kis fenyegetésekkel.

  - Ez rossz ötlet – krákogtam dacosan. – Nagyon rossz ötlet – megforgatva a szemeit fejével elperdült az arcom irányából, halk szitkozódásait is magával vonszolva az orra alatt.

  - És akkor inkább hagyod, hogy egész életed végéig boldogtalan légy. Nem törődsz azzal többé, amit magad mögött hagytál, csak hagyod elmúlni azt, ami után évekig vigasztalhatatlanul sopánkodtál. Mondhatom, szépen vagyunk! – fintorgott, és az égnek fordította a tekintetét, amiből sütött a rosszallás. Amikor nem úgy reagáltam, mint arra számított, sóhajtott, és türelmetlen mozzanattal keresztbe fonta a karját. – De tégy csak úgy, ahogyan akarsz. Én figyelmeztettelek! – volt min eltöprengnem, de erre nem akkor akartam sort keríteni. Majd egy éjjelen, amikor már minden eldőlt és összeomlott a bánkódásommal együtt a lépre csalóm, s hagyom, hogy felemésszen. Nem tehetek mást. 
  Reszketve a hallott igazságtól kiszálltam az autóból. Segítettem Niallnak kipakolni a csomagtartóból a hatalmas bőröndöket, közben éreztem, ahogyan a telefonom egyre intenzívebben zörög a kabátzsebemben. Amikor a barátom nem figyelte a mozdulatomat elrejtettem a készüléket az egyik oldalsó résben, és búcsúzóul megemeltem a kezemet a levegőbe, majd visszapattantam a volán mögé. A gyújtásban elfordítva a kulcsot a motor felbőgött, az autó irányba rükvelcelt az úttesten, miközben a távolból még láttam Niallt, aki a bőröndöket maga után húzva eltűnt a bejárat mögött. S vele együtt én is eltűntem, méghozzá örökre a régi vágyakból, és pillanatokból. A telefonommal együtt ott hagytam már véglegesen minden régi tervemet. Magamban azt is eltökéltem, hogy beszerzek egy új készüléket, hogy sose kelljen viszont a régiekről hallanom. Soha.

  Az előttem elterülő útra függesztettem a tekintetemet és óvatos puhatolózással agyaltam, szinte mindenen – egyetlen dolgot kihagyva az elmémből. Elég könnyű, szokatlanul könnyű volt a közlekedés az autópályán, mintha valaki azt akarta volna, hogy minél előbb odaérjek a célirányba. A legtöbb utcarészen nagy villogó táblák jelezték a területek neveit, amiknek megnézésére egy idő után már nem volt szükségem. Úgy éreztem magamat, mint akibe belecsap a felismerés, s percek alatt sikerült felidéznem mindent, amit hónapokra itt, magam mögött hagytam. Pár percen belül a vállalatnál leszek. Blue&Magic – annak a bizonyos embernek az irodájában pedig szembe kell néznem a tetteim következményével. S az idő nem elég hosszú, nem elegendő az a pár nyúlfarknyi perc, ami utoljára békésen, szabadon tölthetek. Túl kevés. Talán meg kellene állnom majd kifújni a gőzt és inni abból az isteni kakaóból, amit a Happy kávézóban készítettek nekem minden egyes nap, mielőtt a stúdióba indultam. Ha biztos lennék abban, hogy valaki még vár rám odahaza és türelmetlenül várja a visszatértemet, nem pedig eltaszít, s inkább megvet, mintsem a szeretete által képes lenne megbocsájtani a hibáimat, ahogyan én is szemet hunytam az Övéi felett, akkor a megállás kellemes haladékot biztosítana. De nem várt rám senki.

  Azon kaptam magam, hogy gyakran nézegettem a visszapillantó tükröt, azt lesve, hogy a szeretett lény mégiscsak felbukkan a nyomomban. Lassabban hajtottam mindenkinél, csigatempót diktáltam az autónak, nem vágytam arra, hogy elérjem az úti célomat, a többi kocsi pedig habozás nélkül elhajtott mellettem miután sikertelenül hangoztatták a dudáik fülsüketítő hangját. Egyik kocsiban sem pillantottam meg ismerős arcot, ami elszomorított, azt kívántam bárcsak összefutnék valakivel, aki feltartóztatna, de nem volt így. Nem akart jobban mondva nem tudott már egyetlen egy személy sem segíteni rajtam. Nem szabadott volna hagynom – ahogyan Niall is mondta –, hogy Bob fenyegetése így felzaklasson és inkább az életem rendbetételével nem bonyolizálásával kellene törődnöm, de arra egyszerűen képtelen voltam. Sokkal nehezebbnek tűnt újra fájdalmat okozni azzal a szívemnek, hogy Cara elhajtson és mást válasszon helyettem. 
  Mintha gyomorszájon rúgtak volna úgy fájt magam elé képzelni, amint más tartja törékeny testét a karjai közt. Megrándult az arcom, ám ennek ellenére továbbra is nyitva tartottam a szemem, ami a többi esettel ellentétben olyannyira száraz volt akár a sivatag. A külváros zajai gyorsan elmaradtak mögöttem és egykettőre magas épületek és több ember vett körül a forgalmas belváros előhírnökeiként. Nagyon megnyugtató, de egyben felkavaró is volt távol kerülni az otthonom területétől és ez zavart is egy kissé. Nagyon is. Nem szabadott volna ilyen kicsattanó örömmel fogadnom a magányt, mégis ezt tettem, s közben utáltam is mérlegelni a helyzetet. Sokkal jobban esett volna az egyedüllét, ha nem éppen arra készültem volna, hogy darabokra robbantsam széjjel az egész magánéletemet. Vajon miért érzem magam jobban a fájdalomtól, amikor tudom, hogy már csak ez maradt nekem belőle? Mi teszi ezt velem? Ki lehet a felelős? És akkor beugrott; a döntésem. Ez már eldőlt, ez már el van döntve, végleg. Már eldöntöttem mit akarok, amit nem másíthatok meg még akkor sem, ha fáj. Ha belepusztul is a lelkem meg fogom hozni ezt a lépést, beteljesítem.

  Kutatni kezdtem az emlékeim között, lépre csaltam a legnagyobb álmaimat, a jeleneteket, amiket egy személlyel akartam valóvá olvasztani. Ez volt a legkellemesebb, mióta csak elhagytam a szülőhelyemet. Mióta csak elveszítettem Őt. Gyorsan robogtak el alattam a kilométerek. A sötét, hideg színű és magas, rücskös, néhol domború épületek monoton egyformasággal repültek el mellettem. Rádöbbentem, hogy gyorsabban haladok, mint szándékoztam. A régi emlékek varázsütés alatt arra késztettek, hogy még inkább odanyomjam a talpamat a gázpedálhoz és mielőtt még rádöbbenhettem volna, mekkora ostobaságot készülök véghezvinni odaérjek, hogy később már ne változtathassak semmin sem. Semmi sem volta el a figyelmemet, úgyhogy nem volt könnyű séta kocsikázni és normális tempóban róni az utcaköveket. Elkalandoztak a gondolataim és azon kezdtem töprengeni, hogy az emlékeimben miért volt minden sokkal színesebb, sokkal lenyűgözőbb, mint a valóságban – azért, mert csak kivetíttettem magamra az álmot, ami sosem valósulhat meg. Ha pedig mégis így volna már túl késő lesz. Hagytam, hogy az elmém az emlékekkel szálljon, és megpróbáltam megérteni, mit találtam olyan különlegesnek egy be nem teljesült vágyban. Hagytam, hogy a gesztenyeszínű, göndör tincseket egyenes feketék váltsák fel, hogy mogyoró tónusú íriszek helyett éjsötét tekintet mérlegelje az arcomat. Hogy a különc öltözködés és átlagos ruházat formája elfoszoljon, helyette egy nagyvilági, méregdrága szövetekbe bujtatott személy csatlakozzon mellém, mint társaság. Hogy a boldog percekben fürdőzést frusztrációban és kényszerben való lubickolás vonszoljon tovább. Hogy a vágyódott jelenetben már ne létezzen az igazi kifejezés, csak csupán a megjátszás.

  Zaklatott szívlüktetéssel szálltam ki az autóból miután leparkoltam vele az útpadka szélén közvetlenül az ismerős cég előtt. Lassú, araszos lépteimet elcsigázottságomnak ellenére hevesekre cseréltem, s egyetlen szó nélkül átvágva a halon – közben figyelmen kívül hagytam a recepciós nő egyre felemelkedő hangvételét – irányba vettem Bob irodájának ajtaját. Anélkül, hogy sokáig tanakodtam volna nagy ívben, dühödt mozdulattal feltártam a zsanértokos tárgyat, ahol a keresett személyt az íróasztala felett gubbasztva, közben iratokat töltögetve találtam meg. 
  Meglepetten pillantott fel, majd amikor eljutott a tudatáig, hogy ki is állt előtte fanyar mosolyából elégedett vigyorra vedlett át az ajka. Pontosan tudta miért vagyok ott, én is tudtam, ám nem olyannyira körültekintően, mint kellett volna. A lélekjelenlétem csupán csak a felszínből és annak cafataiból állt össze. Ahogyan az összefabrikált kép is, amibe Cara helyett Cher arcát képzeltem oda. Az egész nem volt több a tömör kényszernél.

  - Harry, fiam! – kitárt karokkal közeledett felém, majd át is ölelt, de tette miatt csak grimaszosan húztam el a számat, s esetlenül, egyáltalán nem szívből fogadtam el a felém irányuló gesztusát, amit még viszonoznom is muszáj volt. Már mindent muszáj volt, még azt is, amihez nem fűlt a fogam fehérje. – Döntöttél? – szegezte nekem a kérdést miután kibontakoztam az egyáltalán nem őszinte atyai ölelésből felemelkedtek a szemöldökei és várakozóan meredt el rajtam. Cseppnyi hezitálás után, torkomban dobogó szívvel, ismét búcsút mondtam mindennek és eleresztettem az életem makulátlan szabadságát. Egyetlen szóval fosztottam meg magamat mindentől:

  - Döntöttem – feleletem szemrebbenés nélkül, állva az előttem álló férfi méricskélő tekintetét.